Helgolandi csata (1914)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első helgolandi csata
Az SMS Ariadne cirkáló az első helgolandi csatában
Az SMS Ariadne cirkáló az első helgolandi csatában

Konfliktus Első világháború
Időpont 1914. augusztus 28.
Helyszín Északi-tenger, Helgoland közelében
Eredmény Brit győzelem
Szemben álló felek
Flag of the United Kingdom (3-5).svg Egyesült Királyság
Naval ensign of the United Kingdom.svg Royal Navy
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
War Ensign of Germany (1903-1918).svg Kaiserliche Marine
Parancsnokok
Naval ensign of the United Kingdom.svg David Beatty
Naval ensign of the United Kingdom.svg Reginald Tyrwhitt
Naval ensign of the United Kingdom.svg Roger Keyes
War Ensign of Germany (1903-1918).svg Franz Hipper
War Ensign of Germany (1903-1918).svg Leberecht Maaß
Szemben álló erők
5 csatacirkáló
8 könnyűcirkáló
33 romboló
8 tengeralattjáró

6 könnyűcirkáló
19 romboló
12 aknaszedő
Veszteségek
Elsüllyedt:
-

Megrongálódott:
1 könnyűcirkáló
4 romboló

Élőerőben:
35 halott
55 sebesült
Elsüllyedt:
3 könnyűcirkáló
1 romboló
Megrongálódott:
3 könnyűcirkáló
2 romboló
2 aknaszedő
Élőerőben:
712 halott
149 sebesült
336 hadifogoly
Térkép
Első helgolandi csata (Európa)
Első helgolandi csata
Első helgolandi csata
Pozíció Európa térképén
é. sz. 54° 11′ 24″, k. h. 7° 30′ 36″Koordináták: é. sz. 54° 11′ 24″, k. h. 7° 30′ 36″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Első helgolandi csata témájú médiaállományokat.

Az első helgolandi csata[1] az első világháború legelső tengeri ütközete volt 1914. augusztus 28-án, melyet az Egyesült Királyság és a Német Császárság haditengerészeti egységei vívtak egymással az Északi-tenger délkeleti részén. A rajtaütésszerűen megtervezett hadműveletben a britek jelentős túlerővel támadtak rá járőröző rombolókra és a segítségükre siető könnyűcirkálókra a német partoknál, Helgoland szigetének közelében és jelentős veszteségeket okoztak nekik.

A csata után a németek átszervezték a partközeli vizek védelmét. Az energiaigényesnek és veszélyesnek ítélt őrjáratozások helyett inkább aknazárakkal oldották meg azt. Habár a csata nagy részében a német cirkálók kimondottan hatékonyan harcoltak a túlerővel szemben, a császár jelentősen korlátozta a flotta mozgásterét és jelentősebb hadműveleteket csak az ő személyes hozzájárulásával lehetett kezdeményezni. Ezt követően egészen decemberig a német flotta passzivitásban maradt.

Rövid leírás[szerkesztés]

A háború első heteiben Németországban úgy vélték, hogy a konfliktus hamar el fog dőlni a szárazföldön és ezért a Császári Haditengerészet csapásmérő erejét kitevő Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) egységei jórészt a kikötőkben állomásoztak, míg ugyanekkor a Brit Királyi Haditengerészet főerőit kitevő Nagy Flottát (Grand Fleet) a távoli Scapa Flow biztonságos öbleibe vonták vissza és innen a norvég partok irányába indított őrjárataikkal valósították meg Németország tengeri blokádját, szintén kerülve az összecsapást. A nemzetközi törvényeket sértő blokád korlátozta a Svédországba, Dániába és Hollandiába tartó kereskedelmet, jelentős élelmiszerhiányhoz vezetett ezekben az országokban is. Mind a britek, mind a németek hajtottak végre előretöréseket csatacirkálók és cirkálók bevetésével, a part közeli vizek felderítéséhez pedig rombolókat alkalmaztak.

A német őrjáratokat kielemezve a britek rajtaütést terveztek a Helgolandi-öbölben e feladattal megbízott könnyű egységekkel. A hadműveletet Reginald Tyrwhitt sorhajókapitány (Commodore) könnyűcirkálóinak és rombolóinak valamint Roger Keyes sorhajókapitány tengeralattjáróinak kellett végrehajtania. John Jellicoe tengernagy, a Grand Fleet parancsnokának közbenjárására utólag William Goodenough sorhajókapitány hat könnyűcirkálóját és David Beatty altengernagy három további csatacirkálóját küldték még távoli biztosításuk megerősítésére.

A csata elején a nagy köd miatti korlátolt látási viszonyok közepette a brit rombolóflottillák rátaláltak az őrjáratozó német rombolókra, melyek Helgoland irányába menekültek. Az üldözés közben a briteknek sikerült két rombolót megrongálniuk és a második védelmi vonalhoz érkezve megrongáltak egy aknaszedő hajót is, de nagyobb károktól a Helgoland mellett készenlétben álló két német könnyűcirkáló megmentette az aknaszedőflottillát és visszaszorították a nagy túlerőben lévő támadókat. A folyótorkolatok irányából érkező újabb német könnyűcirkálók beavatkozása után a britek helyzete kritikussá vált, ezért a távolból biztosító csatacirkálóktól kértek segítséget, melyek végül eldöntötték a küzdelmet.

Az összecsapásban német oldalon három könnyűcirkáló (kiscirkáló), egy romboló és több mint 700 tengerész veszett oda, további 500 fő hadifogságba esett vagy megsebesült. A briteknek egy könnyűcirkálója és három rombolója sérült meg súlyosan, emberveszteségük pár tucat tengerész volt mindössze.

A csatát nagy brit győzelemként tartották számon és a visszatérő hajókat ünneplő tömeg fogadta a hazatéréskor. A közvélemény főként Beatty altengernagyot ünnepelte hősként, mivel csatacirkálóinak gyors fellépése döntötte el a britek javára a harcot, a haditervek elkészítésében valójában nem volt szerepe és eleinte vonakodott beavatkozni, mivel féltette az értékes hajóit a németek esetlegesen kifutó csatahajóitól. A hadműveletet valójában Tyrwhitt vezette és ő maga illetve Keyes dolgozta ki, az admiralitást utóbbi győzte meg a tervek elfogadásáról. A hadművelet könnyen csúfos kudarccá fajulhatott volna, amennyiben John Jellicoe tengernagy nem küldi Beatty-t és Goodenough-ot Tyrwhitt köteléke után az utolsó pillanatban. A brit flotta megmutatkozó gyenge teljesítménye nem kapott nyilvánosságot. A kommunikációs hiányosságok miatt a hajóik többször is kevés híján egymásra nyitottak tüzet, hajóik tüzérségének teljesítménye jóval a németeké alatt maradt.

Az ütközet végkimenetelének hatására a német kormányzat és főként maga Vilmos császár a flotta mozgásszabadságának korlátozását tekintette tanácsosnak és emiatt a következő hónapok során nem hajtottak végre jelentősebb hadműveleteket az Északi-tengeren német részről.

Előzmények[szerkesztés]

A csatára nem egészen egy hónappal Nagy-Britannia augusztus 4-ei Németországnak küldött hadüzenete után került sor. A szárazföldön ezekben a hetekben a németek jelentős eredményeket értek el folyamatosan előrenyomulva Franciaország északi részén és Belgiumban. A rendszeresen érkező rossz hírek miatt a brit kormányzat a haditengerészethez fordult, hogy aktívabb szerepvállalás révén mutasson fel sikereket. A brit haditengerészeti hagyományokhoz az agresszív fellépés és az ellenséges kikötők közeli blokádja tartozott hozzá, melynek révén folyamatosan az ellenség partjainak közelébe korlátozódtak a harcok. A brit közvélemény is ezt várta el a flottától és a stratégiai elképzelések is ennek megfelelőek voltak egészen 1913-ig. A torpedókkal felszerelt tengeralattjárók és az aknák megjelenésével azonban világossá vált, hogy a kapitális hajókat nem lehet tartósan az ellenséges kikötők előtt tartani, mert túl nagy kockázatot jelent számukra az ezen új harci eszközök jelentette fenyegetés. Ezenfelül a széntüzelésű kazánokkal ellátott hadihajóknak folyamatosan mozogniuk kellett, hogy ne legyenek álló célpontok a tengeralattjárók számára és emiatt pár naponta vissza kellett térniük a támaszpontra feltölteni a készleteiket.[2]

A német haditengerészet vezetősége a háború előtt bár tisztában volt azzal, hogy a britek számára elméletileg adottak a lehetőségek az egész Északi-tenger blokádjának megvalósításához, ennek gyakorlati megvalósítását részükről mégis elvetették, mivel a nemzetközi törvények tiltották az ilyen jellegű zárlatot, ráadásul ezzel semleges országok jogait is megsértették volna. A németek úgy vélték, hogy Nagy-Britannia ilyen intézkedésekkel kockára tenné jó hírét a világ közvéleménye előtt. Emellett úgy tartották, hogy a Royal Navy-t tradíciói is arra kötelezik, hogy egy nála jóval kisebb méretű haditengerészettel szemben támadólag lépjen fel. A német haditengerészetnél ezért a tengeralattjáró fegyvernem és a partvédelmi állások megerősítéséhez fogtak hozzá, a fő felszíni erőket tömörítő Nyílt-tengeri Flottát (Hochseeflotte) – melyről nem feltételezték, hogy a másfélszeres túlerőben lévő britek ellen nyílt csatában győzelmet tudna elérni – pedig a kikötőkben tartották és várták a brit flotta feltűnését, hogy a kedvező pillanatban csapást mérhessenek rá (ez volt az ún. Kleinkrieg).

A britek azonban a nemzetközi egyezményeket (melyeket bár aláírtak, de utólag nem ratifikáltak) figyelmen kívül hagyva a német várakozások ellenére a Doveri-szorosban és az Északi-tenger északi részén állították fel a blokádot, elvágva a tengeren túli kereskedelemtől Németországot. Minden Németországba érkező és onnan induló hajónak vagy a tengeralattjárókkal és aknamezőkkel lezárt 70 km széles Doveri-szoroson, vagy a Shetland-szigetek és Norvégia közötti, brit flotta által ellenőrzött 200 km széles átjárón kellett volna áthaladnia.

A blokád fenntartásához a britek három nappal a hadüzenet után átszervezték a szigetek körüli vizek hajóhadait. Az 1. Honi flottából (1st Home Fleet) a Nagy Flotta (Grand Fleet) lett, ebbe vonták össze a legmodernebb dreadnought-mintájú csatahajókat. A Csatornai Flottát (Channel Fleet) a 2. és a 3. Honi flottából alakították ki, és ezekbe kerültek a régebbi építésű (pre-dreadnought) csatahajók. Feladatuk a kontinensre induló expedíciós erők biztosítása és a szigetország déli partvidékének a védelme volt.

Az eltérő stratégiai elképzelések miatt a két ellenséges flotta nem találkozott össze. A német támaszpontok kedvezőtlen fekvésének köszönhetően hadihajóik nem tudták veszélyeztetni, vagy csak nagy kockázatok mellett veszélyeztethették volna a Brit-szigetek számára létfontosságú nyugati irányú (atlanti) kereskedelmet. Hogy a német flottát az otthonmaradásra bírja, a britek a Grand Fleettel időnként előretöréseket hajtottak végre az Északi-tengeren és kisebb cirkáló- és csatacirkálórajokkal hajtottak végre járőrözéseket[3] több alkalommal a Német-öbölbe is behatolva.

A Brit Expedíciós Hadtest (British Expeditionary Force) zömét 1914. augusztus 12-14. között sikerült átszállítani Franciaországba, mely műveleteket a Helgolandi-öbölbe küldött rombolók és tengeralattjárók bevetésével is igyekeztek biztosítani. A Grand Fleet ugyanakkor az Északi-tenger közepén cirkálva várt arra, hogy a német flotta meginduljon a La Manche felé, hogy ekkor utána indulva elzárja előle a hazavezető utat. A németek azonban nem indítottak támadást a csapatszállító hajók útvonala ellen, így a felállított csapdába sem mentek bele. A német hadsereg vezérkara számított a brit csapatok átszállításának gyors kivitelezésére, de annak ilyen gyorsan való megszervezésére már nem. A csapatok átdobásának gyors megkezdése meglepetésként érte a németeket és mivel a La Manche-on ebben az esetben bevetni kívánt tengeralattjáróik az Északi-tengeren kutattak a Grand Fleet hajói után, nem volt mivel megakadályozhatták volna a brit seregek átszállítását.[4]

A brit támadás tervei[szerkesztés]

Roger Keyes sorhajókapitány, a terv kiagyalója

A terv kidolgozása két tengerésztiszthez, Keyes és Tyrwhitt sorhajókapitányokhoz köthető. Roger Keyes sorhajókapitány egy nagy hatótávolságú tengeralattjárókból álló rajt parancsnokolt, mellyel rendszeresen járőrözött a Helgolandi-öbölben, míg Reginald Tyrwhitt sorhajókapitány a szintén Harwichban állomásozó, rombolókból és könnyű cirkálókból álló erőknek (Harwich Force) volt a parancsnoka, mely szintén végzett őrjáratozásokat a német vizek közelében. Megfigyelték, hogy a rombolókat szokásos esti őrjárataikra rendszerint elkísérik könnyűcirkálók is. Az őrjáratozó hajók nagy sebességgel végezték a feladatukat, ezért a tengeralattjárók nem tudtak ellenük torpedótámadást intézni. Az éjszaka brit hajók után kutató rombolók reggel csatlakoztak az őket biztosító könnyűcirkálókhoz és együtt tértek vissza a támaszpontra. Keyes és Tyrwhitt meglátása az volt, hogy egy esti órákban indított nagyobb kötelékkel rajta lehetne ütni a visszatérőben lévő német rombolókon. A nyílt tengerre való visszacsalogatásukhoz három tengeralattjáró emelkedett volna a felszínre a közelükben, míg a Harwich Force 31 rombolója és a 8. tengeralattjáró-flottilla (8th Submarine Flotilla) 9 tengeralattjárója elvágta volna a visszavonulási útvonalukat. További tengeralattjárókat pedig a német partok közelében, a Jade-öböl előtt terveztek elhelyezni, hogy azok itt várják az erősítésként kifutó német kötelékek felbukkanását.

Winston Churchillt, a brit admiralitás első lordját meggyőzte Keyes merész terve és a támadás időpontját 09:00-ra (08:00 GMT)[5] módosítva elfogadták azt. Keyes és Tyrwhitt a Grand Fleet délre való irányítását, valamint az annak kötelékébe tartozó, William Goodenough sorhajókapitány vezette 1. könnyűcirkálóraj közvetlen támogatását kérték a vállalkozásukhoz. A haditengerészet vezérkari főnöke, Doveton Sturdee a Grand Fleet erőinek bevonását elutasította és csak könnyű erők valamint két csatacirkáló részvételét engedélyezte az akcióban. Ezeket két külön harccsoportra osztották fel. A Cruiser Force K (K cirkálócsoport) Gordon Moore ellentengernagy parancsnoksága alatt állt és a Humber torkolata felől érkező két csatacirkáló (New Zealand, Invincible) tartozott hozzá 40 mérföldre északnyugatra helyezkedett a Tyrwhittől, míg az öt Cressy-osztályú páncélos cirkálóból (Cressy, Aboukir, Bacchante, Hogue, Euryalus) álló Cruiser Force C (a Southern Force-ból kikülönített C cirkálócsoport) 100 mérföldre nyugatra helyezkedett tőle Terschelling szigete előtt, hogy az esetlegesen erre menekülő német hajókat elfoghassa.[6] A tervek szerint a rombolóflottillák a dán partoknál lévő Horns Rev világítótoronyig hajóznak, majd ott délnek fordulva közelítik meg a célterületet.

Tyrwhitt az akcióhoz korábbi zászlóshajója, az Amethyst helyett egy újabbat kért, mivel sebessége nem volt elegendő ahhoz, hogy lépést tarthasson az új L-osztályú rombolókkal. A pótlásként érkező Arethusa azonban nem érkezett meg augusztus 26. előtt, a legénysége még tapasztalatlan volt és a 105 mm-es Mk V típúsú ágyúiról kiderült, hogy hajlamosak az elakadásra tüzeléskor.[7]

SMS Ariadne

A német őrjáratok

A németek a háború elején Helgolandtól nyugatra két védelmi vonalat húztak meg. A külső védelmi vonal a szigettől 25 mérföldnyire (40 km) húzódott és itt a támadás napján az I. rombolóflottilla (I. Torpedobootflottille) kilenc modern egysége járőrözött, míg 12 mérfölddel (20 km) közelebb a szigethez a III. aknamentesítő divízió (III. Minensuchdivision) régi rombolókból (torpedónaszádokból) átalakított egységei helyezkedtek el. A könnyűcirkálókból álló II. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe II) valamint a rombolók parancsnoka Leberecht Maaß ellentengernagy volt, aki a Jadénál horgonyzó Cöln könnyűcirkáló fedélzetéről irányította egységeit. Az őrjáratozó rombolókat a Frauenlob és a Stettin könnyűcirkálók támogatták, melyek Helgoland közelében helyezkedtek el a védővonalak fedezésére a Hela aviso-hajóval egyetemben. További nyolc könnyűcirkáló az Emsnél, a Wesernél, a Jadénál és Brunsbüttelnél állomásozott. A Jadénál horgonyoztak a német csatacirkálók is, melyek kihajózási lehetőségeit az apály alacsony vízállása korlátozhatta.

A német titkosszolgálat tudomást szerzett a Harwichban állomásozó könnyű erők (Harwich Force) tervezett támadásáról és ezért a Jade-torkolatban horgonyzó csatacirkálókat riadókészültségbe helyezték. Így mindkét fél csapdába igyekezett csalni a másikat.

A támadó erők felvonulása[szerkesztés]

az Arethusa 1914-ben

A rajtaütés végrehajtásának időpontját augusztus 28-ában állapították meg. A felszíni hajóknál lassabb tengeralattjárók már augusztus 26-án útnak indultak, hogy felvehessék előre kijelölt pozíciójukat. Két romboló biztosította útjukat, a Lurcher és a Firedrake. Keyes az előbbi fedélzetén tartózkodott. A felszíni hajók augusztus 27-én pirkadatkor hagyták el a kikötőt. Tyrwhitt az újonnan átadott Arethusa könnyűcirkáló fedélzetéről irányította a 3. rombolóflottilla (3rd Destroyer Flotilla) 16 Laforey-osztályú rombolóját, míg a beosztottja, William F. Blunt sorhajókapitány (Captain) a Fearless könnyűcirkáló fedélzetéről az 1. rombolóflottilla 15 régebbi egységét vezette. Az admiralitás által jóváhagyott tervek szerint a két csatacirkáló Helgolandtól északnyugatra várakozott, hogy szükség esetén beavatkozhassanak.

Bár a haditervet az admiralitás jóváhagyta, John Jellicoe flottaparancsnokot csak augusztus 26-án értesítették róla. Jellicoe azonnal a támadó erők megerősítését és a Grand Fleetnek a közelbe való irányítását kérvényezte, de csak a csatacirkálóinak kiküldéséhez kapott engedélyt. Ennek megfelelően a David Beatty altengernagy irányította 1. csatacirkálórajt (1st Battlecruiser Squadron - Lion, Queen Mary, Princess Royal) továbbá William Goodenough 1. könnyűcirkálóraját (1st Light Cruiser Squadron; egységei: Southampton, Birmingham, Falmouth, Liverpool, Lowestoft, Nottingham) küldte ki erősítésként, majd a Grand Fleet csatahajóival ő is útnak indult délnek.[8] Augusztus 28-án hajnali 05:00-kor (04:00 GMT) Beatty 80 mérföldnyire Helgolandtól északnyugatra találkozott a Humberről induló két csatacirkálóval átvéve felettük a parancsnokságot. Jellicoe feladott egy üzenetet Tyrwhittnek, melyben jelezte az erősítés kiküldését. Mivel azt is jelezni akarták, pontosan mi a terve Beatty-nek és Goodenough-nak, a várható erősítésről szóló híreket Harwichból késve továbbítottak és csak a rombolók hullámhosszán. Ekkorra azonban azok már túlságosan eltávolodtak a partoktól, hogy vehessék a jeleket.[9] Tyrwhitt egészen addig nem szerzett tudomást Goodenough támogatásként érkező hajóit, míg olyan messzire előrenyomult, hogy már az ellenséges erőkkel való találkozást várta. Emiatt mikor a ködből azok feltűntek, bizonytalanság fogta el azok kilétét illetően.[10]

A hadműveletben a brit 8. tengeralattjáró-flottilla (8th Submarine Flotilla) nyolc egysége vett részt. Az E4, az E5 és az E9 tengeralattjáróknak az erősítésként kifutó illetve visszavonuló hajókat kellett támadniuk. Az E6, E7 és E8 4 mérfölddel távolabb helyezkedtek el, hogy kijjebb csalogassák a német rombolókat. A D2 és a D8 tengeralattjárókat az Ems folyó torkolata előtt helyezték el, hogy a támogatásként a bázisokról kifutó hajókat támadják.[11]

A csata[szerkesztés]

Első összecsapások[szerkesztés]

a csata első fázisa (07:30 – 09:30 GMT)
Leberecht Maaß ellentengernagy
V 187 romboló
Maaß ellentengernagy zászlóshajója, a Cöln

Augusztus 28-án hajnalban a két brit rombolóraj 20 csomós sebességgel nyugatnak tartva elért a Horns Rev világítótoronyig a dán partoknál, majd délnek fordulva északról közelített Helgoland felé. Elől az Arethusa haladt a 3. rombolóflottillával, tőlük két mérfölddel lemaradva haladt a Fearless és az 1. rombolóflottilla, majd hat mérföldre utánuk következett Goodenough és a hat cirkálója. Beatty a csatacirkálóival a szigettől északnyugatra 90 mérföldnyire helyezkedett el. A nap első harcérintkezésére 06:26-kor került sor, mikor az E6 észlelte az őrjáratban részt vevő G 194 rombolót és kilőtt rá egy torpedót. A torpedó elvétette a célt és az azt észlelő romboló ezután sikertelenül igyekezett legázolni a támadóját. A német hajó rádión jelentette az észlelését, mire Helgolandról kiküldték az V. rombolóflottillát a tengeralattjáró levadászására.

Az Arethusáról 08:30-kor (07:30 GMT)[12] észlelték az említett G 194-et és egy divíziót (négy rombolót) küldtek az elfogására, Tyrwhitt pedig a flottilla többi egységével biztosítva követte őket. A látótávolság mindössze 5 km volt, a G 194 pedig azonnal Helgoland szigete felé, délnyugatnak vette az irányt, értesítve észleléséről Leberecht Maaß ellentengernagyot. Az ágyúdörgés riasztotta az őrjárat többi, északi irányba haladó német rombolóját, de ezek is a hazavivő déli irányra álltak. Mielőtt végrehajthatták volna a fordulót a közeledő britek észlelték őket és tüzet nyitottak rájuk. A formáció végén haladó V 1-et sikerült megrongálniuk, majd az S 13-at is.

Maaß, aki Jade torkolatában horgonyzott zászlóshajójával, a Cölnnel, rádión továbbította a G 194 jelentését Franz Hipper ellentengernagynak, a Helgolandi-öböl védeleméért felelős parancsnoknak, aki a titkosszolgálati információkból kiindulva úgy vélte, hogy a támadó ellenséges erők csak rombolókból állnak, ezért a saját rombolói megsegítésére csak az őrjáratban részt vevő Frauenlob és Stettin könnyűcirkálókat indította útnak. Hat másik könnyűcirkálót a kazánok felfűtésére és a járőröző egységek támogatására való mielőbbi kifutásra utasított. A Mainz az Ems folyónál horgonyzott, a Straßburg, a Cöln (Maaß zászlóshajója), az Ariadne a Weserről, a Stralsund és a Kolberg a Jadéról indultak útnak. E hat cirkálón kívül felkészült még a kihajózáshoz a Danzig és a München könnyűcirkáló, melyek az Elba torkolatában lévő Brunsbüttelnél állomásoztak.[13] Mivel Wilhelmshavenben az ég teljesen tiszta volt, Hipper feltételezte, hogy a közeli Helgoland körül is hasonlóak a látási viszonyok és ezért a cirkálói idejében észlelnék, ha nagyobb ellenséges erők bukkannának fel, melyek elől aztán idejében ki is tudnának térni. Mikor az első ellentmondásos jelentések befutottak már délutánra járt az idő és az apály miatt a csatacirkálóival nem tudott időben kihajózni.

A G 194 üldözőbe vétele után a V. rombolóflottilla 10 egysége meglepetésszerűen összetalálkozott az Arethusa vezette rombolóflottillával és ezek is Helgoland irányába vonultak vissza előle keleti irányban. A Fearless cirkáló a másik rombolóflottillával innen északra, az üldözés irányával párhuzamosan haladt, de a küzdelembe nem avatkozott be. Az egyre sűrűsödő ködben Helgolandhoz közelítő brit flottillák elérték a második védelmi vonal őrhajóit és tüzükkel megrongálták a D 8 és T 33 jelű aknaszedőket. A G 9 jelű romboló a partvédelmi ütegektől kért tűztámogatást, de a nagy köd miatt a szárazföldről nem lehetett megállapítani, melyik hajó baráti és melyik ellenséges és ezért az ütegek nem nyitottak tüzet.

A helgolandi cirkálók beérkezése[szerkesztés]

08:58-kor (07:58 GMT) a Frauenlob és a Stettin felbukkant a színen és ezzel megmentették az aknakereső flottillát. A brit rombolók kénytelenek voltak kitérni előlük és az Arethusa és a Fearless irányába hátráltak. A könnyűcirkálók között kialakuló harcban a Fearless egy találatot ért el a Stettinen, harcképtelenné téve annak egyik ágyúját. A csak könnyebb sérülést szenvedett német cirkáló miután a visszavonuló rombolók sikeresen elszakadtak az ellenségtől visszább maradt, hogy az összes kazánját felfűthesse.

Ugyanakkor a Frauenlobra tüzet nyitott az Arethusa és a két cirkáló tűzpárbajba keveredett egymással, melynek során a déli irányra álló brit cirkálót a német 09:25-ig (08:25 GMT) üldözte. Bár elméletileg az Arethusa számított az erősebb hajónak, tűzerejét erősen korlátozta két 105 mm-es ágyújának meghibásodása és az egy harmadik tüzelés közbeni sérülés miatti kiesése. A tíz darab 10,5 cm-es ágyúval felszerelt Frauenlob pontos tüzének köszönhetően súlyos károkat tudott okozni az ellenségben. Az egyik lövedéke felgyújtott a brit cirkáló fedélzetén egy kordit kivetőtöltetet, mely lángba borította fedélzetét, további becsapódó lövedékek hatására pedig víz tört be a gépházba 10 csomóra csökkentve a sebességét. Miután elveszítette a kapcsolatot a sérült Stettinnel, a Frauenlob visszafordult Helgoland felé és segített vontatni a sérült T 33 aknaszedőt. Az összecsapásban a brit hajó mindössze 10 perc alatt 35 találatot kapott és csak egyetlen működő ágyúja maradt. A küzdelemben a Frauenlob 10 találatot kapott, de egyik sem súlyos. Fedélzetén 5 fő esett el, 32 megsebesült.

09:12-kor (08:12 GMT) – a Frauenlobbal folytatott csatározás elején – Tyrwhitt visszatért az eredeti tervhez, miszerint keletről nyugati irányba haladva fésülik át a területet.[14] Észleltek hat visszatérőben lévő rombolót, melyek kitérve előlük elmenekültek. A német kötelék zászlóshajójának, Ballis sorhajókapitány V 187 jelű rombolójának útját elvágta a Goodenough által korábban előreküldött két cirkáló, a Nottinghamet és a Lowestoft. Ballis abban bízva, hogy a meglepetésszerű manőverrel sikerül a brit rombolók között elhaladnia, visszafordult irányukba. A terv kis híján sikerült, mert a briteket elbizonytalanította először a manőver és nem voltak biztosak abban, hogy egy német vagy egy brit hajó közeledik-e, de a V 187 nyolc ellenséges romboló gyűrűjébe került és a rázúduló heves tűzben hamar elsüllyedt.[15] A halottai között volt Ballis sorhajókapitány és Lechler sorhajóhadnagy (Kapitänleutnant), a hajó parancsnoka.

A hajótörötteket kimenteni igyekvő brit rombolókra a közben helyszínre érkező Stettin könnyűcirkáló – nem észlelvén a tevékenységüket – tüzet nyitott, melyek így felhagytak a mentéssel és a Goshawk és Defender rombolók vízre tett egy-egy mentőcsónakját a bennük lévő saját tengerészeikkel is hátra kellett hagyják. Az eseményeket szemmel követő E4 jelű tengeralattjáró kilőtt egy torpedót a Stettinre, de nem talált vele célt. A Stettin megpróbálta legázolni a tengeralattjárót, de az még idejében alámerülve megmenekült. Mire ismét feljött a felszínre, már az összes nagyobb hajó elhagyta a területet. Ezután kimentette a csónakokban maradt brit tengerészeket. Mivel a tengeralattjáró kis mérete miatt nem vehette fedélzetére a német túlélőket, azokat a csónakokban hagyva ellátták egy iránytűvel és megadták nekik a legközelebbi szárazföldhöz (Helgoland szigetéhez) vezető irányt.[16]

A Stettin jelentésére, miszerint a britek visszavonulóban vannak, a Hela és az Ariadne visszatértek eredeti járőrpozíciójukba. Erősítésként Wilhelmshaven felől a Cöln és a Straßburg könnyűcirkálók érkeztek, míg az Ems felől a Paschen sorhajókapitány indult útnak a Mainz-cal.

Zavar a brit oldalon[szerkesztés]

HMS Cressy

09:15-kor (08:15 GMT) Keyes a Lurcherrel és más rombolókkal haladva észlelt két négykéményes cirkálót. Mivel nem volt tisztában avval, hogy további brit cirkálókat is a rajtaütés támogatására küldtek, jelezte az Invincible csatacirkálónak, hogy üldözőbe vette két német cirkáló. Az üzenetet vételező Goodenough felhagyott az ellenség keresésével és Keyes megsegítésére az általa megadott irányban lévő saját két hajója, a Lowestoft és a Nottingham felé fordult. Keyes őket is észlelve úgy vélte, hogy már négy cirkáló vette üldözőbe és rádión értesítette az Invincible és a New Zealand csatacirkálókat arról a szándékáról, hogy irányukba igyekszik vonni őket. Keyes végül azonosította a Southamptont még mielőtt tüzet nyitottak volna egymásra a brit hajók és ezután igyekeztek felzárkózni Tyrwhitthez. A Goodenough hajóit fenyegető veszély azonban még nem múlt el, mivel a tengeralattjárók még nem tudtak az utólagosan elindított erősítés jelenlétéről. 10:30-kor (09:30 GMT) az E6 brit tengeralattjáró két torpedót lőtt ki a Southamptonra, de elvétette azt. A Southampton a támadást észlelve megpróbálta legázolni a tengeralattjárót, de ez nem sikerült neki. Közben a rajuktól elszakadt Lowestoft és a Nottingham túl távolra került ahhoz, hogy kommunikálhassanak a többi cirkálóval, ezért a csata hátralévő részében már nem játszottak szerepet.[17]

Miután vételezte az üldözésről szóló üzenetet, Tyrwhitt visszafordult Keyes támogatására. Eközben észlelte a Stettint, de a ködben még az előtt szem elől veszítette, hogy találkozott volna a Fearless-szel és az őt kísérő rombolókkal. 11:17-kor (10:17 GMT) a Fearless a súlyosan megsérült Arethusa mellé állt és 20 percig így is maradtak, míg az utóbbi kazánjait ki nem sikerült javítani.[18]

Maaß cirkálóinak érkezése[szerkesztés]

A lángokban álló SMS Mainz, egy brit hadihajóról készített, erősen retusált[19] felvételen

Eddigre a Cöln, a Straßburg és az Ariadne kifutott Wilhelmshavenből, míg a Mainz az Ems felől közeledett a csata helyszínéhez. Maaß ellentengernagy még mindig nem volt tisztában a támadás jellegével, ezért hajóit szétbontakoztatta az ellenség keresésére. Elsőként az északkeletnek tartó Straßburg talált rá az Arethusára 12:00-kor gránátokat és torpedókat lőve ki rá, de az ellenséges rombolók által rá kilőtt torpedók miatt vissza kellett vonulnia. Amint Tyrwhitt nyugati irányba tért ki a Straßburg támadása elől, Maaß zászlóshajója, a Cöln bukkant fel délkeleti irányból közeledve. Szinte összes sortüze a sérült brit cirkáló közvetlen közelében csapódott be 10-30 yardnyi távolságra (8-24 m) és a kilőtt két torpedója is csak kevéssel vétette el a célt. Négy brit romboló torpedói és a segítségül hívott Fearless ezt a cirkálót is meghátrálásra késztették. Tyrwhitt rádión segítséget kért Beatty-től és Goodenough a négy cirkálójával is a segítségére igyekezett.[20]

A 40 mérföldre (65 km) északnyugati irányban lévő Beatty a beérkező üzenetek alapján követte az eseményeket. Jelentése szerint 12:00-kor (11:00 GMT) a kötelékét három tengeralattjáró is megtámadni készült, de a kísérő négy romboló közbeavatkozása megakadályozta őket ebben. Valójában csak téves észlelésekről volt szó. 12:35-re Tyrwhitt erői még mindig nem teljesítették az előre eltervezett feladatukat és visszavonultak attól tartva, hogy a dagály miatt a nagyobb német hajók is kihajózhatnak már és bekapcsolódhatnak a küzdelmekbe. Beatty bizonytalan volt, mert nem tudta pontosan milyen német hadihajók vesznek részt az ütközetben (a segélykérő üzenetekben egy nagy cirkálót is említettek) és nem akarta kockáztatni értékes csatacirkálóit. Zászlóstisztjéhez (Flag officer) a Lion parancsnokához fordulva így szólt: „Támogatnom kellene Tyrwhitt-et, de az ország nem bocsátja meg nekem, ha elvesztek egy ilyen értékes hajót”.[21] Chatfield sorhajókapitány közölte vele, hogy mindenképp segíteniük kell. Sikerült meggyőznie erről Beatty-t és az öt csatacirkáló kelet-délkeletnek indult teljes gőzzel abban az előre meghatározott sávban, melyet a hajnali órákban a kapitális hajók bevetése számára a Lurcher és Firedrake rombolók átvizsgáltak aknák után kutatva.[22] Ekkor egy órányi hajóútra volt az összecsapás helyszínétől. Bár a németekénél jóval erősebb hajói nyilvánvalóan segíthettek kimenteni a bajból a könnyű erőket, fennállt annak esélye is, hogy torpedótalálat érheti valamelyik csatacirkálóját vagy német csatahajókkal futnak össze és emiatt veszhet oda egyik vagy másik a fontos hajótípusból.[23]

a süllyedő Mainz, mellette a mentést végző egyik brit romboló
a HMS Laertes L-osztályú romboló

12:30-kor (11:30 GMT) Tyrwhitt flottillája összetalálkozott a délről, az Ems felől érkező Mainz könnyűcirkálóval, mellyel 20 perces tűzpárbajt vívtak. A német hajó találatokat ért el a Laurel, Liberty és Laertes rombolókon, utóbbit egy sortüzének mind a négy lövedéke eltalálta és mozgásképtelenné tette. Goodenough cirkálóinak felbukkanásakor (12:50) azonban megpróbált elmenekülni a túlerő elől. Goodenough üldözőbe vette a Mainzot, mely azonban a menekülése közben az Arethusa és a rombolói irányába haladt. A kormányművét ért sérülés miatt visszakanyarodott Goodenough hajói elé. Számos lövedék és egy torpedó találata után 13:20-kor parancsnoka elrendelte az elsüllyesztését és a hajó elhagyását. A parancs azonban sokakhoz nem jutott el és tovább folytatták a kilátástalan harcot több torpedót is kilőve, melyek azonban nem találtak célba. 13:25-kor a britek beszüntették a lövetését és Keyes a Lurcherrel a Mainz mellé állt, hogy kimentsék a túlélőket.[24]

A Southampton egyik tisztje, Stephen King-Hall így írt a német könnyűcirkáló pusztulásáról:

„Valami történt vele a ködben, mert szinte mozdulatlanul ringott a vízen. Most már bizonyos, hogy megtorpedózta egy romboló, bár soha nem fogjuk megtudni, melyik tudott a ködben elé kerülni és eltalálni, lehetővé téve számunkra, hogy utolérjük…..Mindenesetre egy torpedó eltalálta a Mainz-ot, mi pedig megközelítettük annyira, hogy minden sortüzünk eltalálta. Az egész hajót elborította a sárga láng és füst, ahogy lövedékeink felrobbantak. Az oldalán tátongó lyukak vörösen izzottak, jól mutatva a hajó belsejében égő tüzeket. Rendszertelen időközönként a hátsó ágyúi egyike megszólalt, gránátját mérföldekre kilőve. A cirkáló tíz perc alatt csöndesen füstölgő ronccsá vált, a vízszint az elülső horgonyáig ért. Hangyaszerű alakokat lehetett látni, ahogy a vízbe ugrálnak, amint megközelítettük….Száz, vagy annál is több túlélő lebegett mentőmellényben a vízen, kezét felemelve, segítségért kiabálva. Épp azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk, amikor „művűnk” szemléléséből északi irányból hirtelen felhangzó lövöldözés riasztott fel. A Liverpool hátra maradt, hogy kimentse a vízben lévőket és elsüllyessze a Mainz-ot, a Southampton pedig a többi könnyűcirkálóval megindult az újonnan kialakult összecsapás felé.”[25]

Mikor később a Mainz túlélőit átszállították a Beatty kötelékéhez, az altengernagy a következő jelzéssel fogadta a hadifoglyokat: „Büszke vagyok, hogy ilyen bátor embereket üdvözölhetek a rajom fedélzetén.”

A csatacirkálók fellépése[szerkesztés]

a csata utolsó fázisa (12:30–13:40 GMT)
a Lion csatacirkáló, Beatty zászlóshajója
a New Zealand csatacirkáló a Helgolandi-öböl felé tart a csata napján

Épp mikor a britek beszüntették a tüzelést a Mainzra (13:25), a Straßburg és a Cöln együtt lendültek támadásba az Arethusa ellen, de a már súlyosan sérült brit könnyűcirkálót megmentette Beatty csatacirkálóinak felbukkanása. A rombolókon szolgáló egyik tiszt erről később így írt:

„Egyenesen előttünk gyönyörű egymásutáni sorrendben, mint ahogy elefántok sétálnak át egy falka (…) kutyán, úgy érkezett a Lion, a Princess Royal, az Invincible és a New Zealand; …Mily szolid, egetrengető volt látványuk. Megmutattuk nekik legújabb támadóinkat; … és mi nyugatnak fordultunk, míg ők keletnek tartottak; … és csak egy kevéssel később már hallottuk is ágyúiknak mennydörgését.”[26]

A csatacirkálók felbukkanásakor a Straßburgnak sikerült elszakadnia és elmenekülnie, de a Cöln hamar több találatot is kapott és a visszavonulási útvonalától elszakított könnyűcirkálót hamar mozgásképtelenné tették a csatacirkálók jóval nagyobb űrméretű lövedékei. Az azonnali elsüllyedéstől az Ariadne 14:00 körüli felbukkanása mentette meg. Beatty üldözőbe vette a régi építésű cirkálót és hamar súlyosan megrongálta ezt az egységet is. A kis távolságokból leadott sortüzek következtében már negyed óra elteltével teljes hosszában lángokban állt és már süllyedőben volt mikor hátrahagyta. Az Ariadne még el tudott vonulni, de megmenteni már nem lehetett. Végül 16:00 körül merült a hullámok alá. A helyszínre időközben megérkező Danzig és Stralsund mentették ki a túlélőit. Az Ariadne parancsnoka így írt a hajója pusztulásáról:

„(…) két hajó tűnt elő a ködből, melyek közül az orrtól jobbra lévő nem felelt a jelzésünkre. Csatacirkálónak tűnt, ezért azonnal megfordultunk. A másik hajó a Cöln volt (….) Az ellenség áthelyezte a tüzét a Kölnről az Ariadnéra, amely hamarosan kapott egy találatot elöl, ami felgyújtotta a szénraktárát. A mellette lévő kazánházat a füst miatt el kellett hagyni. Öt kazán így kiesett és a cirkáló sebessége 15 csomóra csökkent. Az ellenség mögött, amelyet körvonala alapján a Lion angol zászlóshajónak azonosítottunk, egy másik csatacirkáló is feltűnt és a küzdelembe bekapcsolódva lőtte a hajónkat úgy fél óráig 4,5-6 km távolságból de néha csak 3,3 km-ről (….) Az Ariadne számos nehézgránát találatot kapott, köztük többet a hátsó részre, amely lángba borult (…) A hajó elejét is számos komoly találat érte: az egyik átütötte a páncélfedélzetet és szétrombolta a torpedó-kamrát, egy másik meg a gyengélkedőbe csapódott és megölte annak személyzetét. A hajó közepe és a híd furcsa módon egy gránátot sem kapott. Lehetetlen volt megállapítani, hogy hány találat érte a cirkálót (…) A kitörő tüzeket az óriási lángok miatt lehetetlen volt eloltani.”[27]

14:10-kor (13:10 GMT) Beatty észak-nyugatnak fordult és a többi brit hajónak is elrendelte a visszavonulást, mivel a dagály miatt már számítani lehetett arra, hogy a kapitális német hajók is felbukkanhatnak a színen. A súlyosan sérült Arethusát a Hogue vette vontába. A britek visszaúton ismét összetalálkoztak a Cölnnel, mellette 3 km távolságban elhaladva tüzet nyitottak rá és az újabb találatok következtében 14:35-kor elsüllyedt. A hajótörötteinek kimentését egy tengeralattjáró felbukkanása akadályozta meg. Két nap múlva egy német hajó mentett ki egy túlélőt a hajó elsüllyedését túlélő körülbelül 250 emberből. Az elesettek között volt Maaß ellentengernagy is.[28]

A német cirkálók közül négynek sikerült megmenekülnie, főleg a ködnek köszönhetően – bár a vesztüket is ez okozta. A Straßburg kis híján belefutott a csatacirkálókba, de még idejében felismerte őket és kitért előlük. Négy kéménnyel rendelkezett, akárcsak a brit Town-osztályú könnyűcirkálók és ez kellően elbizonytalanította a briteket ahhoz, hogy elég ideje maradjon a ködbe való menekülésre. A Moltke és a von der Tann csatacirkálók 15:10-kor hagyták el a Jadét és óvatosan keresni indultak a többi hajót. Hipper ellentengernagy később indulva a Seydlitz-cel 16:10-re ért a csata térségébe, de eddigre az összecsapás már véget ért.[29]

Veszteségek[szerkesztés]

a Cöln partra sodródott sérült kuttere a kölni Eigelstein-kaputoronyban

Az összecsapásban a németek három könnyűcirkálót (Mainz, Cöln, Ariadne) és egy rombolót (V 187) veszítettek. A Frauenlob súlyos, a Straßburg és a Stettin könnyűcirkálók könnyebb sérüléseket szereztek. A V 1 és S 13 rombolók valamint a D 8 és a T 33 jelű aknaszedők megrongálódtak, közülük az T 33-at a V 3 illetve a Frauenlob vontatta el.

A Cöln 485 főnyi legénységéből csupán egy embert találtak élve napokkal a hajó elsüllyedése után. A Mainz-cal 89 ember veszett oda. Az Ariadne elsüllyedése a személyzet 64 tagjának halálával járt, 170 embert a Danzig, 59 főt a Stralsund mentett ki róla. A németek összvesztesége 1242 fő, ebből a halottak száma 712, a sebesülteké 149 volt. Az elesettek között volt a II. felderítőcsoport parancsnoka, Leberecht Maaß ellentengernagy is. A britek 336 hadifoglyot ejtettek (közülük 224-et Keyes sorhajókapitány a Lurcherrel). A foglyok között volt Wolfgang von Tirpitz tengerészfőhadnagy, az altengernagy egyik fia is.

A britek nem veszítettek el hajót, de az új Arethusa könnyűcirkáló és három romboló (Liberty, Laurel, Laertes) súlyosan megrongálódott, egy további rombolót kisebb károk értek. Két hajójuk is vontatásra szorult: a súlyosan sérült Arethusát a Hogue, a Laurelt az Amethyst vette vontába. A britek halottainak száma 35 fő, a sebesültjeiké 40 volt.

Következmények[szerkesztés]

A csata legfontosabb eredménye talán a császárra tett hatása volt. Hajói épségének megőrzése érdekében úgy határozott, hogy a flottának "vissza kell tartania magát és kerülnie kell az olyan akciókat, melyek nagyobb veszteségekhez vezethetnek". Hugo von Pohl tengernagy, a haditengerészet vezérkari főnöke Friedrich von Ingenohl tengernagynak, a Hochseeflotte parancsnokának rádióüzenetében megjegyezte, hogy Vilmos császár "a flotta megőrzéséért aggodva (…) azt kéri Öntől, hogy kérje ki a hozzájárulását mielőtt megkezdene egy jelentős hadműveletet." Tirpitzet felháborította ez a döntés. A háború után a következőket írta:

„A császár nem akart ilyen veszteségeket (…) A császár utasításokat adott ki (…) az egyik Pohllal tartott meghallgatás után – ahova engem szokás szerint nem idéztek be –, melyek szerint az északi-tengeri flotta parancsnokának korlátozzák a kezdeményezési lehetőségeit. A hajók elvesztését el kellett kerülni; a flottával való hirtelen kitöréseket kerülni kellett és minden nagyobb vállalkozást engedélyeztetni kellett Őfelségével. Az első adódó alkalmat megragadtam, hogy kifejtsem az ilyen lefojtott stratégia alapvető helytelenségét. E lépésem nem járt sikerrel, sőt ellenkezőleg, ettől a naptól kezdődően a császár és köztem egyre jobban elhidegült a viszony.”[30]


Churchill a háború utáni írásában így emlékezett vissza a csata következményeire:

„Mindaz amit [a németek a csatából] láttak az volt, hogy a britek nem hezitálnak kockára tenni a legnagyobb hajóikat és a könnyű hajóikat a legvakmerőbb támadó hadműveletben, majd sértetlenül térnek vissza. Úgy éreztek, mint ahogy mi éreztünk volna, ha német rombolók törtek volna be a Solent-szorosba és a csatacirkálóik Nabig törtek volna előre. Ennek az akciónak messzemenő következményei voltak. Ezt követően a brit haditengerészet tekintélye nehezedett minden német tengeri hadműveletre … A német haditengerészetre valóban "szájkosár" került. Egyes tengeralattjárók és aknarakók titkos mozgásán kívül egy kutya sem moccant augusztustól novemberig. (…) A németek semmit nem tudtak a törzskarunk munkájának hibáiról vagy a kockázatról, amit felvállaltunk.”[31]

A Southampton fedélzetén lévő egyik szemtanú, Stephen King-Hall hadnagy a következőképpen emlékezett vissza a csata kellemetlen tapasztalataira és a brit vezetés tevékenységének hibáira:

(…) Amit e kivonatokból ki lehetett következtetni, aszerint a törzskar munkája majdhogynem kriminálisnak volt nevezhető és csaknem csoda kellett ahhoz, hogy ne süllyesszük el egy vagy több tengeralattjárónkat vagy azok egyike-másika ne süllyesszen el minket. Ezenfelül ha valaki mondjuk 1917-ben felvetette volna, hogy a csatacirkálóink tengeralattjárók elleni kíséret nélkül rohangáljanak a csatahajóflottától több száz mérföldnyi távolságra egy aknákkal telerakott térségben a német csatahajóflottától néhány mérföldnyire, akkor azonnal betegszabadságra küldik.
Éppen azért mert papíron a (kíséret nélküli) csatacirkálók jelenlétéből abszurd feltételezés volt azt hinni, hogy a logikusan gondolkodó németek mozdulatlanul időznek majd Wilhelmshavenben a Jade-torkolat homokpadján lévő túl alacsony apály miatt!
Szeretném azt írni, hogy ez a fontos hidrográfiai jelenség a terv része volt, de ezt csak jóval később fedezték fel. Mindazonáltal az ütközet nagy stratégiai és politikai következményekkel járt. A német haditengerészet állományának tagjai éppoly bátrak és legalább olyan képzettek voltak, mint a mieink; a hajóik erősebbek voltak a mi hasonló kategóriájú hajóinknál; a tüzérségük sokkal pontosabban lőtt. Mégis minden német tengerész tudatában ott volt, hogy azzal a haditengerészettel állnak szemben, amely nagyjából már négy évszázada uralja a tengereket. A német tengerész tisztelettel és már-már hagyományos hódolattal érzett a brit haditengerészet iránt és kisebbségi komplexussal vonult hadba a háború elején, éles ellentétben a német szárazföldi hadsereggel, mely felsőbbrendűségi tudatot érzett a többi hadsereggel szemben. Ezért erős sokként hatott a német haditengerészetre … a merész hadművelet kivitelezése és az ütközet sikeres megvívása szó szerint a fő német flottatámaszpont látótávolságán belül.[32]

Az ütközetből mindkét fél vonhatott le tanulságokat. A németek úgy vélték, hogy a kikötőt külön-külön elhagyó cirkálóik nem ütköznek majd nagyobb ellenséges egységekbe vagy nagyobb kötelékekbe, mivel nem értesültek a bevetési területen uralkodó korlátozott látási viszonyokról. Nem tartották egyben a hajóikat, amivel jobb esélyeik lettek volna bármelyik összecsapásban. Mikor Beatty-nek választania kellett, hogy hátra hagyja-e az egyik egységét a mozgásképtelenné vált hajók elsüllyesztésére, akkor inkább úgy döntött, hogy egyben tartja a raját és csak később tért vissza végezni velük. Goodenough ellenben elveszítette két kiküldött cirkálóját a rajából, melyek aztán már nem is játszottak szerepet az ütközetben.[33]

A több, de kisebb kaliberű (10,5 cm) ágyúkkal felszerelt német könnyűcirkálók gyorsabban tudtak sortüzeket leadni. A brit könnyűcirkálók kevesebb számú, viszont nagyobb űrméretű (152 mm) lövedékei hatékonyabbnak számítottak, de a német feljegyzések szerint feltűnően nagy arányban nem robbantak fel becsapódáskor. A német cirkálókat az okozott súlyos károk ellenére is nehezen lehetett elsüllyeszteni és tüzérségi teljesítményük nagy hatással volt a britekre. A brit és a német források is megemlítették a pusztulásra ítélt német hajók végső küzdelmük során tanúsított elszántságát és bátorságát.[34]

A német oldal veszteségeihez a kommunikációs hibák is hozzájárultak, mivel senki nem jelentette a brit cirkálók jelenlétét Hippernek egészen 14:35-ig és a látási viszonyokról sem számoltak be a harcban álló erők. Ha tudott volna a brit cirkálókról, akkor csatacirkálóival előbb kihajózik és egyesíti a flottáját. Ezzel akár megelőzhette volna a német veszteségeket és ehelyett ő okozhatott volna súlyos veszteségeket a visszavonuló briteknek. A brit hadművelet a vártnál hosszabb ideig elhúzódott, így a nagyobb német hajók kihajózhattak volna a magasabb vízállás idején.[35] Maaß a cirkálóival egyedül indult felderítésre és a korábban visszavonult rombolókat nem hívta segítségül, holott nagy segítségükre lehettek volna az ütközetben és megkönnyíthették volna számukra az elszakadást az ellenségtől.

A brit oldal kommunikációja is gyenge volt és számos félreértéshez vezetett. Jellicoe be nem vonása a hadművelet megtervezésébe kis híján katasztrófához vezetett számukra. Ezt az erősítések útnak indításával sikerült megelőzni, habár az ezt követő kommunikációs hibák következtében a brit hajók nem voltak tudatában az újonnan érkezőkről, ami miatt a kötelékek egymásra is támadhattak volna, arra pedig nem volt mód, hogy a tengeralattjáróikat is értesítsék az új egységek felbukkanásáról, melyek így szintén támadást indíthattak ellenük. A harc hevében a brit hajók elmulasztották értesíteni egymást az összecsapásokról. Sturdee tengernagynak, az admiralitás vezérkari főnökének a döntése volt, hogy ne értesítsék Jellicoe-t az akcióról és ne küldjenek további nagyobb hajókat az eredeti kérésnek megfelelően. Keyes csalódottságot érzett afelett, hogy a hadművelethez kért további cirkálók támogatása nélkül nem lesz lehetősége nagyobb sikereket elérni. Amint tudomást szerzett a tervezett rajtaütésről, Jellicoe erősítést indított útnak a Grand Fleet kötelékéből. A flottaparancsnokot felháborította, hogy az admiralitás nem kívánta megvitatni a rajtaütést a vele.[36]

A németek az események értékelése során arra jutottak, hogy a rombolókkal végrehajtott őrjáratozás idő- és energiapocsékolás csupán, melynek során a hajóik támadásnak is ki vannak téve. Ezzel felhagyva védelmi aknamezők telepítésébe kezdtek, hogy ezek segítségével tartsák távol az ellenséges hajókat. A rombolóik így mentesültek a folytonos őrjáratozás alól és ehelyett a nagyobb hajók biztosításában vehettek részt. A csatát követően a cirkálóikat többet már nem küldték ki egyesével[37] és néhány kapitális hadihajót folyamatos készültségben tartottak a Jade-öböl előtti Schillig-révnél, ahonnan az árapálytól függetlenül szükség esetén bármikor kihajózhattak a nyílt tengerre.

A britek belátták, hogy nem szabadott volna az Arethusát csatába küldeni hiányosan kiképzett személyzettel és meghibásodásra hajlamos lövegekkel. Kifogás érte a hajóik gyenge tüzérségi teljesítményét, mivel jelentős mennyiségű lövedéket és torpedót lőttek ki nagyon alacsony találati aránnyal. Ez a kritika később kontraproduktívnak bizonyult a doggerbanki csata során, ahol túlságosan igyekeztek a lőszer pazarlását elkerülni és emiatt több lehetőséget elszalasztottak a német hajók megrongálására.[38]

A Magdeburg könnyűcirkáló két nappal korábbi Balti-tengeren való elvesztése után újabb veszteségek érték a Kaiserliche Marinét. Pár héttel később azonban jelentős sikert könyvelhettek el a németek is három brit páncéloscirkáló holland partok előtti elsüllyesztésével. A haditettet az U 9 tengeralattjáró rövid idő alatt egymaga vitte végbe.

Emlékezete[szerkesztés]

  • A Cöln egyik kutterét az ütközet után pár nappal Norderney szigetének partjára sodorta ki a tenger. A sérült állapotában meghagyott csónak ma Köln egyik várkapujában, az Eigelsteintorburgban van kiállítva.
  • A Kriegsmarine egyik rombolóját, a Z 1 Leberecht Maasst a csatában elesett német ellentengernagy után nevezték el.
  • Az odaveszett hajók régészeti feltárását 2017 nyarán kezdték meg és várhatóan évekig el fog tartani a vállalkozás. Elsőként az Ariadne roncsát vizsgálták meg. A kutatási eredményekből tárlatot terveznek nyitni a Museum Helgolandban.[39]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A térségben 1917-ben egy másik, kisebb jelentőségű tengeri ütközet is zajlott (második helgolandi csata), mely miatt utólag az 1914-est összecsapást ’’első helgolandi csatának’’ nevezik.
  2. Massie 2004, 72–73. o.
  3. Massie 2004, 73. o.
  4. Massie 2004, 80. o.
  5. A szövegben az időpontok a Közép-európai idő szerint kerülnek említésre, ami megegyezik a magyar idővel. A brit feljegyzésekben az időpontok a Greenwichi középidő (GMT) szerint vannak megadva.
  6. Massie 2004, 98–99. o.
  7. Massie 2004, 99. o.
  8. Massie 2004, 100. o.
  9. Goldrick 114. o.
  10. Massie 2004, 101. o.
  11. Corbett 2009, 100. o.
  12. Más forrás a tengeralattjáró támadása és felszíni hajók észlelése között eltelt időtartamot egy órára teszi, az időpontok alapján viszont ez pont két óra. Lehetséges, hogy a romboló egy órán át kereste a tengeralattjárót és onnantól kell számítani az egy órát.
  13. Massie 2004, 102–103. o.
  14. A mellékelt térképvázlat szerint a Fearless 09:13-kor (08:13 GMT) nyugati irányra is állt, Tyrwhitt az Arethusával csak 09:25 körül, miután a Frauenlobbal vívott tűzpárbaj véget ért.
  15. A brit beszámolók szerint a Goshawk rombolót egy találat érte 200 yard távolságból, mikor már a túlélők kimentéséhez közelített a német hajóhoz. A lövedék az étkezdébe csapódva robbant, élőerőben nem okozott kárt.
  16. Massie 2004, 105. o.
  17. Massie 2004, 106. o.
  18. Massie 2004, 107. o.
  19. A felvétel többszöri retusáláson esett át. Az eredeti fotón a hajó az Északi-tenger látási viszonyaihoz igazodó világos színben látható, hátsó részét elfedi a gomolygó füst (lásd itt). Vélhetőleg előbb a hajó hátulsó részét eltakaró füstöt tüntették el, helytelenül meghúzva a tat alakját valamint döfőorrt rajzolva a hajó elejére (lásd itt), majd a hajótestet sötétre mázolták és a híd elé egy markáns ágyút rajzoltak, mivel ezt a rendes felvételen nehezen lehet kivenni. A változtatások révén a hajótest helyzete is megváltozott, így fordulhat elő, hogy míg az szinte teljes oldalnézetbe került, a felépítmény a híddal félig elfordítva látható rajta. - A szerk.
  20. Massie 2004, 107–108. o.
  21. Kiss László: Csatahajók az első világháborúban
  22. Services performed by Submarines since the Commencement of Hostilities (kivonat), Roger Keyes jelentése, 1914. október 11.
  23. Corbett 2009, 117. o.
  24. Corbett 2009, 114–116. o.
  25. Kiss László: Csatahajók az első világháborúban
  26. Massie 2004, 112. o.
  27. Kiss László: Csatahajók az első világháborúban
  28. Corbett 2009, 116–119. o.
  29. Massie 2004, 112–114. o.
  30. Tirpitz 1919, 91. o.
  31. Churchill 1923, 309. o.
  32. King-Hall 1952, 105–106. o.
  33. Massie 2004, 118–119. o.
  34. Massie 2004, 119. o.
  35. Massie 2004, 114. o.
  36. Massie 2004, 99, 116–117. o.
  37. Massie 2004, 120. o.
  38. Massie 2004, 118. o.
  39. Das vergessene Seegefecht - Forscher untersuchen Wracks von 1914, Kieler Nachrichten online, 2017. augusztus 26.

Fordítás[szerkesztés]

Forrás[szerkesztés]

Irodalom

Újságcikk

Ajánlott olvasmány

Linkek

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Helgolandi csata (1914) témájú médiaállományokat.

Lásd még