Triász

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Triász
(251 – 199,6 millió évvel ezelőtt)
Előző időszak
Következő időszak
perm
jura
Blakey 220moll.jpg
T
Környezeti jellemzők
(átlagos értékek az időegységen belül)
O2 16 %[1] – a mai szint 80 %-a
CO2 1750 ppm[2] – az iparosodás előtti szint 6-szorosa
Hőmérséklet 17 °C[3] – 3 °C-al tér el a mai szinttől
Idővonal:
A triász időszak eseményei
m • v • sz
-255 —
-250 —
-245 —
-240 —
-235 —
-230 —
-225 —
-220 —
-215 —
-210 —
-205 —
-200 —
Triász
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
T
r
i
á
s
z
203,6 ± 1,5 –
199,6 ± 0,6 Ma
216,5 ± 2,0 –
203,6 ± 1,5 Ma
~228,7 –
216,5 ± 2,0 Ma
237,0 ± 2,0 –
~228,7 Ma
~245,9 –
237,0 ± 2,0 Ma
~249,5 –
~245,9 Ma
251,0 ± 0,4 –
~249,5 Ma
1
2
3
4
Mezozoikum
Paleozoikum
1Tömeges kihalás
2Erdőalkotó fák újabb
megjelenése[4]

3A szén újabb megjelenése[5]
4Kőkorallok és elmeszesedett
szivacsok[6]
A triász eseményeinek
hozzávetőleges idővonala.
A skálán az évmilliók láthatók.

A triász a mezozoikum idő legkorábbi időszaka, amely a legújabb sztratigráfiai (rétegtani) vizsgálatok szerint 249 millió évvel ezelőtt (Ma) kezdődött, és 199,6±0,6 millió éve ért véget. A perm időszakot követte, és a jurát előzte meg. Kezdetén zajlott az élővilág történetének legnagyobb ismert kihalási eseménye, a perm-triász kihalás (P-T kihalás) jelöli, majd a triász végén is történt egy jelentős kihalás.[7] A legkorábbi időszakokhoz hasonlóan azok a kőzetpadok, amelyek a triász kezdetét és végét jelzik jól azonosíthatók, és az utóbbi eseményt újabban már pontosabban definiálják.

A triászt a tengeri és szárazföldi fajok kirobbanó adaptív radiációja – azaz az óriási mértékű kihalás miatt kiürült élőhelyek betöltése miatti variálódása, szétrajzása – jellemzi. Ekkor tűntek fel az első hatosztatú virágállatok, ekkor jöhettek létre a virágos növények és ekkor jelentek meg az első repülő gerincesek, a pteroszauruszok az első halgyíkok (Ichtyosauridák), valamint a dinoszauridák is. A triász időszakban éltek továbbá a kavicsfogú álteknősök, amelyeknek legszebb, világhíres maradványát Magyarország területén, a veszprémi Jeruzsálem-hegyi kőfejtőben Laczkó Dezső piarista gimnáziumi tanár találta meg 1899-ben.

Elnevezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A triász 1834-ben Friedrich Von Alberti német geológustól kapta latin eredetű nevét (trias), ami a hármas számra, illetve az időszakot elkülönülő három elkülönülő kőrétegre – a vörös üledékre, a laza mészkőre és a fekete üledékre –, utal, melyeket Németországban és Északnyugat-Európában sokhelyütt megtaláltak.

Ősföldrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kőzetlemezek 230 millió évvel ezelőtti állapotának rekonstrukciója

A triász során a Föld szárazföldi területei egyetlen szuperkontinensben, a többé-kevésbé az egyenlítőn elhelyezkedő Pangea-ban egyesültek. Kelet felől egy hatalmas öböl, a Tethys-óceán határolta. Az óceán a középső triász korban egyre inkább nyugat felé terjeszkedett, elfoglalva a paleozoikum idején létezett Paleo-Tethys-óceán területét. Az ezen kívüli partokat körülvevő világóceánt Panthalassának nevezik. Az óceáni lemezek szubdukciós kölcsönhatása miatt az ekkori tengerfenéki lerakódások eltűntek, emiatt a triász nyílt óceánja nagyon kevéssé ismert. A Pangea az időszak során, főként annak vége felé elkezdett kettéválni, de nem különült el teljesen. A hasadék szárazföldi üledékei azt jelzik, hogy a folyamat a mai New Jersey-t Marokkótól elválasztó területen kezdődött el a késő triász idején – az Egyesült Államokban levő Newark-csoportban ma is láthatók a kettéválás nyomai.[8] Mivel a partvonal az egyetlen szuperkontinensre korlátozódik, a triász időszaki tengeri lerakódások még az elsőként tanulmányozott nyugat-európai kiemelkedés ellenére is meglehetősen ritkák. Észak-Amerikában például a tengeri lerakódások csak néhány nyugaton levő kibúvásnál találhatók meg. Emiatt a triász rétegtanilag leginkább az olyan élőlényeken alapul, mint az Estheria rákok, melyek a lagúnákban és a túlsós sekélyvizű tavakban, a partok mentén éltek.

A késő triászig önálló lemez volt Kimméria, a kora triásztól pedig Tisia, a teljes triászban követhető a Pelso-blokk fejlődése. Ezek a mai Kárpát-medence felépítésének fontos szerkezeti elemei.

Afrika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mezozoikum kezdetén Afrika a Föld többi kontinenséhez kapcsolódott, a Pangea részeként.[9] Afrikára a szuperkontinens aránylag egységes faunája volt jellemző, melyet az időszak végére már a dinoszauruszok theropoda, prosauropoda és kezdetleges madármedencéjű csoportjai uraltak.[9]

A késő triász kor fosszíliáit Afrikaszerte megtalálták, de délen gyakrabban fordulnak elő, mint északon.[9] A triászt a jurától elválasztó határ egy globális becsapódással együtt járó kihalási esemény bekövetkezését jelzi, azonban az időszak afrikai rétegét alaposabban nem tanulmányozták.[9]

Éghajlat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Éghajlatdiagram az utóbbi félmilliárd évről
A középső triász szélső tengeri rétege Utah délnyugati részén

A triász időszak a permmel szemben kiegyenlítettebb, melegebb éghajlatú volt. Az északi féltekén száraz, meleg, helyenként pedig olyan sivatagi éghajlatra utaló jelek találhatók, mint a tarka és vörös homokkövek, a gipszes rétegek alján levő szélfújta kőzetek, valamint az éles kavicsok. A déli féltekén csapadékban gazdag éghajlatot jelző kőszéntartalmú rétegek is előfordulnak, de a sivatagi homokkövek száraz éghajlatú területeket is jeleznek. A triász időszaki Földön három nagyobb éghajlati öv különíthető el:

  • Az északi félteke száraz éghajlati öve, amelyhez a mai Kelet-Európában a Kelet-európai-síkság déli része, a Germán- és a Nyugat-mediterrán medenceterület, továbbá Észak-Amerika déli része tartozik. A déli félgömbön hasonló klímájú terület a mai Dél-Amerika északi részén és Közép-Afrikában található.
  • A trópusi nedves övhöz a Tethys-óceán északi szegélye, valamint Ázsiában Indokína kőszénterületei tartoznak. A déli félgömbön ennek az övnek a megfelelőjét Dél-Amerikában, Dél-Afrikában, valamint Közép-Ausztrália kőszenes területein, mérsékelten nedves öv formájában lehet fellelni.
  • Az északi sarkvidéken nedves és mérsékelt éghajlat uralkodott. Nincs bizonyíték eljegesedésre sem a sarkokon, sem azok közelében; a körülmények megfelelőek voltak a hüllőszerű élőlényeknek.

A Pangea nagy területe korlátozta a globális óceán mérséklő hatását; a kontinentális éghajlat erősen elkülönülő évszakokból, nagyon forró nyárból és hideg télből állt.[10] Valószínű, hogy az erős, az egyenlítőt is átszelő monszunok jellemzők voltak.[10]

Élővilág[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A triász flórája a Meyers Konversations-Lexikonban (1885-90)

A triász időszaki fosszilis rekordban három élőlénycsoport különböztethető meg: a perm-triász kihalás túlélői, a kihalás haszonélvezőiként rövid ideig virágzó életformák, valamint az újonnan létrejött csoportok, melyek a mezozoikum domináns lényeivé váltak.

Flóra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szárazföldön a túlélő növények, közé tartoztak a korpafüvek, a domináns cikászok, a páfrányfenyőfélék (melyeket napjainkban a Ginkgo biloba képvisel) és a Glossopteridales rend tagjai. A szárazföldi flórát a virágos vagy magvas növények kezdték uralni; az északi félgömbön pedig elterjedtek a tűlevelűek. A kora triász korban a déli félgömb domináns fája a Glossopteris (egy magvaspáfrány) volt.

Tengeri fauna[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tengerekben a kora triász idején megjelentek az első modern korallok, melyek a maiakhoz hasonló de azoknál és a devon időszakiaknál egyaránt kisebb zátonyokat képeztek. A héjas fejlábúak egy csoportja, az ammoniteszek túlélték a kihalást, és látványos fejlődésbe kezdtek. A halak faunája a sok családot elpusztító kihalássorozat következményeként rendkívül egységessé vált. A tengeri hüllők azonban meglepő változatosságról tettek tanúbizonyságot. Közéjük tartozott a sauropterygia csoport, melynek részét képezték a (középső triász idején, főként a Tethys-óceánban gyakori) pachypleuroszauruszok, a nothoszauruszok, a kavicsfogú álteknősök és a gyíkszerű thalattoszauruszok (askeptosauridák) révén az első plezioszauruszok, de a kora triász kor tengereiben léptek színre az igen sikeressé vált ichthyoszauruszok is, melyek hamarosan sokfélévé váltak, és csoportjuk egyes tagjai a késő triász idejére hatalmas méreteket értek el.

Szárazföldi fauna[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A perm-triász kihalás letarolta a szárazföldi élővilágot. A biodiverzitást visszaállította a túlélő taxonok beáramlása, ezek azonban rövid életűek voltak. A változatos életközösségek összetett táplálékláncainak újraépülése 30 millió évet vett igénybe.[11]

A temnospondyli kétéltűek túlélték a kihalást, egyes csoportjaik (például a trematosaurusok) virágzása a kora triász elejére esett, míg mások (például a capitosaurusok) az egész időszak során sikeresek maradtak vagy csak a késő triász idejére váltak elterjedté (ahogy a plagiosauridák és a metoposauridák). A modern lissamphibia kétéltűek és köztük az első békák már a kora triászban megjelentek, de csak a jura időszakban kezdtek elterjedni, amikor a temnospondylik már nagyon megritkultak.

Az Archosauromorpha csoportba tartozó húsevő hüllő, a kora triász kori Proterosuchus rekonstrukciója

Az archosauromorpha hüllők és főként az archosaurusok csoportja ekkortájt váltotta fel a permet uraló synapsidákat. Azonban a kora triász kori (olenyoki és anisusi korszakbeli) Gondwana jellegzetes csúcsragadozója még a Cynognathus volt, de a kannemeyeriida dicynodontiák és a gomphodontia cynodontiák is az időszak fontos növényevői maradtak. A triász végére azonban a synapsidák az ökoszisztéma apró részévé váltak. A karni korszak (a késő triász első része) során egyes fejlettebb cynodontiák átadták a helyüket az első emlősöknek. Ekkorra az addig kicsi és jelentéktelen Ornithodira klád indult fejlődésnek, és a pteroszauruszok révén az őshüllők meghódították az eget, de belőlük alakult ki a dinoszauruszok változatos csoportja is. A Crurotarsi archosaurus csoport szintén fontossá vált, a késő triászra a phytosaurusok, az aetosaurusok, a Rauisuchia különféle fejlődési vonalai, valamint az első krokodilok (Sphenosuchia) révén a sokféleségük elérte a tetőfokát. Eközben a zömök növényevő rhynchosaurusok, valamint a kis és közepes méretű rovar-, illetve halevő prolacertiformesek a triász legnagyobb részére fontos bazális archosauromorpha csoportokká váltak.

Egy késő triász kori dinoszaurusz, az Eoraptor rekonstrukciója

A többi hüllő mellett a nori korszakban (a késő triász közepén) megjelentek a Proganochelyshez és a Proterochersishez hasonló legkorábbi teknősök. A fosszilis rekord valamivel korábbi (karni korszakbeli) részéről ismertek a Lepidosauromorpha és főként a Sphenodontia csoport első tagjai. A kis gyíkszerű növényevők fontos csoportja volt a Procolophonidae család.

Az archosaurusok melyek eleinte ritkák voltak a középső triász idején elkezdték kiszorítani a perm szárazföldi ökoszisztémáit uraló therapsidákat.[12] Ez a „triász időszaki hatalomátvétel” a túlélő therapsidákat és emlősformájú leszármazottaikat egyaránt arra kényszerítette, hogy kicsi és főként éjszakai életmódot folytató rovarevőkké váljanak; de valószínűleg ennek köszönhetően fejlődött ki náluk a szőrzet és a magasabb metabolikus arány is.[13]

Szén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A triász időszak kezdeténél világszerte hiányzik a szén. Ez az úgynevezett „szénrés” a perm–triász kihalási esemény részének tűnik.[5] A perm-triász határnál levő hirtelen tengerszint csökkenés is ennek következménye lehet.[14] A korábbi perm időszak során a forró sivatagi körülmények közreműködtek a számos beltenger párolgásában és kiáradásában, és talán cunamikat okoztak, amik a tengerszint csökkenését eredményezték.[15] Az Egyesült Államok délnyugati részén nagy sómedencék találhatók, Kanada középső részén pedig igen nagy méretű sómedencék létét feltételezik.[16]

Közvetlenül a határ felett a glossopteris flóra nagy részét hirtelen[17] kiszorította Ausztrália nagy kiterjedésű tűlevelű flórája, amihez új fajok, köztük korpafüvek tartoztak. A tűlevelűek Eurázsiában is gyakorivá váltak. E tűlevelű csoportok mindegyike helyi fajokból fejlődött ki, mivel e növények igen nehezen képesek átjutni az óceánon, amely több száz millió éven át, főként a jelenkorhoz közeledve elválasztotta az adott területeket. Délen a kőtiszafafélék voltak jellemzőek, északon pedig a borókák, és az örökzöld mamutfenyők. A merülési vonal áthalad az Amazonas-medencén, a Szaharán, valamint az Arab-félszigettől, Indiától, Thaiföldtől és Ausztráliától északra.[18][19] Felvetődött, hogy a tűlevelűeket egy éghajlati határ választotta el,[20] de a vízi határ sokkal valószínűbb. Ha így is volt, a keskeny vízi határok közrejátszhattak a szénhiány kialakulásában. A forró éghajlat fontos kiegészítő tényező lehetett az Antarktisz vagy a Bering-szoros területén. A haraszt és korpafű spórák mennyiségében az érték megugrása figyelhető meg közvetlenül a perm végét követően.[21] Emellett a gombaspórák mennyisége is azonnal megnövekszik a perm-triász határ után.[22] Ez a megugrás 50 000 évig tarthatott Olaszország és 200 000 évig Kína területén, és biztosan közrejátszott az éghajlat felmelegedésében.

Amennyiben így történt, valaminek a katasztrófa mellett közre kellett működnie a szénhiány kialakulásában, ugyanis a gombák képesek eltüntetni az elpusztult növényeket és a legtöbb trópusi helyen évtizedeken belül szénné alakuló üledéket. Amellett, hogy a gombaspórák mennyisége fokozatosan növekedett, a hasonlóságuk mértéke csökkent. Emellett nagy mennyiségű fás töredék is előkerült. Mindkét jelenség a növényzet széles körű pusztulására utal. Bármi is okozta a szénhiányt, Észak-Amerikában 25 millió évvel korábban kellett kezdődnie.[23]

Csúcslelőhely[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Triász időszaki homokkő a németországi Stadtroda közelében

A Monte San Giorgio csúcslelőhely, amely jelenleg az észak-olaszországi Luganói-tóban és Svájcban található, a triász idején egy zátonyok mögötti lagúna volt, amihez egy oxigénszegény fenékréteg tartozott, így sem a dögevők, sem az áramlás nem zavarta a fosszilizációt, ahogy a jobban ismert jura időszaki Solnhofen-mészkő esetében. A halak és különböző a tengeri hüllők (köztük a gyakori pachypleurosaurus Neusticosaurus és a hosszú nyakú archosauromorpha, a Tanystropheus) mellett szárazföldi állatok, például a Ticinosuchus és a Macrocnemus maradványai is előkerültek. E fosszíliák az anisusi, illetve ladin korszakbeli tengerelöntésből (körülbelül 237 millió évvel ezelőttről) származnak.

Késő triász kori kihalási esemény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A triász időszak egy tömeges kihalással ért véget, ami főként az óceánokat érintette súlyosan, ahol az ichthyoszauruszok és a plezioszauruszok kivételével valamennyi tengeri hüllő kipusztult. Az olyan gerinctelenek, mint a pörgekarúak, a csigák és a puhatestűek szintén nagy veszteségeket szenvedtek. A Chicagói Egyetem őslénykutatója, Jack Sepkoski szerint az óceánokban a családok 22%-a és a nemek közel fele eltűnt.

A triász végi kihalási esemény a szárazföldi ökoszisztémákat nem egyformán érintette, több fontos crurotarsi klád (korábban a thecodontiák közé besorolt nagyméretű archosaurus) eltűnt, ahogy a nagy labyrinthodontia kétéltűek, a kis hüllők csoportjai és (az emlősök előfutárait kivéve) egyes synapsidák is. A korai, kezdetleges dinoszauruszok némelyike szintén kihalt, de az alkalmazkodóbbak fennmaradtak és a jura időszakban tovább fejlődtek. A túlélő növények, köztük a tűlevelűek és a cikászok uralni kezdték a mezozoikum világát.

A késő triász kori kihalás oka nem teljesen ismert. Az okok között lehetnek azok az óriási vulkánkitörések, amelyek (az argon-argon kormeghatározás alapján) körülbelül 202–191 millió évvel ezelőtt a Pangea feldarabolódását kísérték,[24] létrehozva az Atlanti-óceán közepén levő magmatikus tartományt,[25] az egyik legnagyobb ismert szárazföldi vulkanikus területet, ami a bolygó lehűlése és megszilárdulása óta létrejött. Az Atlanti-óceán kinyílásának kezdetét jelentő, az őskontinens északi területein elkezdődő riftesedést trapp-vulkanizmus kísérte. A légkörbe kerülő nagy tömegű szén-dioxid, illetve a légkör oxigén tartalmának a mai értékhez képest majd a felére csökkenése, az erőteljes felmelegedés és a világóceán savas kémhatásának növekedése, valamint az óceáni anoxia miatt a triász végi kihalás a földtörténet öt legnagyobb kihalási eseménye közé tartozik.

Egy másik lehetséges, de kevésbé valószínű ok a kihalási eseményre vonatkozóan a globális lehűlés vagy egy kisbolygó becsapódása egy, a kanadai Québecben levő kráterbe. Azonban a Manicouaga becsapódási kráternél végzett újabb kutatások kimutatták, hogy a becsapódási olvadék 214±1 millió éve keletkezett. A triász-jura határ viszont az újabb, pontosabb kormeghatározás alapján 201,58±0,28 millió éves. Mindkét dátumot a radiometrikus kormeghatározás precízebb változataival állapították meg, amelyek a becsapódási helyen levő cirkonná lebomló uránt vizsgálják. A bizonyíték alapján a Manicouaga-becsapódás 10±2 millió évvel megelőzte a triász végét. Emiatt ez az esemény nem tekinthető a kihalási esemény közvetlen okának.[26]

A késő triász kori kihalások száma viták tárgyát képezi. Egyes tanulmányok szerint legalább két 12 és 17 millió év közötti hosszúságú kihalási időszak volt a triász vége felé. Ez azonban ellentmond az észak-amerikai faunákon végzett újabb vizsgálatoknak. Az Északkelet-Arizonában levő Petrified Forest Nemzeti Parkban (Petrified Forest National Park) a késő karni–kora nori korszakok egyedi szárazföldi üledékei találhatók. Egy elemzés nem mutatott ki jelentős változást az őskörnyezetben.[27] A phytosaurusok fosszíliái, melyek errefelé a leggyakoribbak, csak a nemek szintjén változtak meg, a fajok száma ugyanannyi maradt. A második leggyakoribb négylábúak, az aetosaurusok voltak. A phytosaurusok és az aetosaurusok a triász végi kihalási eseményt túlélő dinoszauruszoktól eltérően a teljesen kipusztult archosaurus hüllőcsoportok közé tartoztak.

Valószínű, hogy a karni korszak végén volt egy tömeges kihalás, amely során több növényevő archosauromorpha csoport is kihalt, a nagy növényevő therapsidák, a kanemeyeriida dicynodontiák és a traversodontida cynodontiák, melyek Pangea északi részén (Laurázsiában) éltek, pedig nagyon megfogyatkoztak.

A triász időszakban és annak végén bekövetkezett kihalások lehetővé tették a dinoszauruszok számára, hogy több üresen maradt ökológiai fülkét is betöltsenek. A dinoszauruszok domináns, nagy és változatos csoporttá váltak, és azok is maradtak a következő 150 millió év során. A „dinoszauruszok kora” azonban inkább a jura és a kréta időszakra esett, mint a triászra.

Tagolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A triászt geokronológiailag késő triász, középső triász és kora triász korokra osztják fel (rétegtanilag: felső triász, középső triász és alsó triász). E korok tovább oszthatók, az alábbi korszakokra:

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Fájl:Sauerstoffgehalt-1000mj.svg
  2. Fájl:Phanerozoic Carbon Dioxide.png
  3. Fájl:All palaeotemps.png
  4. McElwain, J.C., Punyasena, S.W. (2007.). „Mass extinction events and the plant fossil record”. Trends in Ecology & Evolution 22 (10), 548-557. o. DOI:10.1016/j.tree.2007.09.003.  
  5. ^ a b Retallack GJ Veevers JJ & Morante R (1996. április 16.). „Global coal gap between Permian–Triassic extinctions and middle Triassic recovery of peat forming plants”. GSA Bulletin 108 (2), 195–207. o. Hozzáférés ideje: 2007. szeptember 29.  
  6. Payne, J.L., Lehrmann, D.J.; Wei, J.; Orchard, M.J.; Schrag, D.P.; Knoll, A.H. (2004.). „Large Perturbations of the Carbon Cycle During Recovery from the End-Permian Extinction”. Science 305 (5683), 506. o. DOI:10.1126/science.1097023.  
  7. Válas, György: Becsapódási kráterlánc a triász végérõl. (Hozzáférés: 2010. január 7.)
  8. Lecture 10 - Triassic: Newark, Chinle. (Hozzáférés: 2010. január 7.)
  9. ^ a b c d Jacobs, Louis, L..szerk.: Phillip J. Currie and Kevin Padian: African Dinosaurs, Encyclopedia of Dinosaurs. Academic Press, 2–4. o (1997) 
  10. ^ a b Stanley, 452-3.
  11. Sahney, S., Benton, M.J. (2008.). „Recovery from the most profound mass extinction of all time” (PDF). Proceedings of the Royal Society: Biological 275, 759. o. DOI:10.1098/rspb.2007.1370. Hozzáférés ideje: 2010. január 7.  
  12. Tanner LH, Lucas SG & Chapman MG (2004.). „Assessing the record and causes of Late Triassic extinctions” (PDF). Earth-Science Reviews 65 (1-2), 103–139. o. DOI:10.1016/S0012-8252(03)00082-5. Hozzáférés ideje: 2010. január 7.  
  13. Ruben, J.A., Jones, T.D. (2000.). „Selective Factors Associated with the Origin of Fur and Feathers”. American Zoologist 40 (4), 585–596. o. DOI:10.1093/icb/40.4.585. Hozzáférés ideje: 2010. január 7.  
  14. Holser, W.T., Schonlaub H. P., Moses A. Jr., Boekelmann K., Klein P., Magaritz M., Orth C.J., Fenninger A., Jenny. C., Kralik M., Mauritsch, E.P., Schramm, J.M., Sattagger. K., Schmoller, R. (1989.). „A unique geochemical record at the Permian/Triassic boundary”. Nature 337, 39–42. o.  
  15. Knauth, L.P. (1998.). „Salinity history of the earth's early ocean”. Nature 395, 554–555. o.  
  16. Dott, R.H., Batten, R.L.. Evolution of the Earth, 4th ed., McGraw Hill, NY. (1971) 
  17. Hosher, W.T., Magaritz M., Clark D. (1987.). „Events near the Permian-Triassic boundary”. Mod. Geol. 11, 155–180. o.  
  18. Florin, R. (1963.). „The distribution of Conifer and Taxad genera in time and space”. Acta Horti Bergiani 20, 121–312. o.  
  19. Melville, R. (1966.). „Continental drift, Mesozoic continents, and the migrations of the angiosperms”. Nature 211, 116. o.  
  20. Darlington, P.J.. Biogeography of the southern end of the world. Cambridge Mass.: Harvard University Press, 168. o (1965) 
  21. Retallack, G.J. (1995.). „Permian-Triassic life crises on land”. Science 267, 77–79. o.  
  22. Eshet, Y., Rampino M.R. (1995.). „Fungal event and palynological record of ecological crises and recovery across Permian-Triassic boundary”. Geology 23, 967–970. o.  
  23. Retallack, G.J., Veevers J.J. Morante R. (1996.). „Global coal gap between Permian-Triassic extinctions and middle Triassic recovery of peat forming plants (review)”. Geological Society Am. Bull 108, 195–207. o.  
  24. Nomade et al. (2007.). „Palaeogeography, Palaeoclimatology”. Palaeoecology 244, 326–344. o.  
  25. Marzoli, et al. (1999.). „Extensive 200-million-year-old continental flood basalts of the Central Atlantic Magmatic Province”. Science 284, 618–620. o.  
  26. Hodych & Dunning, 1992.
  27. No Significant Nonmarine Carnian-Norian (Late Triassic) Extinction Event: Evidence From Petrified Forest National Park. (Hozzáférés: 2010. január 7.)


|
-600
|
-550
|
-500
|
-450
|
-400
|
-350
|
-300
|
-250
|
-200
|
-150
|
-100
|
-50
|
0
Triász
|
-260
|
-250
|
-240
|
-230
|
-220
|
-210
|
-200
|
-190
|
-180
|
-170
|
-160
|
-150
|
-140
|
-130
|
-120
|
-110
|
-100
|
-90
|
-80
|
-70
|
-60