Verduni csata (1916)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Verduni csata
Francia katonák a 304-es magaslaton
Francia katonák a 304-es magaslaton

Konfliktus Első világháború
Időpont 1916. február 21.december 18.
Helyszín Verdun-sur-Meuse, Franciaország
Eredmény francia győzelem
Szemben álló felek
 Franciaország Német Birodalom
Parancsnokok
Philippe Pétain,
Robert Nivelle
Erich von Falkenhayn
Szemben álló erők
kb. 300 000,
1916. február 21-én
kb. 150 000,
1916. február 21-én
Veszteségek
460 000 meghalt, eltűnt, sebesült[1]
ebből: 169 000 meghalt[2]
280 000 meghalt, eltűnt, sebesült[1]
ebből: 149 000 meghalt[2]
Térkép
Verduni csata (Franciaország)
Verduni csata
Verduni csata
Pozíció Franciaország térképén
é. sz. 49° 12′ 29″, k. h. 5° 25′ 19″Koordináták: é. sz. 49° 12′ 29″, k. h. 5° 25′ 19″
A Wikimédia Commons tartalmaz Verduni csata témájú médiaállományokat.

A verduni csata az első világháború egyik ütközete volt a nyugati fronton a német és a francia hadsereg között 1916. február 21. és december 18. között Verdun-sur-Meuse közelében, Északkelet-Franciaországban. Az elképesztő emberveszteség miatt a csata a köznyelvben a verduni vérszivattyú néven híresült el.[3]

1915 végére a nyugati fronton patthelyzet alakult ki: a németek beásták magukat, és valamennyi francia vagy brit támadást visszaverték. Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök, elemezve a háború állását, úgy döntött, hogy a franciákra kell döntő vereséget mérni a végső győzelemhez. A terv, amelyet kidolgozott, az volt, hogy rákényszeríti a franciákat a nyugati front egyik létfontosságú, de behatárolt területén a védekezésre, ahol a körülmények a németeknek kedveznek. A cél az volt, hogy a franciák folyamatosan pótolják az elesett katonákat és az elvesztett, elhasznált hadi anyagot, és végül teljesen felmorzsolódjanak, elvérezzenek.[4][5][6][7] A hadművelet a Gericht (Ítélet vagy Vesztőhely) nevet kapta.[8]

Falkenhayn választása egy csendes katonavárosra, Verdunre esett, ahol 1914 óta nem voltak komolyabb harci cselekmények. A feladatra az 5. hadsereget jelölte ki, amelyet Vilmos koronaherceg irányított.[9] A németek, a legnagyobb titokban, 140 ezer embert és több mint 1200 löveget csoportosítottak át a verduni frontvonalra, és 2,5 millió gránátot halmoztak fel.[10][11] A francia vezérkar csak az utolsó pillanatban hitte el, hogy a németek Verdunnél indítanak offenzívát, így csak négy hadosztály állt szembe a támadókkal.[12][13][14]

Az összecsapás csaknem tíz hónapig tartott, a világ leghosszabb csatája volt, amelyben a francia hadsereg 75 százaléka részt vett. Egy másik szomorú rekordot is tart, egyetlen más ütközetben sem volt olyan magas a csatatér egy négyzetméterére eső halottak száma, mint Verdunnél.[15]

Előzmények[szerkesztés]

A német villámháborús remények az az első marne-i csatával elszálltak. A császárság katonái a nyugati fronton védekezésre rendezkedtek be. A britek áprilisban Ypres-nél, a franciák májusban Artois-ban támadtak; veszteségük 102 500 katona volt, kétszer annyi, mint a németeké.[16] Szeptemberben a szövetségesek ismét megindultak a német lövészárkok felé: a franciák ismét Artois-ban, valamint Champagne-ban, a britek Loos-nál próbálták áttörni a védelmet. A veszteség a korábbinál is nagyobb volt: a franciák 242 ezer, a velük szemben álló németek 141 ezer, a britek 50 380, az ellenük védekező németek 20 ezer katonát vesztettek.[4]

Az 1915-ös szövetséges támadások ugyanúgy zajlottak le: a tüzérség hosszasan lőtte a német állásokat, hogy előkészítse a terepet a gyalogságnak. Amikor a franciák és a britek rohamra indultak, gépfegyvertűz fogadta őket. A szerencsés kevesek eljutottak a német állásokig, amelyeket bajonettharcban elfoglaltak. Ezután a német tüzérség lőni kezdte saját korábbi állásait, majd a német tartalék lerohanta az antant-katonákat, és visszaűzte őket saját vonalaikba. A támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek, és nem sikerült sehol sem áttörést elérniük. 1915 őszére patthelyzet alakult ki a nyugati front teljes hosszában.[4]

A többi fronton a németek szintén jól álltak. Szeptemberre Hindenburg és Ludendorff csapatai 750 ezer orosz hadifoglyot ejtettek, és közel kerültek ahhoz, hogy a fő orosz sereget bekerítsék. Gallipolinál a törökök szilárdan tartották az állásaikat, Kelet-Afrikában Paul von Lettow-Vorbeck a sajátjánál jóval nagyobb hadat kötött le, a brit haditengerészet pedig nem tudott jelentős győzelmet felmutatni. Ezzel szemben a császári haditengerészet Scarborough-t és Hartlepoolt bombázta.[17]

A vérszivattyú[szerkesztés]

Erich von Falkenhayn

Miután a szövetségesek offenzívái kifulladtak, Erich von Falkenhayn megkezdte a következő évre vonatkozó német stratégia kidolgozását. A német vezérkar megosztott volt: a tábornokok egy része, Hindenburggal és Ludendorff-fal az élen, úgy vélték, hogy ragaszkodni kell az eredeti Schlieffen-tervhez, és először keleten kell döntő győzelmet aratni. Falkenhayn a másik csoporthoz tartozott, amely a nyugati fronton akarta elérni az átütő diadalt.[18]

A vezérkari főnök azon az állásponton volt, hogy szinte semmi esély nincs a kompromisszumos békekötésre a nyugati hatalmakkal. „A háború többé már nem olyan, ahogy korábban terveztük, hanem élet-halál harc”, írta Theobald von Bethmann-Hollweg kancellárnak 1915. november 29-én.[19] Falkenhayn úgy vélekedett, hogy felesleges a mellékhadszíntereken – Egyiptomban, Mezopotámiában, az olasz fronton és Szalonikinél – nagyobb erőt lekötni, Oroszországot pedig belső bajai meghódolásra fogják bírni előbb-utóbb.[5] Fő ellenfélnek az Egyesült Királyságot tartotta, a többi harcoló felet csak a britek fegyverének tekintette.[20]

Mindezek alapján arra az álláspontra jutott, hogy a leendő offenzívának a franciák, vagyis a britek fő fegyvere ellen kell irányulnia, mert ha a franciákat legyőzik, valamint felújítják a korlátlan tengeralattjáró-háborút, akkor az Egyesült Királyság sem lesz képes harcolni. „A Franciaországra nehezedő nyomás elérte a töréspontot”, írta Falkenhayn II. Vilmos német császárnak címzett levelében.[5] A vezérkari főnök ezért egy létfontosságú ponton indítandó korlátozott támadást javasolt, amely „rákényszerítené a franciákat minden rendelkezésükre álló katona bevetésére. Ha megteszik, Franciaország el fog vérezni.”[6]

A halálra véreztetés kifejezés pontosan leírta a célokat, de direktsége többeknek is feltűnt. Hans von Plessen tábornok naplójában írta le, hogy Falkenhayn már december elején, a császár jelenlétében is használta a kifejezést.[21] Vilmos koronaherceg, az 5. hadsereg parancsnoka pedig így fogalmazott memoárjában: „Aggasztott a vezérkari főnök által használt kifejezés folyamatos ismétlése, hogy a francia hadsereget fehérre kell véreztetni Verdunnél”.[22]

Falkenhayn terve az volt, hogy rákényszerítse a franciákat a nyugati front egyik létfontosságú, de behatárolt területén a védekezésre, ahol a körülmények a németeknek kedveznek. Úgy vélte, ezzel elérhetik, hogy a franciák folyamatosan pótolják az elesett katonákat és az elvesztett, elhasznált hadi anyagot, és végül teljesen felmorzsolódjanak.[7] Falkenhayn erre a célra Verdun övvárát választotta, amely az 1914-es német offenzíva miatt elszigetelődött, és három oldalról is támadhatóvá vált, és alig több mint 19 kilométerre feküdt egy nagy, német kézen levő vasúti kirakodóállomástól.[6]

„Ha a franciák feladják a küzdelmet, elveszítik Verdunt. Ha kitartanak, a hadseregüket veszítik el”, fogalmazott John Keegan hadtörténész.[23] A hadművelet a Gericht (Ítélet vagy Vesztőhely) nevet kapta, és Falkenhayn az 5. hadsereget jelölte ki a feladatra.[8][21]

Tervezés és felvonulás[szerkesztés]

December 24. és január 27. között Falkenhayn többször egyeztetett az 5. hadsereg vezetésével.[9] Konstantin Schmidt von Knobelsdorf tábornok, a koronaherceg vezérkari főnöke bemutatta a hadmozdulat terveit, amelyek szerint a német csapatok a várostól északra, a Meuse két partján indítanak offenzívát. Ez lehetővé teszi majd a város ágyúzását, ami rákényszeríti a védőket az evakuálásra. Falkenhayn azonban közölte, hogy a felvázolt haditerv meghaladja a rendelkezésre álló forrásokat, így csak a Meuse keleti partján indítanak támadást a francia védművek ellen.[24][9]

Falkenhayn attól tartott, hogy a szövetségesek ellentámadást indítanak a front valamelyik másik szakaszán, ezért tartalékot akart képezni. Annak ellenére kitartott álláspontja mellett, hogy Hermann von Kuhl tábornok, a 6. hadsereg vezérkari főnöke közölte vele: a szövetségesek nincsenek olyan készültségi állapotban, hogy offenzívára vállalkozzanak.[9] Knobelsdorf tiltakozott, és később Max Bauer, a vezérkar nehéztüzérségi szakértője is arra jutott helyszíni vizsgálata során, hogy a front túl szűk lesz, ami lehetővé teszi a francia tüzérség hatékony felhasználását. Falkenhayn azonban hajthatatlan maradt: korlátozott számú gyalogsággal és intenzív tüzérségi támadással akarta felmorzsolni a védőket.[11]

Falkenhayn és az 5. hadsereg vezérkara még egy kérdésben ellentétes állásponton volt: mi legyen Verdun sorsa. Míg Falkenhayn direktívájában azt írta, hogy a támadást a Meuse térségében Verdun irányába kell végrehajtani, a koronaherceg az erődváros elfoglalását utasította csapatait.[9] A csapásra kijelölt új hadseregtestet Valenciennesből szállították a helyszínre a legnagyobb titokban. Parancsnoka, Hans von Zwehl tábornok december 27-én érkezett meg új főhadiszállásra.[22]

Felvonulás[szerkesztés]

Kövér Bertha, a németek 420 milliméteres lövege
Német tábori vonat

A németek a legnagyobb titokban kezdtek készülni az összecsapásra. A hadi anyag mozgatására tíz keskeny nyomtávú vasútvonalat, a kirakodáshoz két tucat állomást építettek. Teljes településeket ürítettek ki, hogy legyen hol elhelyezni a 140 ezer katonát.[10] A németek 1916 január-februárban tíz hadosztályt, köztük hat ténylegest vontak össze.[11]

A német terv az átütő tüzérségi támogatáson alapult, ennek érdekében több mint 1200 löveget vonultattak fel egy mindössze 14 kilométeres frontvonal bombázására.[11][25] Ezek közül 542 nehézlöveg volt, köztük tizenhárom 420 milliméteres tarack és tizenhét 305 milliméteres mozsár. Rajtuk kívül a frontvonal közelébe vittek 306 tábori ágyút és 200 nehézmozsarat (Minenwerfer).[26] Felállítottak két 380 milliméteres, nagy hatótávolságú haditengerészeti löveget is, egyikük Verdun várost lőtte negyvenszer naponta.[27] A tüzérségi eszközök mellett 2,5 millió gránátot halmoztak fel,[7] amelyet 1300 szerelvény szállított a helyszínre.[27] A németek Verdunnél vetették be először új fegyverüket, a lángszórót.[27]

A németek bíztak a meglepetés erejében, ezért amennyire csak tudták, álcázták a felvonulást. Félrevezető információkat terjesztettek arról, hogy Belfort lesz a támadás célpontja. A frontvonal közelébe hordott felszerelést álcázták, erdők takarásában rejtették el, föld alatti helyiségeket építettek, hogy ne lehessen látni a támadásra készülő alakulatokat.[28] A francia felderítő repülőket a szektorban koncentrált 168 német gép tartotta távol.[29] Nehezítette a franciák dolgát, hogy a németeknek sikerült felszámolniuk egy hatvanfős francia kémhálózatot, amelyet egy francia nő, Louise de Bettignies működtetett a megszállt területeken.[30]

A német jobbszárnyon (a Meuse és Flabas között) a 7. tartalékhadtest, mellette (Flabas és Ville között) a 18. hadtest, attól balra (Ville és Herbebois között) a 3. (brandenburgi) hadtest, majd (Herbebois és Ornes között) a 15. hadtest következett. Mögöttük az 5. tartalékhadtest sorakozott fel.[27] A támadást február 12-ére tűzték ki. Éjszaka a koronaherceg kiáltványt intézett katonáihoz, amelyben arra sürgette őket, hogy mutassák meg az ellenségnek, „Németország fiainak szívében még él a győzelem iránti vasakarat”. Az offenzívát azonban 24 órával el kellett halasztani, mert havazni kezdett, és a látási viszonyok nagyon rosszak voltak.[31] Az időjárás nem javult, ezért újra és újra halasztani kellett a támadást.

A francia oldal[szerkesztés]

A verduni erőd 1914. március 28-án
Émile Driant alezredes

A Meuse völgyében fekvő Verdun hagyományosan Franciaország keleti kapujának számított, erdős, a 400 méteres magasságot is elérő hegyek veszik körül.[8] A hátországgal, Bar-le-Duc-kel mindössze egy, a később Szent útnak (Voie Sacrée) nevezett út kötötte össze.[6] Verdun védműveit a franciák 1885-ben kezdték felújítani, és 1913-ig újabb külső erődövet építettek, nagyjából nyolc kilométerre a várostól.[6][8] A betonnal és páncéllal erősített építményeket mélyen a földbe süllyesztették.[8]

Az erődrendszer azonban súlyos ember- és löveghiánnyal várta az ostromot. A háború elején a hasonló belga erődök gyorsan elestek a német nehéztüzérség kíméletlen bombázásában, ezért a franciák elvesztették hitüket az erődítményekben. 1914-ben folytak harcok a közelében, de aztán hosszú ideig csend volt a környéken. A francia vezérkar utasítására a verduni várak nehézlövegeit és helyőrségének jelentős részét más frontokra küldték.[6]

Az erődrendszer (Région Fortifée de Verdun) parancsnoka Frédéric-Georges Herr tábornok volt, aki a támadást megelőző hónapokban többször jelezte a vezérkarnak a védelem problémáit, köztük a tüzérségi eszközök alacsony számát, a szögesdrótakadályok, a földbe ásott telefonvezetékek és a kommunikációs árkok hiányát, de nem ért el sikert.[13][32]Mindennap reszketek. Ha megtámadnának, nem tudnék kitartani. Szóltam a vezérkarnak, de visszautasították, hogy meghallgassanak”, panaszkodott Herr.[32]

A francia vezérkart Herr panaszai nem hatották meg, de egy helyi parlamenti képviselő, Émile Driant alezredes augusztus 22-ei levele, amelyet a képviselőház elnökének írt, megkavarta az állóvizet. A levél eljutott a védelmi minisztériumba, amely vizsgálóbizottságot küldött a helyszínre. A testület megerősítette a Driant levelében foglalt, Herr által is hangoztatott problémák létét. A hadügyminiszter Joffre-hoz fordult, aki indulatosan elutasította, hogy civilek a megkerülésével vizsgálják a hadsereget.[30]

Januárban a franciák arra lettek figyelmesek, hogy a német vonalak mögött eltűntek a templomtornyok, amelyek a francia ütegek referenciapontjai voltak, és [33] egyre több német katonaszökevény, elsősorban elzásziak érkeztek, akik mind ugyanazt mondták: komoly dolog készül.[33] Lassan a francia hadvezetés ingerküszöbét is elérte a fokozódó feszültség Verdunnél. Január 24-én megérkezett a városba Joffre jobbkeze, Édouard de Castelnau tábornok, aki elrendelte a védelmi vonalak megerősítését, és az azokat összekötő futóárkok megépítését. Castelnau után Henri Poincaré elnök, majd Joffre maga is megtekintette a frontot. A látogatások eredményeként február 12-én, a német támadás eredeti indulónapján, két plusz hadosztályt rendeltek Herr alá.[14] Joffre 19-én ismét felkereste Herrt, és gratulált neki az előkészületek miatt.[14]

A német támadást Paul Chrétien altábornagy XXX. hadtestének három hadosztálya várta. A Meuse-től keletre a 72. helyi kiegészítésű tartalékhadosztály állomásozott, mellette az 51. tartalékhadosztály, majd 14. tényleges hadosztály következett. A 37. algériai kiegészítésű hadosztály tartalékban volt. Ezeknek a csapatoknak kellett tartaniuk a kiszögellés kritikus északi részének 25 kilométeres frontját. Harmincnégy francia gyalogzászlóalj 72 némettel nézett szembe. Még rosszabb helyzetben volt a tüzérség, amely mindössze 270 lövegből állt.[12][13][14][34] Február 19-én kisütött a nap, és a talaj kezdett felszáradni, és másnap is tavaszias volt az időjárás.[35]

A támadás[szerkesztés]

A csatatér térképe

1916. február 21-én 7.12-kor a német tüzérség megkezdte a francia vonalak bombázását.[36] A nagyjából 13 kilométeres front minden ezer méterére 150 löveg jutott, amelyek ontani kezdték a különböző űrméretű lövedékeket.[7] Az első egy órában a telefonösszeköttetés jelentős része megszűnt a francia csapatok között, a haditengerészeti ágyúk pedig szétlőtték a verduni vasútállomást. A francia ütegeket gázgránátokkal lőtték. Azok, amelyeket nem iktattak ki a németek, megpróbálták viszonozni a tüzet. Egy francia üteg az első lövésével eltalálta a 24. brandenburgi ezred fizetőtisztjét és a zsoldot őrző ládát.[37]

A koronaherceg megérkezett előretolt parancsnokságára, Vittarville-be, de néhány órával később, a francia tüzérség sporadikus támadása miatt visszavonult Stenay-ba.[38][39] Néhány órás ágyúzás után Beeg tábornok, a koronaherceg főtüzére már azt jelentett, hogy a legtöbb francia ütegben legfeljebb egy löveg működőképes. Az egyik német felderítőgép pilótája azzal a hírrel érkezett vissza, hogy semmi élő nem maradt a francia vonalakban.[39]

Délután fél ötkor a német rohamcsapatok megindultak a szétlőtt francia állások felé, hogy felszámolják a maradék ellenállást.[36] Falkenhayn óvatosságból, nehogy túl gyorsan véget érjen a csata, nem rendelt el átfogó támadást, csak megerősített járőröket küldött ki. A három német hadtest közül kettő betartotta az utasításokat, de von Zwehl a rohamcsapatok első hullámát is a francia állások ellen küldte.[40]

Bois de Caures[szerkesztés]

Heves csatározások bontakoztak ki a caures-i erdőnél (Bois de Caures), ahol a védelem talán leginkább ütőképes alakulata, az 56. és 59. könnyűgyalogos zászlóalj harcolt Émile Driant parancsnoksága alatt.[38] A balszárnyat védő Bois d'Haumont első lövészárkai gyorsan elestek, és a németeknek számos helyen sikerült betörniük a teljesen szétlőtt védelmi vonalak közé, és gyakran hátulról támadták a franciákat. A védők felvették a harcot, és szórványos ellenlökéseket is indítottak, annak ellenére, hogy az alig fél négyzetkilométernyi erdőbe 80 ezer gránát csapódott.[36][23]

Másnap reggel Knobelsdorf kiadta az utasítást, hogy a Bois de Caures-t bármilyen áron, de el kell foglalni. A hullámokban indított támadást ötórás pergőtűz vezette be, ennek ellenére a franciák ismét ellenálltak, de végül a túlerő legyűrte őket.[41] Hasonló támadásokat indítottak a németek az erdő két oldalán is, és a tüzérségi előkészítés ellenére megmaradt védők hátrálni kezdtek a Vaux- és a Douaumont-erőd felé.[42] A 3. hadtest elfoglalta a Bois de Ville-t,[36] a 7. tartalék hadosztály pedig Haumont-t, ahol 400 hadifoglyot ejtettek.[41] Estére, Herbebois és Brabant kivételével a francia első védvonal német kézbe került. Herbebois-nál a francia tüzérségnek sikerült időben beavatkozni a harcokba. A német veszteség magasabb volt a vártnál: 2350.[43]

Francia veszteségek[szerkesztés]

Február 23-án Fernand de Langle de Cary tábornok, a középső hadseregcsoport parancsnoka arra utasította Herrt, hogy ne engedélyezzen visszavonulást sehonnan. „Egyetlen egy utasítást kell követni: kitartani, kitartani bármi áron!”, mondta.[44] A hősiesség azonban nem segített: aznap elesett Brabant, másnap pedig Samogneux, ahol 900 francia került hadifogságba.[41] Február 24-én a németek teljes egészében lerohanták a külső lövészárokzónát.[42]

A francia 72. hadosztály, amely a front Meuse és a Bois des Caures közötti szakaszát védte, 192 tisztet és 9636 katonát, a folyó jobb partján harcoló 52. hadosztály pedig hatezernél több harcost vesztett. A 37. hadosztály vesztesége megközelítette az ötezret. Erősítésként a 20. hadtest (tisztjei között a leendő köztársasági elnökkel, Charles de Gaulle-lal) érkezett a helyszínre Maurice Balfourier tábornok vezetésével.[41]

Február 25-én Édouard de Castelnau tábornok, Joffre vezérkari főnöke felkereste Langle de Cary főhadiszállását, ahol kimerült, bizonytalan, habozó főtiszteket, lázas, de szervezetlen munkát talált, ezért azonnal kezdeményezte Henri Philippe Pétain tábornok kinevezését Verdunbe. Pétaint rossz hírek fogadták: a németek leszűkítették a várostól keletre fekvő Woëvre-lapályon harcoló francia „zsebet”, valamint elvágták a Clermont-ba vezető utat és vasutat.[45] Délután, egyetlen puskalövés nélkül, elesett a védelem éke, a Douaumont-erőd, a világ egyik legnagyobb erődítménye.[46] Pétain két fontos feladatot tűzött ki azonnali célként: összehangolni a tüzérség működését és utánpótlásvonalat nyitni.[47]

Tavaszi csatározások[szerkesztés]

A Douaumont-erőd a támadás előtt
A Mort Homme 1917-ben

Február 27-én a német támadás elakadt. Addig csaknem hat és fél kilométert nyomultak előre, és még ennyit kellett volna megtenni a városig, de a franciák szilárdan tartották a vonalakat. A folyamatosan szakadó eső sártengerré változtatta a harcmezőt. Másnap Falkenhayn és a trónörökös új stratégiában állapodott meg: kiterjesztik a támadást a Meuse nyugati partjára is, hogy elérjék a francia tüzérséget, amelyet két erősség, a 304-es és a Mort Homme-magaslat (Halott Ember) védett. Falkenhayn két új hadosztályt rendelt előre.[48] Közben a francia utánpótlás folyamatossá vált a Voie Sacrée-n: február 27. és március 6., az új német offenzíva kezdőnapja között 23 ezer tonna lőszer, 2500 tonna ellátmány és 190 ezer katona érkezett a frontra.[49]

A német támadás március 6-án hóesésben, négyórás előkészítő ágyúzással indult. A németek áttörték a francia védelmet, és elfoglalták Forges-t és Regneville-t, de a heves tűzben elakadtak a Mort Homme lankáin.[50] A gyors francia ellenlökés ismét megszilárdította a vonalat.[51] A németek márciusban újabb és újabb rohamokkal kísérleteztek a Vaux-erőd ellen, amely eltökélten tartotta magát. Vaux falu romjai eközben tizenháromszor cseréltek gazdát.[52] Március 6-20. között a német 6. tartalékhadtest, amely az offenzívát vezette, tízezer embert veszített.[53]

Falkenhayn azzal a reménnyel indította meg a verduni támadást, hogy minden két elesett német katonára öt francia jut majd. Márciusban a vezérkari főnök azt mondta a koronahercegnek, hogy addig kell folytatni a harcokat, amíg több francia esik el, mint német,[54] ám a hónap végi összesítésekből kiderült, hogy a veszteséglista nagyjából kiegyenlített: a franciák 89 ezer, a németek csaknem 82 ezer embert vesztettek.[55] Márciusban Joffre úgy döntött, hogy kiveszi Pétain kezéből a napi harcok irányítását, mert a tábornokot nem találta elég agresszívnak, és kinevezte a középső hadseregcsoport élére.[56]

Áprilisra Falkenhayn levonta a következtetést: csak akkor érhet el komoly eredményt a franciák felmorzsolásában, ha korlátozott támadások helyett egyszerre, nagyobb erőkkel támadja a teljes, 32,2 kilométeres frontot.[52] Az offenzíva április 9-én kezdődött, és négy napon át tartott. A németek már az első napon elfoglalták azt a pontot, amelyet a Mort Homme-magaslat gerincének hittek, de kiderült, a valódi dombtető messzebb van.[57] Másnap Joffre felkereste a frontot, és találkozott a 3. hadtest parancsnokával, Robert Nivelle altábornaggyal, aki mély benyomást tett rá. Úgy érezte, Nivelle személyében megtalálta az alkalmas embert a verduni csata irányítására. Nivelle ígéretet tett a Douaumont-erőd visszafoglalására. Az akcióra Charles Mangin vezérőrnagyot választotta ki.[56]

A keleti parton lassan nyomuló németekre megsemmisítő tűz zúdult a megerősített francia tüzérségi állásokból. Április 21-én Bruno von Mudra tábornok, az egyesített rohamcsoport parancsnoka azt írta Vilmosnak, hogy az emberei folyamatos nehéz- és tábori tüzérségi tűznek vannak kitéve állásaikban a szárnyak felől, olykor még hátulról is. A koronaherceg rendkívül pesszimistán ítélte meg a helyzetet, vezérkari főnöke azonban további támadásokat sürgetett, és arra biztatta Falkenhaynt, hogy folytassa az offenzívát.[58] Május 3-án a németek elérték a 304-es magaslatot,[59] öt nappal később pedig a franciák elvesztették a Mort Homme gerincét, és a lejtőkön folytatták a védekezést.[57] Május 17-én a franciák megkezdték a Douaumont-erőd és környezete ágyúzását, majd május 22-én rohammal bevették.[60] Május 24-én az erőd ismét német kézen volt. A franciák súlyos árat fizettek, 12 ezer katonájukból 5300 került a veszteséglistára.[61]

Tehermentesítési tervek[szerkesztés]

A szövetségesek 1915 decemberében megállapodtak arról, hogy a Somme-nál indítanak offenzívát, amelyet 1916. július 1-jére irányoztak elő. A verduni német előrenyomulás miatt azonban változtatni akartak a terveken. A franciák és a britek március 12-én ismét tárgyalóasztalhoz ültek, és megállapodtak arról, hogy amennyire csak lehetséges, előrehozzák az offenzíva kezdetét, ezzel tehermentesítve a verduni védőket.[62] Joffre eredetileg 39 hadosztályt tervezett bevetni a Somme-nál, április végére, ahogy Verdun szívta el a katonákat, ez a szám 30-ra csökkent.[63] A franciák ugyanis, szemben a németekkel, akik csak akkor vontak ki alakulatot a frontról, ha teljesen kimerült, folyamatosan váltották csapataikat, de azoknak regenerálódási időre volt szükségük az újabb bevetés előtt, így Joffre nem vezényelhette át őket bárhova.[58] A francia főparancsnok májusban már csak 26, a hónap végén 20 hadosztály összpontosításával számolt.[63]

Nyári német offenzíva[szerkesztés]

Június elején a németek új támadást indítottak abban a reményben, hogy döntő áttörést érnek el. Ehhez összevonták az 1. bajor, a 10. tartalék- és a 15. hadtest hadosztályait, amelyek egy 4,8 kilométer széles arcvonalon lendültek akcióba.[64] A gyalogosokat 600 löveg tüze támogatta. Június 1-jén két hadtest indult támadásba, és a lángszórók segítségével áttörte az első francia védelmi vonalat. „Csak sárga, vörös és fehér villanásokat láttunk magunk körül. A gőzön és füstön át az ember néha meglátta egy bajtársának alakját, ahogy összegörnyed és elesik. A rést azonnal betöltötték mások”, emlékezett vissza egy német katona. A rohamozók felszámolták az ellenállást az árkokban és a bunkerekben, és elérték kitűzött céljukat, a Bois de la Caillette-t, amely félúton volt a Douaumont- és a Vaux-erőd között.[65]

Június 2-án a németek betörtek a Vaux-erődbe, amely öt napon át tartotta magát. Parancsnoka, Sylvain-Eugène Raynal őrnagy a vízhiány miatt adta fel a védekezést június 7-én.[64][66] A francia főparancsnokságot súlyosan érintette a Vaux-erőd elvesztése. Pétain úgy vélte, „az ellenség által harcba küldött egységek növekvő száma és a tüzérségi tüzük növekvő intenzitása kétség kívül bizonyítja, hogy gyorsan döntésre akarnak jutni ellenünk, és nem zárnak ki semmilyen áldozatot ennek érdekében”. A tábornok attól tartott, hogy a francia védelem összeomlik a folyó keleti partján, és a németek magát a várost és hídjait is bombázni tudják.[66] Pétain június 11-én levélben kért utánpótlást Joffre-tól, de az másnap azt válaszolta, hogy nincs más lehetőség, mint tartani az állásokat bármi áron.[67]

Június 22-én a németek gáztámadást intéztek a francia tüzérség állásai ellen Fleuryben, a Souville-erődnél és a Belleville-gerincen. Az ágyúzás egész nap folytatódott. Június 23-án, a kieső tűztámogatás miatt, az Alpesi Hadtestnek sikerült betörnie a francia vonalak közé. (Ebben az alakulatban szolgált főhadnagyként Friedrich Paulus, aki a második világháborúban a Sztálingrád elleni ostromot irányította.)[64] Az 1. Bajor Hadtest bevette Thiaumont-t, míg az alpesiek másfél kilométerre megközelítették Fleuryt. II. Vilmos a helyszínen tekintette meg a csatát, abban bízva, hogy láthatja Verdun elestét. „Először minden jól ment, de a heves ellenséges tüzérségi és géppuskatűz megállította (az előrenyomulókat), mielőtt elérhették volna végső céljukat”, írta a koronaherceg.[68] A verduni csata elérte csúcspontját.[69][64]

Másnap Henry Seymour Rawlinson brit tábornok tüzérsége megkezdte a Somme-i gyalogostámadások tüzérségi előkészítését. Falkenhayn nem tehetett mást, mint hogy táviratot küldött a koronahercegnek, amelyben közölte, korlátoznia kell a hadseregcsoport tevékenységét.[70] Az elmúlt négy hónapban a felek húszmillió tüzérségi gránátot lőttek ki, amelyek teljesen átalakították a táj képét: erdők, teljes falvak, utak tűntek el, a föld felszínét mindenütt bombatölcsérek borították. Június végére mindkét oldalon több mint kétszázezer katona esett el vagy sebesült meg. Július 11-én a németek indítottak még egy offenzívát, amely egészen a Souville-erődig jutott, de a védelem ott feltartóztatta.[71] Másnap a németek hivatalosan is leállították a támadó hadműveleteket,[72] és védekező pozíciókat foglaltak el.[71]

Francia ellentámadások[szerkesztés]

A franciák augusztusban ellentámadás-sorozatokat indítottak, és 3-án megszállták Fleuryt és Thiaumont-t. Falkenhayn egy hét múlva levélben vázolta a követendő stratégiát a hadvezetésnek. Az írta, nem szabad, hogy tűnjön, végleg lemondanak a támadásról a Meuse mentén, de a jobb part állásokat mindenképpen meg kell erősíteni az őszi esők érkezése előtt.[72] Vilmos és Knobelsdorf ismét másként látta a lehetséges stratégiát: a herceg azon az állásponton volt, hogy komoly erősítés nélkül lehetetlen az igazi területszerzés, míg vezérkari főnöke úgy gondolta, ebben a helyzetben a támadás a francia kézben lévő magaslatok ellen nem járna nagyobb véráldozattal, mint a védekezés. Knobelsdorf azzal érvelt, hogy ha nem foglalják el a Fleury körüli területet és a Souville-erődöt, akkor a francia tüzérség egész télen lőheti a német állásokat. A vita végül azzal dőlt el, hogy Falkenhayn augusztus 21-én felmentette Knobelsdorfot.[72]

1916 ősze[szerkesztés]

Szeptember 13-án Joffre ellátogatott Verdunbe, és azt mondta, ha a briteknek nem sikerül döntő áttörést elérniük a Somme-nál, akkor a franciáknak kell megpróbálniuk a Meuse-nél. Ezért arra utasította Nivelle-t, hogy foglalja vissza a Douaumont-erődöt.[73] A francia támadási terv késő októberre született meg. Október 21-én a francia ütegek tüzet nyitottak. Három napon át lőtték a német vonalakat a folyó keleti partja mentén. Több mint félmillió 75 milliméteres gránátot lőtték ki, de tüzeltek nehézmozsarakból és két 400 milliméteres vasúti tarackból is. Augusztus 23-án tűz ütött ki az erődben, és a német csapatok jelentős része elhagyta. A rohamra három francia hadosztály készült.[74]

Október 24-én 11.40 órakor a francia gyalogság megindult a fokozatosan előre kúszó zárótűz mögött. A német vonalakat hét, a lövészárokban töltött hosszú időtől és a tüzérségi előkészítéstől kimerült hadosztály védte. A német tüzérség is jóval gyengébb volt, mint a verduni harcok kezdetekor, ugyanis 110 löveget időközben átszállítottak a Somme mellé, és limitált volt a lőszerkészlet is. Amikor a franciák megkezdték a támadást, az előretolt német állásokból rakétákat lőttek fel, de ezt nem látták hátrébb, és a német tüzérség nem indított ellencsapást. A franciák átgázoltak a német vonalakon, és a 38. hadosztály katonái elfoglalták a Douaumont-erődöt.[75][71] A franciák mintegy három kilométert nyomultak előre négy óra alatt. „Ez volt az egyik legboldogabb napom a háború alatt”, emlékezett vissza később Joffre.[76]

Nivelle újabb és újabb támadásokat indított a német állások ellen a már bevált módon: tüzérségi előkészítés után után a gyalogosok korlátozott célokért indultak harcba. November 2-án a franciáknak sikerült visszafoglalniuk a Vaux-erődöt. Nivelle november 11-én levélben tájékoztatta Joffre tábornokot, hogy folytatja a támadásokat. Mivel a németek még ráláttak a Douaumont-erődre, úgy döntött, Hardaumont és Bezonvaux irányába indított akciókkal hátrébb kell szorítania őket, elmélyítve így a francia védelmet.[76][77]

December 15. reggelén a Douaumont-erőd egyik 155 milliméteres tarackja megadta a jelet a támadásra. A tüzérségi zárótüzet követve Mangin tábornok négy hadosztályból álló összpontosítása lerohanta a német vonalakat, amelyeket már hat napja lőttek a francia ágyúk. A németek bátran küzdöttek, de a támadók három kilométer mélyen behatoltak az első vonal mögé. Visszafoglalták Louvemont-t, Bezonvaux-t és a Bois de Caurrièrest, valamint ejtettek 11 ezer hadifoglyot.[78] A németek szinte mindenütt visszaszorultak februári állásaikba.[71] A védelem gyors összeomlása sokkolta a német főparancsnokságot, és felmentették a február óta Verdunnél harcoló hadtestparancsnokot, Hans von Zwehlt.[79]

Áldozatok[szerkesztés]

A kevésbé népes központi hatalmak számára döntő fontosságú volt, hogy több ellenséges katonát öljenek meg, mint amennyit elvesztenek. Verdunnál ez sikerült is, igaz, nem 2:1 arányban mint ahogy azt a támadás elején remélték, pedig a németek jóval több katonával rendelkeztek.

Mindezek ellenére a francia veszteségek is ijesztőek voltak. Philippe Pétain tábornagy úgy gondolta, hogy a katonáknak jobb, ha felváltva tapasztalják meg a verduni borzalmakat, ezért a francia katonákat folyton cserélgették a fronton. Ennek eredményeképp a francia sereg 70%-a részt vett a verduni csatában, ezzel szemben a németeknek csak 25% volt részese az ottani borzalmaknak.

Emlékezete[szerkesztés]

A vörös zóna

A csata óta eltelt száz év alatt sem sikerült megtisztítani a Verdun környéki területeket, amit vörös zónának neveztek el a hatóságok. A vörös zónába tilos belépni, a föld erősen szennyezett.[80]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Vérszivattyú Verdunnél. honvedelem.hu. [2012. február 2-i dátummal az eredetiből archiválva].
  2. a b Tarján Tamás: Véget ér a verduni csata. rubicon.hu. Rubicon. [2015. május 12-i dátummal az eredetiből archiválva].
  3. Szűcs
  4. a b c Horne 25. oldal
  5. a b c Keegan 560. oldal
  6. a b c d e f Keegan 562. oldal
  7. a b c d Keegan 564. oldal
  8. a b c d e Lloyd 169. oldal
  9. a b c d e Horne 39. oldal
  10. a b Horne 41. oldal
  11. a b c d Lloyd 170. oldal
  12. a b Keegan 562-563. oldal
  13. a b c Lloyd 173. oldal
  14. a b c d Horne 55. oldal
  15. Horne 1. oldal
  16. Horne 24. oldal
  17. Horne 27. oldal
  18. Horne 35. oldal
  19. Lloyd 166. oldal
  20. Horne 34. oldal
  21. a b Lloyd 168. oldal
  22. a b Horne 38. oldal
  23. a b Keegan 565. oldal
  24. Lloyd 170. oldal
  25. Horne 42. oldal
  26. Lloyd 171. oldal
  27. a b c d Horne 43. oldal
  28. Horne 45. oldal
  29. Lloyd 172. oldal
  30. a b Horne 53. oldal
  31. Lloyd 173. oldal
  32. a b Horne 51. oldal
  33. a b Horne 54. oldal
  34. Horne 59. oldal
  35. Horne 69. oldal
  36. a b c d Lloyd 175. oldal
  37. Horne 74-75. oldal
  38. a b Keegan 563. oldal
  39. a b Horne 76. oldal
  40. Horne 77. oldal
  41. a b c d Lloyd 176. oldal
  42. a b Keegan 566. oldal
  43. Horne 90. oldal
  44. Lloyd 177. oldal
  45. Lloyd 178. oldal
  46. Lloyd 179. oldal
  47. Keegan 568. oldal
  48. Lloyd 181. oldal
  49. Lloyd 183. oldal
  50. Lloyd 182. oldal
  51. Keegan 569. oldal
  52. a b Keegan 570. oldal
  53. Lloyd 187. oldal
  54. Lloyd 197. oldal
  55. Lloyd 188-189. oldal
  56. a b Lloyd 201. oldal
  57. a b Keegan 571. oldal
  58. a b Lloyd 199. oldal
  59. Lloyd 198. oldal
  60. Lloyd 202. oldal
  61. Lloyd 203. oldal
  62. Lloyd 189. oldal
  63. a b Lloyd 200. oldal
  64. a b c d Keegan 574. oldal
  65. Lloyd 204. oldal
  66. a b Lloyd 205. oldal
  67. Lloyd 206. oldal
  68. Lloyd 210. oldal
  69. Lloyd 209. oldal
  70. Lloyd 212. oldal
  71. a b c d Keegan 575. oldal
  72. a b c Lloyd 235. oldal
  73. Lloyd 251-252. oldal
  74. Lloyd 252. oldal
  75. Lloyd 253. oldal
  76. a b Lloyd 254. oldal
  77. Lloyd 255. oldal
  78. Lloyd 264. oldal
  79. Lloyd 265. oldal
  80. a vörös zóna a mai napig képes ölni

Források[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Jules Romains: Verdun előtt, Pantheon Kiadó
  • Arnold Zweig: Verdun iskolája
  • Harro Grabolte: Verdun and the Somme, Akadémiai Kiadó, 2005 (angolul)