Az első világháború évei (1916)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
250px
Dátum 1914. július 28.1918. november 11.
Helyszín Európa
Eredmény Antant győzelem.
Harcoló felek
Antant:
Egyesült Királyság Egyesült Királyság
Franciaország Franciaország
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Orosz Birodalom
USA Egyesült Államok
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország
Flag of Serbia.svg Szerbia
Flag of Romania.png Románia
Montenegró
PortugáliaPortugália
Flag of Japan.svg Japán Császárság
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország
Központi hatalmak:
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei témájú médiaállományokat.

1916 az első világháború harmadik éve.

A merre tovább kérdése[szerkesztés]

Az 1915-ös év közös győzelmei után a központi hatalmak hadigépezetének egysége megbomlott. A balkáni hadjárat alatt felszínre került a két hadsereg vezetésének eltérő stratégiája. Az világosnak tűnt, hogy a győzelem reményének fenntartásához legalább az egyik frontot véglegesen semlegesíteni kellene, mert így szétforgácsolódik a központi hatalmak ereje. Falkenhayn Hindenburg és Ludendorff ellenkező véleményével szemben lehetetlennek találta, hogy az orosz fronton az ellenséget kiütő győzelmet tudjanak aratni, mert tartott a Kutuzov-féle végtelen tereket felölelő visszavonulástól. A Monarchia az orosz és az olasz front megléte esetén a nyugati harcokhoz nem tudott támogatást adni, ezért Conrad egy közös Olaszország elleni hadjáratot javasolt. Csakhogy Németország nem állt hadiállapotban Olaszországgal és ezen nem akart változtatni, főleg azért, mert Falkenhaynnak az volt a meggyőződése, hogy a harc a nyugati fronton fog eldőlni. Németország és a Monarchia útjai itt tehát elváltak.

A központi hatalmak külön utakon[szerkesztés]

A vita és a belőle fakadó inkoherens lépések megmérgezték a két vezérkar viszonyát a balkáni hadjárat alatt. Falkenhayn Conrad tudta nélkül kivonta annak fennhatósága alól a Mackensen vezette erőket. A szerb hadsereg romjainak üldözését és a Balkánon fennmaradó feladatokat harmadrendű fontosságúnak ítélte ugyanis ahhoz képest, hogy a nyugati fronton döntésre akarta vinni a dolgot, melyhez szükségesnek tartotta a kivont csapatokat. Továbbá nem engedte a sikereket elérő bolgár erőknek a szaloniki front teljes felszámolását, mert úgy vélte, ebben az esetben Bulgária befejezi a háborút a maga részéről - míg ha ez nem következik be, akkor további antant erőket köt le. Ezt a megfontolást Conrad őrültségnek tartotta, s hevesen követelte a Balkán teljes pacifikációját. Végül a két szövetséges között mindennemű kommunikáció és együttműködés megszakadt, mivel Falkenhayn és Conrad nem volt hajlandó szóba állni egymással.

A Monarchia január 8-án megkezdte a hősiesen ellenálló, ám esélytelen Montenegró elleni műveletét. A császár és a politikai vezetés nem akarta hagyni, hogy Albániát a bolgárok szállják meg és az sem állt érdekében, hogy Bulgária a tervezetten felüli sikereket érjen el, mert ebben az esetben többletkövetelésekkel léphet föl a Balkánra vonatkozóan. Ezért tehát a XIX. hadtest délre fordult és február második felére az utakkal és hidakkal alig rendelkező albán területeken átvergődve elérte Durrës városát. Február 23-án megrohanták és kiűzték az oda befészkelt olasz hadosztályokat. Eközben az antant flotta hat szerb hadosztályt tett partra átszervezés és újrafelfegyverzés után, s ezzel a Szaloniki Front úgy megerősödött, hogy a korábbiakkal szemben már nem volt lehetséges felszámolni és kézre tudta keríteni Albánia déli részét. Ezzel a balkáni mozgóháború véget ért, stabil front jött létre.

A Szerbia ellen felhasznált hadosztályok közül a felszabaduló csapatokat az olasz Alpokban indítandó támadásra gyűjtötték össze, amihez ki kellett várni az áprilisi hóolvadást a hegyek között. Albániában májusban mint minden évben dühöngeni kezdett a malária, amely megtizedelte a katonákat.

Verdun és a Somme-i csata kezdete[szerkesztés]

1916. február 21-én Falkenhayn megindíttatta a támadást Verdun ellen a nyugati fronton. Ellentmondóak az adatok, hogy már kezdetben is azt tartotta-e céljának, de memoárjában arra hivatkozott, hogy a francia hadsereg erejét akarta kimeríteni, kivéreztetni az összecsapással, s ezáltal vagy a győzelmet, vagy a tárgyalásos békét közelebb hozni. Egyetlen frontparancsnoki alárendeltje sem erősítette meg, hogy értesült volna erről a stratégiáról. A terv szerint a korábbi francia támadások támogatására elszállított tüzérségű verduni erődöket gyors támadással elfoglalják a német csapatok, majd mivel azok a németellenes küzdelem szimbólumának számítanak, ezért a francia haderő minden erejét mozgósítani fogja visszafoglalásukra, s azt fel is éli a fölényben levő német harcmodorral találkozva.

Valójában a német haderő támadásra pont olyan mértékben nem volt alkalmas a nyugati fronton, mint amennyire a francia sem bizonyult annak korábban. Négy hónapnyi szakadatlan rohamozással nem tudtak annyit előrehaladni, hogy az összes erődöt bevegyék, így éppen hogy a fordítottja látszott megvalósulni a terveiknek. Míg 1915 folyamán a nyugati fronton vezetett támadások visszaverésekor rendre az antant szenvedett jelentősen súlyosabb veszteségeket, Verdunnél a veszteségek nagyjából paritást mutattak, ahelyett, hogy az antant helyzete relatíve súlyosbodott volna e tekintetben. Alábecsülték a franciák logisztikai képességeit is, mellyel elegendő utánpótlást tudtak szállítani a három oldalról fenyegetett Verdunbe.

Július elsején aztán támadásba kezdett a főként britekből álló 24 hadosztály a Somme-folyónál, így a küzdelem súlypontja oda helyeződött át. Bár a harc később, augusztus, október és december folyamán megújult, a verduni csata a továbbiakban nem játszott fő szerepet. Falkenhayn elképzelése összességében stratégiai baklövésnek bizonyult. Bebizonyosodott, hogy a nyugati front ellenállása a legerősebb, így itt a központi hatalmak nem képesek a döntést kicsikarni. Főleg úgy nem, hogy a többi front tehermentesítő jellegű támadásokat intéz megsegítésére. A verduni összecsapás-sorozat valójában a német tartalékokat emésztette fel a legkellemetlenebb időpontban, azelőtt, hogy több oldalról összehangolt antant offenzíva vette kezdetét, mely súlyos helyzetbe juttatta a központi hatalmakat. Falkenhayn és a német hadvezetés erősen elszámította magát, amikor úgy gondolta, hogy Franciaország voltaképp egymaga védekezik a nyugati fronton, mivel az Egyesült Királyság lényegében nem szárazföldi hatalom, hanem csak tengeri. Ez a hibás értékelés magyarázza, miért áldoztak oly sok katonát a francia haderő felmorzsolására. Csakhogy 1916 végére a brit hadsereg már 50 hadosztállyal támadott egyedül a somme-i hadszíntéren, s ennek mélyreható következményei lettek.

A Monarchia kísérlete Olaszország kiütésére[szerkesztés]

A verduni vérfürdő miatt Joffre sürgetni kezdte szövetségeseit, hogy enyhítsenek a franciákra nehezedő nyomáson. Március 9-én ennek megfelelően támadásba lendült az olasz hadsereg, ez volt az V. isonzói csata. Március 18-án az orosz hadsereg is nekiveselkedett Vilna irányába előretörni ugyanilyen megfontolással. Az orosz offenzívára Poleszjétől északra, mocsaras terepen került sor. Az enyhe időjárási viszonyok mellett a katonák elsüllyedtek a sárban, a próbálkozás pedig aránytalan veszteségek mellett összeomlott. A kemény hegyvidéki tél viszont nagyban akadályozta az Isonzónál a támadást, így az ottani harc március közepétől egyre alább hagyott és végül területi változással egyáltalán nem járt. Az időjárás nagyban segítette a központi hatalmakat ezekben a időkben.

Az osztrák-magyar főparancsnokság nagy türelemmel készítette elő támadását az osztrák Alpok felől, melynek célja a teljes isonzói olasz hadsereg elvágása volt. Conrad nem hagyta magát megzavarni az V. isonzói csata által, s folytatta az erőösszpontosítást. Május 15-én, a késői hóolvadás miatt jócskán elhalasztott időpontban vette kezdetét vette az asiagói csata. A terv a terep bonyolultsága ellenére sikerrel kecsegtetett, két tény mégis megakadályozta a front felszámolását. Az első: az olasz hadvezetés hatásos átcsoportosítása az Isonzó irányából nyugat felé, a második pedig a június 4-én nagy erővel áttörő Bruszilov-offenzíva, melynek megállítása mindenképpen az asiagói csata felszámolását igényelte. Ha ezt a műveletet összehangoltan, közös erővel hajtják végre a központi hatalmak, az valószínűleg Olaszország katasztrofális vereségét, s a háborúból való teljes kiválását okozta volna, vagy oly mértékben való meggyengülését, hogy a továbbiakban vele komolyan számolni nem kell. Így azonban, bár a helyzetet kritikusnak ítélték és orosz tehermentesítésért folyamodtak, az olasz hadsereg sikerrel védte ki a támadást.

Harc a tengereken[szerkesztés]

1916. február 23-án Portugália brit követelésre lefoglalta a kikötőiben tartózkodó német hajókat. Válaszul Németország március 9-én hadat üzent. Augusztusban érkezett meg az első portugál kontingens a nyugati frontra és 1917-től brit irányítás alatt küzdött. A portugál erők létszáma nagyjából 50.000 fő körülire nőtt a háború végére.

1916. március 24-én a Sussex nevű, francia személyszállító komphajót figyelmeztetés nélküli torpedótámadás érte, melyben ötvenen életüket vesztették. Habár amerikai állampolgár nem volt a halottak között, az USA vezető körei időszerűnek látták a diplomáciai kapcsolatok megszakításával fenyegetni az esetre, ha Németország folytatja a figyelmeztetés nélküli torpedótámadásokat. Tartva az USA hadba lépésétől, Németország május 4-én a Sussex-jegyzékben ígéretet tett arra, hogy kereskedelmi hajókat nem süllyeszt el a jövőben figyelmeztetés nélkül. A hajó elsüllyeszését csak akkor eszközlik, ha hadianyagot találnak a szállítmányban és ez esetben is a személyzetet előbb engedik csónakokba szállni, illetve személyszállító hajókat egyáltalán nem tekintenek célpontnak a jövőben (az érvényben levő szabályok szerint a Sussexet sem lett volna szabad). A tengeri hadviselés feltételeinek ilyen megváltozása a búvárhajóharcot a Földközi-tengerre korlátozta, mivel máshol nem maradt esély az eredményes működésre. A kereskedelmi hajók szállítmányának átvizsgálása ugyanis még akkor is hosszadalmas procedura, ha a hajók valóban megállnak a felszólításra (csakhogy az angol admiralitás egyenesen megtiltotta a kereskedelmi hajók kapitányainak ezt, sőt a búvárhajók legázolását, fedélzeti fegyverekkel való megtámadását tette kötelező eljárássá és ösztönzésképpen pénzjutalmakat osztott ki az így elsüllyesztett tengeralattjárók után).

Az Északi-tenger blokádja és a skagerraki csata[szerkesztés]

Csatahajók

1916-ban mindkét oldal komolyan fontolgatta a hadiflotta bevetését. Noha a háború elsősorban a szárazföldön folyt, nem volt jelentéktelen a német flotta szerepe az Északi-tenger vizein. A brit remények szerint a Balti-tenger feletti hatalom átvétele végre megteremtette volna az összeköttetést Oroszországgal, és megakadályozta volna az áruszállítást Skandinávia és Németország között. A németek számára az Északi-tenger blokádjának feltörése lett volna fontos. A Brit Királyi Haditengerészet már a világháború kezdetén lezárta a skót partoktól a kontinens felé terjedő vizeket, elvágva ezzel Németországot a gyarmataitól és a tengeri kereskedelem nagyjától. A túlerőben levő brit flotta ellen alkalmazott német taktika szerint megpróbálták az egyes angol hajókat elszakítani köteléküktől, s a part felé csalva megsemmisíteni azokat, illetve a tengerről igyekeztek lőni az angol partokat. Ez azonban nem vezetett az erőviszony megváltozásához, sőt, a britek folyamatosan gyarapították a blokádban részt vevő hajók számát.

A németek és az angolok végül 1916. május 31-én és június 1-jén vívták meg a világháború legnagyobb tengeri csatáját a Skagerrak tengerszoros bejáratánál, a dán Jütland-félszigettől nyugatra. A csatában – mindkét részről összesen – több mint 250 hajó vonult fel. A skagerraki csatában hozzávetőleg másfélszer annyi brit hajó vett részt, mint német, s különösen nagy volt az angol erőfölény a csatahajók terén. A több szakaszban zajló tengeri ütközet során mindkét flotta jelentős veszteségeket szenvedett, a hadászati eredmény ugyanakkor döntetlen lett: igaz, hogy az angol veszteség a túlerő ellenére is számottevő volt (6097 brit tengerész és tiszt veszett oda, míg a németek embervesztesége 2545 fő volt), a blokád megmaradt. Ugyanakkor – a német erkölcsi győzelmen túl – az angolok számára az is világossá vált, hogy nem képesek szabad utat kialakítani a Balti-tenger irányába. A másik oldalon a német flotta vezetése az angol túlerővel való szembesülés után többet már nem próbálkozott nagyobb harcba bocsátkozni az angol felszíni flottával.

Az antant összehangolt támadása[szerkesztés]

Oroszország az olasz front összeomlását megelőzendő június 4-én indította meg brutális, galíciai támadását. Az új módszerekkel kivitelezett, lendületes Bruszilov-offenzívát [1] a Monarchia hadereje egymaga képtelennek tűnt megállítani, ezért Németország Verdun alól vont el csapatokat, hogy segíteni tudjon. Ezzel az offenzíva azonnal stratégiai sikert ért el: az asiagói fenyegetést elhárították, a verdunit csökkentették. Az osztrák-magyar hadseregnek rendkívül súlyos, százezrekre menő veszteséget okoztak mind hadifoglyokban, mind elesettekben és sebesültekben. A három és fél hónapos, három felvonásos csata felemésztette a Monarchia erőtartalékának javát és az orosz hadsereg átmenetileg újra elfoglalta Kelet-Galíciát. A támadás során maga az orosz haderő is egymillió főre tehető veszteséget szenvedett, mely nagyban hozzájárult a cári rendszer destabilizálásához.

Royal Irish Rifles – brit katonák a lövészárokban (Somme, 1916. július 1.)

Július 1-jén az Egyesült Királyság is támadásba kezdett a Somme-folyó mentén. Verdun és a Bruszilov-offenzíva után itt szenvedték el a központi hatalmak a harmadik nagy csapást ebben az évben. Elsőként itt vetették be a szögesdrótakadályok és a géppuskatűz leküzdésére hivatott új fegyvert, a tankot, egyelőre kis számban és alacsony megbízhatósággal, de a hiányosságok kiküszöbölése esetére siker ígéretével. A november 18-ig tartó Somme-i csata önmagában szintén nem hozott döntést – a támadók alig öt kilométert tudtak előrehaladni -, de hevességében felülmúlt minden korábbi összecsapást. A verduni csatát túlszárnyaló veszteség olyan mértékben szívta ki a központi hatalmak erejét, hogy 1916 végére érezhetően megrogytak. Előtérbe kerültek a békekötéssel kapcsolatos megfontolások és a háború elvesztésétől való félelmek.

Augusztus 6-án az olaszok megindították a VI. isonzói csatát, támogatandó az ígéretesnek tűnő orosz erőfeszítéseket. Pár kilométer előrehaladáson és Görz városának elfoglalásán kívül mást nem értek el, de ezért 50 000 halottal és sebesülttel fizettek. Augusztus 17-én a támadást leállították, mert a kezdeti erőfölény a májusban Asiago környékén összevont hadosztályok visszaérkezésével elpárolgott. Augusztus 28-án Németország, hogy csapatokkal erősíthesse a rogyadozó olasz frontot, hadat üzent Olaszországnak. Falkenhayn a rendkívül fenyegető helyzet idején, augusztusban verdun-i terve kudarcába belebukott, utóda Hindenburg lett. Mivel Hindenburg a keleti fronton óhajtotta a háborút eldönteni, így vele a Monarchia együtt tudott működni és a központi hatalmak akcióegysége helyreállt. Ennek volt köszönhető, hogy súlyos megpróbáltatások közepette a további csapásokat el tudták hárítani.

Románia belép a küzdelembe[szerkesztés]

Augusztus 27-én Románia csatlakozott az antanthoz, és megkezdte Erdély elfoglalását, miután korábban a szövetségeseiktől ígéretet kapott, hogy csaknem a Tiszáig tolhatja határait. A vezérkar hadtáp-, menet- és bányászzászlóaljak, népfölkelők, valamint az orosz frontról kimenekített seregroncsok felhasználásával rögtönözött valamiféle haderőt Erdélyben, melynek élére Arthur Arz tábornokot állították. A Monarchia helyzete kritikussá vált; energikus támadás esetén végleges vereség lehetett volna a kimenetel. A román hadvezetés azonban elóvatoskodta a lehetőséget, ráadásul csapatai mindennemű lelkesedés és tapasztalat nélkül küzdöttek, így a szedett-vedett 1. magyar hadsereg lassan visszavonulva ki tudott tartani védelemben, míg szeptember közepén a 9. német hadsereg, élén az ide buktatott Falkenhaynnal megérkezett segíteni. Mackensen szeptember 3-án egy szintén sebtében összeállított bolgár-török-német haderővel Bulgária felől északi irányba támadt, a 9. német hadsereg pedig Nagyszebennél győzelmet aratott a románok fölött. A hadszíntér a Kárpátok bércein kívülre került.

Ezzel egyidőben a közben már 400 000 fősre növelt Szaloniki hadsereg augusztus végén északi irányú támadást indított (mivel ezt a románok a hadba lépés feltételének kötötték ki). A cél a bolgár hadsereg teljes lefoglalása volt, nehogy be tudjon avatkozni Románia ellen; ezt, mint láttuk, nem sikerült megakadályozni. A bolgár haderő a súlyos túlerőtől fenyegető vereséget visszavonulással és Monasztir feladásával tudta elkerülni. A támadás azzal fenyegetett, hogy először a macedón front omlik össze, aztán a romániai és hozzá kapcsolódva az orosz hadsereg végül áttöri a keleti frontot, vagy legalábbis nagyon-nagyon nehéz helyzetbe hozza a központi hatalmak maradékát. Így azonban november végén a támadást felújító németek december 6-án elfoglalták Bukarestet, majd a teljes Havasalföldet és Dobrudzsát. Ezek a területek olajat és élelmet szolgáltattak az egyre fáradóbb, éhesebb hátország számára.

Szeptember közepén, október első felében és legvégén Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök három hiábavaló támadást indított az Isonzónál, melyeket a Svetozar Borojević vezette osztrák-magyar csapatok rendre visszavertek. Ez volt a sorrendben VII., VIII., és IX. isonzói csata.

Béketeremtési erőfeszítések[szerkesztés]

1916 végén több tényező is kedvezett a béke megteremtése felé való elmozdulásnak.

  • November 7-én véget ért az elnökválasztási kampány az Egyesült Államokban. Az újraválasztott Thomas Woodrow Wilsonnak most már volt ideje a külpolitikával behatóbban foglalkozni. Az európai egyensúly megőrzésének céljával Wilson kísérletet tett a háború lezárására.
  • I. Ferenc József 1916. november 21-én elhunyt. Utóda IV. Károly lett, aki a birodalom teljesítőképességének határát látva törekedett a békekötésre, s személycserékkel szabadult meg a háborús politika támaszaitól. Így távozott Burián István a közös külügyminiszteri székből, Conradot lemondatta a vezérkari főnökségről, új osztrák kormányt állított fel és Tisza István magyar miniszterelnök sem maradhatott. Az új külügyminiszter, Ottokar Czernin támogatta a békekötési törekvést.
  • Bukarest elfoglalása után a német kormány kedvező időpontot látott békeajánlat tételére. Románia legyőzésével, a balkáni, valamint a keleti front stabilizálásával remélték, úgy néz ki, mintha új erőre kaptak volna (a verduni kudarc és a somme-i csata borzalmai után a háború megnyerésére egyre esélytelenebbnek látták magukat).

Decembertől folyamatos jegyzékváltások történtek az Egyesült Államok és a központi hatalmak, valamint az antant államai között. A német kormány december 12-én felkérte Wilsont, hogy hozza tudomására az antant vezetőinek, hogy Németország kész béketárgyalásokat kezdeni. Wilson december 16-án jegyzékkel fordult a hadviselő államokhoz, melyben sürgette a békekötést, felvetette a népek szövetségének gondolatát és tudakozódott a kormányok háborús céljai felől. Lloyd George azonban ekkoriban csak Németország "kiütéséről" volt hajlandó beszélni, Briand miniszterelnök pedig egyenest bűnösöket és büntetést emlegetett.[1] Wilson december 21-i jegyzéke az antant részéről megint nem talált megértésere, míg a központi hatalmak kifejezték szándékukat a békefeltételek kimunkálására. Az antant 1917. január 10-én nyilvánította ki céljait, melyben "agresszorokról" beszéltek és jóvátétel mellett igényt tartottak olyan garanciákra, melyek kizárnák az agresszorok jövőbeli támadásának lehetőségét egyszer s mindenkorra. E nyers, erőfölényre apelláló kijelentések mellett "délszláv, csehszlovák és román" népek felszabadítását követelték az idegen uralom alól, illetve Oroszországon belül lengyel autonómiát ígértek - fügefalevélként.

A békekötésre irányuló kísérleteket explicite egyik fél sem utasította el, de a szándékok egymásnak ellentmondó akaratot tükröztek. A központi hatalmak szívesen abbahagyták volna a háborút az éppen fennálló helyzet alapján, mivel tartottak tőle, hogy hadviselő képességük már nem sokáig tart. Az antant viszont 1916-os sikeres védekezése, s nagyerejű támadásai után ennél jóval kedvezőbb végkimenetelt tartott elérhetőnek. 1917. január 22-én Wilson újabb koncepciót ismertetett az amerikai szenátussal, mely már emlékeztet az egy évvel későbbi híres wilsoni 14 pontra. Ennek mentén megpróbálta rávenni az antantot követelései mérséklésére, illetve a német vezetést saját feltételei megfogalmazására. Utóbbi azonban sűrű hallgatásba burkolózott, ami azt jelentette, hogy a vezérkar elutasításába ütközött. Rövidesen kiderült, miért: január 31-én a német kormány arról informálta az elnöki hivatalt, hogy fel fogja újítani a korlátlan búvárhajóharcot.

Tény: amennyiben a Monarchia elfogadja az 1917 elején az antanttól kapott békejegyzéket, különösebb területi veszteség nélkül lezárható lett volna a háború. Ugyanakkor Németország számára elfogadhatatlan feltételek szerepeltek a jegyzékben: ElzászLotaringiáról és a lengyel területekről le kellett volna mondani. A Monarchia legerősebb szövetségesének feldarabolása nagyon borús jövőt ígért. Egy ilyen békekötés biztonságpolitikailag orosz függvénnyé, másodrendű hatalommá degradálta volna a Monarchiát, ezért a területi integritás megőrzése mellett sem tűnt elfogadhatónak.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Ormos Mária - Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren, p. 238. Osiris kiadó, Budapest, 1998. ISBN 963-379-444-7

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Az első világháború évei (1916) témájú médiaállományokat.
Wikiforrás
A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Igazságot Magyarországnak - Trianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
  • Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;