RMS Lusitania

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
RMS Lusitania
Hajótípus utasszállító
Névadó Lusitania
Üzemeltető Cunard Steamship Lines
Illetőségi kikötő Liverpool, Egyesült Királyság
Útvonal LiverpoolNew York
Pályafutása
Építő A skóciai clydebanki John Brown vállalat
Vízre bocsátás 1904. június 16.
Szolgálatba állítás 1906. június 7.
Honi kikötő Liverpool
Sorsa 1915. május 7-én megtorpedózta és elsüllyesztette az U-20 német tengeralattjáró
Általános jellemzők
Vízkiszorítás névleges 31 550 grt, tényleges 44.060 t
Hossz 239,87 m
Szélesség 25,87 m
Merülés 10,2 m szerkesztési vízkiszorításnál
Hajtómű 4 db Parsons gőzturbina, 4 db hajócsavar, 68 000 LE
Sebesség névleges 24 csomó 44,4 km/h max. tartós 25,65 csomó (47,5 km/h)

Férőhelyek száma 3125 utas
A Wikimédia Commons tartalmaz RMS Lusitania témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

Az RMS Lusitania a brit Cunard Steamship Lines hajózási vállalat óceánjárója volt, amelyet 1915. május 7-én Írország közelében elsüllyesztett a német haditengerészet egy tengeralattjárója 1201 utas halálát okozva.

A hajó leírása[szerkesztés]

A tervezésénél teljes mértékben figyelembe vették az Admiralitás követelményeit. A skóciai clydebanki John Brown vállalat építette és 1906-ban bocsátották vízre, testvérhajójával az RMS Mauretaniával együtt. A hajó utasszállításon kívül postahajó is volt, innen az RMS rövidítés. Erre az állami támogatás elnyerése végett volt szükség, mert így nagyobb haszonnal lehetett üzemeltetni. A nyereségesség érdekében a hajót a lehetséges legkeskenyebbre (kisebb ellenállás) kellett építeni, azért pedig, hogy a szállítókapacitása is elégséges legyen, a hajó nagyon magas volt.

Az előzetes modellkísérletek eredménye az lett, hogy a borulékonyság miatt az eredeti méretekhez képest kb. 2 m-rel meg kellett szélesíteni, de még így sem tartozott a stabil hajók közé. Korabeli becenevét (Tengeri agár) nagy karcsúságának köszönhette, tulajdonképpen ez okozta gyors vesztét. A cél olyan hajók építése volt, melyek háború esetén mint segédcirkálók versenyre kelhettek a korabeli gyors német óceánjárókkal, amelyeket szintén föl lehetett használni segédcirkálóként. A Lusitania négy alkalommal nyerte el a leggyorsabbnak járó Kék Szalagot, először 1907-ben, ami jó reklám volt. A Mauretania ugyanezen szempontok szerint épült.

Mindkét hajó építési költségét az Admiralitás fedezte 2,75%-os kamatláb mellett, és a postai szubvenció mellett további évi támogatást is adott. A Cunard társaság ennek fejében vállalta, hogy az Admiralitás követelményeinek megfelelően építi meg a hajókat, és ha ellenségeskedés veszélye fenyeget, kivonja a forgalomból, és az Admiralitás rendelkezésére bocsátja. 1913-ben az Admiralitás azzal számolt, hogy hamarosan háborút viselnek Németország ellen, ezért május 12-én titokban a Lusintaniát szárazdokkba vontatták, és viharfedélzetén 12 db 6"-os (152 mm) löveg számára ágyútalpakat szereltek fel. 1913 július 21-én a Lusitania ismét bekapcsolódott a New York-i forgalomba. Az 1914. augusztus 4-i hadüzenet után a hajót átadták az Admiralitásnak. Felszerelték a lövegeket, és szeptember 17-én felfegyverzett segédcirkálóként bevezették az Admiralitás hajójegyzékébe. Szeptember 24-én az Admiralitás közölte, hogy nem kívánja az eredeti tervbe vett szerepre használni a Lusitaniát, hanem a hajóstársaság létesítsen Liverpool és New York közti gyorsjáratot, melynek útjain az Admiralitás veszi igénybe a rakodótér egy részét. A lövegeket leszerelték, de a fedélzet egyes részeit az utasok elől elzárták.

Pályafutása[szerkesztés]

A Lusitania vontatóhajók kíséretében

A Lusitania 1907. szeptember 7-én indult első útjára Liverpoolból James Watt, a Cunard Line kapitánya irányítása alatt. Szeptember 13-án érkezett New Yorkba. Ebben az időben a Lusitania volt a legnagyobb szolgálatban álló óceánjáró és az is maradt, amíg novemberben útjára indult testvérhajója, a Mauretania. Nyolcéves szolgálata alatt a Lusitania 202-szer tette meg a Liverpool-New York utat.

1907-ben elhódította a keleti irányú átkelésért járó Kék Szalagot a német Norddeutscher Lloyd társaság SS Kaiser Wilhelm II nevű hajójától, véget vetve a német hajók tízéves dominanciájának az Atlanti-óceánon. Nyugati irányban (az uralkodó széliránnyal szemben) haladva a Lusitania 23,99 csomós (44,4 km/h), kelet felé haladva 23,61 csomós (43,7 km/h) átlagsebességet ért el.

Miután a Mauretania is színre lépett, e két hajó versengett a Kék Szalagért. A Lusitania legnagyobb átlagsebessége 25,85 csomó (47,9 km/h) volt a nyugati irányban, 1909-ben. Ugyanezen év szeptemberében a Mauretania végleg megfosztotta a Kék Szalagtól.

Elsüllyesztése[szerkesztés]

A hajót 1915. május 7-én – hat nappal azután, hogy elhagyta New Yorkot, amikor már látták Dél-Írország partjait – megtorpedózta és elsüllyesztette az U-20 német tengeralattjáró, miközben 202. alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt. Csak 774 utast sikerült kimenteni, 1201-en odavesztek (köztük három milliomos üzletember, és három kémgyanúval letartóztatott potyautas a fogdában).

A torpedó a hajó orr-részét találta el, és nem sokkal az első robbanás után történt még egy. Ennek okairól különféle feltételezések vannak, lehet, hogy egy felrobbanó kazán okozta, de az is, hogy az Admiralitás által igénybe vett rakodótérben szállított hadi dugáru robbant fel. A hajó élesen jobbra dőlt, miközben a hajóorr elkezdett merülni. A bal oldali mentőcsónakokat lehetetlen volt leereszteni, ezért minden utas a jobb oldalon próbált csónakba szállni. De mivel a hajó egyre vészesebben dőlt jobbra, a tat pedig kezdett kiemelkedni a vízből, a csónakok eltávolodtak a fedélzettől, így nehézkessé vált a megközelítésük. A legtöbb csónak elvesztette egyensúlyát, és vagy leszakadt, vagy még a leeresztésük előtt beleborította utasait a vízbe, majd levált a csörlőről és a vízben kapálózó emberekre zuhant. Az óriási káoszban hatalmas volt a pánik, emberek taposták halálra egymást, volt, aki ki sem jutott a hajótörzsből, de olyan is akadt, aki egyszerűen csak beugrott a tengerbe, és elúszott a legközelebbi mentőcsónakig. A Lusitania rendkívül gyorsan, mindössze 18 perc alatt süllyedt el, sok ember fel sem foghatta ennyi idő alatt a helyzet súlyát. Másnap az ír tengerpartot több száz emberi tetem borította: a reggeli dagály mosta őket a partra. Ők voltak a Lusitania áldozatai. A hajó gyors elsüllyedését elősegítette, hogy eleve felfegyverezhető segédcirkálónak szánták, ezért a kazánházak mellett hosszanti széntárolókkal épült, hogy a szén is védje a kazánokat. Ennek következtében a hajó féloldalas terhelést kapott, a nagyméretű sérülések miatt már nem volt idő a másik oldalt is elárasztani. A Titanicot nem ilyen elvek szerint építették, hanem keresztirányú válaszfalakkal, ezért lassabban süllyedt el és nem borult oldalra.

Általános tévhit, hogy a Lusitania elsüllyesztése volt a közvetlen ok vagy ürügy az Amerikai Egyesült Államok világháborúba való belépésére, hiszen az majdnem két évvel később, 1917. április 6-án történt, miután a britek megfejtették az ún. Zimmermann táviratot, melyből kiderült, hogy a német kormány rá akarja venni Mexikót az USA megtámadására, nehogy utóbbi beavatkozzon az európai hadszíntéren. Ha az amerikai hadbelépés közvetlen és konkrét kiváltója nem is lehetett ez a tengeralattjáró támadás, azonban vannak összefüggések az eset és a hadbelépés között: az első világháború kitörésekor még semleges Egyesült Államok igyekezett a maga javára kiaknázni az antant és a központi hatalmak katonai küzdelmét. Ám miután a harcok kezdetén a brit flotta blokád alá vette a német partokat, már csupán az antant országai részesültek az Európába irányuló amerikai szállítmányokból, feltéve, ha azok egyáltalán célba jutottak; a német tengeralattjárók ugyanis egymás után küldték hullámsírba a kereskedelmi és személyszállító hajókat. Számos ilyen incidens terhelte meg az amerikai–német viszonyt, s ezek sorából azonban messze kiemelkedett a Lusitania elsüllyesztése (s annak felfokozott interpretációja az amerikai közvéleményben), amiből persze a britek kovácsoltak előnyt: együttműködésük szorosabbá vált az Egyesült Államokkal, melynek közvéleménye és politikai vezetése körében hatalmas felháborodást váltott ki a német tengeralattjárók által alkalmazott s egyre durvuló harcmodor. (Az Egyesült Államok elnöke pl. 1916. április 18-án ultimátumban fordult a német tengeralattjáró-háború fokozódása miatt a német kormányhoz, a németek semleges személy- és áruszállító hajókkal szemben követett gyakorlatának azonnali leállítását követelte, s ennek elmaradása esetére a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetett.) Mindezek az események, élén a Lusitania esetével, jelentősen hozzájárultak a későbbi amerikai hadba lépéshez ill. annak a politikai közvélemény előtti elfogadtatásához. [1]

Az incidens utóélete[szerkesztés]

A német figyelmeztetés a Lusitanián való utazás veszélyeiről

A németek a hajó elsüllyesztése után arra hivatkoztak, hogy felfegyverzett kereskedelmi hajóként a Lusitania nem tarthatott igényt polgári elbánásra. A hajó utasait előzetesen, fizetett újsághirdetésekben figyelmeztették. A brit kormány hevesen tagadta, de az utóbb nyilvánosságra került teljes rakományjegyzékből világosan kiderült, hogy a Lusitania hadi dugárut szállított (lőgyapotot és töltényeket például), a New York-i vámhivatalnak benyújtott előzetes listán pedig „sajt” és „vaj” szerepelt nagy mennyiségben, holott a hajónak nem volt hűtőháza, tehát romlandó árut nem szállíthatott.

Szakértői vélemények[szerkesztés]

A szakirodalom ma nagyjából egységes abban a kérdésben, hogy a brit kormány a Lusitaniát hadianyag-csempészésre használta egy baráti állam (Amerikai Egyesült Államok) területéről. A hajó pusztulásával kapcsolatban viszont nem egységes az álláspont. A második torpedó teóriáját a német tengeralattjáró hajónaplója cáfolja: csak egyet lőttek ki. A hajón bekövetkező utórobbanásért tehát valami belül volt felelős, a hajótestben. Innentől a vélemények megoszlanak: a hosszanti tartályokban tárolt szén után maradt szénpor gyulladt be egyesek szerint, mások szerint nyilvánvalóan a hajóorrban tárolt különféle rejtélyes hadianyagok, hiszen majd mindegyik robbanásveszélyes volt. A robbanás, ami a hajót hullámsírjába temette, az orrban következett be, ennek a második robbanásnak tudható be az is, hogy 18 perccel a torpedó becsapódása után a Lusitania elmerült. A veszteség így természetesen sokkal nagyobb volt, mintha kellő ideje marad a személyzetnek a mentésre, ráadásul a hajót a parttól alig 20 tengeri mérföldnyire (kb. 37 km) érte a találat. A hajóroncs 91 méter mélyen van, de a brit haditengerészet nem járult hozzá a vizsgálatához 2012-ig, amikor a National Geographic kamerái kíséretében egy kutatócsoport merült le hozzá. Bejutva a hajótestbe bizonyítást nyert, hogy az lőszert és más hadianyagokat szállított. Kísérletekkel azt is megállapították, hogy a második robbanást nagy valószínűséggel kazánrobbanás okozta.[2]

A mentőcsónakok száma 22 volt, ám az RMS Titanic tragédiáját követően a csónakok számát megduplázták, azonban a negyedórás süllyedés alatt a csónakok nagy része fel- vagy kiborult. A 44 mentőcsónakból mindössze 6-8 csónakot eresztettek le sikeresen.

Colin Simpson könyve, A Lusitania elsüllyesztése komoly vihart kavart, és ugyan a szénporrobbanás teória hívei máig támadják a második robbanással kapcsolatos kijelentéseit, ma már nem akad komoly szakértő, aki azt is tagadná, hogy a hajó robbanásveszélyes rakománnyal volt megrakva, tehát a társaság és a brit kormány veszélyeztette az utasok életét, amikor kereskedelmi hajót hadi célokra használt fel.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Az USA hadbalépése. (Hozzáférés: 2022. október 28.)
  2. Lusitania 100. Ng.hu. 2015 máj. 7.

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]