Nyugati front (első világháború)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nyugati front (első világháború)
Első világháború
Cheshire Regiment trench Somme 1916.jpg
Lövészárok-hadviselés a nyugati fronton
Dátum 1914. augusztus 4.1918. november 11.
Helyszín Belgium és Északkelet-Franciaország
Eredmény Antant győzelem. A német birodalom összeomlása
Harcoló felek
Belgium Belgium

Egyesült Királyság Egyesült Királyság és a Brit Birodalom

Franciaország Franciaország és a Francia gyarmatbirodalom
Flag of Italy (1861-1946).svg Olaszország[7]
Oroszország Orosz Birodalom[8]
Portugália Portugália[9]

US flag 48 stars.svg Amerikai Egyesült Államok
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia[10]
Parancsnokok
1918-ig nincs egységes parancsnok, utána Ferdinand Foch MoltkeFalkenhaynHindenburg és Ludendorff → Hindenburg és Groener
Veszteségek
Meghalt: 2 000 000
Megsebesült: 6 620 000
Meghalt: 764 000–1 300 000
Eltűnt/Hadifogság: 737 000
Megsebesült: 4 745 000[11]

1914-ben, az első világháború kitörése után, Luxemburg és Belgium megszállásával a német hadsereg megnyitotta a nyugati frontot. A megállíthatatlannak tűnő német előrenyomulást a marne-i csatában sikerült feltartóztatni. Ekkor mindkét hadviselő fél árokrendszereket kezdett kiépíteni, egészen az Északi-tengertől a svájci határig. Ez a vonal a háború jelentős részében viszonylag állandó maradt.

1915 és 1917 között számos offenzívát indítottak a nyugati fronton. A támadásokat nagy erejű tüzérségi csapások jellemezték és jelentős számú katona került bevetésre. A fedezékek, géppuska-fészkek, szögesdrótrendszerek és a tüzérség használata mindkét oldalon rendkívül magas áldozattal járt és egyik fél sem tudott döntő csapást mérni a másikra.

Az áttörés elérésének érdekében a fronton addig soha nem látott haditechnikák kerültek bevetésre, például harci gázok, a repülőgép és a tank. De ezek az eszközök csak a megfelelő taktika kidolgozása után voltak igazán használhatóak, előtte nem értek el vele komolyabb sikereket.

Mindezek ellenére, ezen a fronton dőlt el a háború sorsa, mivel az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével az antant került kedvezőbb pozícióba. Az 1918-as szövetséges hadjárat meggyőzte a német parancsnokokat, hogy a vereség elkerülhetetlen, így a kormány elkezdett tárgyalni a megadás feltételeiről. A compiègne-i fegyverszünetet 1918. november 11-én írták alá.

1914 — Német invázió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború kitörésekor a német hadsereg végrehajtotta a Schlieffen-terv egy módosított változatát, mely szerint Franciaországot a semleges Belgiumon át kell megszállni és így bekeríteni az ellenség csapatait. A támadás 1914. augusztus 4-én indult meg Alexander von Kluck és Karl von Bülow parancsnoksága alatt. Luxembourgot már augusztus 2-án ellenállás nélkül elfoglalták. Az első csatára a belgiumi Liege erődnél került sor augusztus 5. és 16. között. Liège megerősített állásai meglepték von Bülow hadseregét. A német tüzérség azonban pár nap alatt semlegesítette a főbb állásokat. A vereség után a belga hadsereg Antwerpen és Namur környékére vonult vissza. A németek Antwerpen kikerülésével Namurt foglalták el.

Francia szuronyroham
Német gyalogság 1914. augusztus 7-én

A franciák a maguk részéről 5 hadsereget telepítettek a határra. A háború előtti francia előrenyomulási terv, a XVII. terv, szerint a francia csapatok elfoglalják Elzász-Lotaringiát. Augusztus 7-én megindultak a katonák és elfoglalták Mülhausent és Kolmart. Az 1. és 2. hadsereg támadólag vonult fel Saarburg és Morhange ellen. A németek a saját tervük szerint visszavonultak, miközben egyre nagyobb károkat okoztak az ellenségnek. A francia 3. és 4. hadsereg a Saar folyó felé indult, hogy megpróbálja elfoglalni Saarburgot. A franciák azonban minimálisan kitűzött céljaikat sem érték el. A XVII. terv végrehajtása közben kezdődött a német hadsereg támadása a Schlieffen-terv alapján. A francia csapatok csapdába estek Elzászban. Feladták a Németországban elért csekély eredményeket és visszatértek kiindulási állásaikba. A csapatokat hamarosan kivonták az elzászi frontról és a Somme folyó mentén vonták össze őket, hogy a Párizst fenyegető német támadást megállítsák.

A német hadsereg végigsöpört Belgiumon nagy szenvedést okozva a polgári lakosság körében. Az elkövetett háborús bűnökről itt vált ismertté Németország. A belgiumi, luxembourgi és az ardenneki menetelés után Franciaország északi részén a német hadsereg összetalálkozott a Joseph Joffre vezette francia csapatokkal és a John French parancsnoksága alatt álló Brit Expedíciós Haderő hat hadosztályával. Sok nevén ismert csata történt a határmenti csaták alatt. A kulcsütközetek a charleroi-i csata és Mons-i csata voltak. Az előbbiben a francia 5. hadsereg és a német 2. és 3. hadsereg ütköztek meg. A csatákat általános szövetséges visszavonulás követte és ekkor is több megütközés történt Le Cateau-nál, Maubeuge-nál és Saint Quentin-nél.

A nyugati front és a versenyfutás a tengerhez térképe, 1914

A német hadsereg Párizst már 70 km-re közelítette meg, de a marne-i csata után a brit és francia csapatok vissza tudták szorítani a németeket. A németek visszavonultak egészen az Aisne (folyó) folyótól északra és ott elkezdték kialakítani a következő három évben meghatározó árokrendszerüket. A visszavonulást követően az ellenfelek megpróbálták átkarolni egymást, versenyt futottak a tengerig. Az ekkor Németország által elfoglalt területek Franciaország vasellátásnak 64%-át és szénszükségletének 40%-át fedezték. Ez bénító csapás volt a francia iparra, de nem volt elég a teljes összeomlásához.

Az antant által elfoglalt oldalon minden szakaszt más nemzet védett. A parttól belga, brit és francia csapatok állomásoztak. Októberben a yser-i csata után a belga haderő egy 35 km-es szélességű flamand területet vont ellenőrzése alá a part mentén. Tőlük délre a britek expedíciós hadteste állomásozott. Ypres-nél október 19-től november 22-ig a német erők áttörést akartak végrehajtani. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, de áttörés nem történt. Kialakult az "állóháború". Karácsonykor a brit erők vonala a La Bassée csatornától a Somme völgyéig tartott. A front maradék részét a franciák töltötték ki.

1915 — Patthelyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyugati front térképe, 1915–16

A tengerpart és a Vogézek között az árokrendszerben volt egy dudor: az elfoglalt francia város, Noyon, Compiègne közelében. Joffre támadási terve az volt, hogy ezt a kiszögellést minkét oldalról "lecsippenti". A britek északon Artois-nál, délről a francia Champagne-ban támadtak.

Március 10-én egy nagyobb támadás részeként a brit és kanadai csapatok megtámadták Neuve-Chapelle-t, hogy el tudják foglalni az Aubers-i magaslatot. A támadás során négy hadsereg 3 km-es arcvonal mentén támadott. A rohamot 35 perces tüzérségi gránáttűz előzte meg. A kezdeti műveletek jól haladtak, 4 óra alatt elfoglalták a falut. Azonban az ellátási és kommunikációs zavarok lelassították azt. A németek eközben utánpótlás kaptak és ellentámadást indítottak, hogy visszafoglalják a magaslatot. Mivel a brit tüzérség lövedékének egyharmadát fölhasználta, az ellátási zavarokért Sir John French tábornokot hibáztatták.

Gáztámadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kanadai egységek a Második ypres-i csatában

Annak ellenére, hogy a németek azt tervezték, hogy fenntartják a patthelyzetet, a parancsnokok támadást terveztek a belgiumi Ypres városa ellen, amelyet 1914-ben elfoglaltak a britek. A második csata célja elterelés volt egy nagyobb támadásról, amelyet a keleti fronton terveztek és az új vegyi fegyverek kipróbálása. A németek 6000 megerősített hordóban 168 tonna klórgázt vittek a frontvonal 4 kilométeres szakaszára. Április 22-én a reggeli órákban a szél nyugati irányban fújt. Este 18:00-kor Steenstrate és Poelkapelle között kiengedték a klórgázt, kezdetét vette a világtörténelem első, vegyi fegyverrel történő támadása. A szemközt elhelyezkedő francia alakulatoknak nem volt idejük a reagálásra. Látták ugyan a közelgő sárga felhőt, azonban nem tudták mire vélni a jelenséget; lövészárkaikba húzódtak. A tömény gáz 6 kilométer szélességben borította el a francia és algériai állásokat. A klórgáz iszonyatos pusztítást végzett a védtelen emberek között. A frontszakaszt védő 15 000 francia katonából 5000 azonnal meghalt. A többiek vakon, borzalmas égési sérülésekkel elhagyták a frontvonalat és nyugat felé menekültek. A fronton támadt résbe azonban nem nyomultak be a németek. A német parancsnokság nem látta előre a vegyi fegyver hatását és a front e szakaszára nem csoportosítottak támadóképes csapatokat. Az ellenséges frontvonal kiürült, a németeket azonban nem szerelték fel gázálarccal. Az üres francia árkokban megülő gáz sérüléseket okozott a védtelen német támadóknak is, akik emiatt kénytelenek voltak állásaikba visszatérni. A támadás sikerét látván a német parancsnokok azonnal újabb klórtámadásokat rendeltek el. A rést végül kanadaiak foltozták be. Ők hamarosan rájöttek, hogy a gázt a németek a frontvonalaik előtt elhelyezett tartályokból fújták ki. (Erre azért volt szükség, hogy a német árkokban friss maradjon a levegő.) Támadást indítottak és a német vonalakhoz oly közel ásták be magukat, amilyen közel az lehetséges volt. A 60-as magaslat elleni gáztámadások és gyalogsági rohamok május 3-ig folytatódtak.

Légi harcok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ebben az évben jelentek meg a harcra átalakított repülőgépek is. Bár a repülőket már használták felderítésre, első harci cselekményre április 1-jén került sor. A francia Roland Garros lelőtt egy ellenséges gépet gépfegyverével.

Néhány héttel később Garros kénytelen volt leszállni a német vonalak mögött. Gépét elfogták és elküldték a holland mérnöknek, Anthony Fokkernek, aki hamarosan jelentős felfedezéseket tett. Rájött, hogy lehet a gépfegyvert úgy szinkronizálni, hogy a forgó légcsavaron keresztül tudjon tüzelni. Rögtön fel is szerelték a gépekre, amelyeket Fokker E.I-nek (E = Eindecker; egyfedelű repülőgép) nevezett el. Az első hivatalos győzelmet augusztus 1-jén érte el Max Immelmann.

Ennek hatására elindult az oda-vissza fegyverkezési verseny, ahol mindkét fél technikai újításokba kezdett: motorok, repülőgépek és anyagok terén. Ekkoriban tűnt fel a híres ász, a Vörös Báró is.

Az antant támadás folytatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Carency romjai

A tavasz utolsó antant támadása Artois ellen volt, amikor is megpróbálták elfoglalni a Vimy gerincet. Május 9-én a 10. francia hadsereg hat napos tüzérségi támadás után 5 km-es szakaszon támadott. Nem jutottak messze; a német géppuskaállások és fedezékek megállították őket és visszavonultak. Május 15-ig a támadás végképp kudarcba fulladt, ám kisebb harcok egészen június közepéig voltak.

Májusban a németek értékes kincsre leltek. La Ville-aux-Bois-ban elfogták azokat a francia dokumentumokat, amelyek leírják az új védelmi rendszert. Ahelyett, hogy egy erősen védett frontvonalban gondolkodtak volna, több harclépcsőt iktattak be. A frontvonal lenne a gyéren elfoglalt előretolt állás, ami után többszörösen megerősített géppuskafészkek és fedezékek kerültek volna kifejlesztésre. Ha támadás érte volna a vonalakat, azonnal tartalékokat indítottak volna megerősíteni az állásokat. A védelem teljesen a tüzérségi parancsnok keze alá került volna. A német hadvezetés elfogadta ezt a tervet és így ők kezdték el kiépíteni így az állásaikat.

1915 őszén, a "Fokker veszedelem" kezdett úrrá lenni a brit felderítő gépeken. Ezeket a repülőket használták fel az erődítmények és harcállások felderítésére, de most teljesen félelemben tartották őket az ellenséges vadászgépek.

Szeptemberben nagy támadás indult: a franciák Champagne-nál, a britek Loos-nál támadtak. A franciák nyáron felkészült az akcióra, mivel a britek csak minimális segítséget tudtak adni. A bombázás, amely már pontos volt, hála a légi vezetésnek szeptember 22-én kezdődött. A fő francia támadás szeptember 25-én indult meg és legalább egy érdemi sikert elért: fenn tudta tartani a támadást a hatalmas géppuskatűz ellenére is. A felkészült németek megerősített állásait azonban nem tudták áttörni.

Ugyancsak szeptember 25-én a britek is támadtak Loos-nál, azért, hogy enyhítsék a franciákra nehezedő nyomást. A négynapos tüzérségi támadás alatt 250 000 gránátot és 5 100 palack klórgázt használtak fel. Két alakulat vezette a támadást és másik kettő pedig elterelő hadműveletet kezdett Ypres-nél. A britek súlyos veszteségeket szenvedtek, elsősorban azért, mert itt is megerősített géppuska-fészkekkel néztek szembe, másodszor pedig már csak korlátozott hadianyaggal rendelkeztek. Decemberben a parancsnokot, John French-et Douglas Haig váltotta fel.

1916 – Tüzérségi párbajok és lemorzsolódás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Német katona a nyugati fronton 1916-ban

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn, úgy gondolta, hogy ha az áttörés már úgysem lehetséges minél nagyobb veszteséget okoz a franciáknak, így kikényszerítve a kapitulációt. Az új cél: "kivéreztetni Franciaországot".

Ennek elérése érdekében két új stratégiát vettettek be. Az első a korlátlan tengeralattjáró-háború volt, amellyel el akarták vágni a tengerentúlról érkező utánpótlási vonalakat. A második pedig a hadszíntéren való minél nagyobb emberveszteség okozása. Úgy tervezte, hogy ott támadja meg a franciákat, ahol azok nem tudnak visszavonulni, így az ellenséges sereg lemorzsolódik. Ennek stratégiai jelentősége is volt, valamint a nemzeti büszkeségre is jó hatással volt. A németek Verdun-sur-Meuse városát választották a francia csapatok kivéreztetésére. A város erődökkel volt körülvéve, így erős védelmi pontnak számított, mely a Párizsba vezető utat zárta el. A művelet kódneve Gericht (A szó bíróságot jelent, de itt a kivégzés helyét jelenti) volt.

Falkenhayn koncentrálta erőit és mindössze egy 5-6 km-es szakaszon támadott. A tartalékot beküldte a környező vonalakba, hogy egy esetleges ellentámadást tartsanak vissza. Az előkészítő munka során sokat bízott a repülégépekre. Úgy tervezte, hogy a megfigyelőgépeknek hála pontos tüzérségi előkészítéssel megtöri a franciákat. Ám májusban a franciák ide telepítették az egyik vadászgépszázadukat, az escadrilles de chasse-t, amely vadonatúj Nieuport gépekkel volt fölszerelve. A verduni légtér feletti uralomra törekedett mindkét ellenfél, hogy tudják használni a légi felderítést.

A verduni csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A verduni csata 1916. február 26-án kezdődött 9 napos késéssel a hóviharok miatt. A hatalmas nyolc órás tüzérségi előkészítés után, a németek nem vártak nagy ellenállást, mivel lassan haladtak Verdun és az erődök között. Ám a franciák még kitartottak. Elvesztették a Fort Douaumont irányítását, ennek ellenére az erőd február 28-ig föltartotta az ellenséget.

Mivel a németek nem tudtak további sikereket elérni a Verdun elleni frontális támadással, inkább a szárnyakra csoportosították erőiket. Március 6-án megtámadták a Le Mort Homme dombot, március 8-án pedig a Vaux erődöt. Három hónapnyi könyörtelen harc után a németek elfoglaltak két, Verduntól nyugatra fekvő falut, Cumières-t és Chattancourt-t, valamint a június 2-án feladott Vaux erődöt. A veszteségek mindkét oldalon óriásiak voltak.

A nyár folyamán a franciák lassan haladtak előre. A pergőtűz fejlődésével sikerült visszafoglalni a Fort Vaux-t és november-december környékén egészen a Fort Douaumont-ig nyomultak előre. A végső francia támadás december 11-én kezdődött, mellyel a németeket egészen kezdőállásaikig szorították vissza. A verduni csata - más néven "verduni húsdaráló"- egybeforrt a francia áldozat meghatározásával.

A somme-i csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tavasszal az antant parancsnokai már aggódtak a hatalmas francia veszteségek miatt. Az eredeti tervek szerint az angoloknak felmentő támadást kell kezdeniük a Somme folyónál, hogy enyhítsék a franciákra és a keleti fronton harcoló oroszokra nehezedő nyomást. Július 1-jén, egy hetes esőzés után, Picardy közelében megindult a támadás öt francia hadtesttel kiegészítve. A rohamot 7 napig tartó tüzérségi előkészítés előzte meg, amelynek során a britek 1,7 millió tüzérségi lövedéket lőttek ki. A tapasztalt francia hadtestek magabiztosan haladtak előre, ám az angolok akadályokba ütköztek. A tüzérség nem semmisítette meg a szögesdrót-akadályokat és a géppuskafészkeket, így a németek hatékonyan tudták visszaverni a támadókat. Ekkor szenvedte el egy nap alatt a legnagyobb veszteségét a brit hadsereg: 57 000 katona halt meg.

Brit gyalogság támadás Gingy mellett

A légi csaták kiértékelése után a szövetséges új gépeket kezdtek használni a Somme völgyében. Verdun tanulsága az volt a parancsnokság számára, hogy minél hamarabb meg kell szerezni a légifölényt és leradírozni az égről a német gépeket. Az antant légi offenzívájának sikerét a német tervek újratervezése volt. Mindkét oldal a nagy formációjú támadásokba kezdett a kezdetleges egyéni párbajok helyett.

Az átcsoportosítások után a harc tovább folyt júliusban és augusztusban több-kevesebb sikerrel az angolok sikereivel. Augusztusra Haig arra jutott, hogy az áttörés nem lehetséges, ezért számos "kis egységes akciót" tervezett. Az egész frontvonalra elrendelte a hatalmas tüzérségi csapásokat véletlenszerűen.

A csata utolsó részében vetették be először a tankot. A szövetségesek megfelelően előkészítették a 13 brit birodalmi és 4 francia hadosztálynak a terepet. A támadás 3-4 km-es szakaszon indult meg, de a tankok nem tudtak sokat segíteni, mivel mechanikai problémák léptek fel. Októberben és novemberben folytak még kisebb csaták, de így is jelentősek voltak a veszteségek. Mindent összevetve a mindössze 8 km-en zajló harcok nem érték el a kitűzött célokat. A britek összesen 420 000, a franciák körülbelül 200 000, a németek pedig 465 000[12] katonát vesztettek.

Hindenburg-vonal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Hindenburg-vonal Bullecourtnál a levegőből

1916 augusztusában változások történtek a német vezérkarban. Falkenhayn lemondott, és helyére Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff került. Az új parancsnokok hamar felismerték, hogy a verduni és somme-i harcok nagyon kimerítették a német hadsereget, így az már nem volt képes támadó hadműveletek végrehajtására. Úgy döntöttek, hogy 1917-től a hadsereg védekezésbe megy át a nyugati fronton és a központi hatalmak más frontokon támadnak.

A somme-i csata és a téli hónapok során elkezdtek kialakítani egy védelmi vonalat, amellyel le akarták rövidíteni a frontvonalat, hogy 10 hadosztály fölszabaduljon. Ez az erődítményrendszer Arras-tól Saint Quentin déli részéig tartott, így a frontvonal mindössze 45 km-re csökkent.

1917 – Brit támadások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyugati front térképe, 1917

A Hindenburg-vonal mindössze 3 km-rel a frontvonal mögött húzódott. Február 9-én a német csapatok visszavonultak a vonalra és hátrahagyták vérrel védett eddig árkaikat, melyet a szövetségesek megszálltak.

Közben április 6-án az Egyesült Államok belépett a háborúba. 1915-ben a Lusitania elsüllyesztése után Németország korlátozta az eddigi korlátlan tengeralattjáró-háborút, mert nagyon felhívta magára az Egyesült Államok figyelmét. A növekvő elégedetlenség és a német nép éhezése miatt, azonban 1917-ben újra korlátlan lett a tengeralattjárók hatalma. Azt hitték, hogy az utánpótlás megszüntetésével az ellenfél seregei megtörnek, így a németek könnyű győzelmet arathatnak. Ám az angolok bevezették a konvojrendszert, amely miatt veszteségeik csökkentek. 1917-re a brit katonák száma 2/3-ra nőtt a francia hadseregben. Áprilisban a Brit Birodalom erői támadást indítottak Arrasnál. A kanadai alakulat és a brit 5. gyalogos hadosztály támadta a német vonalakat Vimy-gerincnél, de nem okozott jelentős károkat. Az antant visszavonta a támadási parancsot, így a harcok döntetlennel végződtek.

Indiai katonák Benet-Mercie géppuskával a 2. indiai könnyűgyalogos ezredből Flandriában 1914-15 telén

1916-17 telén a német légierő diadalmaskodni látszott az antant csapatai fölött. A németek több kiképzőbázist is nyitottak, ahol sokkal jobb repülőgépekkel rendelkeztek, mint ellenfeleik. A brit, portugál, belga és ausztrál századok közel álltak a végső összeomláshoz, mert ősrégi gépeikkel nem bírtak tartani a lépést a németekkel. Az arrasi csatában 316 brit, 114 kanadai és 44 német pilóta veszett oda.

Alacsony francia morál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Még áprilisban a francia főparancsnok, Robert Nivelle elrendelt egy új támadó hadmozdulatot a német árkok ellen. Azt hitte ezzel véget vethet a háborúnak. Április 16-án kezdetét vette a Nivelle-offenzíva az Aisne folyó mentén. A tüzérség a számbeli fölény ellenére sem tudott hatásos fedezőtüzet biztosítani az előretörő katonák számára, s ez döntőnek bizonyult. Az ily módon szinte vágóhídra hajtott gyalogság a két nagyobb támadás során kb. 180 ezer fős veszteséget szenvedett. A műveletet május 9-én végleg le kellett állítani, mert a francia hadsereg teljes hadosztályai tagadták meg a lövészárokba való visszatérést. Összesen 54 hadosztályt érintett a lázadás, 20 000 katona pedig dezertált. Nivelle-t haladéktalanul leváltották, s Henri Philippe Pétain-t nevezték ki a helyére, aki kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal, statáriális ítélkezéssel és kivégzésekkel szilárdította meg a fegyelmet a hadseregben. A francia hadsereg támadásképtelenné vált. A harmadik champagne-i csataként is emlegetett ütközet eredménye kiábrándító volt: az áttörés és végső győzelem helyett odaveszett kb. 350 ezer katona (a britek veszteségével együtt).

Brit támadás és az amerikai csapatok megérkezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Június 7-én brit offenzíva indult a Messines gerincen Ypres-től délre, hogy visszaszerezzék azt, amit az első és második ypres-i csatában elvesztettek. 1915 óta a mérnökök alagutakat ástak a gerinc alatt és mintegy 500 tonna robbanóanyagot helyeztek el az ellenséges területek alatt. Négy napi tüzérségi tűz után felrobbantották a bombákat; a németek 10 000 főt vesztettek. A támadás bár sikeresnek indult a sáros és nedves talaj miatt nem volt kivitelezhető.

1917. július 11-én a németek új fegyvert vettetek be. Tüzérségi ágyúikból mérgesgázzal töltött lövedékeket lőttek ki, sőt a parancs még azt is előírta, hogy egy erősebb gázt kell bevetni. A mustárgáz nagy, hólyagos kiütéseket okoz, így ezt választották. A mustárgáz több napig is képes a levegőben egy helyben maradni, így használata hatásosnak számított. Tüzérségi lövedék formájában lehetővé vált, hogy egyszerre sok gázt juttassanak nagy távolságra a célterületekre.

Június 25-én megérkeztek az első amerikai csapatok, akik az Amerikai Expedíciós Hadsereg tagjai voltak. Ugyanakkor az amerikai nem szálltak be a küzdelembe egészen októberig. Az újonnan jött csapatok kiképzésére és felszerelésük beszerzésére várni kellett, ennek ellenére csak a puszta jelenlétük is emelte az antant csapatainak harci kedvét.

Július végén megújultak a harcok Ypres-nél, pontosabban Passchendaele-nél. A csata eredeti célja a németek kilökése árkaikból és a belga tengeralattjáró bázisok elfoglalása. A kanadai veteránok a Vimy-magaslatért és a 70-es dombért vívott küzdelem után csatlakoztak a brit és ANZAC erőkhöz. Október 30-án nagy veszteségek árán sikerült elfoglalni Passchendaele falucskát. Ismét hatalmas veszteségek, de csak kis nyereség.

Mindkét fél körülbelül másfél millió embert vesztett ezekben az ütközetekben. A csata a brit történészek körében hiábavaló mészárlásként emlegetik, míg a németek a háború legnagyobb vértanúságaként említik.

A cambrai-i csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

November 20-án a britek egy masszívan a tankokra támaszkodó támadást indítottak Cambrai-ben. Az antant 324 tankot és 12 hadosztályt, míg a németek 2 hadosztályt sorakoztattak fel. A németek akkor érte meglepetés, amikor a tüzérségi füstfüggönyből előbukkantak a tankok. A gépek rőzsét vittek magukkal, hogy át tudjanak kelni a 4 méter széles német árkokon és tankcsapdákon. Az 51. felföldi hadosztályt kivéve - akik a szélen egyedül támadtak - mindenhol sikerült áttörni. További hat óra múlva sikerült elérni azokat a célpontokat, amiket a harmadik ypres-i csatában négy hónap alatt nem sikerült. Az áldozatok száma mindössze 4000 fő volt.

Ugyanakkor a már levegőben terjedő német ellentámadás november 30-án megindult és saját tankjaikkal a kezdőállásokba szorították a briteket. Annak ellenére, hogy a csata megfordult az antant nagy sikerként könyvelte el az eseményt, mivel bebizonyította, hogy a tankok lehetnek eredményesek az árkok ellen.

1918 — Utolsó támadások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az utolsó német offenzíva térképe, 1918
Német tank Roye-ban, 1918. március 21.

A sikeres antant támadás és a védelem cambrai-i térnyerése után Ludendorff és Hindenburg arra jutott, hogy az egyetlen lehetőség a német győzelemre, a minél hamarabbi támadás. Az amerikai csapatok bevetése előtt el kell dönteni a háborút. 1918. március 3-án a Breszt-Litovszkban aláírt béke után Oroszország kilépett a háborúból. Ez drámai hatással volt a nyugati frontra. 33 német hadosztály szabadult fel, így a németek 192, míg a szövetségesek csak 172 hadosztállyal rendelkeztek, ami lehetővé tette a német csapatok rohamosztaggá való átképzését. Ezzel szemben a szövetségeseknél nem volt egységes az irányítás, sőt a munkaerővel és a morállal is gondok voltak. A brit és francia csapatok az összeomlás szélén álltak, az amerikaiak pedig még nem láttak el harci szolgálatot.

Ludendorff terve az volt, hogy egy nagy támadást indít a brit és nemzetközösségi csapatok ellen és elszakítják őket a francia és egyéb csapatoktól. Vissza akarta őket űzni a Csatorna túlpartjára. Az offenzíva kombinálná a tüzérség, légierő, gyalogság és tankok munkáját.

Tavaszi offenzíva[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1918 márciusában indított tavaszi offenzíva vagy Kaiserschlacht ("a császár csatája", ismert még Luddendorff-offenzíva néven is a német vezérkari főnök után) a németek nagy támadássorozata. A eredeti tervek szerint a támadássorozat négy hadműveletből állt, ezeknek a németek fedőneveket adtak: Michael, Georgette, Blücher-Yorck és Gneisenau. Az ötödik támadás Második marne-i csata néven híresült el. A támadássorozat révén, amely meglepetésként érte a szövetségeseket, a németek mélyen benyomultak a szövetséges vonalak mögé és 1914 óta a legnagyobb területi nyereségeket vívták ki. A német hadvezetés ugyanis ráébredt, hogy a háborút azelőtt kell megnyernie, mielőtt az Amerikai Egyesült Államok tevőlegesen részt tud venni a nyugati front hadműveleteiben. A támadás megindításának másik oka az volt, hogy a Breszt-litovszki béke eredményeként 50 német hadosztályt tudtak kivonni a keleti frontról és azokat átcsoportosították a nyugati frontra.

A négy támadás révén a németek el akarták vonni a szövetségesek erőit az utánpótlást biztosító francia és belga kikötőktől, majd ezeket a kikötőket elfoglalva elvágták volna a maradék brit-francia erőket a létfontosságú utánpótlástól. A támadás megindítása után azonban a vártnál hevesebb ellenállás miatt módosítani kellett a terveket és végül a támadás súlypontja áttevődött a front másik szakaszára. A támadás kezdeti szakaszában szinte pánik uralkodott el a szövetséges katonák és tisztek között, akik korábban azt hitték, hogy Németország közel áll az összeomláshoz. A szövetséges hadvezetésnek közel 3 hónapjába telt, amíg a támadást meg tudta állítani és a frontvonalakat meg tudta szilárdítani.

Végső csapás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy belga gépfegyveres a fronton, 1918-ban
Az utolsó antant támadás térképe

Július közepén, mikor a német támadás végleg kifulladt, a császári csapatok visszahúzódtak a Marne folyó mögé, hogy erős védőállásokat építsenek. Július 18-án azonban megkezdődött az antant ellentámadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben amerikai – katonák gyakorlatilag elsöpörték a német védelmet. Ezzel elveszett mindaz a német területi nyereség, ami a tavaszi hadjárat egyetlen pozitív hozadéka volt. A frontvonal közepe táján, Amiens-nél augusztus 8-án indult a második antant támadás, ami néhány óra alatt nemhogy áttörte a német vonalat, hanem mögé kerülve be is kerítette a császári csapatok számottevő részét. Ez volt a német hadsereg „fekete napja”. A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai, a németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, melyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet. Októberre a vezérkar óriási nyomás alá helyezte a kormányt a mielőbbi békekötés érdekében, mert a teljes katonai összeroppanást várta minden pillanatban.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati front szemben álló hadseregek beszüntették a harcok és visszavonultak állásaikból. A kanadai haderő egyik katonáját, George Lawrence Price-t tartják hagyományosan a háború utolsó áldozatának, akit egy német mesterlövész lőtt le 10.58-kor.

Veszteségek
a nyugati front főbb csatáiban
Csata Év Antant Német
1. Marne 1914 263,000 250,000
Verdun 1916 377,000 336,000
Somme 1916 623,907 465,000
2. Aisne 1917 187,000 168,000
3. Ypres 1917 448,000 260,000
Tavaszi offenzíva 1918 851,374 688,341

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919-1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést, szeptember 19-én a Saint Germain-i békeszerződést Ausztriával, és 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést Magyarországgal. Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.

Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például Nagy-Britanniában és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Első világháború 1914 – 1918. Ausztráliai háborús emlékmű. (Hozzáférés: 2006. december 5.)
  2. Kanada az első világháborúban és a Vimy gerincre vezető úton. Veteran Affairs Canada, 1992. (Hozzáférés: 2006. december 5.)
  3. Corrigan, Gordon. Szipolyok a lövészárokban: Az indiai alakulat a nyugati fronton 1914-15. Spellmount Ltd. (1999). ISBN 1-86227-354-5 
  4. See The Royal Newfoundland Regiment
  5. Új-Zéland és az első világháború - Áttekintés. Új-Zéland történelmi portálja. (Hozzáférés: 2007. január 26.)
  6. Uys, I.S.: Dél-afrikaiak a Delville-i erdőben. Dél-afrikai Hadtörténeti Társaság. (Hozzáférés: 2007. január 26.)
  7. Második marne-i csata. Spartacus Educational. (Hozzáférés: 2009. január 7.)
  8. Cockfield, Jamie H.. With Snow on Their Boots: The Tragic Odyssey of the Russian Expeditionary Force in France During World War I. Macmillan (1999). ISBN 0312220820 
  9. Rodrigues, Hugo: Portugália az első világháborúban. The First World War. (Hozzáférés: 2007. január 26.)
  10. Osztrák–Magyar Monarchia háborút indít. A Nagy Háború más megvilágításban. (Hozzáférés: 2009. január 3.)
  11. McRandle, James H.; Quirk, James (2006. July). „The Blood Test Revisited: A New Look at German Casualty Counts in World War I”. The Journal of Military History 70 (3), 667–701. o. DOI:10.1353/jmh.2006.0180. Hozzáférés ideje: 2008. július 28.  —see table A2.
  12. Ellentmondásos adatok

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Western Front (World War I) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nyugati front (első világháború) témájú médiaállományokat.