Háromcikkely-vita

Nem tévesztendő össze a három fejezet skizmájával, amely a háromcikkely-vita főként észak-itáliai nyugati utóélete volt.

A háromcikkely-vita, más néven háromfejezet-vita vagy három fejezet vitája (görögül: τρία κεφάλαια, átírással: tria kephalaia; latinul: tria capitula) a 6. század közepének egyik jelentős krisztológiai és egyházpolitikai vitája volt. Közvetlen kiindulópontja I. Justinianus császár 543 végén vagy 544 elején kiadott rendelete volt, amely három, az antiochiai teológiai hagyományhoz kötődő személyhez vagy iratcsoporthoz kapcsolódó ügyet ítélt el. A vita a khalkédóni zsinat értelmezéséről, Alexandriai Kürillosz krisztológiájának recepciójáról, a nesztorianizmus gyanújáról, valamint az elhunyt egyházi szerzők utólagos elítélésének jogosságáról szólt.

A „három fejezet” nem három mai értelemben vett könyvfejezetet jelölt, hanem három elítélendő „ügyet”, „tételt” vagy iratcsoportot. Ezek a következők voltak:

1. Mopszvesztiai Theodórosz személye és írásai;
2. Küroszi Theodorétosz bizonyos, Alexandriai Kürillosz és az epheszoszi zsinat ellen írt művei;
3. Edesszai Ibasz perzsa Marishoz írt levele.

A vita lezárására összehívott második konstantinápolyi zsinat 553-ban elítélte a három fejezetet, ugyanakkor megerősítette a korábbi négy egyetemes zsinat – Nikaia, Konstantinápoly, Epheszosz és Khalkédón – tekintélyét. A döntés célja az volt, hogy Khalkédón tanítását a kürilloszi krisztológia felől értelmezze, és elhárítsa azt a vádat, hogy a khalkédóni hitvallás a nesztorianizmust igazolta volna.

Elnevezése

A görög κεφάλαιον és a latin capitulum szó jelentése „fejezet”, „tétel”, „pont” vagy „cikkely”. A magyar szakirodalomban ezért mind a háromfejezet-vita, mind a háromcikkely-vita megnevezés előfordul. A kifejezés a 6. századi forrásokban nem pusztán irodalmi fejezeteket jelent, hanem három olyan vitás ügyet, amelyet Justinianus és az 553-as konstantinápolyi zsinat a nesztoriánus krisztológia lehetősége miatt tartott problematikusnak.

A vita szereplői közül a nyugati ellenzőket gyakran „a három fejezet védelmezőinek” nevezték, míg az elítélés híveit „a három fejezet elítélőinek”. Ez a szóhasználat könnyen félrevezető, mert a vita résztvevői sokszor nem a vitatott szövegek teljes teológiai tartalmát védték, hanem attól tartottak, hogy elítélésük a khalkédóni zsinat tekintélyének utólagos megkérdőjelezéseként értelmezhető.

Történeti és teológiai háttér

Az epheszoszi és khalkédóni viták öröksége

A háromcikkely-vita közvetlenül az 5. századi krisztológiai vitákból nőtt ki. Az epheszoszi zsinat 431-ben elítélte Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárkát, aki ellenfelei szerint túlságosan elkülönítette Krisztus isteni és emberi valóságát. Alexandriai Kürillosz ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy Krisztusban az isteni Ige, a Logosz az egyetlen személyes alany, aki valóban emberré lett. Ennek egyik fontos nyelvi és liturgikus jele volt Mária Theotokosz („Istenszülő”) címének elfogadása.

A khalkédóni zsinat 451-ben elítélte Eutükhész tanítását, és Krisztust „egy és ugyanazon Fiúként” vallotta meg, aki „két természetben” ismerhető meg, összekeverés, változás, megosztás és szétválasztás nélkül. A khalkédóni meghatározás egyszerre akarta megőrizni Krisztus személyes egységét és isteni, illetve emberi természetének valóságát. A formula azonban eltérően hatott a különböző teológiai hagyományokban. Az antikhalkédóni vagy miafizita irányzatok attól tartottak, hogy a „két természetben” kifejezés Nesztoriosz tanításához vezet vissza. Egyes szigorú antiochiai értelmezők viszont a két természet megkülönböztetését hangsúlyozták olyan erővel, hogy ellenfeleik szerint Krisztus személyes egysége került veszélybe.

Egyszerűen megfogalmazva: a vita egyik oldalán az volt a félelem, hogy Krisztust „két alanyra” vagy „két Fiúra” osztják; a másik oldalon pedig az, hogy Krisztus teljes embersége elhalványul. A khalkédóni formula célja éppen e két véglet elkerülése volt, de a 451 utáni évtizedekben továbbra is vitatott maradt, hogyan kell pontosan érteni a „személy” és a „természet” fogalmát.

Alexandriai és antiochiai hangsúlyok

A vitát nem lehet egyszerűen két „párt” vagy két földrajzi iskola harcaként leírni, de az alexandriai és az antiochiai hagyomány eltérő hangsúlyai nélkül nehezen érthető. Az alexandriai hagyomány – különösen Kürillosz teológiája – Krisztus személyes egységét, az Ige valóságos megtestesülését és a megváltás isteni alanyát emelte ki. Az antiochiai hagyomány erősebben figyelt Krisztus emberségének teljességére, a szenvedés és a megváltó történeti élet valóságára, valamint a bibliai szöveg történeti-grammatikai értelmezésére.

A 6. századi vitákban a „két természet” vallása – görögül dyophysitizmus – sok antikhalkédóni keresztény számára úgy hangzott, mintha Krisztus egységét bontaná meg. A khalkédóniak viszont azt állították, hogy a két természet nem két személyt jelent, hanem azt, hogy az egy Krisztusban valóban megvan az istenség és az emberség teljessége. Az antikhalkédóni miafizita hagyomány ezzel szemben Kürillosz híres formulájára hivatkozott: „az Ige egy megtestesült természete”. A vita jelentős része abból fakadt, hogy a felek ugyanazokat a görög fogalmakat – különösen a φύσις, ὑπόστασις és πρόσωπον szavakat – eltérő teológiai hagyományokban és eltérő hangsúlyokkal használták.

A Henotikon kudarca

Zénón bizánci császár 482-ben kiadott Henotikon című egységrendelete megpróbálta csillapítani a khalkédóni és antikhalkédóni felek közti feszültséget. A dokumentum szándékosan kerülte Khalkédón vitatott nyelvezetét, de nem hozott tartós megbékélést. A nyugati egyház és Konstantinápoly között kialakult akakioszi szkizma 519-ben ért véget. Ebben nemcsak dogmatikai kérdések, hanem a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka joghatósági és tekintélybeli kérdései is szerepet játszottak. A keleti tartományokban – különösen Egyiptomban és Szíriában – továbbra is erős maradt a khalkédóni zsinattal szembeni ellenállás.

Justinianus uralkodása alatt a birodalmi egység és az egyházi egység kérdése ismét központi politikai és teológiai ügy lett. A császár nemcsak államférfiként, hanem teológiai szerzőként is aktív szerepet vállalt a vitában.

A három fejezet

Mopszvesztiai Theodórosz személye és írásai

Mopszvesztiai Theodórosz (kb. 350–428) az antiochiai teológiai hagyomány egyik legjelentősebb képviselője volt, akit kortársai gyakran „a Magyarázóként” emlegettek bibliai kommentárjai miatt. Tanítása nagy hatást gyakorolt a szír és keleti keresztény iskolákra. A háromcikkely-vita idején azonban ellenfelei benne látták a nesztoriánus krisztológia egyik fő előzményét.

Theodórosz írásaiban erősen hangsúlyozta Krisztus teljes emberségét és az isteni Ige változhatatlanságát. Kritikusai szerint megfogalmazásai időnként azt a benyomást keltették, mintha Krisztusban az Ige és a felvett emberi valóság két különálló alanyként működne. A vita során ezért nemcsak bizonyos tételeit, hanem személyét is elítélték. Ez különösen érzékeny kérdés volt, mivel Theodórosz egyházi közösségben halt meg, és életében nem ítélte el egyetemes zsinat.

Justinianus és az 553-as zsinat Theodórosz esetében nem csupán egyetlen szövegrészletet kifogásolt. A császári és zsinati anyagok hosszabb tételsorokban sorolták fel azokat a megfogalmazásokat, amelyek szerintük Krisztus személyes egységét gyengítették. A későbbi értelmezésben ezek közé tartozott a „két fiú” gyanúja, a Theotokosz cím korlátozott értelmezése, valamint az a veszély, hogy Krisztus embersége önálló emberi személynek tűnhet az isteni Ige mellett. Modern kutatók ugyanakkor gyakran óvatosságra intenek Theodórosz megítélésében, mert életműve töredékesen és sokszor ellenséges közvetítésben maradt fenn.

Küroszi Theodorétosz Kürillosz elleni írásai

Küroszi Theodorétosz (kb. 393–458/466 előtt) Kürosz püspöke, jelentős teológus, bibliai kommentátor és egyháztörténetíró volt. A három fejezet közül az ő esetében nem személyének egészét és nem teljes életművét, hanem meghatározott, Alexandriai Kürillosz és az epheszoszi zsinat ellen írt műveit ítélték el. Ez fontos különbség: Theodorétoszt a khalkédóni zsinat 451-ben visszahelyezte püspöki tisztségébe, miután elhatárolódott Nesztoriosztól.

Theodorétosz Kürillosz tizenkét anathémájában apollinarista félreértés veszélyét látta, vagyis attól tartott, hogy Krisztus emberi természetének teljessége elhomályosulhat. Későbbi megítélése azért vált bonyolulttá, mert a khalkédóni hagyomány egyes képviselői őt a két természet jogos megkülönböztetésének tanújaként tisztelték, az antikhalkédóni ellenfelek viszont éppen az ő rehabilitációját hozták fel Khalkédón „nesztoriánus” jellege mellett. Az 553-as zsinat ennek megfelelően Theodorétosz bizonyos antikürilloszi írásait ítélte el, de nem vonta vissza kifejezetten a khalkédóni zsinat személyére vonatkozó rehabilitációját.

Edesszai Ibasz Marishoz írt levele

Edesszai Ibasz Edessza püspöke és a szír teológiai hagyomány egyik fontos alakja volt. A neki tulajdonított, Maris perzsa püspökhöz írt levél védelmébe vette Mopszvesztiai Theodóroszt, és bírálta Kürillosz krisztológiáját. A levél azért vált különösen vitatottá, mert a khalkédóni zsinat aktáiban is szerepelt, és Ibaszt végül visszahelyezték püspöki tisztségébe.

A háromcikkely-vita ellenzői szerint a levél elítélése Khalkédón tekintélyét veszélyeztette volna, hiszen úgy tűnhetett, mintha a zsinat olyan dokumentumot fogadott volna el, amelyet később eretneknek minősítenek. Az elítélés hívei viszont azt állították, hogy Khalkédón nem a levél tartalmát hagyta jóvá, hanem Ibasz személyes ügyében hozott ítéletet, és a helyreállítás feltétele volt Nesztoriosz elítélése.

Justinianus rendelete és céljai

Justinianus 543 végén vagy 544 elején rendeletet adott ki a három fejezet ellen. A császár célja több irányból értelmezhető. Egyfelől a khalkédóni hitvallást akarta megvédeni a nesztoriánus értelmezés gyanújától. Másfelől azt remélte, hogy ha a khalkédóni egyház elhatárolódik azoktól az antiochiai szerzőktől és szövegektől, amelyeket az antikhalkédóniak gyanúsnak tartottak, akkor Egyiptom és Szíria nem khalkédóni, különösen szevériánus miafizita keresztényei könnyebben elfogadhatják Khalkédónt.

Egyes ókori források szerint a kezdeményezés mögött Theodórosz Aszkidasz, az origenista körökhöz kötődő püspök befolyása állt, aki így próbálta volna elterelni a figyelmet az origenizmus elleni fellépésről. A modern kutatás ezt az elbeszélést óvatosan kezeli. Valószínűbb, hogy Justinianus politikai, egyházkormányzati és valódi teológiai szempontok együtteséből cselekedett. A császár maga is írt krisztológiai műveket, és komolyan foglalkoztatta, hogyan lehet Khalkédónt Kürillosz tanításával összhangban magyarázni.

A keleti püspökök közül többen kezdetben fenntartásokkal fogadták a rendeletet, mert attól tartottak, hogy az elítélés Khalkédón tekintélyének gyengítését jelenti. Miután azonban a császári udvar és Konstantinápoly teológusai azt hangsúlyozták, hogy az elítélés éppen Khalkédón helyes értelmezését szolgálja, a keleti püspökök többsége elfogadta a rendeletet.

Kronológia

Év	Esemény
431	Az epheszoszi zsinat elítéli Nesztorioszt.
433	Az úgynevezett Egységformula átmeneti megegyezést teremt Alexandria és Antiokheia között.
451	A khalkédóni zsinat megfogalmazza Krisztus „két természetben” való megvallását.
482	Zénón kiadja a Henotikont.
519	Véget ér az akakioszi szkizma Róma és Konstantinápoly között.
543/544	Justinianus kiadja a három fejezetet elítélő rendeletét.
548	Vigilius pápa kiadja Iudicatum című iratát, majd a nyugati ellenállás miatt visszavonja.
551	Justinianus újabb iratban ítéli el a három fejezetet.
553	Megtartják a második konstantinápolyi zsinatot.
553	Vigilius kiadja első Constitutum című iratát, amelyet a zsinat nem fogad el.
554	Vigilius végül elfogadja a zsinat három fejezetre vonatkozó döntését.
555	Vigilius meghal, mielőtt visszatérhetne Itáliába.
568 után	A longobárdok itáliai megjelenése után az aquileiai szakadás politikai-térségi dimenziót is kap.
698	Az aquileiai zsinat lezárja a három fejezet skizmáját.

A nyugati ellenállás

A latin nyugaton a rendelet sokkal erősebb ellenállást váltott ki. Ennek egyik oka az volt, hogy a nyugati püspökök jelentős része a khalkédóni zsinat védelmét látta legfontosabb feladatának. Úgy vélték, hogy Theodorétosz és Ibasz utólagos elítélése azt a benyomást kelti, mintha Khalkédón tévedett volna helyreállításuk ügyében. További probléma volt az elhunyt személyek utólagos elítélése: sok nyugati püspök és teológus szerint veszélyes precedens lett volna olyan személyeket név szerint anathematizálni, akik életükben az egyházi közösségen belül haltak meg.

A vita nyugati védelmezői közé tartozott Hermianei Facundus, Fulgentius Ferrandus karthágói diakónus, valamint több afrikai, dalmáciai és itáliai püspök. Facundus Pro defensione trium capitulorum című művében azt hangsúlyozta, hogy a három fejezet elítélése nem történhet úgy, hogy közben Khalkédón döntései gyanúba kerüljenek. A nyugati ellenállás egyik kánonjogi alapérve az volt, hogy az egyházban békében elhunyt személyek utólagos elítélése nehezen egyeztethető össze a korábbi gyakorlattal.

A nyugati ellenállásban nyelvi és kulturális tényezők is szerepet játszottak. A latin püspökök többsége kevésbé ismerte a görög teológiai szövegeket, a vitatott művek pedig sokszor fordításokban, florilegiumokban vagy kivonatokban kerültek eléjük. Emiatt az ügy megítélése nemcsak dogmatikai, hanem információs és kánonjogi kérdés is volt.

Vigilius pápa szerepe

Vigilius pápa magatartása a vita egyik legösszetettebb eleme. A pápát Justinianus Konstantinápolyba hívta, illetve a források egy része szerint erős császári nyomás alatt vitték oda. 547-ben érkezett a fővárosba. Kezdetben ellenállt a három fejezet elítélésének, és megszakította a közösséget Menasz konstantinápolyi pátriárkával. Később azonban, miután megismerte Mopszvesztiai Theodórosz problematikusabb szövegrészleteit, álláspontja módosult.

548-ban Vigilius kiadta Iudicatum című iratát, amely elítélte a három fejezetet, de hangsúlyozta, hogy ez nem jelenti a khalkédóni zsinat elvetését. A nyugati tiltakozás hatására az iratot később visszavonta, és a császárral abban állapodott meg, hogy a kérdést egyetemes zsinat elé terjesztik.

551-ben Justinianus újabb hitvallási iratot és anathémasort adott ki a három fejezet ellen. Vigilius ezt az eljárást a korábbi megállapodás megszegéseként értelmezte. A feszültség odáig fajult, hogy a pápa előbb a konstantinápolyi Szent Péter-bazilikában, majd a khalkédóni Szent Eufémia-templomban keresett menedéket. Ez utóbbi hely különösen szimbolikus volt, mert a khalkédóni zsinat is Szent Eufémia templomához kapcsolódott.

553. május 14-én Vigilius kiadta első Constitutum című iratát. Ebben hajlandó volt elítélni bizonyos Theodórosznak tulajdonított tételeket, de nem akarta név szerint eretneknek nyilvánítani Theodóroszt. Theodorétosz és Ibasz esetében szintén elutasította személyük elítélését, és hivatkozott khalkédóni rehabilitációjukra. A zsinat és a császár ezt az iratot nem fogadta el. A zsinat így gyakorlatilag a pápa részvétele nélkül folytatta munkáját, noha Vigilius Konstantinápolyban tartózkodott. 553 végén, illetve 554 elején Vigilius végül elfogadta a zsinat határozatait, de még Itáliába való visszatérése előtt, 555-ben meghalt.

A második konstantinápolyi zsinat

A második konstantinápolyi zsinat 553. május 5-én nyílt meg Konstantinápolyban. A zsinaton főként keleti püspökök vettek részt; számukat a források és rekonstrukciók általában körülbelül 160–170 főre teszik. Vigilius pápa és több nyugati püspök nem jelent meg, noha meghívást kaptak. A zsinat eljárásának egyik későbbi vitapontja éppen az volt, hogy mennyiben tekinthető egyetemesnek olyan gyűlés, amelyen a pápa személyesen nem vett részt. A zsinat keleti résztvevői ugyanakkor arra hivatkoztak, hogy Vigiliust többször meghívták, és távolmaradása nem akadályozhatja a döntéshozatalt.

A zsinat megerősítette a nikaiai, konstantinápolyi, epheszoszi és khalkédóni zsinatok hitvallását. A krisztológiai kérdésben azt hangsúlyozta, hogy Krisztus egyetlen személyes alanya maga az isteni Ige, aki teljes és valóságos emberi természetet vett fel. A „két természet” nem két önálló személyt vagy két Krisztust jelent, hanem a megtestesült Ige isteni és emberi valóságának megkülönböztetését. Ezzel a zsinat Khalkédónt kifejezetten a kürilloszi krisztológia felől értelmezte.

A zsinat tizennégy anathémában foglalta össze főbb elítéléseit. Ezek nem pusztán a három vitatott ügyre vonatkoztak, hanem tágabb krisztológiai keretet is adtak: elutasították a Krisztus személyes egységét megbontó értelmezéseket, ugyanakkor azokat is, amelyek Krisztus emberségének valóságát veszélyeztették. A zsinat tehát nem Khalkédón visszavonására, hanem annak pontosabb értelmezésére törekedett.

A zsinat elítélte:

• Mopszvesztiai Theodórosz személyét és írásait;
• Küroszi Theodorétosz Kürillosz és az epheszoszi zsinat ellen írt bizonyos műveit;
• Ibasz Marishoz írt levelét, amennyiben az Theodórosz tanítását védelmezte és Kürilloszt támadta.

A zsinati határozatok nem tekinthetők egyszerűen Khalkédón visszavonásának. A zsinat éppen azt állította, hogy a khalkédóni definíciót helyesen csak akkor lehet értelmezni, ha Krisztus személyes egységét ugyanúgy megőrzik, mint két természetének valóságát.

A vita teológiai jelentősége

A háromcikkely-vita központi kérdése az volt, hogy mit jelent Krisztusról azt mondani: egy személyben két természet. Ha a két természet önálló alanyként értendő, akkor fennáll a „két Fiú” vagy „két Krisztus” tanításának veszélye. Ha viszont az egységet úgy hangsúlyozzák, hogy Krisztus embersége elhalványul vagy látszólagossá válik, akkor a megváltás történeti és emberi valósága kerül veszélybe.

Az 553-as zsinat megoldása a természet és a személy fogalmának világosabb elkülönítésére irányult. A zsinati teológia szerint Krisztus emberi természete nem önálló emberi személyben áll fenn, hanem az isteni Ige személyében. Így Krisztus egyetlen alanya a Logosz, de ez az egy alany valóban isteni és valóban emberi természetben létezik. Ez a megközelítés az úgynevezett „újkhalkédóni” vagy „kürilloszi khalkédóni” értelmezés része volt, bár a modern kutatás vitatja, mennyire szerencsés az „újkhalkédóni” elnevezés.

A fogalmi tisztázás később is jelentős maradt. A „személy” vagy „alany” jelentésű ὑπόστασις és πρόσωπον, valamint a „természetet” jelentő φύσις pontosabb megkülönböztetése a 7. századi krisztológiai vitákban, különösen Maximosz hitvalló korában is alapvető hivatkozási pont lett. A háromcikkely-vita ezért nem pusztán egy 6. századi zsinati konfliktus volt, hanem a bizánci krisztológiai nyelv hosszabb fejlődésének egyik állomása.

Nyugati következmények

A zsinat elfogadása nyugaton komoly válságot okozott. Sok latin püspök úgy látta, hogy Vigilius végső engedménye ellentmond korábbi állásfoglalásainak és veszélyezteti Khalkédón tekintélyét. Különösen Afrikában, Dalmáciában, Észak-Itáliában és Illyricumban volt erős az ellenállás.

Afrikában több püspök és teológus elutasította az 553-as zsinatot. Egyeseket száműztek vagy hivataluktól megfosztottak. A korszak fontos latin forrásai közé tartozik Karthágói Liberatus Breviarium című műve, Victor of Tunnuna krónikája és Facundus írásai.

Itáliában a milánói és az aquileiai egyháztartomány szakadt el Rómától. A milánói szakadás viszonylag rövidebb ideig tartott, és a 6. század végére megszűnt. Az aquileiai szakadás jóval tartósabb volt. A longobárdok 568-as itáliai megjelenése után a vallási vita politikai és területi megosztottsággal is összekapcsolódott: az aquileiai központ és a bizánci fennhatóság alatt álló Grado között tartós egyházi kettősség alakult ki. A szakadás végleges lezárása csak 698-ban, az aquileiai zsinaton történt meg.

Keleti következmények

Justinianus abban reménykedett, hogy a három fejezet elítélése közelebb hozza az antikhalkédóni közösségeket a birodalmi egyházhoz. Ez a cél csak korlátozottan valósult meg. Sok antikhalkédóni keresztény továbbra sem fogadta el Khalkédónt, még akkor sem, ha az 553-as zsinat Kürillosz nyelvezetéhez közelebb álló értelmezést adott. A 6. század második felében a szír és egyiptomi nem khalkédóni egyházi struktúrák tovább erősödtek, és a birodalmi egység helyreállítására irányuló kísérlet végül nem hozott tartós egyházi egyesülést.

A háromcikkely-vita ugyanakkor fontos szerepet játszott abban, hogy a khalkédóni egyházon belül megerősödött a khalkédóni definíció kürilloszi értelmezése. A későbbi bizánci teológiában ez az értelmezés vált meghatározóvá.

Értékelése a történetírásban

A háromcikkely-vitát a történetírás sokáig főként Justinianus egyházpolitikai kísérleteként tárgyalta. A régebbi értelmezések gyakran úgy látták, hogy a császár politikai célból próbálta megnyerni az antikhalkédóniakat, és ezzel fölöslegesen megosztotta a nyugati egyházat. Más kutatók viszont hangsúlyozzák, hogy a vita valódi teológiai kérdéseket érintett: a khalkédóni definíció pontos értelmét, Kürillosz tekintélyét, valamint a nesztoriánusnak tekintett krisztológiai nyelv elhatárolását.

A mai kutatásban egyre gyakoribb az árnyaltabb megközelítés. Eszerint Justinianus kezdeményezése egyszerre volt teológiai, egyházkormányzati és birodalmi egységpolitikai lépés. Grillmeier és Hainthaler a krisztológiai tisztázás jelentőségét emelik ki, míg a The Crisis of the Oikoumene című tanulmánykötet több szerzője a mediterrán egyházi-politikai egység válságát hangsúlyozza. Pavouris értelmezése szerint az 553-as zsinat nem Khalkédón elvetésére, hanem annak kürilloszi értelmezésére törekedett, és egyszerre kívánta elutasítani a nesztoriánus és az eutükhiánus félreértéseket.

A vita egyik maradandó kánonjogi és etikai kérdése az elhunyt teológusok utólagos elítélésének problémája volt. A három fejezet nyugati védelmezői nem feltétlenül állították, hogy a vitatott szövegek minden tekintetben helyesek, hanem azt kifogásolták, hogy a korábban egyházi közösségben elhunyt személyek név szerinti anathematizálása veszélyes precedenst teremthet. Ez a szempont különösen Mopszvesztiai Theodórosz esetében vált élessé.

Lásd még

• Epheszoszi zsinat
• Khalkédóni zsinat
• Második konstantinápolyi zsinat
• Nesztorianizmus
• Miafizitizmus
• I. Justinianus bizánci császár
• Vigilius pápa
• Mopszvesztiai Theodórosz
• Küroszi Theodorétosz
• Alexandriai Kürillosz
• Edesszai Ibasz
• Három fejezet skizma
• Antiochiai iskola
• Alexandriai iskola

Források

Elsődleges források és fordítások

• Price, Richard (2009). The Acts of the Council of Constantinople of 553 with Related Texts on the Three Chapters Controversy. Translated Texts for Historians. Vol. 51. Liverpool: Liverpool University Press. ISBN 9781846311789.
• Justinian I (1991). On the Person of Christ: The Christology of Emperor Justinian. Translated by Kenneth P. Wesche. Crestwood, NY: St Vladimir's Seminary Press. ISBN 0881410896.
• Facundus of Hermiane (1847). Jean-Paul Migne (ed.). Pro defensione trium capitulorum. Patrologia Latina. Vol. 67. Paris.
• Liberatus of Carthage (1936). Eduard Schwartz (ed.). Breviarium causae Nestorianorum et Eutychianorum. Acta Conciliorum Oecumenicorum. Berlin.{{cite book}}: CS1 karbantartás: hely kiadó nélkül (link)

Szakirodalom

• Pavouris, Raphael (2001). The Condemnation of the Christology of the Three Chapters in its Historical and Doctrinal Context: The Assessment and Judgement of Emperor Justinian and the Fifth Ecumenical Council (553) (Thesis). Glasgow: University of Glasgow.
• Grillmeier, Aloys (1975). Christ in Christian Tradition. Volume 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451). Atlanta: John Knox Press. ISBN 9780664223014.
• Grillmeier, Aloys; Hainthaler, Theresia (1995). Christ in Christian Tradition. Volume 2/2: The Church of Constantinople in the Sixth Century. Louisville: Westminster John Knox Press. ISBN 9780664219970.
• Meyendorff, John (1989). Imperial Unity and Christian Divisions: The Church 450–680 A.D. Crestwood, NY: St Vladimir's Seminary Press. ISBN 9780881410563.
• Price, Richard (2007). "The Three Chapters Controversy and the Council of Chalcedon". In Chazelle, Celia; Cubitt, Catherine (eds.). The Crisis of the Oikoumene: The Three Chapters and the Failed Quest for Unity in the Sixth-Century Mediterranean. Turnhout: Brepols. 17–37. o. ISBN 9782503515205.
• Sotinel, Claire (2007). "The Three Chapters and the Transformations of Italy". In Chazelle, Celia; Cubitt, Catherine (eds.). The Crisis of the Oikoumene: The Three Chapters and the Failed Quest for Unity in the Sixth-Century Mediterranean. Turnhout: Brepols. 85–120. o. ISBN 9782503515205.
• Menze, Volker-Lorenz (2008). Justinian and the Making of the Syrian Orthodox Church. Oxford: Oxford University Press. ISBN 9780199534876.
• McLeod, Frederick G. (2009). Theodore of Mopsuestia. London: Routledge. ISBN 9780415483332. {{cite book}}: Check |isbn= value: checksum (súgó)
• Pásztori-Kupán, István (2007). Theodoret of Cyrus’s Double Treatise On the Trinity and On the Incarnation: The Antiochene Pathway to Chalcedon (PDF). Kolozsvár/Cluj: The Transylvanian District of the Reformed Church in Romania. ISBN 9789737971364. 2013. május 24. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2026. május 20.
• Chrysos, Evangelos K. (1969). Ecclesiastical Policy of Justinian I. Thessaloniki: Centre for Byzantine Research.