Az első világháború évei (1918)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
Dátum 1914. július 28.1918. november 11.
Helyszín Európa
Eredmény Antant győzelem.
Harcoló felek
Antant:
Egyesült Királyság Egyesült Királyság
Franciaország Franciaország
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Orosz Birodalom
USA Amerikai Egyesült Államok
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország
Flag of Serbia.svg Szerbia
Flag of Romania.png Románia
Montenegró
PortugáliaPortugália
Flag of Japan.svg Japán Császárság
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország
Központi hatalmak:
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei témájú médiaállományokat.

1918 az első világháború ötödik, záró éve.

Az utolsó stratégiai reménysugár[szerkesztés]

1918 elején Németország a mindent eldöntő csatára készült fel. Miután az orosz front veszélyessége nagyban lecsökkent, a németek átcsoportosíthatták haderejük egy részét nyugatra. Az antant országai az USA szállítmányainak, a magasabb fokú iparosodottságnak és a meglevő kereskedelmi összeköttetéseiknek hála, sokkal jobb gazdasági kondícióban élték meg 1918-at, mint a központi hatalmak. Kevésbé érintette őket az infláció, nem volt szervezett éhezés az élelmiszerhiány következtében, így a lakosság teherbíró képessége nem volt annyira igénybe véve, mint ellenfeleik esetében. Problémát csak a magas vérveszteség, illetve a csatatereken elszenvedett vereségek pszichológiai terhe jelentett. Ezt azonban az USA haderejébe vetett hit kompenzálta.

A központi hatalmak lakossága ennél sokkal jobban szenvedett. Népességszámban, nemzeti össztermékben és a legkülönfélébb gazdasági mutatók tekintetében rosszabbul álltak az antanthoz képest a háború kezdete óta. A győzelmek és területi gyarapodás ellenére az emberveszteség hasonlóan nagy volt. Az elhúzódó harc a központi hatalmak tartalékait kimerítette. Noha a német hadiipart már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint a britek, melyhez még hozzá kell számítani a megviselt, de teljesítőképes francia és olasz hadiipar teljesítményét, no meg az Egyesült Államok Európába szállított hadieszközeit. A Monarchia haditermelése ezzel szemben összeomlóban volt, kibocsátása 1917-hez képest 1918-ra a felére csökkent. A silány ellátás, a kilátástalanság és az ipari termelés csökkenése aláásta a harci szellemet. A hadvezetés feladata tehát az volt, hogy a lehető legrövidebb időn belül nyerje meg a háborút, mielőtt még a lakosság fellázad a nyomor, az éhezés és a harc folytatása ellen.

Béke(?) a keleti fronton[szerkesztés]

Az orosz-német béketárgyalás abszurditásba fulladt. A szovjet küldöttség a háború előtti határok visszaállításának tervével érkezett, katonai vereségének tényét figyelmen kívül hagyva. A német delegátus ezzel szemben a Mitteleuropa-terv realizálásán fáradozott, Oroszország nagyhatalmi létének megszüntetésével, holott nagyon gyorsan békét kellett volna kötnie, hogy minél kevesebb amerikai erősítés fusson be a kontinensre. A kompromisszum heves viták után sem alakult ki, Trockij a sem háború, sem béke jelszavával hagyta ott a tárgyalást januárban. Február 10-én a németek végső békeajánlatát (avagy ultimátumát) Lenin akaratával szembehelyezkedve visszautasította. A németek erre február 18-án a fegyverszünetet felmondták, újabb támadást indítottak, s kelet felé nyomultak.

Január 25-én Ukrajna kikiáltotta az Ukrán Népköztársaság függetlenségét, február 9-én aláírta Breszt-Litovszkban a békét a központi hatalmakkal, azonban az orosz bolsevik Vörös Hadsereg elfoglalta Kijevet a nacionalistáktól. A függetlenség védelmében ezért német katonai erőt hívtak Ukrajnába, mely kiszorította a Vörös Hadsereget. Újabb fegyverszünet után március 3-án Oroszország aláírta a breszt-litovszki békeszerződést, melynek értelmében lemondott a Baltikumról, Belorussziáról és Ukrajna egy részéről. Noha a keleti front ezzel megszűnt, jelentős német katonai kontingens maradt az elcsatolt területeken, hogy a rendet és az élelmiszerrekvirálást biztosítsa. Ukrajna gyakorlatilag német bábállammá vált, és az elerőtlenedő Radát áprilisban a németek föloszlatták. Helyette Pavel Szkoropadszkij arisztokrata földbirtokost és cári tábornokot tettek diktátori hatalommal Ukrajna hetmanjává.

1918. március 5-én Bukarest mellett aláírták az előzetes békeszerződést Romániával, melyet májusban véglegesítettek. A Besszarábia kivételével lefegyverezték az országot, s a központi hatalmak szabad átvonulási lehetőséget kaptak. Beszarábiát a románok januárban foglalták el, német egyetértéssel és erről a területről oroszellenes támadást szerveztek ekkoriban, ezért Besszarábiát nem érintette a lefegyverzés. Májusban az egyezményt véglegesítették. A béke területi rendezése értelmében Magyarország és Bulgária határos lett és a moldvai csángó falvak körülbelül felét csatolták az anyaországhoz. Dobrudzsa közös osztrák-magyar és német kondomínium lesz.

1918. március 9-én brit csapatok szálltak partra Murmanszkban, áprilisban a japánok megszállták Vlagyivosztokot, májusban pedig a németek a Kaukázus egy részét. Nyáron Odesszában francia és görög csapatok szálltak partra, a Szibérián keresztül hajóval Franciaországba utaztatni kívánt cseh és szlovák sereg pedig fellázadt és kozák csapatokkal együtt elfoglalta az Urál és Szibéria egy részét.

Másodszor is a Marne-ig jutva[szerkesztés]

Az 1918 tavaszán indított német támadások

1918 elején a nyugati fronton 4 millió német katona állt szemben az antant 5 milliós (és folyamatosan növekvő) hadseregével. A német légiflotta az antanténak a háromnegyedét tette ki, német tankból pedig csak néhány tucat volt a több száz angol, amerikai és francia harckocsival szemben.[forrás?] Ilyen erőviszonyok közepette indult meg a Michael névre keresztelt német támadás március 21-én. A terv az volt, hogy elszigetelik egymástól az angol és a francia harcvonalat, majd a La Manche-csatornához szegezve megsemmisítik a brit haderőt. Ludendorff az állóháború megmozgatására több, egymást gyorsan követő támadást tervezett, melyeket befejeznek, mielőtt anyagcsatává változnának és a következőnek adnak lehetőséget.

74 hadosztályt, 6600 löveget, 3500 aknavetőt és 326 repülőgépet vonultattak fel a feladat elvégzésére. A briteket nem érte váratlanul a támadás, mert felderítésük előrejelezte annak bekövetkeztét. Két tényező azonban a támadás sikerét segítette. Az egyik a sűrű köd volt, ami elrejtette a támadó katonákat a géppuskások szeme elől, a másik pedig az egészen elképesztő intenzitású tüzérségi előkészítés. Öt óra alatt 1,1 millió lövedéket zúdítottak az antant vonalaira. Először a parancsnoki állásokat bombázták, így a telefonvonalak elszakadtak, aztán a tüzérséget hallgattatták el, végül klórgázzal, könnygázzal és mustárgázzal támadták a lövészárkokat. Ennek köszönhetően a jelentősen megerősített három harci zónát több helyütt sikerült teljesen áttörni. A támadás harmadik-negyedik napján valóban úgy nézett ki, hogy a német csapatok előrenyomulása el fogja választani a brit és a francia erőket, ráadásul Pétainre óriási nyomás nehezült, hogy mindenáron védje meg Párizst, így kénytelen volt azt mondani a szorongatott angoloknak, hogy további német előrenyomulás esetén a francia csapatok délnyugati irányban fognak új állásba vonulni - ami azt jelentette, hogy a kapcsolat helyreállításáért nem fog erőket áldozni. Ebben az esetben valóban megtörténhetett volna, hogy a briteket valamelyik kikötőbe szorítja a támadás, ahonnét evakuálniuk kell, ahogy 1940-ben Dunkerque-nél kell majd.

Azonban nem sikerült a brit erőket elszigetelni, vagy bekeríteni; a Michael kb. 50 km mélységű kiszögellést tudott elfoglalni, majd kifulladt. A megtorpanás valódi oka nem a súlyos veszteség volt (250 ezer fő mindkét oldalon), hanem az, hogy az elfoglalt területen természetesen nem volt ép vasútvonal, s így az utánpótlást egyre messzebbről kellett szállítani. Ez a logisztikai probléma eldöntötte, hogy Németország nem képes záros határidőn belül győzni a nyugati fronton, hiszen az antantnak elég volt két hét alatt 50 km területet feladni és az offenzíva leállt, miközben havonta 200.000 amerikai katona érkezett a kontinensre, vagyis az antant ereje gyakorlatilag nem csökkent a támadás alatt. Ezzel szemben a német fél elit katonáiból összeállított rohamcsapatait áldozta fel az áttörés kierőszakolásához és a teljes évi újonckeret három hónap veszteségeit sem tudta fedezni.[1]

A britek kierőszakolták, hogy a segítséget adni nem nagyon hajlandó (vagy inkább képes) Pétain fölé nevezzenek ki egy egyesített főparancsnokot és az Ferdinand Foch legyen, aki pozíciójából a teljes nyugati frontért egy személyben legyen felelős. A kinevezés megtörtént, de Foch éppúgy ki volt téve a francia politikusok és a közvélemény nyomásának, mint Pétain, ezért késlekedett számottevő nagyságú segítséget adni az április 9-én a flandriai kikötők felé megindított Georgette offenzíva ellen. Csapatait arra tartalékolta, ha a németek a francia vonalak ellen fordulnának és Párizs irányába törnének előre. Ludendorff arra számított, hogy a Michael délre csalta az angol tartalékot, így a kikötőkre most végzetes csapást mérhet. A Georgette 20 nap alatt kevesebb eredményt ért el a németek számára, mint a Michael, és mikor a belga erőket nem sikerült átkarolni, s ezután az előretörés megszakadt, 29-én Ludendorff leállíttatta a 110.000 katonáját felemésztő ütközetet.

Egy hónappal később, május végén, közvetlenül a Michael bal oldalán indították meg a Blücher-Yorck offenzívát. Szinte lekopírozva a Michaelt a németek itt is áttörtek, 50–60 km-t haladtak előre, aztán a hadtápbázistól túlságosan távolra kerültek és a harcokban 130.000 katonát elveszítve a támadás folytatásához szükséges erőfölényből kifogytak. Június 6-án az offenzíva le lett fújva, helyette június 9-én megindult a Gneisenau. Ez a Michael és a Blücher-Yorck által elfoglalt két kiszögellést célozta kiterjeszteni és vonalát kiegyenesíteni. Mindössze 21 német hadosztályt vetett harcba, s ennek megfelelően minimális eredményt ért el; kb. 30.000 fő veszteséget okozott mindkét oldalon.

Az ötödik, Marneschutz-Reims névre keresztelt támadást Reims közelében 52 hadosztállyal indították meg július 15-én, csakhogy immár túlerőben levő ellenféllel szemben! A kb. 60 hadosztályt bevető antant nemcsak megállította a korai fázisban levő támadást, de július 18-án meg is kontrázta és 350 tankot bevetve maga nyomult előre. Augusztus 6-án véget ért az összecsapás, a németek teljes kiábrándulásával: a hatodik, Flandriában tervezett (Hagen fedőnevű) csapáshoz gyűjtött tartalékot arra kellett felhasználni, hogy megállítsák az előrenyomuló antantot. A német veszteség kb. 170.000 fő volt, míg az antant 120.000 katonát vesztett. Stratégiailag világossá vált, hogy az eddigi súlyos harcok nem merítették ki az antant tartalékait, az amerikai hadsereg élelmezési létszáma pedig augusztus végére már elérte a másfélmilliót a kontinensen.[2]

A Kaiserschlacht első négy támadása abban különbözött az antant korábbi rohamaitól, hogy legalább ugyanannyi veszteséget tudtak okozni az ellenségnek, mint amennyit maguk elszenvedtek, de ez kevés volt a döntő győzelemhez. Ahhoz ugyanis még kb. egymillió katona hiányzott. Ezzel a mennyiséggel a központi hatalmak tulajdonképpen rendelkeztek, csakhogy sok hadosztály maradt keleten az ukrán bábállam fenntartása céljából, illetve a Monarchia erői értelmetlen támadást intéztek az olasz front ellen. Ha az USA ebben az időpontban nem tud százezrekben mérhető katonai támogatást adni az antantnak, mert nem, vagy csak késve lép be a háborúba, akkor a Kaiserschlacht valószínűleg ha nehezen, véresen és lassan is, de győzött volna. A kimerülés jegyeit ugyanis a brit és francia hadsereg szintén magán hordozta.

A második piavei csata[szerkesztés]

A Monarchia ellátási nehézségei nyár elejére már katasztrofálissá növekedtek. Az olasz front katonái február óta éheztek (ekkor fogyott el a caporetto-i áttörés után zsákmányolt olasz készlet), 50 kilós csontkollekciókká fogytak. A folyamatosan elvégzett fegyelmező gyakorlatok, az utánpótlás véget nem érő cipelése a hegyek között, fizikálisan kikészítette a hadsereget. Mivel a hátország hasonlóképpen éhezett, a hadiipar összeomlani készült, ezért további készleteket kellett zsákmányolni már csak a talponmaradás végett.

Az erőtlen, június 15-én megkezdett támadás villámgyorsan összeomlott, hiszen az antant nagyobb erőket állomásoztatott védelemben, mint amivel a Monarchia rohamozott. Az olasz hadsereg gondosan elemezte a caporetto-i vereséget és tanult a hibáiból, felszereléssel pedig összehasonlíthatatlanul jobban állt, mint ellenlábasa. A Monarchia minden reményét maga alá temette a vereség, a hadsereg, az állam legfőbb támasza bomlásnak indult.[3]

A száznapos offenzíva[szerkesztés]

A Marneschutz végleges kifulladása után a német vezérkar még egy támadást akart, de augusztus 8-án Amiensnél megkezdődött az antant támadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben amerikai – katonák számos kisebb ütközetben szorították vissza a császári csapatokat kelet felé. Elveszett mindaz a német területi nyereség, melyre a tavaszi hadjárat során szert tettek. Augusztus 8-a "a német hadsereg fekete napja" lett. Ludendorff azért használta ezt a kifejezést, mert az addig példásan elszánt német hadsereg harcikedve annyira lecsökkent, hogy a katonák nagy számban kezdték megadni magukat. Az antant augusztus végére 500 löveget zsákmányolt és 50.000 foglyot ejtett[4] A németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki, ez azonban nem sikerült. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már a legfelsőbb német hadvezetésben eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet. Októberre a vezérkar óriási nyomás alá helyezte a kormányt a mielőbbi békekötés érdekében, mert már a teljes katonai összeroppanást várta minden pillanatban.

Bolgár és török fegyverszünet[szerkesztés]

Bulgária 1915. szeptember 7-én egy sor tárgyalást követően írta alá azt az egyezményt, amelynek értelmében 5 évre társult a Központi hatalmakhoz. A hadba lépést követően Bulgária 1. és 2. hadserege a Vardar völgy irányában betört Szerbiába. Ezzel egy időben az osztrák-magyar és német csapatok Észak felől indultak támadásra, azonban a jó helyismerettel rendelkező szerb partizánok miatt igen lassan haladtak. Az 1. hadsereg egészen a Morava völgyéig nyomult, ott azonban a támadás újból elakadt. Eközben a 2. bolgár hadsereget váratlan meglepetés érte, ugyanis Maurice Sarrail francia tábornok két hadosztályával kitört Szalonikiből és megtámadta a 2. bolgár hadsereget. Célja ezzel az volt, hogy megnyissa a szerbek visszavonulási útját dél felé. Ez azonban fordítva történt, mert Todorov tábornok, a 2. hadsereg parancsnoka kevesebb mint egy hét alatt visszaüldözte a francia csapatokat Görögországba. Bulgária a háború folyamán megnyert még néhány csatát, de végül 1918-ban az Antant 20 hadosztálya heves tüzérségi előkészítés után megrohamozta a bolgár állásokat, s az első hadsereg nyomban összeomlott. Két nappal a III. doirani csata után a bolgár hadvezetés nyomban aláírta a fegyverszüneti egyezményt.

A harmadik piavei csata[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel
  2. Julier Ferenc: 1914-1918: A világháború magyar szemmel
  3. László, Bencze. A Piave-front. A múlttal a jövőért Alapítvány, Hadtörténeti Levéltár. ISBN 963-212-189-9 (2003). Hozzáférés ideje: 2010. március 4. 
  4. Battle of Amiens, 27 August 1918 Philip Gibbs, Source Records of the Great War, Vol. VI, szerk. Charles F. Horne, Nemzeti Gyűjtemény 1923 (angol nyelven).

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
  • Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei (1918) témájú médiaállományokat.
Wikiforrás
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak