Albánia Határait Kijelölő Nemzetközi Bizottság

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Albánia Határait Kijelölő Nemzetközi Bizottság (angol International Commission for Definition of Albanian Boundaries; albán Komisioni Ndërkombëtar i Kufijve të Shqipërisë) az európai nagyhatalmak által a londoni nagyköveti konferencián 1913. augusztus 5-én felállított testület volt, amely az első Balkán-háború lezárásaként, demográfiai adatok és helyszíni bejárások alapján 1913. december 13-áig kijelölte a független Albánia Görögországgal közös határait. Az általuk meghatározott államhatárokat az 1913. december 17-én aláírt firenzei egyezmény foglalta össze.

Előzmények[szerkesztés]

Az albán függetlenség 1912. november 28-ai kikiáltását követően a brit külügyminiszter, Sir Edward Grey javaslatára 1912. december 17-én kezdetét vette a londoni nagyköveti konferencia. Egyik fő célkitűzése az volt, hogy az első Balkán-háború lezárásaként közös döntéssel rendezzék Albánia államszervezeti kereteinek és államhatárainak kérdését.[1] A Grey elnökölte konferencia állandó résztvevői az öt másik európai nagyhatalom – Franciaország, Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Oroszország – Londonba akkreditált nagykövetei voltak.[2] Az ország északi, Montenegróval és Szerbiával közös határairól már 1913. március 22-éig megszületett a döntés, amelyet végül az 1913. május 30-án aláírt londoni egyezménnyel ratifikáltak.[3] 1913 márciusától a déli, Görögországgal közös államhatár kérdése került napirendre.[4] Az egyezség lassan formálódott, nem pusztán azért, mert délen számottevőek voltak a vegyes albán–görög etnikumú területek, hanem az albánokat támogató Olaszország is vehemensen érvelt az Otrantói-szorossal kapcsolatos geopolitikai törekvései érdekében.[5]

Története[szerkesztés]

Az elvi döntés végül 1913. augusztus 11-én született meg, amelynek értelmében Korça, Leskovik, Përmet, Gjirokastra és Delvina albán területen marad, ám a pontos államhatárok meghúzására a tárgyalóasztal mellett ülő nagykövetek nem vállalkoztak.[6] Ezért már augusztus 5-én úgy döntöttek, hogy helyszíni szemle keretében ismerkednek meg a régió etnikai viszonyaival, s a feladat elvégzésére a nagyhatalmak delegáltjaiból álló nemzetközi határbizottságot kérték fel.[7] Úgy rendelkeztek, hogy a bizottság 1913. szeptember 1-jétől három hónapon keresztül végezze el a déli határkijelölés helyszíni munkáját, figyelembe véve a lakosság anyanyelvét és nemzeti érzelmeit, valamint a földrajzi viszonyokat egyaránt. A bizottság további feladatául jelölték ki, hogy szerezzen érvényt a már megállapított északi határvonal, a londoni egyezmény betartásának.[8]

A görög csapatok elől elmenekült albánok 1913. szeptember 3-án kelt emlékirata Nagy-Britannia külügyminiszteréhez, Sir Edward Greyhez:

„Tudomásunkra jutott, hogy az albán területeket korábban elfoglaló görög hatóságok most uszítják és mozgolódásra bujtják fel a lakosságot. A görögök evakuálását megelőző túlkapásokat és rombolást jól ismerjük Macedónia és Trákia példáján. Egész falvakat telepítenek ki, hogy az igazságot meghamisítsák a határbizottság előtt. Arra kérjük, hogy a brit kormány figyelmét minderre felhívva tegyék meg a megfelelő lépéseket nemzettársaink élete és vagyona védelmében.

Korçai, kolonjai, leskoviki, konicai, rogoui, përmeti, gjirokastrai és delvinai menekültek nevében: Idhomene Kosturi és Stavri Karoli[9]

A határbizottság két csoportra osztva végül csak októberben kezdte meg a munkát: a bizottság egyik része október 16-ától a délkeleti Kolonja vidékétől haladt a Jón-tengerig, míg az északi határvonalat az Ohridi-tó partján fekvő Lintől Shkodra felé haladó bizottsági tagok járták be október 18-a után.[10] A hónap végére nyilvánvalóvá vált, hogy az okkupált területek görög adminisztrációja mindent elkövet, hogy a határkijelölés munkáját ellehetetlenítse.[11] Olaszország és az Osztrák–Magyar Monarchia – a többi nagyhatalom tudta nélkül – diplomáciai jegyzékben tiltakozott a görög kormány és hivatalos szervek hozzáállása miatt. Szóvá tették, hogy a bizottság rossz tapasztalatokat szerzett, egyes görög agitátorok igyekeztek megakadályozni, hogy a bizottság az albán lakossággal találkozzék, felmérhesse helyzetüket és érzelmeiket. Esetenként az albán lakosságot ideiglenesen elszállították, és helyükbe szomszédos falvak görögjeit hozták a határbizottsági látogatás idejére. Arról is tájékoztatták a görögöket, hogy utasításukra a határbizottság olasz és osztrák–magyar delegáltjai minden olyan településre albán többségűként tekintenek, ahol azt tapasztalják, hogy görög részről akadályozzák vagy megnehezítik a munkájuk elvégzését. Egyúttal felszólították a görög kormányt, hogy csapataikat legkésőbb az év végéig vonják ki a már augusztusban Albániának ítélt területekről.[12] A határbizottság munkájának nehézségei a többi nagyhatalom előtt is ismertek voltak, ezért végül a brit kormány a többi nagyhatalom támogatása mellett azt javasolta, hogy a helyszíni munkát függesszék fel, és a bizottság térképek és demográfiai adatok alapján végezze el a déli határ kijelölését. Október 31-én a bizottság elhagyta Albániát és Firenzébe tette át székhelyét, ahol a helyi katonai földrajzi intézet segítségével folytatták a munkát.[13]

1913. december 13-áig a határbizottság elvégezte a déli államhatárok kijelölésének munkáját, amelynek eredményeit a december 17-én kelt, firenzei egyezményként ismert dokumentumban foglalták össze.[14] A döntés értelmében a két ország között húzódó határ követi a Szarantáporosz folyó medrét a Vjosa völgyéig, majd onnan az Ohridi-tóig úgy alakították ki a határvonalat, hogy Saranda, Delvina, Gjirokastra, Tepelena, Përmet, Leskovik és Korça körzetei Albániához kerültek, ugyanakkor Konica és Janina városai Görögországéi lettek.[15] A döntéssel mintegy 16 ezer görög ajkú népesség marad albán fennhatóság alatt, ugyanakkor a Görögországhoz került çamëriai területeken 80 ezer albán élt 10 ezer görög mellett.[16] A görög kormány elutasította a firenzei egyezmény elfogadását (ahogy az albánoknak ítélt területek katonai kiürítését is), az albánok viszont aláírták.[17]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Pearson 2004:35; Csaplár 2010:290–291, 292.
  2. Pearson 2004:35; Csaplár 2010:291; Elsie 2010:87.
  3. Pearson 2004:40–41; Csaplár 2010:294–296.
  4. Csaplár 2010:299.
  5. Pearson 2004:38, 42; Csaplár 2010:299–300.
  6. Pearson 2004:45; Csaplár 2010:301.
  7. Pearson 2004:43, 45; Csaplár 2010:301; Elsie 2010:199.
  8. Pearson 2004:45; Csaplár 2010:301; Elsie 2010:199.
  9. Durham 2001:34.
  10. Durham 2001:39.
  11. Pearson 2004:49; Elsie 2010:199.
  12. Durham 2001:33; Pearson 2004:49–50.
  13. Pearson 2004:50.
  14. Pearson 2004:52; Elsie 2010:199.
  15. Pearson 2004:52; Elsie 2010:199.
  16. Pearson 2004:52.
  17. Pearson 2004:52.

Források[szerkesztés]

  • Csaplár 2010: Csaplár-Degovics Krisztián: Az albán nemzettéválás kezdetei (1878–1913): A Rilindja és az államalapítás korszaka. Budapest: ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola. 2010. ISBN 9789632841762  
  • Durham 2001: M. Edith Durham: Albania and the Albanians: Selected articles and letters 1903–1944. Ed. by Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2001. ISBN 1903616093  
  • Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886  
  • Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137