SMS Goeben

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
SMS Goeben
SMS Goeben.jpg
Hajótípus csatacirkáló
Névadó August Karl von Goeben
Tulajdonos Kaiserliche Marine
Üzemeltető A Német Császári Haditengerészet zászlaja Kaiserliche Marine
1914. augusztus 16. után
Az Oszmán Haditengerészet zászlaja Oszmán Haditengerészet
Hajóosztály Moltke-osztály
Pályafutása
Építés kezdete 1909. augusztus 28.
Vízre bocsátás 1911. március 28.
Szolgálatba állítás 1912. július 2.
Szolgálat vége 1914. augusztus 16-án átadták Törökországnak
Sorsa 1973-ban lebontották
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 22 979 t[1]
Hossz 186,6 m
Szélesség 29,4 m
Merülés 9,2 m
Hajtómű 4 db gőzturbina hajtotta hajócsavar
Üzemanyag szén
Teljesítmény 52 000 le
Sebesség 25,5 csomó
Hatótávolság 7630 km
Fegyverzet 10 db 28 cm-es löveg
12 db 15 cm-es löveg
12 db 8,8 cm-es löveg
4 db torpedóvető cső
Páncélzat vízvonal: 280-100 mm; lövegtorony: 230 mm; fedélzet: 76,2-25,4 mm; híd: 350 mm

Legénység 43 tiszt, 1010 matróz
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz SMS Goeben témájú médiaállományokat.

Az SMS Goeben (1914 - 1930: Yavuz Sultan Selim, 1930 - 1936: Yavuz Selim, 1936 - 1954: Yavuz) a Német Császári Haditengerészet Moltke-osztályú csatacirkálója volt. 1912-es hadrendbe állítása után a Breslau könnyűcirkálóval együtt a Földközi-tengeren őrjáratozott. Az első világháború kitörése után az üldöző brit flottát elkerülve Isztambulba hajózott, ahol átadták Törökországnak és Yavuz Sultan Selim néven az oszmán flotta zászlóshajója lett. Jelen volt a Dardanellák ostrománál, de elsősorban az orosz flotta ellen harcolt a Fekete-tengeren. 1936-ban TCG Yavuzra nevezték át, 1938-ban a fedélzetén szállították át Kemál Atatürk holttestét Isztambulból İzmitbe. Egészen 1950-ig a török flotta zászlóshajója maradt, 1973-ban pedig lebontották. A Goeben volt a Német Császári Flotta legtovább megmaradó hajója és a leghosszabb ideig szolgáló dreadnought típusú hadihajó.[2]

Konstrukciója[szerkesztés]

A Goeben egyike volt a német flotta két Moltke-osztályú csatacirkálójának, testvérhajója az SMS Moltke volt. Nevét a francia-porosz háborúban kitűnt August Karl von Goeben tábornokról kapta. A Moltke-osztály a Von der Tann csatacirkáló továbbfejlesztése volt, megerősítették páncélzatát és egy újabb ágyútornyot helyeztek el rajta. A Goeben és a Moltke jelentősen nagyobb és jobban páncélozott volt, mint a hasonló Indefatigable-osztályú hadihajók.

A Goeben hossza 186.6 m, szélessége 29,4 m, merülése teljes megterhelésnél 9,19 m volt. Normál vízkiszorítása 22 616 t, teljes megterhelésnél 25 400 t volt. Két pár, Parsons-féle gőzturbinákkal forgatott hajócsavar hajtotta, amelyeknek 24 széntüzelésű Schulz-Thornycroft-féle kazán szolgáltatta a gőzt. Teljesítménye elérte az 52 000 lóerőt (39 000 kW), csúcssebessége a 25,5 csomót (47,2 km/ó). 14 csomós (26 km/ó) menetsebességgel hatótávolsága 7630 km-t tett ki.

Fő fegyverzetét a kettesével lövegtornyokba épített 10 db 28 cm-es SK L/50 ágyú alkotta. Másodlagos fegyverzete a hajó oldalában elhelyezett 12db 15 cm-es SK L/45 ágyú és 12 db 8,8 cm-es SK L/45 orrban, taton és híd mellett elhelyezett lövegből állt. Ezenkívül még 4 db 50 cm-es torpedóvető csővel is rendelkezett.

Szolgálatba állása[szerkesztés]

A Goeben háború előtti képeslapon

A Császári Haditengerészet 1909. április 8-án adta megrendelését a hamburgi Blohm & Voss hajóépítő cégnek harmadik csatacirkálójára, a Goebenre. Építését augusztus 19-én kezdték el. 1911. március 28-ára elkészült a hajótest és vízre bocsátották. Teljes felszerelése után 1912. július 2-án állt szolgálatba.[1]

1912 októberében kitört az első balkáni háború és a német vezérkar úgy döntött, hogy felállítanak egy földközi-tengeri hajórajt, amibe a Goebent és a Breslau könnyűcirkálót osztották be. A két hajó november 4-én hagyta el Kielt és 15-én érkezett meg isztambuli bázisára. 1913 áprilisától kezdve, a német jelenlét demonstrálása céljából végiglátogatta Velence, Póla, Nápoly kikötőit, majd áthajózott az albán vizekre. Ezután visszatért Pólába, ahol augusztus és október között karbantartást hajtottak végre rajta.[3]

1913. június 29-én megkezdődött a második balkáni háború és a két hajó a térségben maradt. Október 23-án Wilhelm Souchon ellentengernagy vette át a hajóraj parancsnokságát. A Goeben és a Breslau folytatta a járőrözést és a következő év nyaráig 80 kikötőt látogatott végig.[3] Felmerült, hogy a Goebent lecserélik testvérhajójával, a Moltkéval, de 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és az ezután fellobbanó politikai válság és a nagyhatalmak közötti feszültség fokozódása ezt lehetetlenné tette.[4]

Souchon tengernagy a háborús veszély miatt Pólába vitte a hajókat nagyjavításra, amihez Németországból küldtek mérnököket.[5] A javítás végeztével áthajóztak Messinába.[3]

Az első világháborúban[szerkesztés]

A Goeben és a Breslau üldözése[szerkesztés]

Vilmos császár úgy utasította Souchont, hogy a háború kitörése esetén megítélése szerint vagy próbálja megakadályozni a francia katonák Észak-Afrikából Európába való szállítását,[5] vagy kíséreljen meg az Atlanti-óceánon át visszatérni Németországba.[6] 1914. augusztus 3-án, amikor beállt a hadiállapot Németország és Franciaország között, a hajók éppen Algéria felé tartottak. A Goeben tíz percig lőtte Philippeville-t (a mai algériai Szkikdát), míg a Breslau Bône-ra (ma Annaba) lőtt ki gránátokat. Röviddel ezután Alfred von Tirpitz és Hugo von Pohl tengernagyok a császár tudta nélkül rádión utasították Souchont, hogy hajózzon Isztambulba.[6]

A teljes gőzzel haladó Goeben

A Goebennek nem volt annyi szene, hogy elérje a török fővárost, azért Messina felé indultak. Útközben találkoztak a brit HMS Indefatigable és HMS Indomitable csatacirkálókkal, de mivel ekkor még nem történt meg a hadüzenet Anglia és Németország között, csatára nem került sor. A brit hajók követték a németeket, akik azonban lerázták őket és augusztus 5-én megérkeztek Messinába. Olaszország augusztus 2-án kinyilvánította semlegességét a háborúban, így a nemzetközi jog szerint a németek csak 24 óráig tartózkodhattak volna a kikötőben, de ez a helyi hatóságok elnézése miatt 36 órára nyúlhatott; így több idő maradt arra, hogy egy német teherhajóról feltöltsék a hadihajók szénraktárait.[7] A Goeben így sem tudott elegendő szenet felvenni és az Égei-tengeren még egyszer találkoznia kellett egy utánpótló teherhajóval. A francia flotta parancsnoksága meg volt győződve róla, hogy a német hajók vagy az Atlanti-óceánra akarnak kiszökni, vagy az osztrák fennhatóságú Pólába tartanak, ezért erőiket a Mediterráneum nyugati részén tartották.[8]

Souchon hajói augusztus 6-án kora reggel futottak ki Messinából és kelet felé indultak. A két brit csatacirkáló 100 mérföldnyire volt tőlük, míg egy harmadik, a HMS Inflexible a tunéziai Bizertában vett fel szenet. A HMS Gloucester könnyűcirkáló kellő távolságból követte a német hajókat. A németek útjában egyedül az Ernest Troubridge parancsnoksága alatt lévő 1. cirkálóraj állt, amely négy páncélos cirkálóból (HMS Defence, Black Prince, Duke of Edinburgh és Warrior) és tíz rombolóból tevődött össze.[9] Souchon félrevezetésül először az Adria felé indult el; Troubridge - aki megkapta erősítésül a HMS Dublin könnyűcirkálót - ennek megfelelően szintén északnak indult, hogy elfoghassa őket. Mikor rájött tévedésére, megfordult és a Dublinnal és két rombolóval éjszakai torpedótámadást intézett a Goeben és Breslau ellen. Az utóbbi őrszemei azonban észrevették a közeledő hajókat és az éj leple alatt sikerült észrevétlenül távozniuk. Troubridge ezután felhagyott az üldözéssel, mert meg volt győződve róla, hogy öngyilkosság lenne kitenni régebbi típusú páncélos cirkálóit a Goeben nagy lőtávolságú, 28 cm-es ágyúinak.[10] Ezért a döntéséért később hadbíróság elé állították. Souchon útja ezután már zavartalan volt.[11]

A Goeben a Naxosz melletti Donussza szigetén szenet vett fel[11] és augusztus 10-én délután elérték a Dardanellákat. Egy török kalauzhajó bevezette őket a Márvány-tengerre. Törökország ekkor még semleges volt és nemzetközi szerződései szerint nem engedhette át hadviselő felek hajóit a Boszporuszon és kikötőiben is csak egy napig tartózkodhattak. A török kormány javasolta, hogy egy fiktív adásvétellel átveszi a hajókat[12] és még mielőtt a németek válaszoltak volna, augusztus 11-én nyilvánosan bejelentették, hogy 80 millió márkáért megvették a Goebent és a Breslaut. Augusztus 16-án formálisan is átadtak a két hajót a török flottának. Szeptember 23-án Souchon is elfogadta, hogy a török haditengerészet parancsnoka legyen. A Goebent Yavuz Sultan Selimnek, a Breslaut Midillinek nevezték át, a német matrózok pedig török uniformist és fezt húztak.[13]

1914[szerkesztés]

A Goeben a Boszporusznál

Október 29-én Souchon Szevasztopolt lőtte, hogy kikényszerítse az addig semleges Törökország belépését a háborúba a központi hatalmak oldalán. A parti ütegek visszalőttek és minimális károkat okoztak a Yavuzon. Egy 25,4 cm-es gránát eltalálta a hátsó kéményt, de nem robbant fel.[14] Visszafelé menet a németek tüzet nyitottak a Prut aknarakó hajóra, melyet a legénysége elsüllyesztett, hogy elkerülje a hajó elfogását.[15] A Prut matrózainak segítségére siető Lejtyenant Puscsin rombolót is megrongálták a Yavuz ágyúi. Oroszország másnap hadat üzent az Oszmán Birodalomnak. A francia és angol flotta november 3-án lőtte a Dardanellákat védő török erődöket és két nappal később ők is hadat üzentek.[14]

November 18-án a Yavuz és a Midilli a Krím partjaitól 30 km-re összefutott a Trabzon lövetéséből visszatérő orosz Fekete-tengeri Flotta fő erőivel, közte a flotta zászlóshajójával, a Jevsztafij csatahajóval. A ködös időjárás miatt csak akkor vették észre egymást, amikor már csak 7 km volt közöttük. A Jevsztafij első sortüze kilőtte a Yavuz egyik oldalsó ágyúját, felrobbantva a kikészített muníciót és megölve 13 embert.[14] A Yavuz válaszlövései eltalálták az orosz zászlóshajó középső kéményét és a tűzvezérlő rádió antennáját. Emiatt a többi orosz hajó nem kapott adatokat a tüzérsége számára és csak a közvetlen közelben levők használhatták ágyúikat. A Yavuz még négy találatot ért el a Jevsztafijon, melynek során 34 matróz meghalt és 24 megsebesült, majd a 14 perces ütközet után Souchon úgy döntött, hogy visszavonul.[16]

December elején a két volt német hajó csapatszállítókat kísért, december 10-én pedig Batumit lőtték.[14] December 23-án a Yavuz és a Hamidiye cirkáló három csapatszállító hajót kísért el Trabzonba. Visszafelé menet, december 26-án a Boszporusztól egy mérföldnyire aknára futott, amely 50 m2-es lyukat ütött a jobb oldalán.[17] Két perccel később újabb akna robbant fel, ezúttal a bal oldalon, amely 64m2-es rést okozott. Mintegy 600 tonna víz bejutott a hajóba, emiatt az kissé megdőlt.[14] Az egész Oszmán Birodalomban nem volt akkora dokk, ahol ki tudták volna javítani a csatacirkálót, ezért elkerítették a Yavuz körüli területet és kiszivattyúzták a vizet, hogy hozzáférjenek a sérült részekhez. A lyukakat ideiglenes megoldásként betonnal foltozták be, a hajó azonban ezután évekig így közlekedett.[17]

1915[szerkesztés]

A Breslau (Midilli) könnyűcirkáló

A sérült Yavuz január 28-án és február 7-én is kifutott, hogy fedezze a Midilli, majd a Hamidiye visszavonulását az orosz flotta elől. Április 1-én a még mindig javítás alatt álló csatacirkáló a Midilli kíséretében északra hajózott, hogy hazakísérje az Odessza bombázására küldött Hamidiye és Mecidiye cirkálókat. Az erős tengeráramlatok eltérítették őket és miután nyugatra fordultak, hogy visszatérjenek az útvonalukra, a Mecidiye aknára futott és elsüllyedt.[18] Később a Yavuz és a Midilli Szevasztopol környékén elsüllyesztett két tehergőzöst és az orosz flotta üldözőbe vette őket. Az este beálltával az oroszok néhány rombolót küldtek előre, hogy próbálják megtorpedózni Souchon hajóit, de csak egyikük tudott eléggé közel érni ahhoz, hogy kilőjön egy torpedót és az is eltévesztette a célt.[19]

Április 25-én, ugyanaznap amikor az antant-erők partraszálltak Gallipolinál, az orosz flotta is lőtte a Boszporuszt védő erődöket. Két nappal később a Yavuz a Turgut Reis pre-dreadnought kíséretében Gallipolihoz hajózott, hogy lője az antant csapatait. Felderítő ballonról észrevették és a Queen Elizabeth dreadnought tűz alá vette, mire visszavonult. Április 30-án újabb próbát tett, de ekkor a Lord Nelson csatahajó lőtt ki rá öt gránátot, mielőtt a Yavuz kiért volna lőtávolából.[20]

Május 7-én egészen Szevasztopolig elhajózott, de nem találkozott orosz hajókkal. Mivel nagy kaliberű ágyúihoz kevés volt a muníciója, a várost nem bombázta. Május 10-én összefutott a hazatérő Tri Szvjatyityelja és a Pantyelejmon (a volt Patyomkin) pre-dreadnought csatahajókkal és három kísérőhajójukkal. Tízperces tüzelés után - melynek során a Yavuzt kétszer eltalálták, de jelentős károkat nem szenvedett) - Souchon visszavonult a Boszporusz felé.[21] A hónap végén leszerelték a Yavuz két 15 cm-es és négy 8,8 cm-es lövegét. 1915 végén négy 8,8 cm-es légvédelmi ágyút kapott helyettük.[22]

Július 18-án a Midilli aknára futott és a Yavuz vette át feladatát, szénszállító hajókat kísért a Boszporuszhoz. Augusztus 10-én az orosz Tyuleny tengeralattjáró elsüllyesztette az egyik teherhajót. Másnap a Tyuleny és egy másik tengeralattjáró megpróbálta megtorpedóznia a Yavuzt is, de nem tudtak megfelelő pozícióba kerülni.[23]

Szeptember 21-én a Yavuz újra kifutott, hogy elkergessen három orosz rombolót, amelyek a török szénszállítókat támadták. A kísérőfeladatok november 14-ig tartottak, amikor a Morzs tengeralattjáró két torpedót lőtt ki a csatacirkálóra és majdnem eltalálta. Souchon ezután egy döntött, hogy a konvojrendszer túl veszélyes és azontúl Zonguldakból a szenet olyan hajók szállították, amelyek képesek voltak egyetlen éjszaka alatt megtenni az utat; Isztambul környékén pedig gyors torpedónaszádok gondoskodtak a védelmükről.[24] A szénhiány miatt korlátozni kellett a nagy üzemanyagigényű csatacirkáló mozgását. Nyár végére elkészült két új orosz csatahajó, az Imperatrica Marija és az Imperatrica Jekatyerina Velikaja, amely még inkább behatárolta a Yavuz lehetőségeit.[25]

1916–17[szerkesztés]

Otto Liman von Sanders, Sanders lánya és Wilhelm Souchon a Yavuz fedélzetén, 1917-ben

Január 8-án a csatacirkáló kihajózott Zonguldakba, egy teherhajó védelmére, de mire odaért, az orosz rombolók elsüllyesztették a szénszállítót. A visszaúton találkozott az Imperatrica Jekatyerina Velikajával. Nagy távolságból (18,5 km-ről kezdve) lőtte egymást a két hajó, de nem értek el találatot, Souchon pedig visszavonult. Az elvben gyorsabb Yavuz a bealgásodott hajótest és a rossz állapotú propellertengelyek miatt alig tudta lehagyni a 23,5 csomós csúcssebességű orosz csatahajót.[26]

A kaukázusi fronton az oroszok jelentősen benyomultak a török területre. Február 4-én a Yavuz csapatokat, fegyvereket és lőszert szállított Trabzonba.[27] Az oroszok március 4-én, majd néhány hónappal később meglepetésszerű partraszálló hadműveleteket hajtottak végre a Fekete-tenger partján. Június végén a törökök sikeres ellentámadást hajtottak végre, amelyet a Yavuz és a Midilli a tengerről támogatott. Július 4-én a Yavuz Tuapsze kikötőjét lőtte, ahol elsüllyesztett egy gőzöst és egy szkúnert.[28] Északra kerülve kicselezte az üldözésére küldött orosz csatahajókat, majd visszatért Isztambulba, ahol szeptemberig megjavították a propellertengelyeit.[29]

A szénhiány olyan méreteket öltött, hogy Souchon egész 1917-re felfüggesztette a két volt német hajó akcióit.[30] A helyzet csak december után javult, amikor a bolsevik forradalom után fegyverszünetet kötöttek Oroszországgal és Kelet-Törökországból elegendő szenet tudtak szállítani a tengerszorosokhoz. Szeptemberben Souchont Rebeur-Paschwitz altengernagy váltotta fel posztján.

1918[szerkesztés]

A Yavuz és a Midilli január 20-án hagyta el a tengerszorosokat, hogy Palesztinában harcoló török csapatoktól elvonja az antant flottáját. A Dardanellákat elhagyva az imbroszi csatában horgonyon sikerült meglepni és elsüllyeszteni a Raglan és M28 monitorokat. Ezután Limnosz szigete felé indultak, ahol a brit Agamemnon csatahajó zavarta a törökök hajózását, de útközben a Midilli több aknának ütközött és elsüllyedt.[31] Maga a Yavuz is három aknára futott rá.[32] Visszavonult, miközben a HMS Lizard és Tigress rombolók követték, majd közvetlenül a Dardanellák előtt szándékosan partnak futtatták a hajót. A britek nagy erőfeszítéseket tettek a mozgásképtelen csatacirkáló elpusztítására, január 24-én próbálták repülőről bombázni (de a bombák nem okoztak jelentős károkat a páncélozott hajótestben) és ugyanezen a napon az M17 monitorral is lőtték, azt azonban tíz lövés után a parti ütegek elűzték.[33] Kiküldték az E17 tengeralattjárót is, de mire odaért a Turgut Reis csatahajó már visszavontatta a Yavuzt Isztambulba. A csatacirkáló igen súlyos károkat szenvedett, javítása egészen október közepéig tartott.[34]

Időközben azonban, amint mozgásképes lett, diplomáciai és demonstrációs utakat tett. Március 30-án elkísérte a breszt-litovszki béke aláírására utazó török küldöttséget Odesszába. Májusban Szevasztopolba hajózott, ahol kisebb javításokat végeztek rajta. Június 28-án rombolók kíséretében Novorosszijszkba indult, hogy a békeszerződés értelmében lefoglalt orosz hajókat elszállítsák, de mire odaértek, az oroszok már elsüllyesztették a hajókat. A rombolók a városban maradtak, a Yavuz pedig visszatért Szevasztopolba ahol a helyi dokkban algátlanították a hajótestet. Augusztus 7-én visszatért Isztambulba, ahol megkezdődtek a nagyjavítások és a háború további részében már nem vett részt.

Az Oszmán Birodalom és az antant közötti sèvres-i békeszerződés értelmében a Yavuzt át kellett volna adni Nagy-Britanniának. A Kemál Atatürk vezette török függetlenségi háború eredményeképpen azonban a sèvres-i béke érvényét vesztette és helyette 1923-ban a lausanne-i békét kötötték meg, melyben az új török köztársaság megtarthatta hadiflottája nagy részét, beleértve a Yavuzt is.[35]

A háború után[szerkesztés]

A Yavuz 1946-ban

Az új török államban a Yavuz rég esedékes felújítására nem jutott pénz.[36] Az elhanyagolt állapotban lévő csatahajó egészen 1926-ig İzmitben állt, csak két kazánja volt működőképes állapotban és az 1918-as aknasérülései közül kettőt még nem javítottak ki. Ekkor beszereztek egy úszódokkot, mellyel lehetővé vált a hajó átvontatása, anélkül hogy az elsüllyedés fenyegette volna.[37] 1926 decemberében megbíztak egy francia céget, hogy a gölcüki flottabázison végezze el a szükséges nagyjavítást. A három évig tartó munkát hátráltatta a dokk egy részének beomlása, melynek során maga a cirkáló is kissé megsérült. Az ezt követő vizsgálat eredményeképpen İhsan Eryavuz tengerészeti minisztert sikkasztásért elítélték. Fevzi marsall vezérkari főnök hátráltatta valamennyi tengerészeti projektet. A munka csak azután gyorsult fel, mikor 1928-ban a görög flotta nagyszabású hadgyakorlatot tartott a török partok mentén és a hadvezetés rádöbbent hogy a görögök fölényben vannak. A törökök négy rombolóra és két tengeralattjáróra is leadták megrendelésüket olaszországi gyárakban.[38]

Az újjáépítés során kijavították az aknák okozta sérüléseket és a hajótest vízkiszorítása 23 100 tonnára nőtt. Hossza fél méterrel csökkent, ám szélessége 10 cm-rel nőtt. Új kazánokat és fő fegyverzete részére francia tűzvezérlő rendszert kapott. Oldaláról eltávolítottak két 15 cm-es ágyút.[36] A Yavuz 1930-ban állt újra hadrendbe, visszakapva korábbi zászlóshajói pozícióját. A csatahajót védő négy romboló 1931-ben és 1932-ben állt szolgálatba. A török flotta megerősödésére válaszul a Szovjetunió a Parizsszkaja Kommuna csatahajót és a Profintern könnyűcirkálót a Balti-tengerről átvezényelte a Fekete-tengeri Flottához. A görögök is két rombolóval erősítették meg hadiflottájukat.[39]

A Yavuz hajócsavarja az Isztambuli Haditengerészeti Múzeum előtt

1933-ban İsmet İnönü miniszterelnök a Yavuz fedélzetén utazott Várnából Isztambulba, a következő évben pedig a csatacirkáló a perzsa sahot szállította Trabzonból Samsunig. A hajó nevét 1930-ban hivatalosan is Yavuz Sultan-ra, majd 1936-ban Yavuzra rövidítették. 1938-ban újabb rövid átépítésre került sor és még ugyanebben az évben a Yavuz szállította Kemál Atatürk hamvait Isztambulból İzmitbe. A harmincas évek végén a török kormány tervezte hogy kibővíti elavultnak számító hadihajóit és a Yavuz 1945-ig lett volna hadrendben, amíg az új cirkálók el nem készülnek. A második világháború azonban közbeszólt és a hadviselő országoknak nem maradt hajóépítő kapacitásuk, amit bérbe adhattak volna Törökországnak.[40]

A Yavuz a második világháborúban is szolgálatban állt és a Parizsszkaja Kommuna mellett még mindig a legerősebb csatahajónak számított a Fekete-tengeren. 1941-ben négy 88 mm-es és négy 20 mm-es légelhárító ágyút kapott, melyet később 22 db 40 mm-es és 22 20 mm-es ágyúval tovább bővítettek. 1946 április 5-én a Yavuz köszöntötte a Boszporusznál a Münir Ertegün nagykövet hamvait hazaszállító amerikai USS Missouri csatahajót. 1948 után a hajó İzmitben, majd Gölcükben állomásozott. 1950. december 20-án kivonták a szolgálatból, 1954. november 14-én pedig törölték a flotta nyilvántartásából.[36] 1963-ban a török kormány megpróbálta eladni a csatacirkálót az NSZK-nak, az azonban elutasította az ajánlatot. 1971-ben a Yavuzt lebontás céljából eladták az M.K.E. Seyman cégnek; a munkával 1976 februárjára végeztek. Szétszedésének pillanatában a Yavuz volt az egyetlen megmaradt dreadnought (az Egyesült Államokon kívül) típusú hadihajó.[41]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Staff 12. o.
  2. Hough 91. o.
  3. ^ a b c Staff 18. o.
  4. Staff 15. o.
  5. ^ a b Halpern 15. o.
  6. ^ a b Herwig 153. o.
  7. Halpern 52. o.
  8. Halpern 55-56. o.
  9. Bennet 27. o.
  10. Bennet 33-34. o.
  11. ^ a b Halpern 56. o.
  12. Hamilton & Herwig 164. o.
  13. Halpern 57-58. o.
  14. ^ a b c d e Staff 19. o.
  15. Langensiepen & Güleryüz 44. o.
  16. McLaughlin 129-133. o.
  17. ^ a b Halpern 228. o.
  18. Nekrasov 51-52. o.
  19. Halpern 231. o.
  20. Corbett 370. o.
  21. Langensiepen & Güleryüz 47–48. o.
  22. Brice 276. o.
  23. Halpern 234. o.
  24. Halpern 235. o.
  25. Halpern 236. o.
  26. Campbell 26. o.
  27. Halpern 241. o.
  28. Halpern 244-245. o.
  29. Langensiepen & Güleryüz 51. o.
  30. Halpern 248. o.
  31. Halpern 255. o.
  32. Gardiner & Gray 152. o.
  33. Hownam-Meek et al.
  34. Staff 20. o.
  35. Gardiner & Gray 388. o.
  36. ^ a b c Gardiner & Gray 391. o.
  37. Brice 277. o.
  38. Rohwer & Monakov 30. o.
  39. Barlas & Güvenç 155. o.
  40. Güvenç & Barlas 27–28. o.
  41. Willmott 220. o.

Források[szerkesztés]

  • (2002) „To Build a Navy with the Help of Adversary: Italian-Turkish Naval Arms Trade, 1929–32”. Middle Eastern Studies, London 38 (4), 143. o, Kiadó: Taylor & Francis. DOI:10.1080/714004485. ISSN 1743-7881.  
  • Bennett, Geoffrey. Naval Battles of the First World War. London: Pen & Sword Military Classics (2005). ISBN 978-1-84415-300-8. OCLC 57750267 
  • Brice, Martin H. (1969). „S.M.S. Goeben/T.N.S. Yavuz: The Oldest Dreadnought in Existence—Her History and Technical Details”. Warship International, Toldedo, OH VI (4), 272–279. o, Kiadó: Naval Records Club.  
  • Buxton, Ian. Big Gun Monitors: Design, Construction and Operations 1914–1945, 2nd, revised and expanded, Annapolis, MD: Naval Institute Press (2008). ISBN 978-1-59114-045-0 
  • Campbell, N. J. M.. Battle Cruisers, Warship Special. Greenwich, England: Conway Maritime Press (1978). ISBN 978-0-85177-130-4 
  • Corbett, Julian. Naval Operations, reprint of the 1929 second, History of the Great War: Based on Official Documents, London and Nashville, TN: Imperial War Museum in association with the Battery Press [1929] (1997). ISBN 978-1-870423-74-8 
  • Deringil, Selim. Turkish Foreign Policy During the Second World War: An 'Active' Neutrality, LSE Monographs in International Studies. Cambridge: Cambridge University Press (2004). ISBN 978-0-521-52329-5 
  • Conway's All the World's Fighting Ships: 1906–1921. Annapolis: Naval Institute Press (1985). ISBN 978-0-87021-907-8 
  • (2003) „Atatürk's Navy: Determinants of Turkish Naval Policy, 1923–38”. Journal of Strategic Studies, London 26 (1), 1. o, Kiadó: Routledge. DOI:10.1080/01402390308559306. ISSN 1743-937X.  
  • Halpern, Paul G.. A Naval History of World War I. Annapolis: Naval Institute Press (1995). ISBN 978-1-55750-352-7 
  • Decisions for War, 1914–1917. Cambridge: Cambridge University Press (2005). ISBN 978-0-51119-678-2 
  • Herwig, Holger H.. "Luxury" Fleet: The Imperial German Navy 1888–1918. Amherst, New York: Humanity Books [1980] (1998). ISBN 978-1-57392-286-9. OCLC 57239454 
  • Hough, Richard. Dreadnought: A History of the Modern Battleship. Cornwall, UK: Penzance (2003). ISBN 978-1-904381-11-2 
  • The Ottoman Steam Navy 1828–1923. London: Conway Maritime Press (1995). ISBN 978-0-85177-610-1 
  • McLaughlin, Stephen. Predreadnoughts vs a Dreadnought: The Action off Cape Sarych, 18 November 1914, Warship 2001–2002. London: Conway Maritime Press, 117–140. o. (2001). ISBN 978-0-85177-901-0 
  • Nekrasov, George. North of Gallipoli: The Black Sea Fleet at War 1914–1917, East European monographs. Boulder, Colorado: East European Monographs (1992). ISBN 978-0-88033-240-8 
  • Stalin's Ocean-Going Fleet: Soviet Naval Strategy and Shipbuilding Programmes, 1935–1953. London: Routledge (2001). ISBN 978-0-7146-4895-8 
  • Staff, Gary. German Battlecruisers: 1914–1918. Oxford: Osprey Books (2006). ISBN 978-1-84603-009-3 
  • Stillwell, Paul. Battleship Missouri: An Illustrated History. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press (1996). ISBN 978-1-55750-780-8 
  • Conway's All the World's Battleships: 1906 to the Present. London: Conway Maritime Press (1987). ISBN 978-0-85177-448-0. OCLC 246548578 
  • Whitley, M. J.. Battleships of World War Two: An International Encyclopedia. Annapolis, Maryland: Naval Institute Press (1998). ISBN 978-1-55750-184-4. OCLC 40834665 
  • Willmott, H.P.. Battleship. London: Cassell Military (2002). ISBN 978-0-304-35810-6 
  • Worth, Richard. Fleets of World War II. Cambridge, MA: Da Capo Press (2001). ISBN 978-0-306-81116-6 
  • Eliot, George Fielding (1939. november 6.). „Turkey Bestrides the Dardanelles”. Life, Kiadó: Time Inc. ISSN 0024-3019. (Hozzáférés ideje: 2010. február 17.)  
  • Hownam-Meek, R. S. S. (2000). „Question 3/99: The Loss of the German Light Cruiser Breslau”. Warship International, Toledo, OH XXXVII (1), 92–95. o, Kiadó: International Naval Research Organization. ISSN 0043-0374.  
  • Second Hague Convention, Section 13. avalon.law.yale.edu, 1907. október 18. (Hozzáférés: 2012. június 2.)

Ez a szócikk részben vagy egészben a SMS Goeben című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.