Vass Imre-barlang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vass Imre-barlang
A barlang bejárata
A barlang bejárata
Hossz 2185 m
Mélység 12,8 m
Magasság 43,8 m
Függőleges kiterjedés 56,6 m
Tengerszint feletti magasság 273 m
Ország Magyarország
Település Jósvafő
Földrajzi táj Aggteleki-karszt
Típus korróziós karsztbarlang
Barlangkataszteri szám 5440-2
Elhelyezkedése
Vass Imre-barlang (Magyarország)
Vass Imre-barlang
Vass Imre-barlang
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 48° 29′ 51″, k. h. 20° 32′ 17″Koordináták: é. sz. 48° 29′ 51″, k. h. 20° 32′ 17″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vass Imre-barlang témájú médiaállományokat.

A Vass Imre-barlang az Aggteleki-karszt egyik legjobban kutatott és negyedik leghosszabb barlangja. Az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt többi barlangjával együtt a Világörökség része. Fokozottan védett barlang. Egy része ki van építve és szakvezetéssel megtekinthető.

Leírása[szerkesztés]

A triász mészkőben és dolomitban kialakult barlang bejárata Jósvafőtől körülbelül három kilométernyire, északnyugati irányban, a Tohonya-völgy végében, 273 méter tengerszint feletti magasságban nyílik.

A hossza 2185 méter és a vertikális kiterjedése 56,6 méter. A nagyjából 600 méter hosszúságú főág közel 300 méteres szakasza villamos világítással kiépített, szakvezetéssel látogatható, további részei az Aggteleki Nemzeti Park külön engedélyével, barlangász alapfelszerelés és mászó tudás birtokában látogathatók. A barlangban állandó vízfolyás nincs. A nevét Vass Imre nevéről kapta, aki a Baradla-barlang első magyar nyelvű, tudományos igényű leírásának és mérnöki pontosságú térképének az elkészítője volt.

Morfológiája[szerkesztés]

A főág kelet-nyugati irányú szakaszain jól tetten érhető a barlang eredeti hasadékjellege, néhol 10 méteres magassággal és 4–5 méteres szélességgel. A barlang nagyrészt vízszintes, az alját agyagüledék alkotja, állandó vízfolyása nincs. Az árvizek alkalmával a jelenlegi végponton vízfolyás jelenik meg, amely a Fekete-szifon nevű barlangi víznyelőben tűnik el, majd a legkülönbözőbb helyekről felemelkedve önti el a főágat. A barlangra jellemzőek a különféle színű cseppkőlefolyások (például Narancs-zuhatag), de az Aggteleki-karszt többi barlangjához képest jelentős mennyiségben találunk fehér vagy áttetsző cseppköveket és lefolyásokat, amelyek a fehér színüket annak köszönhetik, hogy a beszivárgó és az alakzatokat létrehozó víz szinte teljesen szennyeződésmentes.

A barlang különlegességei a különösen nagy számban előforduló heliktitek, amelyek nem függőlegesen, hanem különböző más irányokban, esetleg kanyarban növő görbe cseppkövek. A keletkezésükre máig sincs bizonyított és elfogadott magyarázat, bár nagyon valószínű, hogy a barlang levegőjének párájában lévő mészből képződnek. A Baradla-barlangban például alig található heliktit.

Túra a barlangban[szerkesztés]

A barlang maximum 10 fős csoportokban, előzetes bejelentkezés után látogatható, amelyhez semmilyen speciális felszerelés nem szükséges, ugyanakkor előfordulhat, hogy egy-egy szűkebb részen hozzáérünk a falakhoz, vagy ha nemrég vonult le árvíz, akkor sáros lehet az aljzat, ennek figyelembevételével érdemes megválasztani a cipőt és a ruházatot. A barlangban egyszerre csak egy csoport tartózkodhat. A vezetett túrák a Baradla-barlang jósvafői bejáratánál található jegypénztártól (Tengerszem-szálló) indulnak, innen három kilométeres sétával érhető el a barlang bejárata. Az oda és vissza út időszükséglete 1–1 óra, a barlangban további egy órát tart a túra.

Maucha László emléktáblája a barlang bejáratánál. Maucha László még egyetemi hallgatóként volt tagja a Vass Imre-barlangot felfedező csoportnak, sokat foglalkozott barlangkutatással, egy ideig vezette a jósvafői kutatóállomást is. Számos publikációja között a Kossuth-barlang sajátos aklimatikus áradásának magyarázatát is megtaláljuk. Az emléktábla a dorogi Gonda György munkája.

Az eredeti bejárat egy 7 méter mélységű függőleges kürtővel kezdődik, de később a kutatók gyorsabb és kényelmesebb közlekedésének érdekében mesterséges bejáratot nyitottak, amely megkerüli a felfedezői ág szűk és omladékos részét. A rövid mestersége szakasz után A Lenke-terembe, majd a csipkézett szélű cseppköves Rokokókapu mellett közvetlenül a főágba jutunk. A folyosón végighaladva megtekinthetjük az Eszkimó kunyhó, az Eresz, majd a szinte teljesen fehér színű Kísértet alakzatokat. A folyosó fokozatosan északnak fordul, majd körülbelül 100 méter megtétele után élesen nyugatra kanyarodik. A forduló után található a barlang egyik legszebb képződménye, a Narancs-zuhatag. Az élénk narancsszínű cseppkőlefolyás felszínén csillogó kalcitkristályokat is láthatunk.

Narancs-zuhatag
A Vass Imre-barlang főágának tipikus képe

A továbbiakban nyugati irányban haladó folyosón a legkülönbözőbb fantázianevű alakzatokat csodálhatjuk meg (Hólepel, Medúza, Baldachin), majd elérjük a Cidri-folyosót, amelynek neve onnan eredhet, hogy befelé lejt, így vizes időszakban folyamatosan mélyülő vízben előre haladó kutatók egyre vizesebbek lettek benne. A viszonylag egyenes járat a Dzsungel nevű részben vált ismét irányt, amely ahol a járható szint fölötti, nehezen mászható felső járatokról kapta a nevét. Itt jellemzően korróziós kőzetformákat tekinthetünk meg. A Dzsungelből kikeveredve ismét egy egyenes, hasadékjellegű szakasz következik, majd elérjük a barlang könnyen járható, villanyvilágítással kiépített részének végét, a Mozivásznat. A vezetett túrák itt, a bejárattól nagyjából 300 méterre fordulnak vissza. Érdekesség, hogy a barlang világítása kétirányú, tehát odafelé és visszafelé más világítótestek gondoskodnak a rendkívül látványos alakzatok megvilágításáról.

A Cidri-folyosótól két szinten (Sivatag illetve Gyémánt-tavi-ág lehet eljutni a szűk, a barlang talajszintje alá mélyedő Lagúnás szifonhoz. Csapadékos időben ezt víz tölti fel, ilyenkor a barlang további részeit nem lehet megközelíteni. A szifonon átkelve a keskeny és magas Grand Canyonba jutunk, amely után a barlang három szintre oszlik (Fekete-ág, Egyiptomi-ág, Eldorádó-ág). A járatok a Dóm nevű teremben futnak ismét össze, ahonnan újabb alakzatokat elhagyva, nagyjából öt méternyi felfelé mászás után a Cyklopsok-útján haladva bejutunk a barlang legnagyobb termébe, a Cyklopsok-csarnokába. A bejárattól körülbelül 600 méteres távolságra lévő hatalmas csarnokot már a barlang kialakulása után vágta ketté egy vetődés, a tovább vezető utat omladék zárja el. Geofizikai mérések szerint a végpont után nagyjából 100 méternyi törmelékzóna található, amely mindeddig nem bizonyult átjárhatónak. A vizsgálatok szerint azonban a főág akár több kilométeres szakaszon is folytatódhat Szlovákia irányába.

Feltárása[szerkesztés]

A barlangot 19541955-ben tárta fel a Budapesti Műszaki Egyetem Ásvány- és Földtani Tanszékének Barlangkutató Csoportja. A feltárást a környék karsztforrásainak kémiai elemzése előzte meg, amelyek során a Tohonya-völgy végében eredő Kis-Tohonya-forrás vizének magas oxigéntartalma arra engedett következtetni, hogy a víz valahol nagy méretű, levegős terekben áramlik, ahol pótlódik a beszivárgás alatt elvesztett oxigéntartalma. A megkezdett feltáráshoz nagy segítséget adott a barlangon 1954 nyarán levonuló különlegesen nagy árvíz, amelynek következtében a völgy végében erős sugárban víz tört fel. A forrásszáj kibontását az eredetileg a Teresztenyei-forrásbarlang kutatásával foglalkozó, de ott sikert el nem érő műegyetemi kutatócsoport hét tagja kezdte meg 1954. augusztus 20-án. Tíz nap múlva már huzatot éreztek, a tizenegyediken nagyjából 60 méter hosszon be is jutottak a barlangba. Még az ősz folyamán Jakucs László hozzájárulásával átrobbantottak egy addig át nem járhatónak bizonyuló szűkületet, majd eljutottak az épp zárt állapotban lévő Lagúnás-szifonig. Ezen csak a tél folyamán, a vízszint csökkenésekor sikerült átjutni, ekkor elérték a ma is ismert, a bejárattól nagyjából 600 méterre lévő végpontot, ahol egy omlás zárja el a barlang valószínűsíthető további szakaszait.

Kutatása[szerkesztés]

A kutatócsoport intenzív tudományos munkába kezdett a barlangban. A meglehetősen bonyolult vízrendszer feltárása azt mutatta, hogy a barlang fő víznyelője a Szlovákia területén fekvő Milada-víznyelőbarlang, de több más víznyelővel és forrással is kapcsolatban van. A barlangrendszer teljes hosszát több, mit tíz kilométerre becsülik.

Az 1957-ben a barlang bejáratától nem messze felépített kutatóállomáson meteorológiai adatokat, a barlangban elhelyezett számtalan mérőberendezés segítségével klimatikus, csepegési, cseppkőképződési adatokat rögzítettek és a víz összetételét vizsgálták. A robot-cseppköves mérési módszer segítségével (amelynek során egy eltávolítható és megmérhető műcseppkövet helyeznek el a valódi cseppkő végére) megállapították például a cérnacseppkövek évi növekedési ütemét is, amely 6 milliméternek adódott. Az 1980. évi Karszt és Barlang 1. félévi számában nyilvánosságra hozták a barlangkataszteri számát. 1982-ben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ Papp Ferenc Barlangkutató Csoportnak volt kutatási engedélye a barlang kutatásához. 1982 óta fokozottan védett barlang. 1990-ben a Papp Ferenc Barlangkutató Csoportnak és az ATOMKI-nak volt kutatási engedélye a barlang kutatásához.

A kutatások során mérték a környék forrásainak a vízhozamát is. Sikerült összefüggést feltárni a földkéreg árapályjelensége és a karsztforrások vízhozama között, amely bizonyítja, hogy az árapály miatt a kőzetből víz szorul ki, amely megnöveli a karsztforrások vízhozamát. A változás akár több száz liter/perces is lehet. A kőzetmozgások méréséhez a barlang fő hasadékában egymással szemben a kőzetbe fúrt vasrudak és néhány más műszer (például száraz-nedves hőmérő) ma is megtekinthető a barlang kiépített részén, de jelenleg (2011) nem végeznek a barlangban kutatást. Az eredmények alapján napjainkig több, mint 200 különböző publikáció jelent meg. A 2017-ben rendezett 61. Barlangnapon az egyik túracélpont volt.

Irodalom[szerkesztés]

További irodalom[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]