Londoni egyezmény (1913)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A londoni egyezmény (angol protocol of London) az első Balkán-háborút lezáró, 1913. május 30-án aláírt békeszerződés, amelyet az európai nagyhatalmak teljes felhatalmazásával működő londoni nagyköveti konferencia készített elő. Az egyezmény által rendezett legfőbb pontok Albánia függetlensége és államhatárai, a Szandzsák, Koszovó, Macedónia és Trákia hovatartozása, valamint az Oszmán Birodalom nyugati határai voltak.

A londoni egyezmény határozatait a Balkán-szövetség országai elégedetlenül vették tudomásul, s ennek következményeként 1913. június 29-én kitört a második Balkán-háború. A régió helyzetének időleges rendezését az ezt az újabb konfliktust lezáró, 1913. augusztus 12-én aláírt bukaresti egyezmény oldotta meg.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1912. október 8-án kitört háború során a Balkán-szövetségbe tömörült nemzetállamok, Bulgária, Görögország, Szerbia és Montenegró erőiket egyesítve megtámadták az Oszmán Birodalmat. A török sereget Bulgária Konstantinápolyig szorította vissza, a függetlenségét vlorai nemzetgyűlésen, 1912. november 28-án kikiáltó Albánia északi részét Szerbia és Montenegró, déli területeit pedig Görögország rohanta le. Makedónia középső részét szintén Szerbia, déli területeit Görögország, Trákiát pedig Bulgária foglalta el. Török kezdeményezésre 1912. december 3-án a hadban álló felek két hónapra szóló fegyverszünetet kötöttek, és a nagyhatalmak által kezdeményezett londoni nagyköveti konferencián december 17-én Londonban megkezdődtek a békét előkészítő tárgyalások.[1] A brit külügyminiszter, Edward Grey elnökletével zajló tárgyalássorozaton Franciaország, Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország Londonba akkreditált nagykövetei vettek részt. A háborúban érintett államok küldöttségei csupán megfigyelőként vehettek részt a konferencián.[2]

Albánia függetlensége felől már 1912. december 20-án pozitív döntés született,[3] hosszabb viták árán pedig a nagykövetek 1913. március 22-éig döntést hoztak az albán állam északi és északkeleti határairól is.[4]

Az egyezmény tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A végül 1913. május 30-án aláírt egyezményben a törökök lemondtak európai területeik nagy részéről a balkáni nemzetállamok, illetve Albániáról a nagyhatalmak javára. A londoni egyezménnyel a nagykövetek konferenciája elismerte az albán állam létét, a Balkán-szövetség tagjai pedig belenyugodtak, hogy a jövőben egy a nagyhatalmak delegáltjaiból álló Nemzetközi Határbizottság rendezi és állapítja meg az albán államhatárokat, illetve a vitatott hovatartozású égei-tengeri szigetcsoportok kérdését.[5]

Az egyezmény rendelkezései nagy vonalakban a következők voltak:

  • Albánia független állam, a szerbek megszállta Koszovót és Nyugat-Macedóniát kivéve az albán területekről Szerbia, Montenegró és Görögország köteles csapatait kivonni;
  • a Szandzsákot Szerbia és Montenegró között felosztják;
  • Bulgária megkapja Trákiának az EnezKıyıköy vonaltól északra fekvő területeit.
  • Macedónia belső területeit Bulgária és Szerbia kapja, a partvidéki Thesszáliát pedig Görögországhoz csatolják.

A déli albán–görög államhatár kérdését a londoni egyezmény nem, csupán az 1913. december 17-én elfogadott firenzei egyezmény rendezte,[6] az albán közigazgatás intézményi kereteit részletező statútumot pedig végül 1913. július 29-én publikálták a nagyhatalmak.[7]

A nagyhatalmak később, 1912. augusztus 29-én írásba foglalták azt is, hogy Shkodra feladásáért cserébe Montenegró részére 30 millió frankos kölcsönt folyósítanak, s a jövőben kijelölik azt a montenegrói kikötővárost, ahova Szerbia korlátlan vasúti szállítási jogot kap.[8]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Pearson 2004:35; Csaplár 2010:290–291, 292.
  2. Jelavich 1996:II/93; Pearson 2004:35; Csaplár 2010:291; Elsie 2010:87.
  3. Jelavich 1996:II/93; Pearson 2004:36; Csaplár 2010:291; Elsie 2010:87, 200.
  4. Pearson 2004:37, 39.
  5. Pearson 2004:43; Csaplár 2010:300; Elsie 2010:87.
  6. Pearson 2004:52; Elsie 2010:199.
  7. Pearson 2004:44, 45; Csaplár 2010:304–305.
  8. Csaplár 2010:298.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Csaplár 2010: Csaplár-Degovics Krisztián: Az albán nemzettéválás kezdetei (1878–1913): A Rilindja és az államalapítás korszaka. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola. 2010. ISBN 9789632841762  
  • Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886  
  • Jelavich 1996: Barbara Jelavich: A Balkán története I–II. Ford. Balabán Péter. Budapest: Osiris; 2000. 1996. = Europica Varietas, ISBN 9633791200  
  • Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London;New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137