Belgrádi egyezmény (1918)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A belgrádi egyezmény, másként belgrádi konvenció katonai egyezmény, amelyet 1918. november 13-án írtak alá Belgrádban az antant-főparancsnok megbízottai, Misics vajda, a szerb vezérkari főnök és Henrys tábornok, a Francia Keleti Hadsereg parancsnoka, magyar részről pedig a kormány megbízásából Linder Béla. A 18 pontos fegyverszüneti egyezményben a déli és keleti demarkációs vonalakat állapították meg, illetve előírásokat tartalmazott a kiürített területek közigazgatásáról és az antantcsapatok magyarországi mozgásáról.

Az egyezmény előzményei[szerkesztés]

Louis Franchet d’Espèrey tábornok, a balkáni francia főparancsnok

Miután 1918. november 3-án Victor Weber tábornok az Osztrák–Magyar Monarchia, és Armando Diaz az antant nevében aláírták a padovai fegyverszüneti egyezményt, Károlyi Mihály, a frissen kinevezett (október 31.) magyar miniszterelnök november 7-én személyesen indult Belgrádba, hogy az antant-haderők főparancsnokságával tárgyaljon. A fegyverletételi egyezmény a Drávánál kijelölt demarkációs vonalig terjedő területek kiürítését írta elő. A Monarchia felbomlása miatt azonban nem volt világos, mennyiben vonatkozik az egyezmény Magyarországra, az antant balkáni haderőinek mozgását pedig a padovai egyezmény nem akadályozta. A szövetségesek keleti hadseregeinek parancsnoka, Franchet d’Espèrey tábornok is elégtelennek találta a padovai egyezményt. Csapatai november elején a Szávánál elérték a magyar országhatárt, a velük szemben álló osztrák–magyar hadseregcsoport pedig eddigre felbomlott. Ezért szükségessé vált az újabb fegyverszüneti megállapodás. Ugyanezen a napon a szerb hadsereg Franchet d’Espèrey vezetésével bevonult a Szerémségbe. November 8-án a csehek a Trencsén-Vágújhely-Zsolna-Ruttka-Turócszentmárton vonalat szállták meg.

A delegációt Károlyi Mihály miniszterelnök vezette, kormánytagként Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter vett részt benne, a Nemzeti Tanácsot Hatvany Lajos, a Munkástanácsot Bokányi Dezső, a Katonatanácsot Csernyák Imre százados képviselte.

A háború éveiben a német szövetséggel szemben, a békéért és az antanttal való szövetségért kiálló, s az antanthatalmak körében ilyenként ismert Károlyi és Jászi az e szerepüknek megfelelő fogadtatásra és tárgyalásokra számítottak. A tábornoknak átnyújtott magyar memorandum hangsúlyozta: „Ezt a háborút a feudális Magyarország csinálta. […] A Kossuth Lajos Magyarországa teljesen elnémíttatott.[…] Ez a helyzet a múlt héten megváltozott. […] Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az Entente közvéleménye előtt a magyar nép igazi akaratát hirdethessük.”

Franchet d’Espèrey tábornok azonban a legyőzötteknek járó ridegséggel fogadta őket, Jászi visszaemlékezései szerint fellépése „durva, rosszindulatú, kardcsörtető és műveletlen” volt. Mindazonáltal hajlandó volt Károlyival és Jászival több ponton módosítani a szerződés eredeti szövegét, kettejük nyomatékos kérésére pedig táviratban közölte a francia kormánnyal, hogy a magyarok csak akkor írják alá a megállapodást, ha az antant a béketárgyalásokig biztosítja az ország határait és meghagyja a magyar közigazgatást. Az egyezményt ennek értelmében írták alá a felek képviselői.

Franchet d’Espèrey tábornok Szalonikiből érkezett Belgrádba. Díszőrséget állíttatott a szállása elé. Maga is díszbe öltözött, mellére tűzte összes kitüntetését. És ünnepélyesen fogadta azokat, akikről úgy vélte, Magyarország küldöttei. Károlyi és társai sportsapkában, térdnadrágban és gamásliban jelentek meg. Mintha futballmeccsre mentek volna a Népligetbe. A tábornok meglepve mérte végig a társaságot. Kezdetben megütközve majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette a Magyarországot vádoló memorandumot, melynek Jászi volt a szerzője, a lámpa fényébe állította a küldöttséget és alaposan megnézte egyiket a másik után. Először Hatvanyra, majd Jászira azután Károlyira pillantva kérdezte: „Vous étes Juif”?

Rendelkezései[szerkesztés]

Legfontosabb kikötései[szerkesztés]

A katonai konvenció előírta, hogy Magyarország a Szamos felső völgye-Beszterce-Maros-Baja-Pécs-Dráva vonalra rendelje vissza katonai egységeit. Kikötötte továbbá, hogy Magyarországnak csak egy hat gyalogos és két lovashadosztályból álló hadereje lehet, s hogy szükség esetén biztosítania kell az antant csapatainak átvonulását az ország területén. Más demarkációs vonalat nem állapított meg, a kiürített déli területek közigazgatását pedig a magyar kormány kezében hagyta. Utolsó-előtti pontja leszögezte, hogy a szövetségesek nem avatkozhatnak be az ország belügyeibe.

Az egyezmény tartalma[szerkesztés]

  1. A demilitarizált zónák katonai kiürítése és követelményei, feltételei;
  2. A hadsereg leszerelése a rendfenntartó 6. gyalog- és lovashadosztály kivételével;
  3. A szövetségesek megszállási jogának deklarálása, kiegészítve átvonulási- és tartózkodási joggal, minden ingó- és ingatlantulajdon használati joga;
  4. A vasúti eszközök átadása Szerbia részére, azonnali hadikárpótlásként;
  5. 6 darab monitor kiszolgáltatása, Szerbia hajóigénye és a dunai flotta leszerelése;
  6. Emberigény a szerb vasutak helyreállítására;
  7. Utászok és távírászok igénylése a szerb távközlés helyreállítására;
  8. 25 000 ló igénylése;
  9. A leszerelt fegyverzet és hadianyag igénybevétele;
  10. Szövetséges hadifoglyok átadása (a magyar hadifoglyok maradnak ott, ahol vannak);
  11. Németország felé irányuló mindennemű postaforgalom cenzúrázása;
  12. Szövetséges csapatok élelmezése (rekvirálás joga);
  13. Dunai és Fekete-tengeri aknamezők mentesítése;
  14. A magyar posta, távírda, telefon és szikratávíró kisajátítása;
  15. Közélelmezési miniszter közvetlen antant-ellenőrzés alá vonása;
  16. Német kapcsolatok beszüntetése;
  17. Deklarálása annak az elvnek, hogy a szövetséges csapatok a magyar állam belső igazgatásába nem szólnak bele;
  18. Az ellenséges viszony megszűntének deklarálása.

Az egyezmény egyetlen pontja, amelyik a magyar fél részére bizonyos garanciákat nyújtott, a 17., ezt a pontot azonban gyakorlatilag mindenhol megsértették, ahová szerb vagy román csapatok bevonultak. Az egyezménynek a magyar fél kérése alapján garantálnia kellett volna Magyarország határainak sérthetetlenségét, de erre Franchet d’Espèreynek nem volt sem módja, sem szándéka.

Az egyezmény következményei[szerkesztés]

Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felső-Olaszországban már a monarchia összes csapatára nézve aláírták a fegyverszünetet, s ez méghozzá Magyarország területi épségét nem érintette. Károlyinak ez a lépése végzetes lett számunkra.

A belgrádi egyezmény következményeképp a már Magyarországon tartózkodó szerb csapatok legitimitást nyertek, és lehetővé tették a román hadsereg számára is a jogszerűnek tűnő behatolást. Románia már december 13-án deklarálta Erdélynek a Regáttal való egyesülését, amikor a béketárgyalásokra még össze sem ültek, nemhogy döntést hoztak volna. Ez a folyamat azzal járt, hogy a ténylegesen összeülő béketárgyalásokon a csehek, szerbek és románok már a ténylegesen fennálló status quo-ra hivatkozhattak. Az eltelt idő alatt a lakosság terrorban élt minden megszállt területen, külföldön pedig a megszálló országok terjeszthették azt a propagandát, miszerint ősi területeiket foglalták vissza a magyaroktól, a lakosság pedig támogatja őket.

A kisantant országai – Szerbia, Románia és Csehszlovákia – ezen egyezmény 17. pontját vették semmibe, amikor a szerbek a Délvidéken számos helyen lecserélték a magyar közigazgatást és deklarálták a megszállt megyék elszakadását. A román csapatok december elején átlépték a demarkációs vonalat és megkezdték Erdély elfoglalását. A kisantant harmadik országa, Csehszlovákia új külügyminisztere, Edvard Beneš ugyanakkor jó francia kapcsolataira támaszkodva tett meg mindent a belgrádi konvenció érvénytelenítéséért és a magyar kormány által a felső-magyarországi megyékbe vezényelt csapatok visszavonásáért. Ebben segítségére volt, hogy a győztes hatalmak Magyarországgal mint önálló állammal egyelőre nem foglalkoztak, ezért nem is jelöltek ki megbízottat a vele folytatandó fegyverszüneti tárgyalásokra. Franchet d’Espèrey tábornok tehát önkényesen, a magyar delegációt félrevezetve vállalta a szövetségesek nevében tárgyaló fél szerepét. Georges Clemenceau francia miniszterelnök és hadügyminiszter december 1-jén tudatta vele, hogy „a csehszlovák államnak joga van a szlovák területek elfoglalására”, és hiba volt Károlyiékkal fegyverszüneti egyezményt kötnie.

A belgrádi konvenció nem érintette Magyarország északi határainak kérdését, a Maros vonaláig magyar területnek tekintette Erdélyt és a katonailag kiürített déli területeken is meghagyta a magyar közigazgatást. „Ha ezeket az alapvető pontokat becsületesen betartják, és a határkérdéseket csakugyan a béketárgyalásokra bízzák, micsoda kitűnő szerződés lett volna ez” – írta később az egyezményről Jászi Oszkár.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]