Nyugati front (első világháború)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nyugati front (első világháború)
Első világháború
Lövészárok-hadviselés a nyugati fronton
Lövészárok-hadviselés a nyugati fronton
Dátum 1914. augusztus 4.1918. november 11.
Helyszín Belgium és Északkelet-Franciaország
Eredmény Antant győzelem. A Német Birodalom összeomlása
Harcoló felek
Belgium Belgium

Egyesült Királyság Egyesült Királyság és a Brit Birodalom

Franciaország Franciaország és a Francia gyarmatbirodalom
Flag of Italy (1861-1946).svg Olaszország[8]
Oroszország Orosz Birodalom[9]
Portugália Portugália[10]
Thaiföld Sziám[11]

US flag 48 stars.svg Amerikai Egyesült Államok
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia[12]
Parancsnokok
1918-ig nincs egységes parancsnok, utána Ferdinand Foch MoltkeFalkenhaynHindenburg és Ludendorff → Hindenburg és Groener
Veszteségek
7 947 000 meghalt, eltűnt, sebesült[13] 5 603 000 meghalt, eltűnt, sebesült[13]
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nyugati front témájú médiaállományokat.

1914-ben, az első világháború kitörése után, Luxemburg és Belgium megszállásával a német hadsereg megnyitotta a nyugati frontot. A megállíthatatlannak tűnő német előrenyomulást csak az első marne-i csatában sikerült feltartóztatni. Ekkor mindkét hadviselő fél lövészárokrendszereket kezdett kiépíteni az Északi-tengertől egészen a svájci határig. Ez a vonal a háború jelentős részében viszonylag állandó maradt.

1915 és 1917 között mindkét részről számos offenzívát indítottak a nyugati fronton. A támadásokat nagy erejű tüzérségi csapások jellemezték és a korra jellemző harci és technikai eszközök használata mellett jelentős számú élőerőt is bevetettek. A fedezékek, géppuskafészkek, szögesdrótrendszerek és a tüzérség használata mindkét oldalon rendkívül nagy emberáldozatot követelt, ám egyik fél sem tudott döntő csapást mérni a másikra.

Az áttörés elérésének érdekében a fronton addig még nem használt haditechnikai eszközöket is alkalmaztak. Ilyenek voltak például a harci gázok, a repülőgépek és a tankok. De ezek az eszközök csak a megfelelő harceljárások kidolgozása után voltak igazán használhatóak, eleinte nem értek el vele komolyabb hadi sikereket.

Mindezek mellett mégis ezen a fronton dőlt el a háború, mivel az Amerikai Egyesült Államok hadba lépésével az antant került túlerőbe. Az 1918-as szövetséges hadjárat meggyőzte a német parancsnokokat, hogy a vereség elkerülhetetlen, így a kormány tárgyalni kezdett a megadás feltételeiről. A compiègne-i fegyverszünetet 1918. november 11-én írták alá.

1914 – Német invázió[szerkesztés]

Az első világháború kitörésekor a német hadsereg a Schlieffen-terv egy módosított változatát hajtotta végre, mely szerint Franciaországot a semleges Belgiumon át kellett volna elfoglalni és így bekeríteni az ellenség csapatait a német határnál.[14] A támadás 1914. augusztus 4-én indult meg Alexander von Kluck és Karl von Bülow parancsnoksága alatt. Luxembourgot már augusztus 2-án gyakorlatilag ellenállás nélkül foglalták el. Az első csatára a belgiumi Liege erődnél került sor augusztus 5. és 16. között. Liège heves ellenállása meglepte von Bülow hadseregét. A német tüzérség azonban pár nap alatt semlegesítette a főbb állásokat.[15] A vereség után a belga hadsereg Antwerpen és Namur környékére vonult vissza. A németek Antwerpent elkerülték, Namurt viszont augusztus 20–23-án megostromolták.[16] A várost végül augusztus 24-én foglalták el.[17]

Német gyalogság 1914. augusztus 7-én

A franciák öt hadsereget telepítettek a határra. A háború előtti francia előrenyomulási terv, a XVII. terv szerint a francia csapatok Elzászt és Lotaringiát foglalták volna el.[18] Augusztus 7-én a francia csapatok megindultak és elfoglalták Mülhausent és Colmart. Az 1. és 2. hadsereg támadólag vonult fel Saarburg és Morhange ellen.[19] A németek a saját tervük szerint visszavonultak, miközben egyre nagyobb károkat okoztak az ellenségnek. A francia 3. és 4. hadsereg a Saar folyó felé indult, hogy megpróbálja elfoglalni Saarburgot. A franciák azonban minimálisan kitűzött céljaikat sem érték el.[20] A XVII. terv végrehajtása közben kezdődött a német hadsereg támadása a Moltke–Schlieffen-terv alapján. A francia csapatok csapdába estek Elzászban. Feladták a Németországban elért csekély eredményeket, és visszatértek kiindulási állásaikba.[21] Eközben az Ardennekben is komoly küzdelmek zajlottak, a németek azonban a jobb kiképzésüknek köszönhetően egészen Sedanig, illetve Verdunig vissza tudták szorítani a francia hadsereget.[22]

A német hadsereg végigsöpört Belgiumon, nagy szenvedést okozva a polgári lakosságnak. Az itt elkövetett német háborús bűnök később nagy nyilvánosságot kaptak.[23] A belgiumi, luxembourgi és az ardenneki menetelés után Franciaország északi részén a német hadsereg összecsapott a Joseph Joffre vezette francia csapatokkal és a John French parancsnoksága alatt álló Brit Expedíciós Haderő hat hadosztályával. Sok néven ismert összecsapások zajlottak le a határmenti csaták során. A kulcsütközetek a charleroi-i csata és monsi csata voltak. Az előbbiben a francia 5. hadsereg és a német 2. és 3. hadsereg ütközött meg. A csatákat általános szövetséges visszavonulás követte és eközben is több csata zajlott Le Cateau-nál, Maubeuge-nél és Saint Quentinnél.[24]

A nyugati front és a versenyfutás a tengerhez térképe, 1914

A német hadsereg 70 km-re megközelítette Párizst, de a kimerült támadók a hadtáp és utánpótlási útvonalak meghosszabbodása miatt nem voltak képesek a francia–angol hadsereggel szemben rövid idő alatt annyi erőt felsorakoztatni, amellyel további sikereket érhettek volna el. Ezt felismerve Joffre támadást rendelt el szeptember 5-én a Marne-nál, miközben a németek átkeltek a folyón. A marne-i csata után a brit és francia csapatok vissza tudták szorítani a németeket, amikor a német 1. és 2. hadsereg között rést ütöttek.[25][26] A németek visszavonultak egészen az Aisne folyótól északra és ott elkezdték kialakítani a következő három évben meghatározó állásrendszerüket. A visszavonulást követően az ellenfelek megpróbálták átkarolni egymást és versenyt futottak a tengerig.[27] Az ekkor Németország által elfoglalt területek Franciaország vasellátásnak 64 százalékát és szénszükségletének 40 százalékát fedezték. Ez bénító csapás volt a francia iparra, de nem volt elég a teljes összeomlásához.[28]

Az antant által elfoglalt oldalon minden szakaszt más nemzet védett. A parttól belga, brit és francia csapatok állomásoztak. Októberben az yseri csata után a belga haderő egy 35 km szélességű flamand területet vont ellenőrzése alá a part mentén.[29] Tőlük délre a britek expedíciós hadteste állomásozott. Ypres-nél október 19-től november 22-ig a német erők áttörést akartak végrehajtani. Mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett, de áttörés nem történt.[30] Kialakult az „állóháború”. Karácsonykor a brit erők vonala a Canal d’Aire-től (a magyar forrásokban La Bassée-csatorna néven említik) a Somme völgyéig tartott.[31][32] A front maradék részét a franciák töltötték ki.

1915 – Patthelyzet[szerkesztés]

A nyugati front térképe, 1915–16

A tengerpart és a Vogézek között az árokrendszerben volt egy dudor: az elfoglalt francia város, Noyon, Compiègne közelében. Joffre támadási terve az volt, hogy ezt a kiszögellést mindkét oldalról „lecsippenti”.[33] A britek északon Artois-nál, délről a franciák Champagne-ban támadtak.

Március 10-én egy nagyobb támadás részeként a brit és a kanadai csapatok megtámadták Neuve-Chapelle-t, hogy el tudják foglalni az aubers-i magaslatot. A támadás során négy hadsereg 3 km-es arcvonal mentén támadott. A rohamot 35 perces tüzérségi gránáttűz előzte meg. A kezdeti műveletek jól haladtak, 4 óra alatt elfoglalták a falut, azonban ellátási és kommunikációs zavarok lelassították az előrenyomulást. A németek eközben utánpótlás kaptak és ellentámadást indítottak, hogy visszafoglalják a magaslatot. Mivel a brit tüzérség lövedékének egyharmadát fölhasználta,[34] az ellátási zavarokért John French tábornokot hibáztatták.[35]

Gáztámadás[szerkesztés]

Kanadai egységek a második ypres-i csatában

Annak ellenére, hogy a németek azt tervezték, fenntartják a patthelyzetet, a parancsnokok támadást terveztek a belgiumi Ypres városa ellen, amelyet 1914-ben elfoglaltak a britek. A második csata célja elterelés volt egy nagyobb támadásról, amelyet a keleti fronton terveztek, valamint az új vegyi fegyverek kipróbálása. A németek 5700 megerősített hordóban 168 tonna klórgázt vittek a frontvonalra.[36][37][38] Április 22-én a reggeli órákban a szél nyugati irányban fújt. Este 18:00-kor Steenstrate és Poelkapelle között kiengedték a klórgázt, ezzel kezdetét vette a világtörténelem első vegyifegyver-támadása. A szemközt elhelyezkedő francia gyarmati hadsereg marokkói és algériai 45. és 87. hadtesteinek nem volt idejük a reagálásra.[39] Látták ugyan a közelgő sárga felhőt, azonban nem tudták mire vélni a jelenséget; lövészárkaikba húzódtak.[40] A tömény gáz 6 kilométer szélességben borította el a francia és algériai állásokat. A klórgáz iszonyatos pusztítást végzett a védtelen emberek között. A frontszakaszt védő 15 000 francia katonából 5000 azonnal életét vesztette.[41] A többiek vakon, súlyos égési sérülésekkel elhagyták a frontvonalat és nyugat felé menekültek. A fronton támadt résbe azonban nem nyomultak be a németek. A német parancsnokság nem látta előre a vegyi fegyver hatását és a front e szakaszára nem csoportosítottak támadóképes csapatokat. Az ellenséges frontvonal kiürült, a németeket azonban nem szerelték fel gázálarccal. Az üres francia árkokban megülő gáz sérüléseket okozott a védtelen német támadóknak is, akik emiatt kénytelenek voltak állásaikba visszatérni.[42] A támadás sikerét látván a német parancsnokok azonnal újabb klórgáztámadásokat rendeltek el. A rést végül a kanadaiak foltozták be, megerősítve azt, így a németek újabb támadást nem tudtak megindítani.[43]

Légi harcok[szerkesztés]

Ebben az évben jelentek meg a korábban csak felderítésre alkalmazott repülőgépek harca felkészített változatai. Az első harci cselekményre április 1-jén került sor: a francia Roland Garros gépfegyverével lelőtt egy ellenséges gépet.[44]

Néhány héttel később Garros kénytelen volt leszállni a német vonalak mögött. Gépét elfogták és elküldték Anthony Fokker holland mérnöknek, aki hamarosan jelentős felfedezéseket tett. Rájött, hogyan lehet a gépfegyvert úgy szinkronizálni, hogy a forgó légcsavaron keresztül tudjon tüzelni. Rögtön fel is szerelték az ilyen gépfegyvereket a repülőgépekre, amelyeket Fokker E.I-nek (E = Eindecker; egyfedelű repülőgép) neveztek el.[45] Az első hivatalos győzelmet augusztus 1-jén érte el Max Immelmann.[46]

Ennek hatására elindult a fegyverkezési verseny, mindkét fél technikai újításokba kezdett a motorok, repülőgépek és anyagok terén. Ekkoriban tűnt fel a híres „ász”, a Vörös Báró is. Azonban a ma is élő mítosszal ellentétben több repülőgépet lőtt le és több embert ölt meg a légvédelem, mint a vadászpilóták, a híres ászok.[47]

Az antant támadás folytatása[szerkesztés]

Carency romjai

A tavasz utolsó antant támadása Artois ellen volt, amikor is megpróbálták elfoglalni a Vimy gerincet. Május 9-én a 10. francia hadsereg hatnapos tüzérségi támadás után 5 km-es szakaszon támadott. Nem jutottak messze; a német géppuskaállások és fedezékek megállították őket és visszavonultak. Május 15-ig a támadás végképp kudarcba fulladt, ám kisebb harcok egészen június 18-ig voltak.[48] Joffre június 20-án leállította a támadásokat.[49]

1915 májusában a németek értékes kincsre leltek. La Ville-aux-Bois-ban zsákmányul ejtették azokat a francia dokumentumokat, amelyek leírták az új védelmi rendszert. Ahelyett, hogy egy erősen védett frontvonalban gondolkodtak volna, többlépcsős védelmet terveztek. A frontvonal lenne a viszonylag gyéren elfoglalt előretolt állás, amely után többszörösen megerősített géppuskafészkek és fedezékek kerültek volna kialakításra. Ha támadás érte volna a vonalakat, azonnal tartalékokat indítottak volna megerősíteni az állásokat. A védelem teljesen a tüzérségi parancsnok keze alá került volna. A német hadvezetés átvette ezt a tervet és így ők kezdték el így kiépíteni az állásaikat.[50][51]

1915 őszétől az erődítmények és harcállások felderítésére alkalmazott brit repülőkön úrrá lett a „Fokker-veszedelem”, mivel nem tudtak hatékonyan védekezni az új rendszerű német vadászgépek ellen.[52]

Szeptemberben nagy támadás indult: a franciák Champagne-ban, a britek Loosnál támadtak. Az ágyúzás, amely már pontosabbá vált a légi felderítésnek köszönhetően,[53] szeptember 22-én kezdődött. A fő francia támadás szeptember 25-én indult meg és legalább egy érdemi sikert elért: fenn tudta tartani a támadást a hatalmas géppuskatűz ellenére is. Mindkét területen sikeresek voltak a támadások, elfoglalták a német elsődleges vonalakat, azonban a hátsó állásokat a keleti frontról átvezényelt katonákkal töltötték fel, akik megtartották ezeket a pozíciókat.[54] 1915. október 7-én Champagne-ban, október 14-én Artois-ban is befejeződött az antant támadása.[55]

Ugyancsak szeptember 25-én a britek is támadtak Loosnál, hogy enyhítsék a franciákra nehezedő nyomást. A négynapos tüzérségi támadás alatt 250 000 gránátot és 5100 palack klórgázt használtak fel.[56][57] Két alakulat vezette a támadást és másik kettő pedig elterelő hadműveletet kezdett Ypres-nél. A britek súlyos veszteségeket szenvedtek, elsősorban azért, mert ők is megerősített géppuskafészkekkel néztek szembe, valamint megfogyatkoztak hadianyagkészleteik. Október 13-án az újabb támadással kisebb sikereket értek el.[58] Decemberben John French parancsnokot Douglas Haig váltotta fel.[59]

1916 – Tüzérségi párbajok és lemorzsolódás[szerkesztés]

Német katona a nyugati fronton, 1916-ban

A német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn úgy gondolta, hogy ha az áttörés már úgysem lehetséges, akkor minél nagyobb veszteséget okoz a franciáknak, így kikényszerítve a kapitulációt.[60] Az új cél Franciaország „kivéreztetése” lett.[61]

Ennek elérése érdekében két új stratégiát alkalmaztak. Az első a korlátlan tengeralattjáró-háború volt, amellyel el akarták vágni a tengerentúlról érkező utánpótlási vonalakat.[62] A második a hadszíntéren való minél nagyobb emberveszteség okozása. Falkenhayn úgy tervezte, hogy ott támadja meg a franciákat, ahol a visszavonulás nem lehetséges és ez az ellenséges sereg lemorzsolódásához vezet. Ez nagy stratégiai jelentőséggel bírt, és a nemzeti büszkeségre is jó hatással volt. A németek Verdun-sur-Meuse városát választották a francia csapatok kivéreztetésére. A város erődökkel volt körülvéve, így erős védelmi pontnak számított, amely a Párizsba vezető utat zárta el.[63] A művelet kódneve Gericht (A szó bíróságot jelent, de itt a kivégzés helyét jelenti) volt.[61]

Falkenhayn koncentrálta erőit és mindössze egy 5–6 km-es szakaszon támadott. A tartalékot beküldte a környező vonalakba, egy esetleges ellentámadás visszaverésének céljából.[64] Az előkészítő munkában és a felderítésben jelentős szerep jutott a repülőgépeknek. Úgy tervezte, hogy a megfigyelőgépeknek köszönhetően pontos tüzérségi előkészítéssel megtöri a francia csapatokat. Májusban azonban a franciák technikai fölényben lévő Nieuport vadászgépekkel felszerelt vadászszázadok bevetésével vágtak vissza. A felek a verduni légtér feletti uralomra törekedtek, annak érdekében, hogy tudják használni a légi felderítést.[65]

A verduni csata[szerkesztés]

Szenegáli katonák a verduni csata idején (1916. július 23.)

A verduni csata 1916. február 26-án kezdődött, (a hóviharok következtében) kilencnapos késéssel. A hosszas, nyolcórás tüzérségi előkészítés után a németek nem számítottak nagy ellenállásra. A német csapatok lassan haladtak a Verdun és az erődök közötti szakaszon,[66] azonban a franciák, akik elvesztették Fort Douaumont irányítását, február 28-ig sikeresen föltartották az ellenséges erőket.[67]

Mivel a németek nem tudtak további sikereket elérni a Verdun elleni frontális támadással, inkább a szárnyakra csoportosították erőiket. Március 6-án megtámadták a Le Mort Homme-dombot, március 8-án pedig a Vaux-erődöt. Három hónapnyi könyörtelen harc után pedig elfoglaltak két, Verduntól nyugatra fekvő falut, Cumières-t és Chattancourt-t. Emellett június 7-én – a foszgén bevetésének köszönhetően – sikerült bevenniük a Vaux erődöt.[68]

A nyár során azonban változás állt be a hadiszerencsében és ez francia előtörést hozott. A haditechnikai fejlesztéseknek köszönhetően (pergőtűz) sikerült visszafoglalni a Vaux erődöt és november–december környékén egészen a Douaumont erődig nyomultak előre. A végső francia támadás december 11-én kezdődött, amellyel a németeket egészen a kezdőállásaikig szorították vissza. A verduni csata – más néven a „verduni vérszivattyú”[69] – a francia áldozatvállalás jelképe lett.[70]

A somme-i csata[szerkesztés]

Tavasszal az antant parancsnokai már aggódtak a hatalmas francia veszteségek miatt. Az eredeti tervek szerint az angoloknak felmentő támadást kellett kezdeniük a Somme folyónál, hogy enyhítsék a franciákra és a keleti fronton harcoló oroszokra nehezedő nyomást. Július 1-jén, egyhetes esőzés után, Pikárdiában megindult a támadás öt francia hadtesttel kiegészítve. A csata megkezdése előtt Péronne városától nyugatra június 24-étől hét napig tartó tüzérségi előkészítésre került sor.[71][72] Ennek során a britek 1,5 millió tüzérségi lövedéket lőttek ki, július 1-jén pedig további negyedmilliót.[73] A tapasztalt francia hadtestek magabiztosan haladtak előre, ám az angolok akadályokba ütköztek. A tüzérség nem semmisítette meg a szögesdrót akadályokat és a géppuskafészkeket, így a németek hatékonyan tudták visszaverni a támadókat. Ekkor szenvedte el a legnagyobb veszteségét a brit hadsereg, 57 000 katona vesztette életét egy nap alatt.[74]

Brit gyalogsági támadás Gingy mellett

A légi csaták kiértékelése után a szövetségesek a Citroën gyár mérnöke, Andrew Sywy által kifejlesztett[75] új gépeket kezdték használni a Somme völgyében. Verdun tanulsága az volt a parancsnokság számára, hogy minél hamarabb meg kell szerezni a légi fölényt és a minimálisra kell korlátozni a német légierő tevékenységét. Az antant légi offenzívájának sikere azt eredményezte, hogy a németek új terveket készítettek. Mindkét oldal nagy formátumú légi támadásokba kezdett a kezdetleges egyéni párbajok helyett.[76]

A csata utolsó részében vetették be először harci alkalmazásra a tankot.[77] A szövetségesek megfelelően előkészítették a 13 brit birodalmi és a négy francia hadosztálynak a terepet. A támadás 3–4 km-es szakaszon indult meg, de a tankok nem nyújtottak jelentős segítséget, mivel mechanikai problémák léptek fel.[78] Októberben és novemberben zajlottak még kisebb csaták, de így is jelentősek voltak a veszteségek. Mindent összevetve a mindössze 8 km-en vívott harcok nem érték el a kitűzött célokat. Az antanthatalmak 794 238[79], a németek pedig 537 918[79] katonát vesztettek.

Hindenburg-vonal[szerkesztés]

A Hindenburg-vonal Bullecourtnál, a levegőből

1916 augusztusában változások történtek a német vezérkarban. Falkenhayn lemondása után Paul von Hindenburg és Erich Ludendorff került a vezérkar élére. Az új parancsnokok hamar felismerték, hogy a verduni és a somme-i harcok nagyon kimerítették a német hadsereget, így az már nem képes támadó hadműveletek végrehajtására. Úgy döntöttek, hogy 1917-től a hadsereg védekezésbe megy át a nyugati fronton és a központi hatalmak más frontokon támadnak.[80]

A somme-i csata és a téli hónapok során elkezdtek kialakítani egy védelmi vonalat a frontvonalak lerövidítése céljából, amelytől tíz hadosztály fölszabadítását remélték. Ez az erődítményrendszer Arrastól Saint-Quentin déli részéig tartott, így a frontvonal mindössze 50 km-re csökkent.[80] A brit nagy hatótávolságú felderítőgépek 1916 novemberében fényképezték le először a Hindenburg-vonal építését.[81]

1917 – Brit támadások[szerkesztés]

A nyugati front térképe 1917-ben

A Hindenburg-vonal mindössze 2 km-rel[82] a frontvonal mögött húzódott. Február 9-én a német csapatok visszavonultak a vonalra és hátrahagyták az addigi árkaikat, amelyeket ekkor a szövetségesek szálltak meg.

Április 6-án az Egyesült Államok belépett a háborúba. 1915-ben a Lusitania elsüllyesztése után Németország korlátozta az addig korlátlan tengeralattjáró-háborút, mert nagyon felhívta magára az Egyesült Államok figyelmét. A növekvő elégedetlenség és a német nép éhezése miatt azonban 1917-ben újra korlátlan lett a tengeralattjárók hatalma. Azt hitték, hogy az utánpótlás megszüntetésével az ellenfél seregei megtörnek, így a németek könnyű győzelmet arathatnak. Ám az angolok bevezették a konvojrendszert, amely miatt veszteségeik csökkentek.[83] 1917-re a brit katonák aránya kétharmadra nőtt a francia hadseregben.[84] Áprilisban a Brit Birodalom erői támadást indítottak Arrasnál. A kanadai alakulat és a brit 5. gyalogos hadosztály támadta a német vonalakat a Vimy-gerincnél, de ez nem okozott jelentős károkat. Az antant visszavonta a támadási parancsot, így a harcok döntetlenül végződtek.

Indiai katonák Benet-Mercie géppuskával a 2. indiai könnyűgyalogos ezredből Flandriában 1914-15 telén

1916–17 telén a német légierő diadalmaskodni látszott az antant csapatai fölött. A németek több kiképzőbázist is nyitottak és sokkal jobb repülőgépekkel rendelkeztek, mint ellenfeleik. A brit, portugál, belga és ausztrál századok közel álltak a végső összeomláshoz, mert elavult gépeikkel nem bírtak lépést tartani a németekkel. A második arrasi csatában 316 brit, 114 kanadai és 44 német pilóta veszette életét.[85]

Alacsony francia morál[szerkesztés]

Áprilisban a francia főparancsnok, Robert Nivelle elrendelt egy új támadó hadmozdulatot a német állások ellen. Azt hitte, ezzel véget vethet a háborúnak. Április 16-án kezdetét vette a Nivelle-offenzíva az Aisne folyó mentén. A tüzérség a számbeli fölény ellenére sem tudott hatásos fedezőtüzet biztosítani az előretörő katonák számára és ez döntőnek bizonyult. Az ily módon szinte vágóhídra hajtott gyalogság a két nagyobb támadás során megközelítőleg 180 ezer fős veszteséget szenvedett. A műveletet május 9-én végleg le kellett állítani, mert a francia hadsereg teljes hadosztályai tagadták meg a lövészárokba való visszatérést. Összesen 54 hadosztályt érintett a lázadás, 20 000 katona pedig dezertált. Nivelle-t haladéktalanul leváltották és Henri Philippe Pétaint nevezték ki helyére, aki kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal, statáriális ítélkezéssel és kivégzésekkel szilárdította meg a fegyelmet a hadseregben. Pétain ezen felül növelte az ételadagokat, gyakoribb pihenőidőt hagyott a katonáknak. Ezekkel a lépésekkel hat hét után megszűntette a lázadásokat.[86]

Brit támadás és az amerikai csapatok megérkezése[szerkesztés]

Június 7-én brit offenzíva indult a Messines-gerincen Ypres-től délre, az első és második ypres-i csatában elvesztett területek visszaszerzésének céljából. 1915 óta a mérnökök alagutakat ástak a gerinc alatt és mintegy 500 tonna[87] robbanóanyagot helyeztek el az ellenséges területek alatt. Négy napi tüzérségi tűz után felrobbantották a bombákat, melynek következtében a németek 10 000 főt vesztettek. A támadás bár sikeresnek indult, de a sáros és nedves talaj miatt nem volt kivitelezhető.

1917. július 11-én a németek új fegyvert vetettek be. Tüzérségi ágyúikból mérges gázzal töltött lövedékeket lőttek ki. A parancs szerint egy erősebb gázt, a mustárgázt vetették be, amely nagy, hólyagos kiütéseket okoz. A mustárgáz több napig is képes a levegőben egy helyben maradni, így használata hatásosnak számított. Tüzérségi lövedék formájában lehetővé vált, hogy egyszerre sok gázt juttassanak nagy távolságra a célterületekre.[88]

Június 25-én megérkeztek az első amerikai csapatok, amelyek az Amerikai Expedíciós Hadsereg részei voltak. Ugyanakkor az amerikaiak nem szálltak be a küzdelembe egészen októberig.[89] Az újonnan jött csapatok kiképzésére és felszerelésük beszerzésére várni kellett, ennek ellenére csak a puszta jelenlétük is emelte az antant csapatainak harci kedvét.

Július végén megújultak a harcok Ypres-nél, pontosabban Passchendaele-nél. A csata eredeti célja a németek kiszorítása állásaikból és a belga tengeralattjáró-bázisok elfoglalása volt. A kanadai veteránok a Vimy-magaslatért és a 70-es dombért vívott küzdelem után csatlakoztak a brit erőkhöz.[90] November 6-án elfoglalták Passchendaele települést[91], majd november 10-én újabb támadást indítottak a vonalak stabilizálásáért. Ezzel a csata véget ért.[92]

A cambrai-i csata[szerkesztés]

November 20-án a britek egy főleg a tankokra támaszkodó támadást indítottak Cambrai-ben.[93] Az antant 324 tankot és 12 hadosztályt, míg a németek 2 hadosztályt sorakoztattak fel. A németeket akkor érte meglepetés, amikor a tüzérségi füstfüggönyből előbukkantak a tankok. A gépek rőzsét vittek magukkal, hogy át tudjanak kelni a 4 méter széles német árkokon és a tankcsapdákon. Az 51. felföldi hadosztályt kivéve – amely a szélen egyedül támadott – mindenhol sikerült áttörni. További hat óra múlva sikerült elérni azokat a célpontokat is, amelyeket a harmadik ypres-i csatában addig négy hónap alatt sem sikerült. Az áldozatok száma 4000 fő volt.[94][95]

Ugyanakkor a november 30-án megkezdődött német ellentámadás visszaszorította a briteket a kiindulási pozícióba. Annak ellenére, hogy a csata menete megfordult, az antant nagy sikerként könyvelte el az eseményt, mivel az bebizonyította, hogy a tankok is lehetnek eredményesek az árkok ellen.[96]

1918 – Utolsó támadások[szerkesztés]

Német tank Roye-ban, 1918. március 21.

Az antant sikeres támadása és a védelem cambrai-i térnyerése után Ludendorff és Hindenburg arra a követjutott, hogy az egyetlen lehetőség a német győzelemre a mihamarabbi támadás megindítása. Ennek célja az volt, hogy az amerikai csapatok bevetése előtt eldöntse a háborút kimenetelét. 1918. március 3-án a Breszt-Litovszkban aláírt béke után Szovjet-Oroszország kilépett a háborúból.[97] Ez drámai hatással volt a nyugati frontra. Harminchárom német hadosztály szabadult fel, így a németek 192, míg a szövetségesek csak 172 hadosztállyal rendelkeztek, ami lehetővé tette a német csapatok rohamosztaggá való átképzését.[98] Ezzel szemben a szövetségeseknél nem volt egységes az irányítás, sőt a munkaerővel és a morállal is gondok voltak. A brit és a francia csapatok az összeomlás szélén álltak, az amerikaiak pedig még nem láttak el harci szolgálatot.[99]

Tavaszi offenzíva[szerkesztés]

Az 1918 márciusában indított tavaszi offenzíva vagy Kaiserschlacht („a császár csatája”, ismert még Luddendorff-offenzíva néven is a német vezérkari főnök után) a németek nagy támadássorozata volt. A eredeti tervek szerint ez négy hadműveletből állt, melyeknek a németek a következő fedőneveket adták: Michael, Georgette, Blücher-Yorck és Gneisenau. Az ötödik támadás második marne-i csata néven híresült el. A támadássorozat révén, amely meglepetésként érte a szövetségeseket, a németek mélyen benyomultak a szövetséges vonalak mögé és 1914 óta a legnagyobb területi nyereségeket vívták ki. A német hadvezetés ugyanis ráébredt, hogy a háborút azelőtt kell megnyernie, mielőtt az Amerikai Egyesült Államok tevőlegesen részt tud venni a nyugati front hadműveleteiben.[100] A támadás megindításának másik oka az volt, hogy a Breszt-litovszki béke eredményeként 33 német hadosztályt tudtak kivonni a keleti frontról és azokat átcsoportosították a nyugati frontra.[100]

Végső csapás[szerkesztés]

Egy belga gépfegyveres a fronton, 1918-ban

Július közepén, amikor a német támadás végleg kifulladt, a császári csapatok visszahúzódtak a Marne folyó mögé, hogy erős védőállásokat építsenek ki. Július 18-án azonban megkezdődött az antant ellentámadása. A francia, brit – és most először jelentősebb mértékben – amerikai katonák gyakorlatilag elsöpörték a német védelmet.[100] Ezzel elveszett mindaz a német területi nyereség, amelyet a tavaszi hadjárat egyetlen hozadéka volt. A frontvonal közepe táján, Amiens-nél augusztus 8-án indult a második antant-támadás, amely néhány óra alatt nemcsak áttörte a német vonalat, hanem mögé kerülve be is kerítette a császári csapatok számottevő részét. Ez volt a német hadsereg „fekete napja”.[101] A front más szakaszain is hasonló sikereket értek el az antant csapatai. A németek számára az egyetlen reményt az jelentette, ha visszavonulnak és megerősített védelmi állásokat építenek ki. Szeptember 26. és 28. között az antant három támadást indított, amelyet a németek csak lassítani tudtak, de megállítani nem. Szeptember 28-án már a legfelsőbb német hadvezetésben is eldőlt, hogy fegyverszünetet és békét kell kérni, mert az antant csapatait feltartóztatni nem lehet.[102] Ezek már a következő napon áttörték a Hindenburg-vonalat.[103]

Következmények[szerkesztés]

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett. November 9-én pedig a császár lemondott a trónról,[104] és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati fronton szemben álló hadseregek beszüntették a harcot és visszavonultak állásaikból.[105][106]

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hosszabb ideig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919–1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést. Ezt szeptember 19-én a Saint Germain-i békeszerződést követte Ausztriával, majd 1920. június 4-én a trianoni békeszerződés Magyarországgal. Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.[107]

Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt tűzszüneti egyezményt tekintik és a legtöbb országban (mint például az Egyesült Királyságban és Belgiumban) ezen a napon (Armistice Day) emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.[108]

A nyugati front a művészetekben[szerkesztés]

Paul Nash: A menini út (1919)

A nyugati fronthoz kapcsolódóan számos irodalmi mű keletkezett. A katonák verseket küldtek a hátország újságjainak, amelyek - ha jónak tartották azokat - megvásárolták. Így tett dr. John McCrae alezredes, aki az I. Kanadai Gyalogos hadtestnél szolgált és 1915. május 3-án megírta a Flandria mezején című versét.[109] Henri Barbusse A tűz című regénye, amely 1916-ban jelent meg, a cenzúrától éles kritikát kapott a militarizmus és a háború borzalmainak bemutatása miatt. A regény még abban az évben elnyerte a Goncourt-díjat.[110] A háború után több egykori katona és túlélő fogott tollat és írta le élményeit versben vagy prózában, mint például Thomas Edward Lawrence, Robert Graves, Erich Maria Remarque vagy Ernest Hemingway.[111]

A nyugati front eseményeit számos filmben is feldolgozták, köztük a jelentősebb, magyarul is megjelentek a következők:

Az ifjú Indiana Jones kalandjai című amerikai filmsorozat több része nyugati fronti eseményeket dolgoz fel.[112]

A háború arra ösztönözte a propagandistákat, hogy ne csak a fronton filmezzenek és fényképezzenek, de a hátországban is dokumentálják a történteket. Tervezőirodákat létesítettek a plakátok és az illusztrációk elkészítéséhez.[113] A britek a saját halott katonáikat nem ábrázolták gyakran, inkább a német veszteségeket mutatták be. A közvéleményt így is megosztották ezek a fényképek.[114] A háború alatt az avantgárd irányzatokat részesítették előnyben a hagyományos irányzatokkal szemben.[115] A szürrealista Paul Nash és a vorticista Wyndham Lewis a háború barbár természetét is az új irányzatok keretén belül ábrázolta.[116]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Első világháború 1914 – 1918. Ausztráliai háborús emlékmű. [2015. február 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. december 5.)
  2. Kanada az első világháborúban és a Vimy gerincre vezető úton (angol nyelven). Veteran Affairs Canada, 1992. [2006. július 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. december 5.)
  3. Corrigan, 57. o.
  4. Nicholson, 2007, 237. o.
  5. McLaughlin, 1980, 49. o.
  6. Új-Zéland és az első világháború - Áttekintés. Új-Zéland történelmi portálja. [2008. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. január 26.)
  7. Uys, I.S.: Dél-afrikaiak a Delville-i erdőben (angol nyelven). Dél-afrikai Hadtörténeti Társaság. [2006. augusztus 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. január 26.)
  8. Második marne-i csata. Spartacus Educational. [2009. november 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 7.)
  9. Cockfield, 9. o.
  10. Rodrigues, Hugo: Portugália az első világháborúban. The First World War. [2007. október 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. január 26.)
  11. Thailand in the First World War (angol nyelven). [2013. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. december 10.)
  12. Osztrák–Magyar Monarchia háborút indít (angol nyelven). A Nagy Háború más megvilágításban. [2012. január 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 3.)
  13. ^ a b McRandle, 667–701. o.
  14. Various, 2003, 159. o.
  15. Griffith, 2004, 9. o.
  16. Griffiths, 1986, 22–26. o.
  17. T. Griess, 22-26. o.
  18. Various, 2003, 254. o.
  19. Griffiths, 2003, 30. o.
  20. Griffiths, 1986, 29–30. o.
  21. Smith, Audoin-Rouzeau & Becker, 2003, 33. o.
  22. Galántai, 192. o.
  23. Zuckerman, 2004, 23. o.
  24. Terraine, 2002, 78–175. o.
  25. Mombauer, 747–769. o.
  26. Totten, Michael: The Taxicabs of Paris and the French Defense at the Marne (angol nyelven). [2013. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 9.)
  27. Griffiths, 1986, 31–37. o.
  28. Kennedy, 1989, 265–266. o.
  29. Barton, Doyle & Vandewalle 2005, 17. o.
  30. Rickard, J: First battle of Ypres, 19 October-22 November 1914 (angol nyelven). historyofwar.org, 2007. augusztus 25. [2011. június 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. november 22.)
  31. Baker, Chris: Home > Myths and legends > The Christmas Truce of 1914 (angol nyelven). [2012. március 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. november 22.)
  32. Galántai, 215. o.
  33. Fuller, 1992, 165. o.
  34. Lyons 2000, 112. o.
  35. Fuller, 1992, 166–167. o.
  36. Fuller, 172-173. o.
  37. Gudmundsson, 126. o.
  38. The Second Battle of Ypres, 1915. firstworldwar.com. [2004. április 5-i dátummal az eredetiből archiválva].
  39. Edmonds & Wynne 1927, 176–178. o.
  40. Fuller, 1992, 172–173. o.
  41. Galántai, 277. o.
  42. Gilbert, 183-184. o.
  43. A saját testnedveikbe fulladtak bele. index.hu
  44. Spick, 2002, 326–327. o.
  45. Payne, David: The Military Aircraft Used by the Germans on the Western Front in the Great War (angol nyelven). The Western Front Association, 2004. december 1. [2007. december 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. február 6.)
  46. Yoon, Joe: Fighter Guns & Synchronization Gear (angol nyelven). Aerospaceweb.org, 2007. április 22. (Hozzáférés: 2008. február 6.)
  47. Granatstein & Morton 2003, 40. o.
  48. Smith, Audoin-Rouzeau & Becker, 2003, 79–80. o.
  49. Galántai, 282. o.
  50. Herwig, 1997, 165. o.
  51. Lupfer, 1981, 1–36. o.
  52. Campbell, 1981, 26–27. o.
  53. Bailey, 2004, 245. o.
  54. Samuels, 1995, 168–171. o.
  55. Galántai, 283. o.
  56. Palazzo, 2000, 66. o.
  57. Hartesveldt 2005, 17. o.
  58. Warner, 2000, 4–31. o.
  59. Wiest, 2005, 17. o.
  60. Lyons, 2000, 141. o.
  61. ^ a b Knox, 2007, 153. o.
  62. Hull, 2005, 295–296. o.
  63. Foley, 2005, 207–208. o.
  64. Marshall, 1964, 236–237. o.
  65. Campbell 1981, 40. o.
  66. Lyons 2000, 143. o.
  67. Martin 2001, 28–83. o.
  68. Jones & Hook 2007, 23–24. o.
  69. Vérszivattyú Verdunnél. honvedelem.hu. [2012. február 2-i dátummal az eredetiből archiválva].
  70. Lichfield, John. „Verdun: myths and memories of the 'lost villages' of France”, The Independent, 2006. február 12.. [2015. április 9-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2011. április 13.) 
  71. Galántai, 301. o.
  72. Tarján M. Tamás: Véget ér a somme-i offenzíva. rubicon.hu. Rubicon. [2015. május 12-i dátummal az eredetiből archiválva].
  73. Impact of the Somme still felt in East Lancashire today (angol nyelven). lancashiretelegraph.co.uk. [2013. augusztus 23-i dátummal az eredetiből archiválva].
  74. Griffiths, 1986, 71–72. o.
  75. 1993. Cartwright. Famous Engineers in History, 382–85. o.
  76. Campbell 1981, 42. o.
  77. Bailey, 56–71. o.
  78. Prior & Wilson 2005, 280–281. o.
  79. ^ a b Churchill, 1938, 558. o.
  80. ^ a b Herwig, 1997, 246–252. o.
  81. Dockrill & French 1996, 68. o.
  82. Marshall, 1964, 288–289. o.
  83. Griffiths, 1986, 144–145. o.
  84. Kennedy, 1989, 265–266. o.
  85. Campbell, 1981, 71. o.
  86. Gilbert, 406. o.
  87. Bostyn 2002, 227. o.
  88. Fuller 1992, 173–174. o.
  89. Griffiths 1986, 124. o.
  90. Battle of Hill 70 (angol nyelven). warmuseum.ca. [2015. február 13-i dátummal az eredetiből archiválva].
  91. third battle of Ypres (angol nyelven). history.com. [2013. március 11-i dátummal az eredetiből archiválva].
  92. Keegan, 2010, 741. o.
  93. The Cambrai Operations, 20 November – 7 December 1917. The Long, Long Trail. Milverton Associates Limited. [2013. július 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. augusztus 10.)
  94. Marshall, 1964, 317. o.
  95. Paschall, 1994, 115–116. o.
  96. Lupfer 1981, 40. o.
  97. Hajdu Tibor (2008.). „Szovjet-Oroszország és az első világháború vége1. szám, Kiadó: História folyóirat. [2015. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  98. Herwig, 1997, 393–397, 400–401. o.
  99. Official History: History of the Great War based on Official Documents: Military Operations, France and Belgium, 1918 - volume 1: March-April: continuation of the German offensive, compiled by Brigadier-General Sir James EDomnds, published 1937.
  100. ^ a b c Marne térségében ért véget az első világháború. honvedelem.hu
  101. Griffiths, 1986, 155–156. o.
  102. Az elárult forradalom mítosza. mult-kor.hu. Múlt-kor. [2009. december 10-i dátummal az eredetiből archiválva].
  103. Az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása. origo.hu. Origo. [2013. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva].
  104. Gadányi, 27. o.
  105. The Last Hours (angol nyelven). www.nwbattalion.com. [2015. április 4-i dátummal az eredetiből archiválva].
  106. Griffiths, 1986, 163. o.
  107. Párizs környéki békeszerződések. kislexikon.hu. Kislexikon. [2011. június 3-i dátummal az eredetiből archiválva].
  108. Megemlékeztek Londonban a brit háborús halottakról. mult-kor.hu. Múlt-kor. [2013. február 5-i dátummal az eredetiből archiválva].
  109. az emlékezés jelképe: a pipacs. ng.hu. National Geographic. [2013. november 13-i dátummal az eredetiből archiválva].
  110. Winter, 56. o.
  111. Winter, 240. o.
  112. Young Indy Adaptations (angol nyelven). theraider.net. [2012. február 27-i dátummal az eredetiből archiválva].
  113. Winter, 251. o.
  114. Megrázó alkotások az első világháborúból. mult-kor.hu. Múlt-kor. [2015. december 15-i dátummal az eredetiből archiválva].
  115. Winter, 246. o.
  116. Winter, 253. o.

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Western Front (World War I) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés]

  • Bailey, Jonathan B. A.. Field artillery and firepower, 2nd, AUSA Institute of Land Warfare book (angol nyelven), Naval Institute Press. ISBN 1-59114-029-3 (2004) 
  • Bailey, George (2005.). „Modern project management and the lessons from the study of the transformation of the British Expeditionary Force in the Great War” (angol nyelven). Management Decision 43 (1), 56–71. o. DOI:10.1108/00251740510572489.  
  • Barton Peter, Doyle Peter, Vandewalle Johan. Beneath Flanders Fields: The Tunnellers' War, 1914–1918 (angol nyelven). McGill-Queen's University Press. ISBN 0-7735-2949-7 (2005) 
  • Bostyn, Franky.szerk.: Peter Doyle, Matthew R. Bennett: Zero Hour: Historical Note on the British Underground War in Flanders, 1915–17, Fields of Battle: Terrain in Military History (angol nyelven). Springer. ISBN 1-4020-0433-8 (2002) 
  • Campbell, Christopher. Aces and Aircraft of World War I (angol nyelven). Dorset: Blandford Press. ISBN 0-7137-0954-5 (1981) 
  • Churchill, Winston. The World Crisis, 1911-1918. (angol nyelven) (1938) 
  • Cockfield, Jamie H.. With Snow on Their Boots: The Tragic Odyssey of the Russian Expeditionary Force in France During World War I. Macmillan. ISBN 0312220820 (1999) 
  • Corrigan, Gordon. Szipolyok a lövészárokban: Az indiai alakulat a nyugati fronton 1914-15. Spellmount Ltd. (1999). ISBN 1-86227-354-5 
  • Michael L. Dockrill, David French. Strategy and intelligence: British policy during the First World War (angol nyelven). Continuum International Publishing Group, 77. o. ISBN 1-85285-099-X (1996) 
  • J. E. Edmonds. Military Operations France and Belgium, 1915: Winter 1915: Battle of Neuve Chapelle: Battles of Ypres, Imperial War Museum and Battery Press, History of the Great War Based on Official Documents by Direction of the Historical Section of the Committee of Imperial Defence (angol nyelven), London: Macmillan. ISBN 0-89839-218-7 [1927] (1995) 
  • Foley, Robert T.. German Strategy and the Path to Verdun: Erich von Falkenhayn and the Development of Attrition, 1870–1916 (angol nyelven). Cornell University Press. ISBN 0-8014-4258-3 (2005) 
  • Fuller, John F. C.. The Conduct of War, 1789–1961: A study of the impact of the French, Industrial and Russian revolutions on war and its conduct (angol nyelven). New York: Da Capo Press. ISBN 0-306-80467-0 (1992) 
  • Galántai, József. Az első világháború. Budapest: Gondolat Kiadó, 546. o. ISBN 9632820045 (1988) 
  • Gilbert, Martin. La grande storia della prima guerra mondiale (olasz nyelven). Milano: Arnoldo Mondadori. ISBN 978-88-04-48470-7 [1994] (2009) 
  • Jack Granatstein, Desmond Morton. Canada and the Two World Wars (angol nyelven). Toronto: Key Porter. ISBN 1-55263-509-0 (2003) 
  • Griess, Thomas E.. The Great War (angol nyelven). Avery Publishing Group. ISBN 0-89529-312-9 (1986) 
  • Griffith, Paddy. Fortifications of the Western Front 1914–18 (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-84176-760-3 (2004) 
  • Griffiths, William R..szerk.: Thomas E. Griess: The Great War (angol nyelven). Wayne, NJ, USA: Avery Publishing Group (1986). ISBN 0-89529-312-9 
  • Griffiths, William R.. The Great War (angol nyelven). Square One Publishers, Inc (2003). ISBN 0-7570-0158-0 
  • Gundmundsson, Bruce I.. Sturmtruppen - origini e tattiche (olasz nyelven). Gorizia: Libreria Editrice Goriziana. ISBN 88-86928-90-4 [1989] (2005) 
  • Hartesveldt, Fred R. van. The Battles of the British Expeditionary Forces, 1914–1915: historiography and annotated bibliography, Bibliographies of battles and leaders (angol nyelven). Greenwood Publishing Group, 17. o. ISBN 0-313-30625-7 (2005) 
  • Herwig, Holger H.. The First World War: Germany and Austria-Hungary, 1914–1918 (angol nyelven). St. Martin's Press. ISBN 0-340-67753-8 (1997) 
  • Hull, Isabel V.. Absolute Destruction: Military Culture and the Practices of War in Imperial Germany (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-84193-3 (2005) 
  • Jones, Simon. World War I Gas Warfare Tactics and Equipment (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-84603-151-6 (2002) 
  • Simon Jones, Richard Hook. World War I Gas Warfare Tactics and Equipment (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-84603-151-6 (2007) 
  • Keegan, John. Az első világháború, fordította: Dr. Molnár György (magyar nyelven), Budapest: Európa Kiadó, 949. o. ISBN 978-963-07-8896-0 (2010) 
  • Kennedy, Paul. The Rise and Fall of the Great Powers (angol nyelven). Vintage Books. ISBN 0-679-72019-7 (1989) 
  • Knox, MacGregor. To the Threshold of Power, 1922/33: Origins and Dynamics of the Fascist and National Socialist Dictatorships (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-87860-8 (2007) 
  • Lupfer, Timothy T.. The Dynamics of Doctrine, The Changes in German Tactical Doctrine During the First World War (angol nyelven). Fort Leavenworth, Kan: US Army Command and General Staff College (1981. július 1.). OCLC 784236109 
  • Lyons, Michael J.. World War I: A Short History, 2nd (angol nyelven), Prentice Hall. ISBN 0-13-020551-6 (2000) 
  • Marshall, Samuel L. A.. The American Heritage History of World War I (angol nyelven). American Heritage: Oxford University Press. ISBN 0-517-38555-4 (1964) 
  • Martin, William. Verdun 1916: They Shall Not Pass (angol nyelven). Osprey Publishing. ISBN 1-85532-993-X (2001) 
  • McLaughlin, Peter. Ragtime Soldiers: the Rhodesian Experience in the First World War (angol nyelven). Bulawayo: Books of Zimbabwe. ISBN 0-86920-232-4 (1980) 
  • McRandle, James H.; Quirk, James (2006. július 1.). „The Blood Test Revisited: A New Look at German Casualty Counts in World War I” (angol nyelven). The Journal of Military History 70 (3). DOI:10.1353/jmh.2006.0180. (Hozzáférés ideje: 2008. július 28.)  
  • Mombauer, Annika (2006.). „The Battle of the Marne: Myths and Reality of Germany's "Fateful Battle"” (angol nyelven). The Historian 68 (4). DOI:10.1111/j.1540-6563.2006.00166.x.  
  • Nicholson, Gerald W. L.. The Fighting Newfoundlander, Carleton Library Series (angol nyelven). McGill-Queen's University Press (2007). ISBN 0-7735-3206-4 
  • Palazzo, Albert. Seeking Victory on the Western Front: The British Army and Chemical Warfare in World War I (angol nyelven). U of Nebraska Press. ISBN 0-8032-8774-7 (2000) 
  • Paschall, Rod. The defeat of imperial Germany, 1917–1918 (angol nyelven). Da Capo Press, 105–117. o. ISBN 0-306-80585-5 (1994) 
  • Robin Prior, Trevor Wilson. The Somme (angol nyelven). Yale University Press. ISBN 0-300-10694-7 (2005) 
  • Leonard V. Smith, Stéphane Audoin-Rouzeau, Annette Becker. France and the Great War, 1914–1918, New approaches to European history (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-66631-7 (2003) 
  • Samuels, Martin. Command or control?: command, training and tactics in the British and German armies, 1888–1918 (angol nyelven). Psychology Press. ISBN 0-7146-4570-2 (1995) 
  • Spick, Mike. The Illustrated Directory of Fighters (angol nyelven). Zenith Imprint. ISBN 0-7603-1343-1 (2002) 
  • Terraine, John. Mons: The Retreat to Victory (angol nyelven). Wordsworth Editions. ISBN 1-84022-243-3 (2002) 
  • Various. The Origins of World War I (angol nyelven). Cambridge University Press. ISBN 0-521-81735-8 (2003) 
  • Warner, Philip. The Battle of Loos, Wordsworth Military Library, Military History Series (angol nyelven). Wordsworth Editions. ISBN 1-84022-229-8 (2000) 
  • Wiest, Andrew A.. Haig: The Evolution of a Commander (angol nyelven). Brassey's. ISBN 1-57488-684-3 (2005) 
  • Zuckerman, Larry. The Rape of Belgium: The Untold Story of World War I (angol nyelven). New York: New York University Press. ISBN 978-0-8147-9704-4 (2004) 
  • Winter, J. M.. Il mondo in guerra - Prima guerra mondiale (olasz nyelven). Milano: Selezione dal Reader's Digest. ISBN 88-442-0462-2 (1996) 

További információk[szerkesztés]