Az első világháború évei (1914)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
250px
Dátum 1914. július 28.1918. november 11.
Helyszín Európa
Eredmény Antantgyőzelem
Harcoló felek
Antant:
Egyesült Királyság Egyesült Királyság
Franciaország Franciaország
Flag of Russia.svg Orosz Birodalom
USA Amerikai Egyesült Államok
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország
Flag of Serbia.svg Szerbia
Flag of Romania.png Románia
Montenegró
PortugáliaPortugália
Flag of Japan.svg Japán Császárság
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország
Központi hatalmak:
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei témájú médiaállományokat.

1914 az első világháború első éve.

Előzmények. Tervek 1914-ben[szerkesztés]

A Schlieffen-terv[szerkesztés]

Évekkel 1914 előtt, a német vezérkari főnökök egész sora előre látta, hogy Németországnak egyszerre két fronton kell megvívnia a háborút, Oroszország ellen keleten és Franciaország ellen nyugaton. A két ország ereje együttvéve számbeli fölényben volt a központi hatalmak erőivel szemben (Oroszországnak 102 reguláris hadosztály állt rendelkezésére 1914 augusztusában, Franciaországnak pedig 72, szemben Németország 98 és az Osztrák–Magyar Monarchia 48 hadosztályával). Az idősebb von Moltke, aki 1857-től 1888-ig volt a vezérkar főnöke, kételkedett benne, hogy az 1870–71-es francia-porosz háború offenzív stratégiáját sikeresen meg lehet-e ismételni Franciaország újjászervezett hadseregei és megerősített erődítményei ellen, és úgy döntött, hogy Németországnak kezdetben védelemben kell maradnia nyugaton, és bénító erejű csapást kell mérnie az előrenyomuló orosz haderőre, mielőtt ellencsapást mérne az előretörő franciákra. Utóda, von Waldersee, míg agresszívebb tevékenységet ajánlott Oroszország ellen, szintén hitt abban, hogy nyugaton defenzívában kell maradniuk. Alfred von Schlieffen, aki 1891-ben Waldersee helyébe lépett, azonban ellenkező nézeten volt: Franciaország nagy erődjeit meg lehetne kerülni a Belgiumon át indított offenzívával, és ez hosszú idővel azelőtt bebiztosítaná Németországot nyugaton, mielőtt elérhetné a biztonságot keleten, ahol nem mindössze arra kellene törekednie, hogy megbénítsa, hanem arra, hogy teljesen megsemmisítse az orosz fenyegetést.

Amikor 1905-ben visszavonult, Schlieffen már kidolgozta a német hadseregek nagy megkerülő hadmozdulatának tervét Belgiumon és Hollandián át. A terv az volt, hogy miután a jobbszárnyuk betör Franciaország területére Lille mellett, a németek az óramutató járásával ellentétes irányban törnek előre, hogy elvágják a francia hadseregeknek a keleti határtól dél felé vezető visszavonulási útvonalát; a kerék legkülső íve pedig Párizstól nyugatra halad el, hogy az egész előrenyomulást a párizsi erődítményekből keleti irányban indított ellentámadások ne tartsák fel. Schlieffen Németország elérhető erőinek csaknem hétnyolcadát a fordulatot végrehajtó szárnynak juttatta, s csak az erők egynyolcadát hagyta hátra, hogy szembenézzenek az esetleges francia offenzívával Németország nyugati határán; és a lehető legnagyobb erőt utalták ki a jobbszárnynak.

Pályájának végén Schlieffen kételkedni kezdett, hogy Németország képes volna-e elég élőerőt kiállítani tervének végrehajtásához. Ezért figyelembe vette azt a lehetőséget, hogy két jelentősebb módosítást hajt végre a terven: először, hogy a német jobbszárnynak talán inkább Párizstól északra kellene befelé (délkeleti irányba) fordulnia, nem nyugatra, és, másodszor, hogy a balszárnyat talán meg kell erősíteni.

Az „ifjabb” Moltke (az „idősebb” unokaöccse), aki 1905-ben lett a vezérkar főnöke, figyelembe vette ezeket a módosításokat. Moltke arra is gondolt, hogy Hollandia inváziója helyett egy semleges ország (Belgium) megszállása is elegendő volna. Moltke még mindig hivatalban volt, amikor 1914-ben kitört a háború.

A keleti front stratégiája[szerkesztés]

Az orosz Lengyelország, az Orosz Birodalom legtávolabb nyugaton elterülő része, széles földnyelv volt, melyet északon Kelet-Poroszország, nyugaton a német Lengyelország és Szilézia, délen pedig az osztrák Lengyelország (Galícia) vett körül. A „nyelv” így nyilvánvalóan ki volt téve a központi hatalmak összetartó irányú támadásának; a németek azonban, eltekintve nagystratégiájuktól, hogy szétzúzzák Franciaországot, mielőtt bármit megkísérelnek Oroszország ellen, figyelembe vették az orosz Lengyelország gyenge összeköttetési rendszerét (szemben a központi hatalmak határos területeit lefedő stratégiai vasútvonal-hálózattal), és nem akarták korán lerohanni ezt a sebezhető körzetet – eközben feltételezték, hogy a támadásukat nem késleltetik olyan sokáig, amíg Oroszország elsöprően nagy erőkkel tölti meg az országot végtelen, de nem kellőképpen felkészült élőerő-tartalékaiból. Ausztria-Magyarország azonban, amelynek Oroszországgal közös határa jóval távolabb keleten húzódott, mint Németországé, és jobban tartott a szláv kisebbségek elhidegülésétől és Olaszország lehetséges ellenséges érzelmeitől, azt szorgalmazta, hogy azonnali akcióval akadályozzák meg az orosz támadást. Moltke ezért elfogadta Conrad javaslatát, hogy északnyugati irányú csapást mér az orosz Lengyelország területére – annál is inkább, mivel ez lekötné az oroszokat a franciaországi krízis alatt.

Az oroszok, a maguk részéről, szívesebben összpontosították volna azonnal elérhető erőiket Ausztria ellen, és nem támadták volna meg Németországot, amíg a mozgósításuk nem volt teljes; a franciák azonban meggyőzték őket, hogy indítsanak offenzívát, amelyben két orosz hadsereg vesz részt, Kelet-Poroszország ellen, egyidejűleg egy másikkal, amelyben négy orosz hadsereg vesz részt, az osztrákok ellen Galíciában. Ez a kelleténél nagyobb nyomást gyakorolt a nehézkes orosz hadigépezetre, ami számos kudarchoz vezetett a háború kezdetén – elsősorban a tannenbergi vereséghez. (A franciákkal kötött egyezségért és Tannenbergért ugyanaz a személy, Zsilinszkij tábornok volt a felelős, aki 1913-ig az orosz vezérkar főnöke volt.)

Súlyosbították az oroszok helyzetét a legmagasabb rangú főtisztek állandó intrikái. A kétes jellemű Szuhomlinov hadügyminiszter mellett a minden tekintetben képzetlen, de a hadvezetéshez teljesen alkalmatlan II. Miklós is úgy gondolta, hogy isteni főparancsnok lenne. Miniszterei tiltakozására végül kelletlenül kinevezte a fanatikusan vallásos, de tehetséges katona hírében álló és népszerű Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget, viszont megkötötte a kezét azzal, hogy maga jelölte ki közvetlen alárendeltjeit (például az alkalmatlan és a csapatoknál népszerűtlen Januskevics vezérkari főnököt). Az orosz–japán háború kétbalkezes idős hadvezérei közül többen minden udvari támogatójukat mozgósították annak érdekében, hogy vezető beosztást kapjanak, és Nyikolaj nagyherceg nem tudta távol tartani mindegyiküket.

A nyugati szövetségesek stratégiája[szerkesztés]

A francia főhadvezetőség, mintegy harminc évig 1870 után, az újabb német háború valószínű voltát figyelembe véve, a kezdeti védelem stratégiáját támogatta, amelyet a feltételezett invázió elleni ellentámadás követ; nagy erődítményrendszert hoztak létre a határvidéken, de réseket hagytak, hogy meghatározott irányokba tereljék a német támadást. A francia-orosz szövetség és az Entente cordiale megkötése nyomán azonban a terv megváltoztatását javasolták, és az 1900-as években a katonai gondolkodók új iskolája (például de Grandmaison és bizonyos mértékig Foch ezredes) az offenzív stratégia mellett kezdett érvelni. 1911-ben ennek az iskolának a képviselőjét, Joffre-t nevezték ki vezérkari főnöknek. Joffre támogatta a később hírhedtté vált XVII. tervet, amellyel 1914-ben Franciaország belépett a háborúba.

A XVII. terv nemcsak komolyan alulértékelte azt az erőt, amelyet a németek háború esetén bevetnének Franciaország ellen, hanem közelgő támadásuk irányát és kiterjedését is rosszul ítélte meg. Bár előre látta a Belgiumon át indított inváziót, feltételezte, hogy a németek az Ardenneken át vezető utat választanák, és fedezetlenül hagynák összeköttetési vonalaikat. (Csak néhány katonai vezető, például Lanrezac és Gallieni tábornokok számítottak arra, hogy a németek Belgiumon át fognak előretörni.)

Franciaország offenzívája a terv szerint az 1. és a 2. hadsereg Elzász-Lotaringia területére, a Saar irányában mért csapásából állt, miközben a balszárnyon a Metz-cel, illetve az Ardennekkel szemben állomásozó 3. és 5. hadsereg, készenlétben áll, hogy offenzívát indítson Metz és Thionville között, vagy hogy észak felől csapást mérjen az Ardenneken át végrehajtott német előretörés szárnyára. Amikor a háború kitört, magától értetődőnek tartották, hogy a Sir John French által vezetett kis Brit Expedíciós Haderőt (B. E. H.) Franciaország erőinek kiegészítéseként használják, többé-kevésbé úgy, ahogy a franciák jónak látják.

A nyugati hadszíntér[szerkesztés]

A harctevékenységek kezdete. A visszavonulás a Marne-hoz[szerkesztés]

Hogy Franciaország inváziójának terve simán működjön, a németeknek előbb el kellett foglalniuk Liège erődjét, amely uralta az 1. és 2. hadseregük számára kijelölt utat, és a belga védelmi vonalak legerősebb erődítménye volt. A középkorú törzstiszt, Ludendorff elszántságának köszönhetően augusztus 6-án egy német zászlóalj elfoglalta Liège városát; a környező erődítmények azonban makacsul kitartottak, amíg a németek működésbe hozták a nehéztüzérségüket. A német invázió élcsapata azonban már a belga tábori hadsereget szorongatta a Gette folyó és Brüsszel között, amikor augusztus 16-án az utolsó liège-i erődítmény is elesett. A belgák ezután visszavonultak az antwerpeni elsáncolt táborba. Augusztus 20-án a német 1. hadsereg bevonult Brüsszelbe, miközben a 2. hadsereg megjelent Namur, a Meuse (Maas) mentén Franciaországba vezető utat elzáró utolsó erődítmény előtt.

A franciák tervezett elzász-lotaringiai csapását, amely augusztus 14-én indult, a német balszárny-hadseregek kezdetben a Schlieffen-tervnek megfelelően területet átengedő védelem alkalmazásával csalogatták maguk után (eljárásuk a háborúra jobban felkészített hadseregben gyanút keltett volna), a helyi parancsnokok ambíciói miatt azonban eltértek az eredeti tervtől, megállították a hadseregeiket, majd ellencsapást indítottak, és augusztus 20. és 22. között, a morhange-sarrebourgi csatában visszavetették a franciákat. Ez az ellencsapás azonban nem volt elegendő erőfölényben ahhoz, hogy szétverje a francia 1. és 2. hadsereg (Dubail, illetve de Castelnau) alkotta jobbszárnyat, és mindössze megerődített határukig (amelyet még egy józanabbul gondolkodó katonai generáció készített elő a német támadás ellen) verték vissza az ellenséget.

Joffre-ot azonban jobban foglalkoztatta, hogy csapást mérjen a Belgiumban tevékenykedő német hadseregekre, és átkaroló hadműveletet tervezett, a francia 3. és 4. hadsereggel a jobbszárnyon, és a B. E. H. által támogatott 5. hadsereggel a balszárnyon, hogy csapdába ejtsék a németeket a Liége-től délre elterülő Meuse-Ardennek körzetben, amerre elképzelése szerint előre fognak haladni. Míg a jobb oldali harapófogószár (huszonhárom hadosztály) az Ardennekben összeütközött a német 5. és 4. hadsereggel (húsz hadosztály) és visszavetették, a bal oldali harapófogószár (tizenhárom francia és négy brit hadosztály) csapdába esett egyfelől a német 1. és 2. hadsereg, másfelől a 3. között. Amikor a Lanrezac tábornok vezette francia 5. hadsereget augusztus 21-én a Sambre folyótól délre a német támadás megállította, a britek, akik augusztus 22-én elérték Monsot, először beleegyeztek, hogy megállnak és fedezik Lanrezac balszárnyát; augusztus 23-án azonban az a hír, hogy Namur elesett, és a német 3. hadsereg megjelent Dinant mellett, a Meuse partján, rávette Lanrezacot, hogy kiadja a parancsot az általános visszavonulásra; augusztus 24-én pedig a britek is visszavonultak Monstól, éppen idejében ahhoz, hogy megmeneküljenek a bekerítéstől.

Mivel a XVII. terv ekkorra összeomlott, Joffre nagy nyugalmasan úgy döntött, hogy hátrább vonja a belga határtól a szövetségesek centrumát és balszárnyát Verdun mint tengely körül, és egyidejűleg csapatokat von el a jobbszárnyról, hogy képes legyen egy új hadsereget, a 6.-at, létrehozni a balszárny legszélén, Párizstól északra. Ez a terv is összeomlott volna, ha a németek maguk nem tértek volna el Schlieffen eredeti tervétől; bár úgy látszhatott, hogy Schlieffen utólagos gondolatai feljogosítanak erre az eltérésre. Először is, a német jobbszárnyat meggyengítették 11 hadosztály elvonásával; másodszor pedig, von Kluck, az 1. hadsereg parancsnoka valójában Párizstól északra, nem délnyugatra fordult be. Kluck irányváltoztatását, amelyet Moltke jóváhagyott, három tényező váltotta ki: (1) a britek ellenállási kísérletének összeomlása miatt (Le Cateau-nál, augusztus 26-án) úgy gondolta, hogy a Brit Expedíciós Haderőt nem kell komolyan venni; (2) a francia 5. hadsereg Guise-nél indított ellentámadásának hatására, augusztus 29-én, a von Bülow vezette német 2. hadsereg az 1.-től kért segítséget; és (3) a németek már túl gyorsan és túl messzire nyomultak előre ahhoz, hogy az utánpótlásuk tartani tudja a lépést velük.

Német gyalogság a lövészárokban, 1914
Francia katonák elfoglalt német lövészárokban

Miután szeptember 4-én úgy döntött, hogy elveti az eredeti tervet, Moltke újat készített helyette. Az elgondolás szerint a német 4. és 5. hadsereg délkeleti irányban nyomul előre az Ardennektől Verdun irányában, ezután pedig az Elzászból a Toul-Epinal erődvonal felé, délnyugati irányban előrenyomuló 6. és 7. hadsereggel együttműködve bekeríti a teljes francia jobbszárnyat; a Marne völgyében küzdő 1. és 2. hadsereg őrködik eközben, hogy a franciák ne indíthassanak ellentámadást Párizs környékéről.

A marne-i ütközet[szerkesztés]

Galliéni tábornok, Párizs katonai kormányzója azonban már szeptember 3-án rájött, hogy a német 1. hadsereg miért kanyarodott el befelé. Szeptember 4-ét azzal töltötte, hogy megpróbálta rábeszélni Joffre-ot, indítsanak általános ellentámadást, valamint a briteket, hogy működjenek együtt a francia hadsereggel az ellencsapás során. Estére Joffre, akit Galliéni érvei meggyőztek, utasítást adott, hogy az egész balszárny forduljon meg, és szeptember 6-án kezdje meg az általános ellenoffenzívát a németek fedezetlen jobbszárnya ellen. A francia 6. hadsereg (Maunoury), amelyet Galliéni előre figyelmeztetett, valójában már 5-én megindította a támadást, és a hadsereg nyomásának hatására Kluck végül a teljes 1. hadsereget a jobbszárnya támogatására vetette be, miközben mindössze Meaux-ig jutott el a Marne völgyében, és az 1. és Bülow Montmirailnél tevékenykedő 2. hadserege közötti ötven kilométeres rést mindössze a járőröző lovasság tartotta. Amikor a francia 5. hadsereg (most Franchet d’Espèrey parancsnoksága alatt) megfordult, hogy megtámadja Bülowot, az 5. és a 6. hadsereg között tevékenykedő Brit Expedíciós Haderő még egy napig folytatta a visszavonulást; szeptember 9-én azonban Bülow megtudta, hogy a britek is megfordultak, és benyomulnak a hézagba közötte és Kluck között. Ezért adott parancsot a 2. hadseregnek a visszavonulásra, ezzel így rákényszerítve Kluckot is, hogy visszavonuljon. A német 6. és 7. hadseregnek a lotaringiai erődítmények ellen támadása, amint az előre látható volt, már korábban költséges kudarcnak bizonyult, a centrumban a német 4. hadsereg támadását a francia 4. hadsereg (de Langle de Cary) nehéztüzérsége segítségével végül visszaverte. A 9. hadsereg (Foch) szektorában a németek áttörési kísérletei – részben a francia parancsnok helytelen döntései következtében – szeptember 7. és 9. között kis híján sikerrel jártak, noha eredetileg ebben a szektorban nem terveztek offenzívát, Bülow és a 3. hadsereg parancsnoka, Hausen azonban úgy döntött, él a lehetőséggel.

Szeptember 11-re a Franciaországban tevékenykedő összes német hadsereg parancsot kapott a visszavonulásra. (Ugyanezen a napon Joffre közölte Galliénivel, hogy kiveszi a közvetlen irányítása alól a 6. hadsereget – a szövetségesek balszerencséjére, mivel ettől kezdve megközelítésük tisztán közvetlenné változott.)

Így végső soron az első marne-i csatát a francia 6. hadsereg 5-i szárnyirányú támadása (amely zavart keltett az 1. hadseregben), valamint a britek 9-i előrenyomulása döntötte el. A Galliéni-féle ellencsapás magában nem lett volna elegendő a sikerhez (talán ha Galliéni már korábban megkapja azt a további két hadtestet, amelyet kért), mivel Kluck 7-ére megállította a franciákat. A britek előretörésének sikerét éppen a megkésett volta okozta: ha a franciák kérésének megfelelően részt vesznek 6-án az eredeti előrenyomulásban, Kluck aligha merte volna vállalni a kockázatot, hogy a Brit Expedíciós Haderővel szembeni arcvonalszakaszról két hadtestet átdob az északi szárnyára. Így viszont váratlan felbukkanásuk a résben 9-én kikényszerítette Bülow visszavonulását, mire Kluck szinte ezzel egy időben szintén kiadta a visszavonulási parancsot.

Az üldözés az Aisne-ig. Az első ypres-i csata[szerkesztés]

A németek jobbszárnya a Marne-tól északi irányban, az Aisne alsó folyása és a Chemin-des-Dames magaslat felé vonult vissza. Itt megállították a szövetségesek frontális üldözését, és szeptember végére megkezdődött a lövészárok-hadviselés. Most mindkét fél haránt irányú mozdulatokba vetette a reményét, hogy átkarolják egymás nyugati szárnyát.

Rohamozó brit katonák

A belga hadsereg eközben két kitörést hajtott végre Antwerpenből – az egyiket augusztus 24. és 26. között, miközben a britek visszavonultak Mons felől, a másikat pedig szeptember 9-én, az első marne-i csata alatt. Hogy megszüntessék ezt a kellemetlenséget, amely összekapcsolódott azzal a potenciális veszéllyel, hogy a britek partra szállnak a belga tengerparton, szeptember 28-án a németek megkezdték Antwerpen nagy erejű bombázását. Ezután a britek megkésve kis haditengerész-alakulatot küldtek Antwerpen védőinek megerősítésére, ezzel egyidejűleg Rawlinson tábornok parancsnoksága alatt kisebb csapatok partra szálltak Oostendében és Zeebruggében. Október 11-én Antwerpen kapitulált, Rawlinson azonban fedezni tudta a belga hadsereg menekülését a flandriai tengerpart mentén.

Miután első két kísérlete, hogy átkarolja a németek nyugati szárnyát (az egyik szeptember 24-én a Somme-nál, a másik október 2-án Arras mellett) kudarcot vallott, Joffre úgy döntött, hogy még távolabb északon megpróbálkozik a Brit Expedíciós Haderővel – amelyet átdobtak az Aisne-től északra. A Brit Expedíciós Haderőt ennek megfelelően La Bassée és Ypres között vetették be (ahol Rawlinson csapatai állomásoztak), míg a balszárnyon a belgák, akik bölcsen visszautasították, hogy részt vegyenek a tervezett támadásban tartották az arcvonal további szakaszát az Yser mentén a La Manche-csatornáig. Falkenhayn, aki szeptember 14-én Moltkét váltotta a német vezérkar élén, azonban előre látta, mire készülnek és ellencsapást tervezett: az egyik, Lotaringiából átdobott hadserege azt a feladatot kapta, hogy állítsa meg a szövetségesek támadását, míg a másik végigsöpör a tengerparton, és szétzúzza a támadók balszárnyát. Bár a belgák az Yser vonalán már két növekvő nyomás alatt voltak, Sir John French és az egyre magasabb beosztásba kerülő Foch tábornok, Joffre északi helyettese, csak lassan értették meg, mi történt az „offenzívájukkal”. Október 30-a éjszakáján azonban a belgák megnyitották a folyó zsilipjeit, hogy megmeneküljenek és elárasztották a németek útját a part mentén. Az első ypres-i csata legsúlyosabb kríziseire október 31-én és november 11-én került sor, és csak november 22-én ért véget, miután francia csapatok megerősítették a kitartó brit ellenállást.

Az orosz hadszíntér[szerkesztés]

A tannenbergi csata[szerkesztés]

A franciák sürgetésére, hogy indítson offenzívát a németek ellen, az orosz főparancsnok, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg szövetségesei iránt lojalitásból, de túlságosan korán (mielőtt a nehézkes orosz hadigépezet készen állt volna) átkaroló hadműveletet indított Kelet-Poroszország ellen. A Zsilinszkij tábornok (aki a vezérkar főnökeként a francia-orosz szövetség egyik alapítója volt) magasabb parancsnoksága alatt álló két hadsereg, az 1., vagy „Vilnai”, és a 2. vagy „Varsói” hadsereg – Rennenkampf, illetve Szamszonov parancsnoksága alatt – azt a feladatot kapta, hogy kétszeres számbeli fölényükben mérjenek összetartó irányú csapást a Kelet-Poroszországban állomásozó német 8. hadseregre kelet, illetve dél felől. Rennenkampfnak azonban a megerődített königsbergi zóna és a Mazuri-tavak között mindössze hatvanöt kilométeres frontszakaszon kellett előrenyomulnia, a balszárnyát pedig 80 kilométer választotta el Szamszonov jobbszárnyától; a hosszabb arcvonalon harcoló Szamszonovnak pedig olyan zónán kellett átvágnia, amelyet az oroszok maguk szándékosan hagytak csaknem teljesen úttalanul, mint a német invázió elleni akadályt.

Prittwitznek, a 8. hadsereg parancsnokának hét hadosztály és egy lovashadosztály állt a rendelkezésére a keleti frontján, a délin azonban csak Scholtz 20. hadtestének három hadosztálya. Ezért aggodalom fogta el, amikor augusztus 20-án értesült, amikor a hadseregének a zöme vereséget szenvedett Gumbinnennél Rennenkampf ellen, hogy Szamszonov a hátát fenyegeti. A törzsének először általános visszavonulást emlegetett a Visztulán túlra; ezután, amikor néhány törzstiszt tiltakozott, telefonon titokban tájékoztatta a német főparancsnokságot és alárendelt parancsnokait arról a döntéséről, hogy visszavonul, végül pedig, anélkül, hogy említette volna a telefonhívásait, jóváhagyta a törzse ellentétes javaslatát, hogy mérjenek csapást Szamszonov balszárnyára, erre a célra pedig vasúton sietve dobjanak át három hadosztályt a gumbinneni frontról Scholtz megerősítésére (a Gumbinnennél tevékenykedő csapatok maradéka az országúton vonulhatna vissza). E javaslat fő kidolgozója Max Hoffmann alezredes (a későbbi tábornok, a keleti front 1917-es parancsnoka) volt.

Augusztus 22-én Prittwitzet meglepte a távirat, amely bejelentette, hogy Hindenburg tábornok és Ludendorff, az új törzsfőnök, felváltja őt és az ifjabb Walderseet a hadsereg élén. Ludendorff másnap megérkezett, és készségesen jóváhagyta Hoffmann-nak a Szamszonov balszárny elleni csapásra tett intézkedéseit.

Eközben Zsilinszkij, bár sürgette Szamszonovot, hogy gyorsítsa fel lassú előrenyomulását annak érdekében, hogy félbeszakítsa a németek feltételezett visszavonulását a Visztulához, nemcsak időt adott arra Rennenkampfnak, hogy újjászervezze a csapatait Gumbinnen után, hanem még arra is utasította, hogy vegye ostrom alá Königsberget, ahelyett, hogy folytatná a nyugati irányú előretörést. Amikor augusztus 25-én a németek egy rádión továbbított, elfogott üzenetből (amelyet az oroszok rejtjelezés nélkül küldtek el) megtudták, hogy Rennenkampf nem folytatja az előrenyomulást, Ludendorff meglátta az új lehetőséget: ha mindössze némi lovassági fedezetet hagy hátra Rennenkampf megfigyelésére, átdobhatja keletről Mackensen 17. hadtestét és Below 1. tartalékhadtestét, hogy megkettőzze a Szamszonov balszárnya elleni támadást a jobbszárnyára mért csapással, és ezzel teljesen bekerítse az orosz 2. hadsereget. Ez volt a tannenbergi ütközet alapja.

Szamszonov, akinek a csapatai 100 kilométer széles arcvonalon szétterültek, fokozatosan visszaszorította Scholtzot az AllensteinOsterode vonal felé, amikor augusztus 26-án Ludendorff utasította François tábornokot, az 1. hadtest parancsnokát, hogy támadja meg Szamszonov balszárnyát Usdau (ma Uzdowo) mellett. François azonban frontális támadás helyett beérte egy az oroszok szárnyát és hátát uraló félreeső fekvésű magaslat elfoglalásával. Ezután 27-én a tüzérsége még a gyaloghadosztályok megindulása előtt megfutamította az éhes és fáradt oroszokat. François üldözni kezdte őket Neidenburg (ma Nidzica) felé, az orosz centrum (a 13. és a 15. hadtest) hátának irányában. Rövid időre dél felé fordult, hogy elhárítsa a Soldau felől indított orosz ellentámadást; majd folytatta az előretörést kelet felé. Augusztus 29-e éjszakájára tartotta a Neidenburgtól Willenbergbe (ma Wielbark) vezető utat. Az Allenstein és az orosz Lengyelország közötti hatalmas erdőkbe belekeveredett orosz centrumnak ezzel nem maradt visszavonulási útvonala és bekerítették a németek. Szamszonov elfogadta a totális vereséget és 30-án főbe lőtte magát. (Valójában a hadserege helyzete ekkor még nem volt teljesen reménytelen. Ha elszánt kísérletet tettek volna a bekerítés áttörésére, a 13. hadtest jelentős része kimenekülhetett volna – egy része valóban kimenekült –, ugyanis a François hadteste által alkotott akadály viszonylag gyenge volt, ráadásul kelet felől indított csapásokat is el kellett hárítania. Ez is bizonyítja, hogy – miként Liddell Hart több helyen fogalmaz – a győzelem és a vereség elsősorban a parancsnokok mentális benyomásain múlik, és csak áttételesebben a konkrét, fizikai csapásokon.) Augusztus végére a németek 92 000 foglyot ejtettek és az orosz 2. hadsereg felét megsemmisítették, a hadsereg másik fele pedig súlyosan megrendült morális téren.

A tannenbergi győzelmet többnyire Ludendorffnak tulajdonítják, mielőtt azonban Ludendorff megérkezett volna, Hoffmann már előkészítette a Szamszonov elleni összpontosítást. A döntő csapást François 1. hadteste Hoffmann intézkedései következtében mérte. 27-én pedig, amikor az orosz centrum ismétlődő csapásai rést ütöttek a német 20. hadtest frontján, és pillanatnyi összeroppanást váltottak ki Ludendorffból és Hindenburgból, akik utasítást adtak François-nak, hogy a csapatai zömét vonja vissza Scholtz támogatására, François szerencsés kezdeményezéssel csak alakulatai egy részét adta át, így továbbra is tartani tudta az oroszok lehetséges visszavonulási útvonalát, bezárva ezzel a bekerítést. Ludendorff merész húzását, hogy visszavon minden német csapatot keletről, teljesen igazolta az események kimenetele. Szeptember közepére a németek kiszorították a csapatait ekkor viszonylag ügyesen irányító Rennenkampfot Kelet-Poroszországból, és így megtehették, hogy erőik zömét átdobják ebből a körzetből a CzęstochowaKrakkó frontra Délnyugat-Lengyelországban, ahová ekkorra a központi hatalmak visszaszorultak, ugyanis a galíciai fronton az osztrákok vereséget szenvedtek.

A lembergi csaták[szerkesztés]

Tekintve, hogy a németek először nyugaton indítottak nagy offenzívát, és terv szerint a franciaországi invázió sikere után dobták volna át a főerőket a keleti frontra, Ausztria-Magyarország vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf bölcsen tette volna, ha kezdetben védelemben marad, aminek a galíciai terep kedvezett volna. Az osztrák-magyar haderő felszerelése még az oroszénál is elavultabb volt, szállítóeszközökből nagy volt a hiány, felderítésük szinte kizárólag a lovasságra támaszkodott (alig néhány üzemképes repülőgéppel rendelkeztek), ami komoly hátrányt jelentett egy esetleges támadás esetén. Az oroszok kezdeti offenzív erőfeszítései közmondásos lassúságuk és nehézkességük miatt valószínűleg kudarcra lettek volna ítélve, ha a Monarchia egyelőre defenzívában marad. Conrad, aki talán tehetségesebb stratéga volt a kollégáinál, viszont nem volt taktikai valóságérzéke, azonban még időhúzás céljából is egyedül támadásokban tudott gondolkodni.

Orosz erdei lövészárok

Az osztrák–magyar balszárny (az 1. és a 4. hadsereg) augusztus 20-án kezdődő lengyelországi offenzívája eleinte jól haladt, ezt azonban közömbösítette az orosz 3. és 8. hadsereg támadása az osztrák–magyar jobbszárny (a 2. és a 3. hadsereg) ellen. A cs. és kir. 3. hadsereg (Brudermann), miután augusztus végén súlyos vereséget szenvedett, szeptember 2-án kénytelen volt feladni Lemberget (ma Lviv). A pánikba esett csapatok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani, és a Monarchia jóvátehetetlen vereséget szenvedett volna, ha az oroszok kihasználják lehetőségeiket. Ivanov, a hadseregcsoport parancsnoka (az orosz–japán háború egyik sikertelen hadvezére) azonban napokon át fölöslegesen visszatartotta hadseregeit a Gnyilaja Lipánál, miközben Ruzszkij (3. hadsereg) és Bruszilov (8. hadsereg), ha áttör a szétzilált és pánikba esett osztrák tömegeken, könnyen elvághatta volna az észak felé haladó osztrák–magyar 1. (Dankl) és 4. hadsereg (Auffenberg) összeköttetési vonalait.

Conrad, aki azt hitte, hogy az oroszok jobbszárnyán harcoló 5. hadsereggel már nem kell számolni, megpróbálta a balszárnya egyik (a 4.) hadseregével átkarolni az oroszok jobbszárnyát, ezt azonban sikerült elhárítani. Ekkor újabb bekerítést tervezett, amelyet a 4. és a 2. hadseregnek kellett kiviteleznie. A koncepció rendkívül merész volt, a hadseregek lassúsága és állapota azonban lehetetlenné tette a végrehajtását. Conrad ráadásul az orosz csapatok helyzetét is tévesen becsülte fel. Amikor szeptember elején Auffenberg befordult, hogy leereszkedjen az orosz balszárny hátába, meglepetésére összeütközött az időközben észak felé elkanyarodott Ruzszkijjal. Szerencséjére az orosz parancsnok ugyanígy meglepődött, így Auffenberg hadserege vissza tudta nyerni egyensúlyát, a bekerítés azonban nem sikerült, ugyanis a 2. hadsereg (Böhm-Ermolli) elkapkodott támadása újabb vereséghez vezetett. Szeptember 9-től Lemberg mellett az osztrák–magyar csapatok újabb halálra ítélt rohamokat indítottak, de ezzel csak veszteségeket fokozták. Amikor az orosz balszárny felújította a támadást, Conrad egy 11-én elfogott (és jellemző módon rejtjelezés nélkül küldött) orosz rádióüzenetnek köszönhetően az utolsó pillanatban általános visszavonulással ki tudta menteni csapatait, de szeptember végére egészen Krakkóig kellett visszavonulnia. Przemyśl nagy erődjét (az oroszok útjában) viszont akadályként hátrahagyta.

A nagy önbizalommal támadásra küldött 900 000 osztrák-magyar katonából szeptember végére mindössze 550 000 fő maradt életben; Conrad 220 kilométert visszavonult és feladta Galíciát. Ennél is sokkal súlyosabb fejlemény volt, hogy a cs. és kir. haderő morálisan megtört a rettenetes és szemlátomást teljesen értelmetlen veszteségek miatt. Amint John Keegan rámutat, egyetlen 1914-es helyi sikert (Limanowa–Lapanownál) leszámítva ezután minden további harctéri sikerüket – Gorlicénél 1915-ben, Caporettónál 1917-ben – a németek támogatásával és irányításával érték el. Egy indokolatlanul optimista, offenzív gondolkodású hadvezér egyetlen nagy támadással súlyos károkat tett a hadseregében.

Az orosz gőzhenger elakad Sziléziában[szerkesztés]

A németek, tekintettel szövetségesük szerencsétlen helyzetére, kénytelenek voltak segítséget küldeni. Az új terv az volt, hogy a németek Varsó, az osztrákok pedig ezzel egyidejűleg Przemyśl irányába mérnek csapást. Szeptember 29-én az újonnan felállított 9. német hadsereget, élén August von Mackensennel, Ludendorff támadásba vezényelte Varsó ellen, amelyet azonban visszavertek. Az orosz hadsereg mozgósítása ekkorra teljes volt, és októberben az orosz 2., 4., 5. és 9. hadsereg (Scheidemann, Evert, Plehve, illetve Lecsickij parancsnoksága alatt) széles arcvonalon sikeres előrenyomulást hajtott végre. Október végén újabb ellentámadásokat indítottak. Hét orosz hadsereg nyomult előre Szilézia irányába, ezek közül három alkotta a centrumot, kettő-kettő pedig a szárnyakat védte. Ludendorff és Hoffmann kihasználta a fejlettebb német vasúthálózatot: amikor a Visztulától visszavonuló német csapatok átlépték a határt, gyorsan átdobták őket északra, a porosz Lengyelországba, onnan pedig délkelet felé küldték őket, hogy beékelődjenek az orosz jobbszárny két hadserege (az 1. és a 2.) közé. Az 1. hadsereget ismét visszavetették, a 2.-at Łódź mellett csak az mentette meg a megsemmisüléstől, hogy az orosz centrumból az 5. hadsereg a segítségére sietett, ezzel azonban kis híján a német átkaroló alakulatok egy része esett csapdába, Ludendorff viszont ki tudta szabadítani a csapatait. A Szilézia elleni nagy erejű támadás elakadt, és december közepére az oroszokat csaknem Varsóig visszaszorították.

Galíciában az oroszok visszavonultak a Nida és a Dunajec mentén húzódó lövészárkokig. Az osztrákok Limanowánál sikert arattak, azonban november végéig a Monarchia a keleti fronton több mint 800 ezer katonáját elvesztette.

A szerbiai hadszíntér[szerkesztés]

A Monarchia bajai már a felvonulás időszakában elkezdődtek. Mivel kezdetben csak egy Szerbia ellen vívandó háborúról volt szó, ezért Szerbia elleni felvonulás indult. Egy nappal később világossá vált, hogy Oroszország is mozgósít, erre az esetre másféle felvonulási terv szerint kellett volna a csapatokat utaztatni. Ekkor azonban már vasúton robogott három hadsereg a szerb határ felé, s ezt a teljes vasúti forgalom felforgatása árán úgy lehetett volna csak visszacsinálni, hogy abból az Oroszország elleni felvonulásnál több kár, mint haszon származott volna. A 2. hadsereget ezért el kellett szállítani délre, majd később onnan Galíciába, de mindez nem történhetett meg augusztus 17. előtt, mert addigra tudta teljesíteni a vasút a keletre szállítást és tudott kapacitást teremteni a 2. hadsereg számára.

Ennek tudatában Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök augusztus 17-ig a déli fronton parancsnokságot kapó Oskar Potiorek tábornok rendelkezésére bocsátotta a 2. hadsereg egy hadtestét. Potiorek tudta, hogy a védekező feladathoz képest túl sok erő felett parancsnokol, s személyes bizonyítási-, és bosszúvágy hajtotta, mivel ő volt Bosznia katonai prefektusa a merénylet idején. Ezért offenzívára kért engedélyt, hogy a csapatok hasznosan tölthessék a felszabadult időt. Conrad habozva engedélyt adott rá. Potiorek augusztus 12-én tapogatózó jellegűnek leírható támadást indított a Drinán át, de csak erői kétharmadával, s azt sem egyszerre, lökésszerűen, hanem lépcsőzetesen harcba vetve. Az eredmény az lett, hogy a szerb haderő keményen visszaverte az átkelést.

Ferenc József és Burián István közös külügyminiszter egyaránt Szerbia legyőzését kívánta, így Potiorek ismét megkapta az engedélyt az offenzívára. Eközben a keleti fronton már javában harcolt a Monarchia 30 hadosztálya, melynek helyzetét a jobbára presztízsszempontokat szolgáló szerbiai hadjárat súlyosbította, hiszen utánpótlását elszívta. Potiorek szeptember 7-én, válaszul a szerb hadseregnek a Szerémségbe való betörésére, megindította második offenzíváját. Ismét a Drinán erőszakolt ki átkelést, közben a Szerémségbe becsapó erőket a honvédek kitakarították onnan. A szerb vezetés Montenegróból Bosznia ellen intézett támadást, mellyel a drinamenti harcokat akarta félbeszakíttatni, de ez a kísérlete október közepére csődöt mondott a védelmen. November 5-én tehát a Monarchia katonái megkezdhették a Kolubara folyó mentén az előrenyomulást. Itt is sikerült a győzelmet kivívni, ám ekkor Potiorek a szerbek által feladott Belgrád elfoglalását adta parancsba és ezzel túlságosan elvékonyította a vonalakat. A már ereje végéhez közeledő szerb hadsereg ez ellen a vékony vonal ellen váratlan ellentámadást indított, mely szétbomlasztotta az egész frontot. Potiorek kissé pánikba esve visszavonulót fújt a Drina mögé, s eközben ezrével estek fogságba a Monarchia katonái. Belgrád december közepére ismét a szerbek fennhatósága alá került. Ezzel ez az értelmetlennek tűnő, s aztán majdnem sikeresnek bizonyuló küzdelem jókora vereségbe torkollott. Egyúttal azonban a szerb hadsereg felhasználta minden tartalékát, veszteségeit nem tudta többé pótolni. Potioreket a vereség miatt eltávolították pozíciójából.

Az Oszmán Birodalom hadba lépése[szerkesztés]

Az Oszmán Birodalom kormánya a fegyveres semlegesség híve volt. Érdekében állt volna hadisikereket aratni és Közép-Ázsiát a gyarmatosító hatalmak befolyása alól sajátja alá helyezni, de a harci cselekményektől egyelőre távol kívánta magát tartani. Az Ifjú Törökök mozgalma számára fontos volt, hogy országuk nagyhatalmi státuszát fegyveres úton demonstrálják. Enver pasa a német diplomácia nyomására beleegyezett az Oszmán Birodalom csatlakozásába a Monarchia és Németország szövetségéhez, s 1914 szeptemberében lezárta a szorosokat az antant hajói előtt, s ezzel a nyugat és Oroszország között lényegében megszűnt a közlekedés, szállítás. Októberben egy rövid időre az antant követelésének engedve megnyitotta a szorost, hogy az angol és francia hajók hazatérhessenek, majd megint megtiltotta az áthaladást.

A Bergman-offenzíva

1914. október 28-án a török hadiflotta német követelésre hadüzenet nélkül orosz városokat lövetett. November 3-án és 5-én az Antant államai hadat üzentek Törökországnak. November 15-én Oroszország elindította a Bergmann-offenzívát, melyet a 3. török hadsereg november végére sikeresen visszavert. Enver pasa eredetileg a Szuezi-csatorna ellen akart meglepetésből támadni, de szövetségesei az orosz hadsereg elleni tehermentesítő fellépést követelték. Ennek következtében és a Berhmann-offenzíva elhárításának sikerén felbuzdulva Enver pasa a 3. török hadsereget december 22-én támadásba vezényelte a Kaukázuson keresztül. A téli hadviselésre felkészületlen és a hegység miatt akadozó utánpótlású török sereg a sarıkamışi tragédia során januárra elpusztult.

A Perzsa-öböl közelében fekvő olajlelőhelyeiket féltve a britek november 6-án partra szálltak a Fao-erőd alatt, mely a törökök egyetlen erőssége volt az öbölben, s ezzel megnyílt a mezopotámiai front. November 8-án az erődöt rohammal elfoglalták, de nem érezték olajkútjaikat sokkal nagyobb biztonságban, míg december 10-én Bászrát el nem foglalták. Nem tudtak azonban döntő győzelmet aratni a török erők fölött, melyek Kut városába vonultak vissza – igaz, ez nem is szerepelt céljaik között.

Harcok Afrikában[szerkesztés]

Az afrikai német gyarmatokat csak kisszámú helyőrség biztosította. Togót néhány nap alatt teljesen elfoglalták a britek. Az itt üzemben levő nagy teljesítményű rádióadó kiesésével megszűnt az anyaország és a gyarmatok közti kommunikáció. Kamerunt is minden oldalról támadás érte. A kisszámú német helyőrség a francia gyarmati csapatok elől az őserdőbe menekült, ahol a világégés végéig folytatták kis háborújukat. 1914 decemberére a namíbiai német helyőrség helyzete tarthatatlanná vált a Dél-Afrikából érkező brit erőkkel szemben, hamarosan letették a fegyvert. Egyedül a mai Tanzániában vették fel sikerrel a németek a harcot. Lettow-Vorbeck tábornok nagyszerűen kidolgozott gerillataktikájának köszönhetően a németek gyarmatukat 1918 végéig tartani tudták.

Harcok Óceániában[szerkesztés]

Októberben ausztrál csapatok szállták meg Új-Guineát, Naurut és a Salamon-szigeteket. Japán a Marshall-szigeteket és Palaut ultimátumban követelte, melyeket Németország harc nélkül átadott az ázsiai hatalomnak. Szintén szemet vetettek a kínai szárazföldön fekvő Kiaocsou városra, melynek német helyőrsége azonban csak másfél hónapos ellenállás után tette le a fegyvert. Japán alapvetően azért ragadta el ezeket a területeket, mert az Antant tengeri fölényének tudatában kockázat nélkül megtehette. Azonban a központi hatalmak felülkerekedése esetére is számítva készen állt, hogy később az antant ellen forduljon és tovább halásszon a zavarosban.

Források[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei (1914) témájú médiaállományokat.
Wikiforrás
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak
  • Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
  • Galántai József: Az első világháború. Budapest, Gondolat Kiadó, 1988.
  • Keegan, John: Az első világháború. Budapest, Európa Kiadó, 2010.
  • Liddell Hart, Basil Henry: History of The First World War. London, Cassell, 1970.
  • Liddell Hart, Basil Henry: The Real War 1914–1918. London, Methuen, 1930. (A History of The First World War korábbi verziója)
  • Liddell Hart, Basil Henry: Stratégia. Budapest, Európa Kiadó, 2002.
  • Az első világháború (SZTE Klebelsberg Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény)
  • First World War.com (angol nyelvű)
  • A brit hadsereg és a nagy háború (angol nyelvű)
  • Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel (magyar nyelvű, 1933-ban kiadott könyv)
  • A nagy háboru anekdotakincse (MEK)