Helgolandi csata (1914)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első helgolandi csata
Az SMS Ariadne cirkáló az első helgolandi csatában
Az SMS Ariadne cirkáló az első helgolandi csatában

Konfliktus Első világháború
Időpont 1914. augusztus 28.
Helyszín Északi-tenger, a Helgoland-szigetnél
Eredmény Brit győzelem
Szemben álló felek
Flag of the United Kingdom (3-5).svg Egyesült Királyság Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Parancsnokok
Flag of the United Kingdom (3-5).svg David Beatty
Flag of the United Kingdom (3-5).svg Reginald Tyrwhitt
Flag of the United Kingdom (3-5).svg Roger Keyes
Flag of the German Empire.svg Franz von Hipper
Flag of the German Empire.svg Leberecht Maass
Szemben álló erők
5 csatacirkáló
9 könnyűcirkáló
33 romboló
8 tengeralattjáró
6 könnyűcirkáló
19 torpedónaszád
12 aknászhajó
Veszteségek
megrongálódott:
1 könnyűcirkáló (súlyosan)
35 halott
55 sebesült
elsüllyedt:[1]
3 könnyűcirkáló
1 torpedónaszád
megrongálódott:
1 könnyűcirkáló (súlyosan)
3 torpedónaszád
2 könnyűcirkáló (közepesen)
712 halott
149 sebesült
336 hadifogságba esett
Térkép
Első helgolandi csata (Európa)
Első helgolandi csata
Első helgolandi csata
Pozíció Európa térképén
é. sz. 54° 11′ 24″, k. h. 7° 30′ 36″Koordináták: é. sz. 54° 11′ 24″, k. h. 7° 30′ 36″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Első helgolandi csata témájú médiaállományokat.

Az első helgolandi csata az első világháború legelső tengeri ütközete volt 1914. augusztus 28-án, mely az Egyesült Királyság (Royal Navy) és a Német Császárság (Kaiserliche Marine) haditengerészeti egységei vívtak. Az ütközetet az Északi-tenger délkeleti részén vívták, mikor brit egységek német járőröző hadihajókat támadtak meg a német partoknál, Helgoland közelében. Ezt később a térségben egy másik tengeri ütközet is követte 1917-ben, mely miatt utólag az 1914-est gyakran ’’első helgolandi csatának’’ is nevezik.

Előzmények[szerkesztés]

A Brit Birodalom és Németország között augusztus 4-én állt be a hadiállapot. Három nappal később az angolok átszervezték a királyság körüli vizek hajóhadait. Az 1. Honi flottából a Nagy flotta (Grand Fleet) lett, ebben szolgáltak a modern dreadnoughtok. A Csatornai flottát (Channel Fleet) a 2. és a 3. Honi flottából alakították, melyek sorhajókból álltak és feladatuk a kontinensre induló expedíciós erők biztosítása és a szigetország déli partvidékének a védelme.

A háború előtt mindkét flotta tiszti kara úgy gondolta, hogy a brit flotta szokásához híven rögtön megrohanja a német partokat és közeli blokádot hoznak létre, ezzel csatára kényszerítve a német Nyílttengeri flottát (Hochseeflotte). Ez lett volna a britek szerint „armaggedón napja”, vagy ahogy a német tisztek neveztek ’’der Tag („A nap”)’’. A német hadműveleti tervezés szintén brit blokáddal számolt, így a hazai partok közelében torpedónaszádokkal és tengeralattjárókkal kívántak csapást mérni a brit csatahajókra, majd a meggyengült, megfogyatkozott ellenséggel elbántak volna a német dreadnoughtok.
Ezzel ellentétben azonban a háborúba lépett brit tengerészet vezetői, szemben korábbi álláspontjukkal, nem tették ki a méregdrága hadihajókat a meglepetésszerű német torpedónaszád és tengeralattjáró támadásnak, nem beszélve a már telepített víziaknákról és más műszaki zárakról, valamint egy tartós blokád sok üzemanyag-felhasználással jár és a hajókat is igénybe veszi a folyamatos készenlét fenntartása. Ahelyett, hogy a Nyílttengeri Flotta hadikikötőkből való kifutását megakadályoznák, inkább az Északi-tengerről és a La Manche-ról az Atlanti-óceánra kijutásuk blokkolását tűzték ki célul. Így mindkét flotta főerői saját, biztonságos kikötőikben várakozott és közben emésztette őket a rozsda.

A brit John Jellicoe tengernagy augusztusban többször is próbálta kicsalogatni a németeket, haszontalanul. A németek a brit fölény miatt nem mertek kimozdulni a kikötőikből, II. Vilmos német császár a szárazföldi csapatok sikerei miatt egyenesen megtiltotta az értékes flotta kockáztatását, csak úgynevezett gerillaháborút vállalhatnak fel mindaddig, amíg a brit flottát le nem gyengítik annyira, hogy a két flotta ereje egyenlő nem lesz.

A Kaiserliche Marine azt sem próbálta akadályozni, amikor a Brit Expedíciós Erőket augusztus 12. és 21. között átszállították Észak-Franciaországba. Ezt a hadműveletet a brit flotta a Helgoland-öbölnél járőröző rombolókkal és tengeralattjárókkal védte, melyek előtt a német hajók elhaladnának, mikor elhagyják a haza kikötőket. Eközben a Grand Fleet az Északi-tenger közepén várakozott készen arra, hogy megtámadja a délen feltűnő német hajókat. Ők azonban nem mozdultak.
Az augusztus lassan a végéhez közeledett, a háború már majdnem egy hónapja dúlt és katonai szempontból úgy tűnt, hogy a németeknek sikerül elfoglalniuk Párizst is. A brit közvéleménynek nem tetszett, hogy a hírek szerint közeleg a háború vége, mely a brit haderő vereségével végződhet és a flotta, amely akkor a világ legerősebb tengeri hadereje volt, nem tett még semmit a vereség megállításáért.

Támadási terv[szerkesztés]

Augusztusban két brit tiszt Reginald Tyrwhitt flottillakapitány, a Harwichban állomásozó erők parancsnoka és Roger Keyes flottillakapitány az angol tengeralattjárók parancsnoka készítették el azt a tervet, amely szerint megtámadják Helgolandnál naponta járőröző német hajókat, melyek angol tengeralattjárók és aknarakók után kutatnak. A két tiszt megfigyelte, hogy a német hajók szabályos minta alapján járőröznek. Minden este cirkálók kísérik ki a naszádokat a tengerre -brit hajók után kutakodjanak- reggel pedig visszakísérik őket a kikötőkbe. A brit elképzelés az volt, hogy éjszaka folyamán egy erős köteléket küldenek a németek elfogására, mielőtt azok visszatérnének. Három brit tengeralattjáró a felszínen hajózott volna azért,hogy felhívják magukra a németek figyelmét és vissza forduljanak, míg egy nagyobb 31 rombolóból és 9 tengeralattjáróból álló brit erő elzárja az útjukat Németországba. Más tengeralattjárók a Jade torkolatnál várakoztak esetlegesen feltűnő nagyobb német hajókra. Keyes merész terve az Admiralitás első lordját Winston Churchillt lenyűgözte, aki változtatás nélkül engedélyezte is. A támadásra reggel 8 órát jelölték meg, a német nappali járőr idején. Keyes és Tyrwhitt az akció támogatására az Admiralitáshoz fordult, a Nagy Flottától kérték William E. Goodnought flottillakapitány által vezetett 6 könnyűcirkálót. Ezt a vezérkari főnök Doveton Sturdee elutasította, a könnyű erők helyett Gordon Moore altengernagy két csatacirkálóját a HMS New Zealand és HMS Invincible küldte 64 km-rel északnyugatra („K” Cirkáló kötelék), valamint Henry Campbell ellentengernagy öt páncélos cirkálóból álló- Cressyosztályú páncélos cirkálók: HMS Cressy, Aboukir, Bacchante, Hogue és a Euryalus- „C” Cirkáló Kötelékét. Úgy döntöttek, hogy a támadásra augusztus 28-án kerül sor. A tengeralattjárók már 26-án elfoglalják pozíciójukat, míg Keyes a Lurcher rombolón utazik. A felszíni hajók augusztus 27-én hajnalban indultak el. Tyrwhitt az új HMS Arethusa cirkáló fedélzetén a 16 modern L-osztályú rombolóból álló 3. Flottillát vezette, míg alárendeltje Wilfred Blunt a HMS Fearless cirkáló fedélzetén az 1.Flottillát mely 16 régebbi rombolóból állt. Tyrwhitt egy ideje már kérte, hogy a régebbi cirkálóját a HMS Amethyst cseréljék le mert túl lassú volt a rombolókhoz képest, de az Arethuse augusztus 26. előtt nem érkezett meg. A hajója legénysége tapasztalatlan volt és kiderült, hogy az új 4 inch (100 mm) Mk V ágyúk tüzelés közben elakadnak. Bár a tervbe beleegyezését adta az Admiralitás, augusztus 26-ig a Grand Fleet parancsnokát John Jellicoe tengernagy nem tájékoztatták. Jellicoe szerint a terv túl kockázatos volt a Nagy flotta támogatása nélkül, azonnal engedélyt kért, hogy csatlakozhasson a rajtaütéshez, a flottával közelebb akart menni az akcióhoz. Churchillék nem engedélyezték, csak ha gondolja Sir David Beatty csatacirkálóit küldheti. A főparancsnok elküldte Beatty ellentengernagy 3 csatacirkálóját, a HMS Lion, Queen Mary és Princess Royal hajókat. Hozzájuk csatlakozott még a Goodenough 1. Könnyűcirkáló Köteléke, a HMS Southampton, Birgmingham, Falmouth, Liverpool, Lowestoft és Nottingham cirkálók. Jellicoe elküldte üzenetét Tyrwhitt-nak, hogy úton van erősítés, de a kézbesítés késett Harwichba és soha nem kapta meg. Tyrwhitt nem fedezte fel a további erőket, amíg a ködben nem találkozott Goodenough hajóival, amelyekről nem tudta eldönteni barát vagy ellenség e, amikor a német hajók feltűnését várta. Nyolc tengeralattjárót vezényeltek a körzetbe. Az E osztályú HMS E4, E5 és az E9 feladata volt megtámadni az erősítésként küldőt vagy visszavonuló német hajókat. A HMS E6, E7 és E8 több mint 6 km-rel arrébb helyezkedtek el, hogy a német naszádok figyelmét felhívják magukra. A HMS D2 és D8 az Ems folyó közelében állomásozó esetleges német erősítésre várva abból az irányból.

Az ütközet[szerkesztés]

A csata első fázisa

Az ütközet előtt úgy tűnt, a britek saját magukat süllyesztik el, a résztvevők között óriási zűrzavar uralkodott. A brit hajók németnek nézték a többi egységet, és történtek egymás elleni támadások is, szerencséjére sikertelenül. Körülbelül 7 órakor Tyrwhitt az Arethusa kiscirkálóval dél felől füstcsíkot vett észre és arra fordulva német torpedónaszádokkal találkozott össze, köztük a német G-194-es torpedónaszáddal. Az Arethusa haladt elől a 16 rombolóból álló 3. Flottilával, mögöttük 3 km-rel a Fearless az 1. Flottillával és mintegy 13 km-rel mögöttük Goodenough 6 kiscirkálója. A látótávolság valamivel több volt mint 4 km. A G-194 észlelve az brit hajókat azonnal Helgoland felé fordult és rádión jelentette Leberecht Maass altengernagynak, a rombolók parancsnokának. Maass tájékozatta Franz von Hipper altengernagyot, aki a német csatacirkálók parancsnokaként a helyi védelemért volt felelős. Hipper bár nem volt tudatában a brit kötelék méretéről, elrendelte a az SMS Stettin és Frauenlob könnyűcirkálóknak, hogy védjék meg a járőrhajókat. Hat másik kiscirkálónak is elrendelte, hogy növeljék a gőzt, és amint lehet csatlakozzanak a védőkhöz: az SMS Mainz az Ems folyón volt kikötve, SMS Starssburg, Cöln, Ariadne, Starlsund és a Kolberg a Jade folyónál, a Danzig és a München Elba folyón Brunsbüttelkoognél állomásozott.

Tyrwhitt négy rombolót a G-149 megtámadására küldött. A lövések hangja figyelmeztette a többi német naszádot, akik épp észak felé tartottak, majd dél felé fordultak a hazai kikötők felé. Mielőtt a fordulást befejezhették volna, a brit rombolók rájuk találtak és tüzet nyitottak rájuk. A V-1-es naszádot találat érte, majd a D-8 és T-33 aknakutató naszádokat is. A G-9 segítséget kért a parti tüzérségtől, de köd miatt nem tudták, melyik hajó melyik, így a tűztámogatást nem kezdték meg. 07:26-kor Tyrwhitt keletnek fordult a lövöldözés irányába. 10 német torpedónaszádot vett észre, de azok a fél órás üldözés közben a ködben elérték Helgolandot és a britek kénytelenek voltak visszafordulni. 07:58 a Stettin és a Frauenlob megérkezett és a brit rombolóknak vissza kellett fordulniuk a saját cirkálóik felé, az Arethusa és a Fearlees felé. A német kiscirkálók tűzharcot vívtak az Arethusa cirkálóval. Elméletileg az Arethusa jobban felfegyverzett hajó volt, de két 4 hüvelykes ágyúja elakadt, egy másik megsérült. Frauenlob tíz darab 10,5 cm-es ágyúval jelentős károkat okozott a brit hajón. A német hajó is jelentős sérüléseket szenvedett mikor, két 6 hüvelykes(152 mm) gránát találta el, aminek következtében megsemmisült a híd, a találatok sok áldozatot követeltek köztük a kapitányét is. Az angol hajó mindössze 10 perc alatt 35 találatot kapott, a sebessége lecsökkent 10 csomóra, egyetlen működő ágyúja maradt. A két német cirkáló a Fearless feltűnésekor tovább álltak. A Frauenlobot 10 találat érte, végzetes sérülést nem szenvedett, 5 ember meghalt 32 megsérült. Az ütközet után a T-33-as aknakutatót bevontatta Helgolandra majd visszatért Wilhelmshavenba.

V-187-es Torpedónaszád

08:12-kor Tyrwhitt visszatért az eredeti tervhez, ami szerint keletről nyugatra végigsöprik a területet. Hat visszatérő torpedónaszádba ütköztek, amik megfordultak, kivéve vezérhajójukat a V-187-es torpedónaszádot. Nem sokkal később a német hajó két cirkálót fedezett fel, Goodnenough Nottingham és Lowestoft hajóját. V-187 megfordult abban reménykedve, hogy meglepve a briteket sikerül megszöknie, mely majdnem sikerült is, de nyolc romboló végül, túlerejűket kihasználva legyőzte. Az angolokat a megjelenő Stettin cirkáló zavarta meg a túlélők mentésében, a cirkáló tüzet nyitott a brit hajókra arra kényszerítve őket, hogy felhagyjanak a túlélők mentésével, még a saját tengerészeiket is hátra hagyták. A Stettinre az E4-es brit tengeralattjáró kilőtt egy torpedót, de elvétette. A német cirkáló megpróbálta lerohanni a tengeralattjárót, az viszont időben le tudott merülni. Mikor a nagyobb hajók tovább álltak az E4 feljött a felszínre és felszedte honfitársait, néhány német matrózzal együtt. A tengeralattjáró kis mérete miatt nem tudta felszedni az összes túlélőt, a németeknek hátra hagytak egy iránytűt és megmutatták merre találják a szárazföldet.

08: 15-kor Keyes a Luchnerel és egy másik rombolóval együtt két cirkálót észlelt melyeket tévesen ellenséges hajóként azonosított (ezek Goodenuogh két könnyűcirkálói voltak). A brit parancsnokok ekkor még mindig nem voltak tisztában, milyen egységek vesznek részt az akcióban, ezért segítséget kértek a „K” Cirkáló köteléktől és jelentették, hogy két ellenséges cirkáló üldözi őket. Goodenough vette a jelet és felhagyott az ellenséges hajók keresésével, Keyes felé küldte a Lowestoft és Nottingham cirkálót, melyeket Keyes szintén tévesen ellenséges hajóként azonosított. Keyes látva, hogy most már 4 ellenséges hajó üldözi, jelentette a történéseket és megpróbálta őket a Invincible és a New Zealand felé csalni. Keyes végül felismerte a Southamptont és megpróbáltak csatlakozni Tyrwhitthez. Azonban Goodenough hajói számára még nem értek véget a veszélyek, mert egy brit tengeralattjáró, mely nem volt tisztában a jelen lévő hajókkal, 09:30-kor megtámadta a Southamptont két torpedóval, melyek szerencséjükre elvétették a célt. Viszont ezután a brit könnyűcirkáló megpróbálta legázolni a tengeralattjáró, aminek még időben sikerült lemerülnie. Lowestoft és a Nottingham kimaradt a kommunikációból és további csatározásban nem vettek részt.

Tyrwhitt látta a Stettint, de az eltűnt a ködben mikor feltűnt a Fearless és a saját romboló köteléke. Az Arethusa súlyosan megsérült, ezért Fearless mellé állt és mintegy 20 percig álltak, míg ki nem javították a kazánokat. Ekkora már a Cöln, Strassbourg és az Ariadne is kihajózott Wilhelmshavenből, míg a Mainz másik irányból közelített a védelem megsegítése érdekében. Maass ellentengernagy még mindig nem volt tisztában a szemben álló ellenséges erők mértékével, ezért hajóival szétszórva kereste az ellenséget. Strassburg a sérült Arethusa-ra talált rá és ágyútűzzel és torpedókkal támadta meg, de a kísérő rombolók egy torpedótámadással elűzték. Tyrwhitt amint nyugatnak fordult, a délkelet felül közeledő Cöln-el –fedélzetén Maass ellentengernaggyal- találta szembe magát, akit szintén torpedótámadással sikerült elűzni. A német kiscirkálók feltűnése és Keyes téves azonosítása miatt Tyrswhitt azt hitte, hogy komolyabb erők tartanak felé, ezért segítséget kért és Goodnenough négy cirkálója csatlakozott hozzá.

Beatty rádión követte az eseményeket 64 km-re északnyugatra. 11:35-kor a brit hajók még nem fejezték be a küldetést és vonultak vissza. A dagály ekkora már lehetővé tette a német nehéz egységeknek, hogy elhagyják a kikötőt és csatlakozzanak a csatához. Beatty bizonytalan volt, nem tudta pontosan milyen német hadihajók vesznek részt az ütközetben, nem akarta kockáztatni csatacirkálóit. Lion kapitányának azt mondta: „támogatnom kellene Tyrwhitt-et, de az ország nem bocsátja meg nekem, ha elvesztek egy ilyen értékes hajót”.[2] Chatfield kapitány közölte vele, hogy mindenképp segíteniük kell, ez cselekvésre késztette Beatty-t. Hajóival teljes sebességgel délkeletre fordult, egy órányi távolságba volt a csatatértől.

A lángokban álló SMS Mainz, egy brit hadihajóról szemlélve
Süllyedő Mainz, mellette a mentést végző brit hajó

Eközben 11:30-kor Tyrwhitt flottája a Mainz kiscirkálóval találkozott össze. Mintegy 20 percig tartott az összecsapás mely során a német kiscirkáló több brit rombolót is eltalált, ám mikor feltűntek Goodenough egységei, kivált az összecsapásból és megpróbált elmenekülni. Menekülés közben a Mainz kormányműve beragadt, míg körbe-körbe hajózott számos találat érte és baloldalról még egy torpedó is eltalálta. A parancsnok 12:20-kor ki adta a hajó elhagyására az utasítást, de ez sokakhoz nem jutott el. Ők tovább harcoltak a menthetetlen hajó fedélzetén, még torpedókat is kilőttek az ellenségre, de elvétették a céljaikat. A Southampton tisztje, Stephen King-Hall így írt a német kiscirkáló pusztulásáról: „Valami történt vele a ködben, mert szinte mozdulatlanul ringott a vízen. Most már bizonyos, hogy megtorpedózta egy romboló, bár soha nem fogjuk megtudni, melyik tudott a ködben elé kerülni és eltalálni, lehetővé téve számunkra, hogy utolérjük…..Mindenesetre egy torpedó eltalálta a Mainz-ot, mi pedig megközelítettük annyira, hogy minden sortüzünk eltalálta. Az egész hajót elborította a sárga láng és füst, ahogy lövedékeink felrobbantak. Az oldalán tátongó lyukak vörösen izzottak, jól mutatva a hajó belsejében égő tüzeket. Rendszertelen időközönként a hátsó ágyúi egyke megszólalt, gránátját mérföldekre kilőve. A cirkáló tíz perc alatt csöndesen füstölgő ronccsá vált, a vízszint az elülső horgonyáig ért. Hangyaszerű alakokat lehetett látni, ahogy a vízbe ugrálnak, amint megközelítettük….Száz, vagy annál is több túlélő lebegett mentőmellényben a vízen, kezét felemelve, segítségért kiabálva. Épp azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk, amikor „művűnk” szemléléséből északi irányból hirtelen felhangzó lövöldözés riasztott fel. A Liverpool hátra maradt, hogy kimentse a vízben lévőket és elsüllyessze a Mainz-ot, a Southampton pedig a többi kiscirkálóval megindult az újonnan kialakult összecsapás felé.”[2]

A britek mindent megtettek a túlélők mentésére, a megmentett emberek között volt a Wolf von Tirpitz fregatthadnagy, a főtengernagy fia is.

HMS Princess Royal

A Mainz pusztulása idején a Von der Tann, a Moltke és a Seydlitz csatacirkáló felszedte a horgonyt, hogy a német erők segítségére siessen. A német hajók között legalább akkora fejetlenség uralkodott, mint a briteknél. A kiscirkálók nem tudták, mikor érkeznek meg a csatacirkálók, de azért belevetették magukat a harc sűrűjébe. A Stettin és a Starlsund a ködben nem talált ellenséget. A Strassburg és a Cöln angol rombolókat támadtak meg, mikor a csatát félbeszakította a beérkező Beatty és a csatacirkálói. A Strassbourg-nak a ködben sikerült el menekülnie. Beatty zászlóshajója a Lion és a Princess Royal csatacirkálók tüze megbénította a Cöln-t. Az azonnali süllyedéstől az Ariadne feltűnése mentette meg. Ezt később így írta le a kiscirkáló kapitánya: „(…)két hajó tűnt elő a ködből, melyek közül az orrtól jobbra lévő nem felelt a jelzésünkre. Csatacirkálónak tűnt, ezért azonnal megfordultunk. A másik hajó a Cöln volt(….)Az ellenség áthelyezte a tüzét a Köln-ről az Ariadne-ra, amely hamarosan kapott egy találatot elöl, ami felgyújtotta a szénraktárát. A mellette lévő kazánházat a füst miatt el kellett hagyni. Öt kazán így kiesett és a cirkáló sebessége 15 csomóra csökkent. Az ellenség mögött, amelyet körvonala alapján a Lion angol zászlóshajónak azonosítottunk, egy másik csatacirkáló is feltűnt és a küzdelembe bekacsolódva lőtte a hajónkat úgy fél óráig 4,5-6 km távolságból de néha csak 3,3 km-ről(….)Az Ariadne számos nehézgránát találatot kapott, köztük többet a hátsó részre, amely lángba borult(…)A hajó elejét is számos komoly találat érte: az egyik átütötte a páncélfedélzetet és szétrombolta a torpedó-kamrát, egy másik meg a gyengélkedőbe csapódott és megölte annak személyzetét. A hajó közepe és a híd furcsa módon egy gránátot sem kapott. Lehetetlen volt megállapítani, hogy hány találat érte a cirkálót(…)A kitörő tüzeket az óriási lángok miatt lehetetlen volt eloltani.”[2] A lángokban álló Ariadne még el tudott vonulni, de megmenteni már nem lehetett. Személyzetét német Danzig és Stralsund mentette meg délután három órakor. Beatty 13:10-kor jelzett a brit hajóknak, hogy vonuljanak vissza, mert a dagály lehetővé tette a német nehéz egységeknek a kijutást a Jade torkolaton. Ezután Beatty igen közelről mintegy 3 km-ről a tenger fenekére küldte a Cöln-t. A cirkáló pusztulását több százan túlélték, de egy tengeralattjáró vélt vagy valós észlelése miatt félbe hagyták a mentést. Két nappal később csupán egyetlen túlélőt találtak a németek, a hajóval együtt pusztult el Maass ellentengernagy is.

A végső fázis

Négy német cirkáló túl élte az összecsapást, ami a ködnek volt köszönhető. A Starssbourg a ködben megközelítette a brit csatacirkálókat, de időben észre vette és megfordult. Az volt a szerencséje hogy négy kéménye volt mint a Town osztályú brit cirkálóknak, ami zavart okozott elég időt hagyva a menekülésre. A Moltke és Von der Tann két óra után hagyták el a Jade torkolatot és óvatos keresésbe kezdtek hajók után kutatva. Hipper a Seydlitz-el 15 óra után ért a csata helyszínére.

Utóhatás és következmények[szerkesztés]

A csata brit győzelemmel ért véget. A németek három könnyűcirkálót vesztettek el: A SMS Mainz-ot, Cöln-t és Ariande-t, valamint a V-187-es torpedónaszád. A Frauenlob súlyosabban, két másik kiscirkáló könnyebben sérült meg. Több mint 1000 tengerészt vesztettek el, köztük Maass ellentengernagyot. A Cöln 485 főnyi legénységéből csupán egy embert találtak élve, őt is napokkal később. A Mainz-al 89 ember pusztul el, valamivel több mint 300 matrózt az britek mentettek ki. Ariadne süllyedése a személyzet 64 tagjának halálával járt, 170 embert a Danzig, 59 főt a Stralsund mentet meg. A Királyi Haditengerészet 35 halottat és 55 sérültet vesztett, egy cirkálójuk súlyosan megsérült.

A csata legjelentősebb eredménye a német császár hozzáállása. Megtiltotta a haditengerészetnek, hogy a felszíni hajók az ő engedélye nélkül bármilyen nagyobb hadműveletbe fogjanak, s elrendelte, hogy a nehéz egységek legfeljebb csak 100 mérföldre távozhatnak Helgolandtól. Alfred von Tirpitz-et bár a Nemzetközi Vöröskereszt biztosította, hogy a fia jól van tragikusnak látta történteket: „ Augusztus 28-a végzetesnek bizonyult a flottánk tevékenységére nézve, mind utóhatását, mind az előre nem látott következményét tekintve”.[2] Pedig néhány nappal később revánsot vettek, ugyanis az U-9 tengeralattjáró rövid idő alatt három brit páncéloscirkálót süllyesztett el.

Hiányosságok[szerkesztés]

Az angol közvélemény ujjongót a sikerben, hogy a Royal Navy végre valami eredményt mutatott fel. Mindenki a győzelmet ünnepelte, kivéve a flotta tisztjeit, hiszen ők tudták azt, ami a sajtóban nem jelenhetett meg: a flotta hadihajóinak fogalmuk sem volt egymás jelenlétéről, a hajók és tengeralattjárók kölcsönösen egymást is támadták. Keyes elégedetlen volt a végeredménnyel, szerinte összehangoltabb vezérkari munkával hatékonyabbak lehetek volna. A briteknek szerencséjük volt, hogy a riasztott német nehéz hadihajók csak az ütközet után értek oda. Ha sikerült volna beavatkozniuk a brit veszteségek is magasabbak lettek volna. Jellicoe szerint, ha nem küldte volna az erősítést nagyobb katasztrófa lehetett volna. britek rájöttek, hogy hiba volt az Arethusa-t nem megfelelően kiképzett legénységgel csatába küldeni, valamint a műszaki hibák sorozata is a felkészületlenséget mutatták. Bírálták a hajókat is, hogy nagy mennyiségű gránátot és torpedót használtak fel kis hatékonysággal, emiatt a hajók később a doggerbanki csata idején túlságosan óvatosak lettek a lőszer felhasználással, több lehetőséget is elszalasztottak, hogy nagyobb kárt okozzanak az ellenségnek.

Kiderült az is, hogy a német kiscirkálók nem egyenlő ellenfelei a brit társaiknak. A német hajók 4 hüvelykes (10,5 cm) gyorstüzelő ágyúkkal voltak felszerelve, melyek tűzgyorsaságukkal nem ellensúlyozták az angol 6 inch (152 mm) ágyúkat. Viszont a német hajók jobban bírták a találatokat, nehezebben süllyedtek el, valamint a tüzérségi irányzásuk is pontosabb volt, több eredményes találatot értek el. A németek számára nyilvánvalóvá vált, hogy az állandó járőrözés idő- és energiapocséklás, valamint a hajók ki vannak téve támadásnak. Ehelyett aknamezők lerakását tervezték el, amellyel hatékonyan lehet védekezni a támadók ellen, zónákba lehet szorítani őket. Így a könnyebb egységek felszabadultak az állandó járőrözéstől, és feladatul a nagyobb egységek kísérése lett. Jövőben az egységeket sose küldték egyesével.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. SMS Mainz, SMS Cöln, SMS Ariadne
  2. ^ a b c d Kiss László Csatahajók az első világháborúban

Fordítás[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Helgolandi csata (1914) témájú médiaállományokat.
  • Kiss, László. Csatahajók az első világháborúban (magyar nyelven). Puedlo, 82-85. o. ISBN 978 963 249 134 9 (2011)