Az első világháború évei (1917)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
250px
Dátum 1914. július 28.1918. november 11.
Helyszín Európa
Eredmény Antant győzelem.
Harcoló felek
Antant:
Egyesült Királyság Egyesült Királyság
Franciaország Franciaország
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Orosz Birodalom
USA Amerikai Egyesült Államok
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország
Flag of Serbia.svg Szerbia
Flag of Romania.png Románia
Montenegró
PortugáliaPortugália
Flag of Japan.svg Japán Császárság
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország
Központi hatalmak:
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei témájú médiaállományokat.

1917 az első világháború negyedik éve.

Tengeralattjárókkal Anglia ellen[szerkesztés]

A téllel beálló műveleti szünet alatt jutott idő a stratégiai helyzet átgondolására. A somme-i csata megmutatta, hogy az Egyesült Királyság ereje korántsem korlátozódik a tengerre. Sőt, hadianyag tekintetében oly bőségesen el vannak látva, hogy holdfelszínt idéző kráterrendszert tudtak csinálni a lövészárkokból és géppuskatűznek ellenálló tankokkal rohamozták azok maradékát. A német haderő viszont 1916 folyamán felélte azt a tartalékot, amire a nyugati támadását alapozta, így a háború megnyerésére a központi hatalmaknak ebben a pillanatban semelyik fronton sem volt kilátása. Az egyetlen lehetőségnek a búvárhajóharc tűnt. Az Egyesült Királyság sűrűn lakott és ellátása nagymértékű élelmiszerimportra támaszkodik. Ha ennek tengeri szállítását a német U-Boot-flotta meg tudja szakítani, akkor a sziget kiéhezik, hadserege utánpótlása összeomlik, s ez Britanniát a harc feladására kényszerítheti. Ha pedig annak ereje megtört, akkor Franciaország magára maradva előbb-utóbb leküzdhetővé válik, legalábbis ebben reménykedett a német vezérkar.

A szigetország blokádjához a semleges országok hajóit is el kellett süllyesztgetni, amit előre látható volt, hogy az Egyesült Államok nem fog tolerálni. Mivel azonban a korlátlan búvárhajóharc nélkül csak idő kérdésének látszott a központi hatalmak veresége, a követelői túlsúlyba kerültek azokhoz képest, akik az USA hadüzenetétől tartva ellenezték. Az USA nem rendelkezett számottevő hadsereggel, így hadba lépése egyelőre nem tűnt kezelhetetlennek és az U-Bootok előzetes számítás szerint hat hónap alatt végeznek az angol hajózással, jóval azelőtt, hogy az amerikaiak érdemben bele tudnának szólni a küzdelembe.

A korlátlan búvárhajóharc eljárását a következők magyarázzák. Korábbi megállapodások alapján a búvárhajó feltartóztathatja a kereskedelmi hajókat, átvizsgálhatja rakományukat és megsemmisítheti a hadianyagot, ha másképpen nem megy, akkor a hajó legénységének mentőcsónakokba helyezése után a hajóval együtt. Ehhez azonban szükséges rengeteg idő, amíg a sok ezer tonnára rúgó szállítmányt átvizsgálják és háborítatlanság. A brit admiralitás azonban kereskedelmi flottáját semleges lobogók alatt, vagy zászló felvonása nélkül küldte ki, ezzel lehetetlenné tette a hadviselő és nem hadviselő országok hajóinak megkülönböztetését. Ráadásul kereskedelmi hajóira rejtett ágyúkat szerelt, parancsba adta a tengeralattjáróknak való meg nem állást, sőt, azok legázolását, így lehetetlenné tette a hadihajók és a civil hajók megkülönböztetését is. Két választási lehetőség maradt a német tengerészet előtt: vagy hagyja az U-Boot fegyvernemet a britek jogellenes lépései következtében harcképtelenné válni, vagy jobb híján figyelmeztetés nélkül süllyeszti el a hajókat. Ezen dilemmáját, a Németországot sújtó angol blokád okozta ínséget és kényszerűségből fakadt brutális eljárást a német diplomácia számos alkalommal jelentette meg az amerikai sajtóban. Számtalan figyelmeztetésnek köszönhetően az eljárás bizonyos megértéssel találkozott. Az amerikai közvélemény megosztott maradt elfogadásának kérdésében, a megosztottság pedig elég volt a cselekvésképtelenséghez.

Február 1-jével Németország felújította a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Ezt korábban már két alkalommal megkísérelték, de rövid időn belül felpuhított kiadásban folytatták, mivel az USA a háborúba való belépéssel fenyegetőzött. Február 3-án, az első torpedótámadás után Wilson elnök megszakította az USA diplomáciai kapcsolatait Németországgal. Az amerikai cégek hadimegrendelésekből és az ahhoz felhasznált hitelezésből származó hasznáról ugyanis nem óhajtott lemondani és az atlanti kereskedelem szabadsága jó ürügynek ígérkezett a háborúba való belépéshez.

Ürügyről azért beszélhetünk, mert az angol blokád által megszakított, évi 170 millió dolláros[1] amerikai kereskedelem nem keltett összehasonlítható ellenzést az USA vezető köreiben. Ennek az elnézésnek az Egyesült Királyság előrelátóan megágyazott, mikor e kereskedelem teljes mértékét befogadta saját kikötőibe.[1] Mérsékelt ingerültséggel legfeljebb az ellen berzenkedtek, hogy a britek az élelmiszert is hadianyagnak deklarálták az első háborús évtől kezdve, milliók éhezését használva fegyvernek. Walter Hines Page londoni nagykövet az angol blokád egyes eljárásai miatti amerikai kormánytiltakozás közvetítésekor először hangosan felolvasta azt, majd nem hivatalosan barátilag megbeszélte Sir Edward Grey külügyminiszterrel, hogy miként járjon el.[2]

Magyarország különbéke-tárgyalásai[szerkesztés]

Osztrák katonák szerb hadifoglyokat végeznek ki 1917-ben

I. Ferenc József 1916. november 16-án elhunyt. Utódja, IV. Károly kabinetje már 1917. január 12-én két programot nyújtott be a minisztertanács elé. A két program a háború további menetének maximális és minimális programját tartalmazta. A maximális program néhány kisebb határkiigazítást tartalmazott, a minimális viszont kizárólag az ország területi integritását, valamint a szerb uralkodóház leváltását tűzte ki célul. A minisztertanács a minimális programot fogadta el!

Ennek fényében IV. Károly már tavasszal különbéke-tárgyalásokat kezdeményezett az antanttal.

Forradalom Oroszországban[szerkesztés]

Oroszország 1917 márciusára súlyos gazdasági körülmények közé került. Az infláció 700%-osra nőtt, kenyér nem volt, az élelmiszerért kígyózó sorok álltak napi nem ritkán 10 órát. A hadiipar minden erőforrást elnyelt, mégsem volt képes a hadsereg igényeit kiszolgálni, ezért a frontra gyakran fegyvertelen rekrutákat küldtek, akik elesett bajtársaiktól reméltek fegyverhez jutni. A nép eddigre 5 millió halottját, eltűntjét, fogságba esettjét gyászolta, hiányolta.

Március 8-án a sorbanállók tüntetni kezdtek, melyhez a Nőnapot ünnepelni készülő szövőnők csatlakoztak és a kenyérhiány ellen tiltakoztak. A tömeghez a legkülönbözőbb gyári munkások csapódtak és megtagadták a munkafelvételt, s ez 10-re általános munkabeszüntetéssé szélesedett. 11-én a rendet helyreállítani igyekvő rendőrség soraiban lázadás tört ki és altisztek csoportjai a tömeg oldalára álltak. 12-én a karhatalom elvesztette az ellenőrzést Pétervár fölött. 13-án a kormány lemondott és statárium bevezetését javasolta a cárnak. 15-én a sokirányú nyomásnak engedve a cár lemondott előbb fia, Alekszej, majd miután ezt a megoldást nem voltak hajlandóak elfogadni, öccse, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára, aki másnap tudatta, hogy csak egy demokratikus legitimációval rendelkező kormány felkérésére hajlandó a trónt elfoglalni. Ilyen nem létezett és a helyzet nem volt éppen kedvező választás tartására. Parlamenti tisztségviselők egy csoportja Ideiglenes Kormány néven kabinetet alakított Lvov herceg vezetésével, melynek vezető ereje a Kadet párt (alkotmányos demokraták) lett. A politikai földindulás nagy pánikot váltott ki az antant többi részében, nem tudva, meddig számíthatnak a keleti front létére. Az Ideiglenes Kormány szólásszabadságot, vallási és nemzetiségi egyenlőséget teremtett és amnesztiában részesített sok politikai foglyot, azonban semmit nem tett a háború befejezéséért, s ebből következőleg az éhezést sem tudták enyhíteni, holott ez robbantotta ki az elégedetlenséget II. Miklós ellen.

A Zimmermann-távirat és következményei[szerkesztés]

A háborús Európa 1917 elején

Wilson elnök februárban Jane Addams békeaktivista csoportjával találkozva a következőket mondta: "Hadviselő nemzet vezetőjeként az Egyesült Államok elnökének széke lenne a béketárgyalásokon... azonban megmaradva egy semleges állam képviselőjének legfeljebb a csukott ajtó repedésén át szónokolhat". Az USA hadba lépési szándékát megalapozottan gyanítva Arthur Zimmermann német külügyminiszter január 19-én táviratban utasította mexikói nagykövetét, hogy vegye fel a kapcsolatot a mexikói kormánnyal. Az Egyesült Államok támadása esetére Mexikónak védelmi szövetséget ajánlott, továbbá ígéretet tett felfegyverzésének finanszírozására és az 1848-ban elvesztett területek Mexikóhoz tartozásának elismerésére, amennyiben azt sikerül visszahódítaniuk. Ezenfelül kérte, hogy a tervezett együttműködésbe a két fél közti közvetítéssel segítsenek bevonni a Németországgal akkor éppen formailag hadban álló Japánt. A távirat szövegét a brit titkosszolgálat megfejtette és amerikai diplomaták útján az USA tudomására hozta.

A sajtóban megjelenő szöveget először széles körben hamisítványnak hitték, s ezt nemcsak a németbarát érzelmű polgárok gondolták így, de például a Hearst sajtóbirodalom is ezt terjesztette. Zimmermann azonban, a búvárhajók növekvő sikereinek tudatában nem érezte szükségét a simulékonyságnak, ezért március folyamán több ízben elismerte a távirat valódiságát. A barátságtalan német elképzelés sokkolta a közvéleményt. Az amerikai polgárok az angol gyarmatosítók elleni küzdelemtől fogva érzékenyek voltak az európai hatalmak amerikai kontinensen való beavatkozására. Nemigen fogták fel, hogy ez a védelmi szövetség akkor lépne életbe, ha az Egyesült Államok már megtámadta Németországot és kellően felbőszültek megtorpedózott kereskedőhajóik pusztulásán. A közvélemény valamint a törvényhozás németellenessé hangolódása lehetővé tette, hogy április 2-án Wilson kérje és megkapja a Kongresszus felhatalmazását a hadüzenethez. Elhatározását könnyíthette Oroszország politikai válsága, mellyel a központi hatalmak közelebb kerültek a győzelemhez, márpedig az távolról sem kedvezett az USA érdekeinek. Április 6-án az USA belépett a háborúba.

Az ajánlatot Venustiano Carranza mexikói elnök megvizsgáltatta. Mexikó polgárháborúból lábalt ki, az ország hadserege és a gazdaság legyengült. A felfegyverkezés lehetetlennek tűnt, mivel az Egyesült Államok volt az egyetlen szóba jöhető fegyvergyártó ország. Az angol blokád miatt a közvetlen fegyverszállítás is megoldhatatlannak látszott, noha a távirat felhívta a figyelmet, hogy a búvárhajóháború hamarosan békére fogja kényszeríteni az Egyesült Királyságot. Az Egyesült Államokkal való szakítás nem illett bele Mexikó addigi külpolitikájába, mely éppen a kapcsolatok javítását célozta. Carranza április 14-én formálisan elutasította az ajánlatot.

Konfliktus az Atlanti-óceánon[szerkesztés]

Februárban az U-Boot flotta rászabadult az Egyesült Királyság vizeire és megkezdte pusztító munkáját. Április végéig sikert siker után arattak, s hat hétre csökkentek Anglia készleteit. A periódus végén minden negyedik brit hajó az óceán fenekére került, amely veszteségeket nem lehetett sokáig kibírni. A szigetország kritikus helyzetben vezette be azt a hajószemélyzetek által utált konvojrendszert, amit amúgy csapatszállító hajók esetében már régen használt és beváltnak talált. Aggodalmak fogalmazódtak meg, hogy a konvojba verődött hajók késedelme és kirakodási tumultusa nem okoz-e több kiesést, mint a német U-Bootok. A májusi és júniusi számadatok azt mutatták, hogy korántsem. A cikkcakkolva haladó konvojok emellett, főként, ha hadihajókísérettel látták el őket, jóval nagyobb eséllyel érkeztek meg a rendeltetési helyükre, mint a magányosan kihajózók. Ezzel szemben a búvárhajók veszteségei drasztikusan megnőttek a korábbiakhoz képest. A mélységi bombák és a kezdetleges ASDIC érzékelőműszerek hatásos kombináció volt, míg a csoportos U-Boot-portyázás az adott technikai lehetőségek mellett koordinálhatatlannak bizonyult. Áprilist követően a brit flotta veszteségei folyamatosan csökkentek, szeptemberben már alig több, mint harmadára az áprilisi csúcsnak. A tengeralattjáróháború nem igazolta a német várakozást, képtelennek bizonyult az Egyesült Királyságot legyőzni.

Megelégelve az elsüllyesztett kereskedelmi hajók veszteségeit, április 6-án az Amerikai Egyesült Államok az antant oldalán belépett a háborúba. Az eddigi hadianyagszállítás mellett az USA megkezdte szárazföldi hadseregének felállítását és kétmillió katonának Európába szállítását. Stratégiailag a központi hatalmak előtt egyetlen remény maradt: ha a folyamatosan forrongó Oroszország kilép a háborúból, eldönthető a háború kimenetele, mielőtt az amerikaiak felfejlődnek. Méghozzá mihamarabb, mert a központi hatalmak gazdasága már nem bírta a termelést, melynek következtében az ellátási problémák egyre súlyosabb méreteket öltöttek és a lakosság kitartása fogyott.

Francia próbálkozás a háború eldöntésére[szerkesztés]

Robert Nivelle tábornok először Verdunnél tűnt ki, ahol a védekező szellemű Pétaint váltotta le. A verduni ellenállást a francia hadsereg és a közvélemény olyan mértékű sikernek ítélte, amely Nivelle-t hamarosan Joffre helyére, a főparancsnoki székbe juttatta. Franciaország ugyanis meg volt győződve róla, hogy a Német Császárság Verdunnél ellőtte az összes puskaporát, emberanyagát kimerítette és egy erőteljes támadásnak többé nem képes ellenállni. Ezt elsősorban maga a támadó gondolkodásmódú Nivelle hangoztatta. Támadó hadi stratégiáját kemény belpolitikai ellenzés fogadta. Nivelle azonban lemondással fenyegetőzött arra az esetre, ha elgondolását nem valósíthatja meg, amit Briand miniszterelnök nem vállalhatott fel Verdun hősétől, így Nivelle keresztülvitte tervét, a vereséget szenvedett hadügyminiszter pedig tiltakozásképpen lemondott.

Az offenzíva több hónapnyi huzavona után került megvalósításra, csakhogy időközben a németek tudomására került a készülődés. Hindenburg semmit sem óhajtott kevésbé, mint egy újabb Verdunt, vagy somme-i ütközetet, ezért hogy a várható támadás elől kitérjen, a nyugati frontot visszavonta a Siegfried-állásba. Ez azonban nem tudta eltántorítani Nivelle-t a támadástól. Tüzér szakember lévén 7000 ágyú összpontosításával és egymilliós támadóerő felállításával tervezte áttörni a frontot. Sűrűn hangoztatott mondása szerint egy jól kivitelezett támadás 48 órán belül véget vet a háborúnak, s ezt eddigre a közvélemény el is hitte.

Április 9-én a brit hadsereg elterelő és erőket lekötő céllal támadást intézett Arrasnál, majd 8 km-rel délebbre április 16-án kezdetét vette a Nivelle-offenzíva az Aisne-folyó mentén. A tüzérség a számbeli fölény ellenére sem tudott hatásos fedezőtüzet biztosítani az előretörő katonák számára, s ez döntőnek bizonyult. Az ily módon szinte vágóhídra hajtott gyalogság a két nagyobb támadás során kb. 180 ezer fő veszteséget szenvedett. A műveletet május 9-én végleg le kellett állítani, mert a francia hadsereg teljes hadosztályai tagadták meg a lövészárokba való visszatérést. Összesen 54 hadosztályt érintett a lázadás, 20 000 katona pedig dezertált. Nivelle-t haladéktalanul leváltották, s Pétaint nevezték ki a helyére, aki kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal, statáriális ítélkezéssel és kivégzésekkel szilárdította meg az uralmat a hadsereg felett. A francia hadsereg az osztrák-magyarhoz hasonlóan kvázi támadásképtelenné vált. A harmadik champagne-i csataként is emlegetett ütközet eredménye kiábrándító volt: az áttörés és végső győzelem helyett odaveszett kb. 350 ezer katona (a britek veszteségével együtt).

Kanadai gyalogság előre nyomul Mark II tank mögött, Vimy Ridge

A figyelemelterelő műveletnek szánt második arrasi csata jóval eredményesebbnek bizonyult, mint a fő csapás. Itt tíznapos pergőtűz után kezdődött a támadás, mely alatt a somme-i csatához képest egymillióval többet lőttek. A tüzérségi támogatás a gyalogsági roham után is pontosnak bizonyult, elbánt a német tüzérséggel, ráadásul a német frontparancsnok, Falkenhausen tábornok nem követte Ludendorff rugalmas védekezési doktrínáját. Ennek következtében némely csapattesteket napokig nem lehetett élelemmel ellátni az ágyúzás alatt, s a britek első, sötétben kezdődő támadása teljes meglepetést okozott. A demoralizált, éhes gyalogság nem tudott ellenállni a rohamnak, s foglyokat, hadieszközöket odahagyva meghátrált. Az első napok győzelme után viszont újabbakat már nem tudtak aratni, köszönhetően annak, hogy Falkenhausent Fritz von Lossberg ezredes leváltotta. Lossberg OHL komisszárjaként érkezett az elfajult helyzet megmentésére, s ilyen, tűzoltói szerepkörben, Ludendorff meghosszabbított kezeként később is szerepelt a fronton.

A flandriai sártenger[szerkesztés]

Június 7-én, egy évnyi szorgos alagútásás után a flandriai Messines-nél az angolok felrobbantották a német állásokat, egyetlen pillanat alatt 10000 embert ölve meg. Ez volt a nyitánya a 3. ypres-i csatának, mely a világháború legnagyobb anyagi erőt megmozgató ütközetévé vált. A harc a Passchendaele nevű, teljesen jelentéktelen falucska környékén levő német magaslati állások bevételéért folyt, azonban távlati célja a belga partok tengeralattjáró-kikötőinek felszámolása lett volna. A tervezés időszakában ugyanis a súlyos veszteségek a tengerhajózás megbénításával fenyegették a Brit Királyi Haditengerészetet.

Az augusztusi heves esőzés, a csatornák ágyútűzzel való felszaggatása után az agyagos, lápos terep rémálommá vált. Pallók lefektetése nélkül a sár elnyelte a rálépőket, ellenben a tűzcsapások robbanásai hónapok óta halott testeket dobtak ki a föld mélyéből. A mindent felemésztő ütközetben kb. félmillió angol és 350 ezer német katona veszett oda. Ezenkívül bebizonyosodott, hogy az angol tüzérséggel szemben már a megerősített bunkerek sem védenek, s ezért nyugati fronton mozgó védelemre van szükség. Az angol hadsereg nagyarányú támadása bár epikus méretű kudarc volt, megakadályozta, hogy Németország kihasználja a francia hadsereg bénultságát és további csapásokkal esetleg teljesen szétzüllessze azt.

A Kerenszkij-offenzíva és az orosz belzavar[szerkesztés]

A keleti front 1917-ben és a Kerenszkij-offenzíva

A márciusban megalakult Ideiglenes Kormány kadetek vezetése alatt állt, akik a monarchista pártok szétbomlásával a politikai paletta egyetlen jobboldali erejévé váltak. Pártelnökük, Miljukov külügyminiszter április 20-án feljegyzést intézett az antanthoz, melyben kifejezte, hogy Oroszország ki fog tartani a háborús céljai mellett és további erőfeszítéseket fog tenni a győzelemért. A kiszivárogtatott feljegyzésen való felháborodás május 2-án bolsevik vezetésű tömegtüntetést indukált, melynek hatására Miljukov lemondani kényszerült. A kormányválságot május 5-én az eszer (szociálforradalmár) és mensevik frakciók bevonásával sikerült leküzdeni, melyek a pétervári tanácsok vezető erői voltak, tehát a nép támogatását megkapták. A háborút azonban ezek sem óhajtották abbahagyni, Kerenszkij hadügyminiszter május 10-én a frontra indult a katonákat kitartásra buzdítani. Bruszilov tábornokot vezérkari főnökké téve megterveztetett vele egy teljesen fölösleges támadást, mely a Bruszilov-offenzíva sikerét akarta megismételni a Nivelle-offenzíva tüzérségi összpontosítását másolva.

Július elsején Galíciában megindult a Kerenszkij-offenzíva. A központi hatalmak a nagyarányú orosz csapatösszevonásokról értesültek és saját offenzívájukat elhalasztva az orosz támadás kivédésére készültek fel. A támadás az első napokban átszakította a frontot, mert cseh ezredek egyszerűen átálltak az orosz oldalra, s a tüzérség is lehengerlő erővel lőtte az állásokat. Három nap alatt mégis megfékezték a támadást és a tartalékok erejével megkezdődhetett az offenzíva felgöngyölítése. Július 20-án az orosz csapatok már rendezetlenül menekültek. A 240 km-t hátráló hadsereg négyszázezer fős veszteséget szenvedett és morálisan összetört. Az offenzíva sikertelenségéhez nem csekély részben járult hozzá, hogy a katonák tanácsokba tömörülve kezdték vitatni és felülbírálgatni a tisztek parancsait, s ha ezek után adott esetben engedelmeskedtek is, az már túl késő volt ahhoz, hogy eredményt érjenek el általa. A vereség után a katonaság gyakorlatilag nem engedelmeskedett többé a parancsoknak, bár a hazáját még hajlandó volt védeni.

Július 16-án kormányellenes zavargás tört ki Pétervárott, melyet lázadó katonák kezdtek el, s melyet a tömeg támogatott. A bolsevikok egy része habozva hatalomátvételre szánta el magát, de a kormány több katonai egységnél talált támogatást, melyek leverték a felkelést. 700 halott maradt az utcákon, a bolsevik vezetőséget letartóztatták, menekülésre kényszerítették. A szovjetek (tanácsok) újságjait betiltották, a nyomdákat lefoglalták. Lvov herceg lemondott és a kormányt Kerenszkij vezetésével alakították újra, mert a kadet párt mögül eltűnt a támogatottság. A Lenin vezérletével egyre harciasabb jelszavakat hangoztató és tömegtüntetéseket szervező bolsevikokat elkezdték letartóztatni, arra hivatkozva, hogy német zsoldban álló felforgatók.[3]

A megbukott Bruszilov helyére kinevezett Lavr Kornyilov és Kerenszkij augusztus elején megegyezett,[3] hogy a hadsereg bevonul Pétervárra rendet teremteni és a demonstrációkat letörni. A bizalom azonban fokozatosan megbomlott kettőjük között és mikor Kerenszkij késlekedett a katonaságot a fővárosba hívni, Kornyilov valószínűleg elvesztette a türelmét a cselekvésképtelenség láttán. A vezérkari főnök augusztus legvégén értelmezhetetlen felhívással fordult a hazafiakhoz a „haldokló haza megmentése érdekében”, majd pár ezer frontkatona élén Pétervár felé vette az irányt. Puccsal akarta megdönteni az Ideiglenes Kormányt, illetve a bolsevik színezetű országos tömegsztrájkot le akarta törni, hogy ne béníthassa meg a kormányt. Kerenszkij azonban hogy legyen milyen erőkkel ellenállni, a júliusban letartóztatott bolsevikokat kiengedte a börtönből és felfegyverezte a Vörös Őrséget. A bolsevikok sikerrel mozgósították a munkásokat, és a matrózokkal, katonákkal kiegészített tömeg megadásra kényszerítette a Kornyilovot követő marginális haderőt a forradalom védelmének jelszavával.[3]

Az olasz front a Caporettói csodáig[szerkesztés]

A Nivelle-offenzívából ítélve áprilisban az olasz fronton is támadásra számított a Monarchia vezetősége. Cadorna azonban kivárt, hogy a keleti front vajon összeomlik-e, vagy sem és csak a Miljukov-feljegyzés után, május közepén támadott. A tizedik isonzói csata olasz kudarccal végződött, lévén a Monarchia hadserege ellentámadással számos kezdeti vonalát visszaszerezte és még foglyokat is ejtett. Rögtön ezt követően Dél-Tirolban indult olasz próbálkozás (az Ortigarai csata), mely a megelőző évben Asiago környékén elvesztett állások visszaszerzését célozta, Tirol területére való benyomulás reményével. Tíz napnyi eredménytelen hadakozás után a műveletet leállították, mert a hegyi terep alkalmatlannak bizonyult mindenféle előrehaladásra.

Az augusztus közepén kibontakozó tizenegyedik isonzói csata azonban már több mint két és félszeres túlerő birtokában hat-hét kilométerrel benyomta a frontot. Ezzel veszélyesen közel került Trieszt elvesztése, s ennek romboló pszichikai hatása lehetett volna, tekintve, hogy az egész isonzói csatározás Trieszt birtoklásáról szólt. Ezért Arz, a Conrad helyére márciusban kinevezett vezérkari főnök ellenintézkedésre határozta el magát az olasz fronton.

A Kerenszkij-offenzíva után a keleti frontról átcsoportosítási lehetőség nyílt. Arz terveihez 7 német hadosztályt is kapott és október 24-én csapatok Caporettonál áttörték a védelmi vonalakat. A csatában összeomlott az olasz védelem és a Piave folyóig szabaddá vált az út. A további előrenyomulást az akadályozta meg, hogy a Piave hídjait kivétel nélkül felrobbantották és mire pontonhidat sikerült verni az éppen áradó folyón, addigra megérkezett 11 angol-francia hadosztály. Az arcvonal is távolabb került az utánpótlási bázistól, így a Piavén való átkelés már nem sikerült. Az isonzói olasz hadsereg jelentős részét foglyul ejtették, a maradék pedig fölbomlott és fegyvereit eldobálva igyekezett hazaszökni. A hadsereg teljes felszerelése zsákmányul esett, a Piave-menti hadsereg két hónapig ebből a zsákmányból élt. Az olasz kormánynak drákói intézkedésekkel és földosztási ígéretekkel kellett harcra bírnia népét, melynek mélységesen elege volt már a háborúból.

A páncélos fegyvernem hajnala felvirrad[szerkesztés]

A harmadik ypres-i csatának furcsa következménye lett. November 20-án Cambrainál közel ötszáz angol tank indult meg és törte át a német vonalakat. Ezúttal nem akadtak el a sárban, mint Passchendaelenél és nagy tömegükkel szemben a gyalogság tehetetlennek bizonyult. A támadás óriási meglepetést okozott, mivel semmilyen tüzérségi előkészítés nem előzte meg és a német parancsnokság itt éppen kimerült, leharcolt csapatokat pihentetett. Úgy vélték, hogy az azévi flandriai csatározás már lecsengett és téli pihenő következik. Mindhárom lövészárokvonal elesett és a britek pontosan azt az áttörést érték el, melyért évek óta küzdöttek a nyugati fronton. Csakhogy a Passchendaele-nél elszenvedett félmilliós veszteség és a francia hadsereg kimerültsége következtében a hat hadosztálynyi támadó erőnek semmiféle további segítséget nem tudtak küldeni. Így aztán a felszakadt frontot a német hadvezetés keletről átdobott erőkkel befoltozta majd ellentámadásokkal visszaszerezte a lövészárkait.

Az brit művelet ügyefogyottságát az magyarázza, hogy a somme-i csata óta a tankok megítélése meglehetősen mélyre süllyedt. A meghibásodások és a flandriai sár miatt semmilyen eredményt nem tudtak felmutatni, emellett pedig a német tüzérség el tudott bánni velük, ha a járművekre koncentrálta csapásait. Emiatt jelentős eredményt eleve nem vártak tőlük, s nem is készültek fel rá. Megismétlődött tehát a vegyi fegyver esete: a siker mindkét hadvezetést meglepte.

Görög hadüzenet és magyar kormányváltás[szerkesztés]

1917. június 15-én a király felkérésére lemondott a háború legfőbb támogatójának számító Tisza István, s – alig két hónapra – Esterházy Móric lett a miniszterelnök. Esterházy utóda augusztus 20-ától Wekerle Sándor lett, aki immár harmadszor alakíthatott kormányt. Wekerle azonban Tisza-féle politika folytatójaként a német szövetség – és a háború folytatásának – a híve volt, így a magyar hátország forrongását és békevágyát nem csillapíthatta.

1917. június 29-én hadba lépett az antant oldalán Görögország. 1916 folyamán ugyanis a gyakorlatilag két részre eső ország északi felét ellenőrző Venizelosz-féle rezsim folyamatosan támadta a Konstanin király mellett álló athéni kormányt és igyekezett elfoglalni a fővárost. A kísérlet kudarca után az antant erőteljes katonai támogatást adott Venizelosznak és mivel ennek már a rojalista görög erők nem tudtak volna ellenállni, így Konstantin 1917 májusában lemondott a trónról és elmenekült az országból. Az antant most már Athén birtokában, hivatalosan hadba léptette Görögországot. A Venizelosz-féle rezsim katonái eddig is növekvő számban jelentek meg a macedón fronton.

Bolsevik puccs Pétervárott[szerkesztés]

Oroszországban az ősz folyamán a súlyos ellátási válság kezelésében nem történt előrelépés. Az ipari termelés összeomlóban volt, 1916-hoz képest a GDP 36%-kal csökkent. Az Urál és a Don ipari körzeteiben őszre már a gyárak fele bezárt. Az államadósság 50 milliárd rubelre nőtt, az átlag reálbér 1913-hoz képest 50%-kal esett. Az államcsőd fenyegető közelségbe került. Szeptemberben bányász-, öntőmunkás-, textilipari- és egyéb sztrájkok kezdődtek, októberben parasztfelkelés és vasúti sztrájk bontakozott ki. A balti flotta szeptemberben kinyilvánította, hogy nem fogad el parancsokat az Ideiglenes Kormánytól, a parasztfelkelések leverésére pedig a hadsereg egységeit kellett bevetni. Ennek ellenére a gyár- és ültetvényfoglalások folytatódtak. Október végével bezárólag a kezdeményezés végképp kicsúszott a kormány kezéből, mert a valódi népakaratot képviselő tanácsokban egyre több helyütt a fegyveres felkelés helyeslését szavazták meg.

1917. november 6-án este egy sztrájkra épülő, jól szervezett fegyveres felkelés tört ki, amelynek során a Vörös Őrség egy nap alatt, november 7-ére (a Julián-naptár szerint október 25-re) elfoglalta Szentpétervár legfontosabb középületeit. Este rohamot indítottak az ideiglenes polgári kormánynak otthont adó Téli Palota ellen, s hajnali két órára bevették. A bolsevikokra, eszerek és mensevikek szélsőbal elemeire épülő hatalom közel sem állt biztos lábakon, belső ellentétek feszítették az új rendet és a hatalomátvétel sok helyen egyáltalán nem történt meg. Így például Ukrajnában a kormányerők elűzése után december elején kihirdették az ukrán autonómiát, majd mikor a bolsevikok megpróbálták Kijevet ellenőrzés alá vonni, ukrán nacionalista ellenzékiek meghiúsították azt. Harkovban ellenben ugyanez sikerült az ukrán bolsevikoknak; a két mozgalom viszonya egymással gyorsan megromlott. December 6-án az addig az Orosz Birodalom részének ismert Finnország kikiáltotta függetlenségét, melyet mind az antant, mind a szovjethatalom elismert. Németország külön békeszerződést kívánt kötni, mert csak azzal tudta volna az érdekszférájába vonni a finneket.

Érzékelve a népigényt a szovjet hatalom mihamarabb véget akart vetni a háborúnak. 1917. december elején fegyverszünetet kötöttek a központi hatalmakkal, majd 22-én Breszt-Litovszkban megkezdődtek a béketárgyalások. December 28-án az ukrán Centralnaja Rada is fegyverszünetet írt alá a központi hatalmakkal. A Rada képviselőit azonban a pétervári szovjet hatalom nem ismerte el a béketárgyaláson, csak a vele harcban álló, Harkovban megalakított Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság képviselőit, melynek emberei saját befolyása alatt álltak.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Galántai, József. Az I. Világháború (magyar nyelven). Budapest: Korona Kiadó, 184-185. o (2000) 
  2. Galántai Sir Edward Grey memoárjára hivatkozik Galántai, József. Az I. Világháború (magyar nyelven). Budapest: Korona Kiadó, 184. o (2000) 
  3. ^ a b c Service, Robert. Lenin, egy forradalmár életrajza. Park Könyvkiadó, 357. o (2007) 

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei (1917) témájú médiaállományokat.
Wikiforrás
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Légrády Ottó (szerk.): Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései (1930)
  • Galántai József: Az Első Világháború (Gondolat, 1988)
  • Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században (Napvilág, 1998) ISBN 963 908213 9