Lusitania (hajó)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
RMS Lusitania
Lusitania book image1.jpg
Hajótípus utasszállító
Tulajdonos
Üzemeltető Cunard Steamship Lines
Illetőségi kikötő Flag of the United Kingdom.svg Liverpool, Egyesült Királyság
Útvonal Liverpool - New York
Pályafutása
Építő A skóciai clydebanki John Brown vállalat
Vízre bocsátás 1904. június 16.
Szolgálatba állítás 1906. június 7.
Sorsa 1915. május 7-én megtorpedózta és elsüllyesztette az U-20 német tengeralattjáró
Általános jellemzők
Vízkiszorítás névleges 31550 grt, tényleges 44.060 t
Hossz 239,87 m
Szélesség 25,87 m
Merülés 10,2 m szerkesztési vízkiszorításnál
Hajtómű 4 db Parsons gőzturbina, 4 db hajócsavar, 68000 LE
Sebesség névleges 24 csomó 44,4 km/h max. tartós 25,65 csomó(47,5 km/h)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz RMS Lusitania témájú médiaállományokat.

Az RMS Lusitania a brit Cunard Steamship Lines hajózási vállalat óceánjárója volt, amelyet 1915. május 7-én Írország közelében elsüllyesztett a német haditengerészet egy tengeralattjárója 1201 utas halálát okozva.

A hajó leírása[szerkesztés]

A tervezésénél teljes mértékben figyelembe vették az Admiralitás követelményeit. A skóciai clydebanki John Brown vállalat építette és 1906-ban bocsátották vízre, testvérhajójával az RMS Mauretaniával együtt. A hajó utasszállításon kívül postahajó is volt innen az RMS rövidítés. Erre az állami támogatás elnyerése miatt volt szükség, mert így nagyobb haszonnal lehetett üzemeltetni. A nyereségesség érdekében a hajót a lehetséges legkeskenyebbre (kisebb ellenállás) kellett építeni, annak érdekében pedig, hogy a szállítókapacitása is elégséges legyen, a hajó nagyon magas volt.

Az Admiralitás előírása volt, hogy a hajó 12 db 6"-os (152 mm) löveggel legyen felfegyverezhető. Ha a lövegeket felszerelték a gyártásnál beépített lövegtalpakra, akkor a hajónak nagyobb tűzereje volt mint a korabeli cirkálóknak. Arra nincs bizonyíték, hogy a lövegeket valaha is fölszerelték volna. Az előzetes modellkísérletek eredménye az lett, hogy a borulékonyság miatt az eredeti méretekhez képest kb. 2 m-rel meg kellett szélesíteni, de még így sem tartozott a stabil hajók közé. Korabeli becenevét ("Tengeri agár") a nagy karcsúságának köszönhette, tulajdonképpen ez okozta gyors vesztét. A cél olyan hajók építése volt, melyek háború esetén mint segédcirkálók versenyre kelhettek a korabeli gyors német óceánjárókkal, amelyeket szintén föl lehetett használni mint segédcirkálót. A Lusitania négy alkalommal nyerte el a leggyorsabbnak járó Kék Szalagot, először 1907-ben, ami jó reklám volt. A Mauretania ugyanezen szempontok szerint épült.

Pályafutása[szerkesztés]

A Lusitania vontatóhajók kíséretében

A Lusitania 1907. szeptember 7-én indult első útjára Liverpoolból James Watt, a Cunard Line kapitánya irányítása alatt. Szeptember 13-án érkezett New Yorkba. Ebben az időben a Lusitania volt a legnagyobb szolgálatban álló óceánjáró és az is maradt, amíg novemberben útjára indult testvérhajója, a Mauretania. Nyolcéves szolgálata alatt a Lusitania 202-szer tette meg a Liverpool-New York utat.

1907-ben elhódította a keleti irányú átkelésért járó Kék Szalagot a német Norddeutscher Lloyd társaság SS Kaiser Wilhelm II nevű hajójától, véget vetve a német hajók tízéves dominanciájának az Atlanti-óceánon. Nyugati irányban (az uralkodó széliránnyal szemben) haladva a Lusitania 23,99 csomós (44,4 km/h), kelet felé haladva 23,61 csomós (43,7 km/h) átlagsebességet ért el.

Miután a Mauretania is színre lépett, e két hajó versengett a Kék Szalagért. A Lusitania legnagyobb átlagsebessége 25,85 csomó (47,9 km/h) volt a nyugati irányban, 1909-ben. Ugyanezen év szeptemberében a Mauretania végleg megfosztotta a Kék Szalagtól.

Elsüllyesztése[szerkesztés]

A hajót 1915. május 7-én – hat nappal azután, hogy elhagyta New Yorkot, amikor már látták Dél-Írország partjait – megtorpedózta és elsüllyesztette az U-20 német tengeralattjáró, miközben 202. alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt. Csak 774 utast sikerült kimenteni, 1201-en odavesztek (köztük három milliomos üzletember, és három kémgyanúval letartóztatott potyautas a fogdában).

A torpedó a hajó orr-részét találta el, és nem sokkal az első robbanás után történt még egy: ezt állítólag a felrobbanó lőszer okozta. A hajó élesen balra dőlt, miközben a hajóorr elkezdett merülni. A jobb oldali mentőcsónakokat lehetetlen volt leereszteni, ezért minden utas a bal oldalon próbált csónakba szállni. De mivel a hajó egyre vészesebben dőlt balra, a tat pedig kezdett kiemelkedni a vízből, a csónakok eltávolodtak a fedélzettől, így nehézkessé vált a megközelítésük. A legtöbb csónak elvesztette egyensúlyát, és vagy leszakadt, vagy még a leeresztésük előtt beleborította utasait a vízbe, majd levált a csörlőről és a vízben kapálózó emberekre zuhant. Az óriási káoszban hatalmas volt a pánik, emberek taposták halálra egymást, volt, aki ki sem jutott a hajótörzsből, de olyan is akadt, aki egyszerűen csak beugrott a tengerbe, és elúszott a legközelebbi mentőcsónakig. A Lusitania rendkívül gyorsan, mindössze 18 perc alatt süllyedt el, sok ember fel sem foghatta ennyi idő alatt a helyzet súlyát. Másnap az ír tengerpartot több száz emberi tetem borította: a reggeli dagály mosta őket a partra. Ők voltak a Lusitania áldozatai. A hajó gyors elsüllyedését elősegítette, hogy eleve felfegyverezhető segédcirkálónak szánták, ezért a kazánházak mellett hosszanti széntárolókkal épült, hogy a szén is védje a kazánokat. Ennek következtében a hajó féloldalas terhelést kapott, a nagyméretű sérülések miatt már nem volt idő a másik oldalt is elárasztani. A Titanicot nem ilyen elvek szerint építették, hanem keresztirányú válaszfalakkal, ezért lassabban süllyedt el és nem borult oldalra.

Általános tévhit, hogy a Lusitania elsüllyesztése volt az ürügy az USA világháborúba való belépésére. Holott az majdnem két évvel később, 1917. április 6-án történt, miután a britek megfejtették az ún. Zimmermann táviratot, melyből kiderült, hogy a német kormány rá akarja venni Mexikót az USA megtámadására, nehogy utóbbi beavatkozzon az európai hadszíntéren.

Az incidens utóélete[szerkesztés]

A német figyelmeztetés a Lusitanián való utazás veszélyeiről.

A németek a hajó elsüllyesztése után arra hivatkoztak, hogy felfegyverzett kereskedelmi hajóként a Lusitania nem tarthatott igényt polgári elbánásra. A hajó utasait előzetesen, fizetett újsághirdetésekben figyelmeztették. A brit kormány hevesen tagadta, de az utóbb nyilvánosságra került teljes rakományjegyzékből világosan kiderült, hogy a Lusitania hadi dugárut szállított (lőgyapotot és töltényeket például), a New York-i vámhivatalnak benyújtott előzetes listán pedig „sajt” és „vaj” szerepelt nagy mennyiségben, holott a hajónak nem volt hűtőháza, tehát romlandó árut nem szállíthatott.

Szakértői vélemények[szerkesztés]

A szakirodalom ma nagyjából egységes abban a kérdésben, hogy a brit kormány a Lusitaniát hadianyag-csempészésre használta egy barátságos állam (Amerika) területéről. A hajó pusztulásával kapcsolatban viszont nem egységes az álláspont. A második torpedó teóriáját a német tengeralattjáró hajónaplója cáfolja: csak egyet lőttek ki. A hajón bekövetkező utórobbanásért tehát valami belül volt felelős, a hajótestben. Innentől a vélemények megoszlanak: a hosszanti tartályokban tárolt szén után maradt szénpor gyulladt be egyesek szerint, mások szerint nyilvánvalóan a hajóorrban tárolt különféle rejtélyes hadianyagok, hiszen majd mindegyik robbanásveszélyes volt. A robbanás, ami a hajót hullámsírjába temette, az orrban következett be, ennek a második robbanásnak köszönhető az is, hogy alig több mint negyedórával a torpedó becsapódása után a Lusitania elmerült. A veszteség így természetesen sokkal nagyobb volt, mintha kellő ideje marad a személyzetnek a mentésre, ráadásul a hajót a parttól alig 20 tengeri mérföldnyire (kb. 37 km) érte a találat. A hajóroncs 91m mélyen van, de a brit haditengerészet jelenleg sem járul hozzá a roncs vizsgálatához.

A mentőcsónakok száma 22 volt, ám az RMS Titanic tragédiáját követően a csónakok számát megduplázták, azonban a negyedórás süllyedés alatt a csónakok nagy része fel- vagy kiborult. A 44 mentőcsónakból mindössze 6-8 csónakot eresztettek le sikeresen.

Colin Simpson könyve, „A Lusitania elsüllyesztése” komoly vihart kavart, és ugyan a szénpor-robbanás teória hívei máig támadják a második robbanással kapcsolatos kijelentéseit, ma már nem akad komoly szakértő, aki azt is tagadná, hogy a hajó robbanásveszélyes rakománnyal volt megrakva, tehát a társaság és a brit kormány veszélyeztette az utasok életét, amikor kereskedelmi hajót hadi célokra használt fel.

Források[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Lusitania (hajó) témájú médiaállományokat.

További információk[szerkesztés]