Diósgyőrtapolcai-barlang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Diósgyőrtapolcai-barlang
Hossz 87,8 m
Mélység 3,8 m
Magasság 5,2 m
Függőleges kiterjedés 9 m
Tengerszint feletti magasság 187 (2001. évi GPS mérés) m
Ország Magyarország
Település Miskolc
Földrajzi táj Bükk-vidék
Típus inaktív forrásbarlang
Barlangkataszteri szám 5391-2
Elhelyezkedése
Diósgyőrtapolcai-barlang (Magyarország)
Diósgyőrtapolcai-barlang
Diósgyőrtapolcai-barlang
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 48° 05′ 49″, k. h. 20° 41′ 18″Koordináták: é. sz. 48° 05′ 49″, k. h. 20° 41′ 18″

A Diósgyőrtapolcai-barlang egy fokozottan védett barlang. Diósgyőrben található. A Bükk-vidéken először ebben a barlangban folyt eredményes régészeti és őslénytani ásatás. Egyike a négy, Magyarországon biztos és alapvető régészeti leletegyüttest szolgáltató barlangnak. A másik három az Istállós-kői-barlang, a Pes-kő-barlang és a Szeleta-barlang. Magyarországon ez az egyik olyan barlangi lelőhely, ahol a taubachi kultúra leleteit megtalálták. A barlangot jelentősen átalakították és egy részében jelenleg egy szauna hideg vizes medencéje található.

Leírása[szerkesztés]

Még a két világháború között is a barlang előtt folyt el a langyos Szent György-forrás vize, amely jelenleg a strandot látja el vízzel. Három bejárata van. A barlang átalakított, üveges ajtójú főbejárata a diósgyőri vár mögötti sziklafal nyugati oldalában van, a vártól délre. Ez a bejárata egy strandhoz tartozó szauna területén, a Szinvával egy magasságban, egy sziklafal tövében nyílik. Egy szauna hideg vizes medencéje található a bejárati termében. A barlang második és harmadik bejárata megőrizte a természetes képét és a Haller György utca 2. számú magánterületen van. A harmadik, nem használt bejárata körülbelül négy méter magasan nyílik és fél méter keresztmetszetű. A főbejárat és a második bejárat között a barlang ketté van választva egy fallal és ezért nem átjárható. A második bejárattól keletre található barlangrész is el van falazva.

A barlang középső triász mészkőben jött létre. Elágazó, leginkább vízszintes kiterjedésű, hidrológiailag inaktív forrásbarlang, mely tektonikus törésvonalak mentén keletkezett. Kialakulásában a meleg és a hideg vizeknek egyaránt szerepük volt. Az átlagosan két méter magas és négy méter széles Nagy-teremben alakították ki a hideg vizes medencét. A járatokban borsókő, hegyitej, szinlők és mésztufagát maradványok, valamint egy jól azonosítható patakmeder figyelhetők meg. Különböző cseppkőképződmények is kialakultak benne, például függőcseppkövek, cseppkőmedence, cseppkőlefolyások és limonitérből létrejött, kis méretű limonitcseppkövek. A szauna és a barlangi fürdő meghatározott időben és módon, belépőjeggyel, a barlang többi része engedéllyel látogatható. Az 1. bejárat térsége alapfelszereléssel vagy fürdőruhában, a 2. és 3. bejárat felől alapfelszereléssel járható. A barlang nyilvántartott régészeti lelőhely, régészeti azonosító száma 16717. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi felügyelete alatt áll.

A szakirodalomban előfordul Diósgyőr II. barlang (Kordos 1984), Diósgyőri II. barlang (Schőnviszky 1937), Diósgyőri II.-barlang (Bertalan, Schőnviszky 1973–1974), Diósgyőri II. sz. barlang (Regős, Ringer 2003), Diósgyőri-barlang (Kadić 1935), Diósgyőri barlang (Kadić 1933), Diósgyőri-sziklaüreg (Regős, Ringer 2003), Diósgyőri sziklaüreg (Kadić 1952), Diósgyőr–Tapolca-barlang (Hellebrandt 1974), Diósgyőr tapolcai-barlang (Kordos 1984), Diósgyőr-tapolcai-barlang (Hevesi 1977), Diósgyőr–Tapolcai-barlang (Jakucs, Kessler 1962) és Diósgyőr-Tapolcai barlang (Vértes 1965) néven is. A Diósgyőrtapolcai-barlang név először 1977-ben jelent meg publikációban (az MKBT Meghívóban).

Kutatástörténete[szerkesztés]

1880-tól a községi bíró pincének használta a korábban vízzel teli, de addigra kiszáradt üreget. 1882. október 15-én Szendrei János ásatást végzett benne, melynek során őslénytani és régészeti leletek kerültek elő a barlangból. Szendrei János korábbi látogatásai alkalmával a barlang mindig tele volt vízzel, a tiszta vizet a környéken élők ivóvízként használták. Szendrei János az Archaeologiai Értesítőben megjelent tanulmányában azt írta, hogy a közelben lakók szerint a barlang egy alagút, amelyen keresztül a diósgyőri várból az egri várba lehet eljutni. Az egyik barlangi folyosót 112 méter hosszan be tudta járni. Vizsgálataival megállapította, hogy a két várat összekötő alagút nem létezik, de valószínűleg a hegy belsejében egy hosszú barlangrendszer húzódik. A barlang kutatása során egy trachitos homokkőből készült, őskori fél őrlőkövet talált a barlang egyik kis melléküregének a felszínén. Munkásai segítségével ásatásba kezdett a barlang előcsarnokában, de a barlangba befolyó víz a két vízszivattyú működtetése ellenére is kis idő után megakadályozta az ásatást. A barlangi kitöltésből különböző, nem túl régi állatcsontok töredékei, egy emberi csigolya, amely Saád Andor későbbi megállapítása szerint, valószínűleg az 1800-as évek elején ide temetett férfi csontja lehet, hamu és őskori cseréptöredékek kerültek elő. A csontokat Sassy János határozta meg.

Szendrei János a négy méter mélyre kiásott gödröt visszatemette, így a későbbi ásatásoknál rétegzavart okozott. 1932–1934-ben, Saád Andor ásatásakor, melyet a Borsod-Miskolci Múzeum és Diósgyőr elöljárósága támogatott, 860 darab őskőkorszaki lelet, eszközök és szilánkok kerültek elő egy érintetlen, négy négyzetméteres területről, amelyen a vár köveiből készült fal volt. A paleolit leletekből 140 darabot soroltak valamilyen eszköztípusba és a barlangról azt feltételezték, hogy eszközkészítő műhely volt. A holocén kitöltésben a bükki kultúrába tartozó, a bronzkori és a középkori cserepek keveredve helyezkedtek el. Öt réteget sikerült megkülönböztetni. A faszeneket Hollendonner Ferenc, a csontokat Gaál István, a régészeti leletek anyagát Fekésházy József vizsgálta. Az ásatás leletei a Herman Ottó Múzeumba kerültek.

A barlangot először Saád Andor és vitéz Fekésházy József térképezte fel. A térkép, amely a barlang alaprajzát és hossz-szelvényét ábrázolja a barlang kitöltésének rétegeivel, a Barlangvilág 1934. évi 2. füzetében jelent meg. 1939-ben Kerekes József tanulmányozta karsztmorfológiai szempontból. 1954. március 21-én Kuchta Gyula, Gyenge Lajos, Gyenge János és Rácz Olga morfológiai megfigyeléseket végzett a barlangban. 1954. március 28-án Kuchta Gyula, Korényi Endre, Tóth József, Balogh Tamás, Rácz Olga, Szabó László és Korbacska Katalin fényképezték és térképezték. 1954. december 4-én Fülöp András, Tóth József és Zámpory Vilma méréseket végeztek. 1954 márciusában készült el alaprajzi térképe és kiterített hosszmetszete, amelyet Kuchta Gyula szerkesztett. A felmérés alapján a barlang hosszúsága 63 méter volt. 1963. április 13-án, 16-án és 21-én Kuchta Gyula és Kuchta Gyuláné kőzettani, hidrológiai, klimatológiai és állattani vizsgálatokat végzett a járataiban. Vértes László 1965-ben megjelent könyve szerint a barlang a sok megtalált eszköz és szilánk miatt valószínűleg a Szeleta-kultúra eszközkészítő műhelye volt.

1973. augusztus 14-től 1973. szeptember 7-ig a szauna építése miatt leletmentő ásatás zajlott Hellebrandt Magdolna vezetésével, Saád Andor közreműködésével. Az ásatáskor sok őskori eszköz és pleisztocén kori csont került elő, körülbelül 200 darab szilánk és eszköz látott napvilágot a feltáráskor. A csontok között volt tarándszarvas, mamut, óriásszarvas, őstulok, bölény, gyapjas orrszarvú, vadszamár, vadló, barlangi medve, barlangi farkas, barlangi oroszlán és barlangi hiéna maradványa is. A gerincesek csontjait Kordos László, a madármaradványokat Jánossy Dénes, a csigákat pedig Krolopp Endre határozta meg, Paksy László színképelemzéseket végzett, Tóth Lajos kőzettani vizsgálatokat, Csordás István pedig mikroszkópos vizsgálatokat az ásványokon. Öt réteget sikerült megkülönböztetni. A legrégebbi régészeti leletek, melyeket a taubachi kultúrába soroltak, körülbelül 100–130 ezer évesek. Saád Andor az ebbe a kultúrába tartozó leleteket protosolutréi, Hellebrandt Magdolna premoustérien eszközöknek nevezte. A leletek többsége hasonlított a Lambrecht Kálmán-barlangból előkerült legrégebbi eszközökre.

Szintén 1973-ban a Herman Ottó Karszt- és Barlangkutató Csoport két tagja, Molnár László és Karácsony Gábor felmérte a barlangot. A felmérés alapján készült a barlangról egy alaprajzrészlet, a Diósgyőri Agyag-lyukat is ábrázoló alaprajz, valamint hossz-szelvények és keresztszelvények. 1974-ben befejeződött a hideg vizes medence térségének kialakítása. 1976-ban a barlangot országos jelentőségű barlangnak nyilvánították. Az 1977. május 30-án, az előző lista barlangneveinek felülvizsgálata után összeállított országos jelentőségű barlangok listáján szintén szerepel. Az 1980. évi Karszt és Barlang első félévi számában nyilvánosságra hozták a barlangkataszteri számát. 1982-ben régészeti és őslénytani leletei miatt fokozottan védett barlang lett.

Az 1981-ben Biszetrszky András által kitöltött barlangkataszteri törzslapját 1984-ben kiegészítették. A törzslap szerint 70 méter hosszú, 36 méter vízszintes kiterjedésű és +6 méter mély. Az 1984-ben kiadott „Magyarország barlangjai” című könyv országos barlanglistájában szerepel a barlang, helye egy térképen van bejelölve. 1988-ban Ringer Árpád a bejárattól 18 méterre végzett ásatást, ekkor állapította meg, hogy az ősember nem a barlangban, hanem a barlang közelében élt. Magyarországon ez volt az első régészeti lelőhely, ahol ezt bizonyítani sikerült. Ringer Árpádnak tizenegy réteget sikerült megkülönböztetnie, a taubachi kultúra, a bábonyi kultúra, a Szeleta-kultúra és a gravetti kultúra jelenléte biztosan megállapítható, és valószínűleg a charenti kultúra és az aurignaci kultúra is jelen volt. A gerincesek csontjait Kordos László, a csigákat Krolopp Endre vizsgálta meg. 1989-ben a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság a barlang bejáratánál egy tájékoztató táblát helyezett el.

Az 1999. április 8-án kitöltött állapotfelvételi lapja alapján az 1973-ban készült felmérés jó, de tartalmában és részleteiben vázlatos, tartalmilag ki kell egészíteni és pontosítani kell. A 2003-ban megjelent, „Magyarország fokozottan védett barlangjai” című könyv szerint a barlang 70 méter hosszú, hat méter függőleges kiterjedésű és 36 méter vízszintes kiterjedésű. A 2005-ben kiadott, „Magyar hegyisport és turista enciklopédia” című könyvben megjelent szócikk szerint 70 méter hosszú és felső triász mészkőben jött létre. 2006 júniusában Kertész B., Köblös Csaba, Németh Zs. és Nyerges Attila készítette el a legújabb, alaprajzi térképet keresztmetszetekkel és a vetített hosszmetszeti térképet, amelyek a Diósgyőri Agyag-lyukat is ábrázolják. A térkép alapján a barlang 87,8 méter hosszú, kilenc méter függőleges kiterjedésű, 5,2 méter magas és 3,8 méter mély. 2013-tól a belügyminiszter 43/2013. (VIII. 9.) BM rendelete szerint régészeti szempontból jelentős barlangnak minősül.

Irodalom[szerkesztés]

További irodalom[szerkesztés]

  • Czenthe Huba: A Bükk-hegység barlangjai. Kézirat (szakdolgozat), Eger, 1965. 78. old. (Megtalálható a KvVM Barlang- és Földtani Osztályon.)
  • Dancza János: Fűtési gondok a jégkorszakban. Búvár, 1939. (5. évf.) 347–351. old. (Megjelent a Természetbarátban is Voltak-e a jégkorszak emberének fűtési gondjai? címmel – 1934. (22. évf.) márc–máj. szám 3–4. old.)
  • Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851. 4. köt. (Reprint: Budapest, 1984. ISBN 9630227002)
  • Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Bp. 1980. 265 old.
  • Hillebrand Jenő: Der Stand der Erforschung der älteren Steinzeit in Ungarn. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission, 1934/1935. (24/25.) 16–26, 115–116. old. Berlin, 1935. (2 ábrával és 6 táblával.)
  • Jánossy Dénes: A magyarországi pleisztocén tagolása gerinces faunák alapján. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979. 142–143. old.
  • Kolacskovszky Lajos: Adatok a Bükkhegység és környéke tereptani, történelmi, régészeti, nép és természetrajzi megismeréséhez. Kézirat.
  • Leszih Andor: A jégkori ősember barlangját kutatják Diósgyőrben. Reggeli Hírlap, 1932. október 20.
  • Mottl Mária: Faunen, Flora und Kultur des ungarischen Solutréen. Quartär, 1938. (1. köt.) Berlin. 36–54. old.
  • Mottl Mária: Az interglaciálisok és interstadiálisok a magyarországi emlősfauna tükrében. (Hozzászólásokkal.) Beszámoló a Magyar Királyi Földtani Intézet vitaüléseinek munkálatairól, 1941. (3. évf.) 1. füz. 3–42. old.
  • Ringer Árpád – Moncel, Marie-Hélène: Le Taubachien dans la grotte Diósgyőr–Tapolca (Montagne de Bükk, Hongrie du Nord-Est). Praehistoria, 2002. (3. évf.) 177–201. old.
  • Szeghalmy Gyula: Felvidék. Bp. 1940. 79–140. old.
  • Szendrei János: Ásatások a diósgyőri barlangokban. Borsod megyei Lapok, 1883. 43–44. old.
  • –: Jégkorszakbeli barlang... Újság, 1932. okt. 14. Bp. 7. old.

További információk[szerkesztés]