Szentgáli-kőlik

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szentgáli-kőlik
Hossz 420 m
Mélység 39 m
Magasság 4,7 m
Függőleges kiterjedés 43,7 m
Tengerszint feletti magasság 366 m
Ország Magyarország
Település Szentgál
Földrajzi táj Bakony
Típus keveredési korróziós
Barlangkataszteri szám 4430-1
Elhelyezkedése
Szentgáli-kőlik (Magyarország)
Szentgáli-kőlik
Szentgáli-kőlik
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 47° 06′ 06″, k. h. 17° 44′ 54″Koordináták: é. sz. 47° 06′ 06″, k. h. 17° 44′ 54″

A Szentgáli-kőlik egy fokozottan védett barlang, amely a Bakonyban található. Magyarország második leghosszabb, dolomitban kialakult barlangja, a Kessler Hubert-barlang után.

Leírása[szerkesztés]

A Mecsek-hegy északnyugati lejtőjén, az Alszegi-rét felett 366 méter, a Székely Kinga szerkesztette könyv szerint 370 méter tengerszint feletti magasságban, 50 méterrel a völgytalp felett nyílik. Körülbelül egy kilométeres gyaloglással érhető el Szentgál település központjától a délkelet felé tartó piros sáv turistajelzésen a piros barlangjelzés. Ez a turistaösvény 100 méternél kicsit hosszabb és nagyon meredek. Ez a jelzett kirándulóút vezet el az üreg bejáratához.

A barlang jelenleg ismert járatainak a hossza 420 méter és a mélysége 39 méter. A bejárata délnyugatra néző, 4,2 méter széles, 2,5 méter magas, denevér röpnyílással ellátott vasajtóval lezárt, részben beomlott sziklaeresz. A közel vízszintesen települt, felső triász fődolomit vastagpados kőzetében kialakult, általában keskeny, hasadékszerű és magas járatok szerkezeti vonalak, törések mentén képződtek. Kisebb, omlásos eredetű termek csupán ott jöttek létre, ahol e törésvonalak metszik egymást. Valószínűleg keveredési korrózió hatására keletkezett.

A barlangi képződmények közül meg kell említeni a Nagy-terem heliktitjeit, a néhány helyen megőrződött, lemezes kalcitkiválásokat, néhány fél méter magas és néha karvastagságú cseppkőoszlopot, amelyek dolomitban kialakult barlangban ritkák, állócseppköveket és függőcseppköveket, ezek képződése napjainkban is folyamatban van, valamint a falakon néhány helyen látható borsóköveket.

A hőmérséklete átlagos, körülbelül 10 °C. Fontos téli szálláshely a denevérek számára. Nyolc denevérfajt figyeltek meg benne, ebből kettő fokozottan védett faj volt. A legnagyobb jelentősége a Szentgáli-kőliknak zoológiai szempontból, hogy alkalmilag a nagy patkósdenevér is előfordult itt. A felső részein néha pelék élnek. A barlang le van zárva, a megtekintéséhez engedély szükséges. A denevérek téli, nyugalmi időszakában nem lehet látogatni. Alapfelszereléssel járható.

Előfordul az irodalmában Kő-lik (Bertalan, Schőnviszky 1973–1974), Kőlik (Dornyay 1927), Kőlik-barlang (Gazdag 1990), Kő-lik-barlang (Futó 1992), Kő-lik barlang (Ilon 1993), Kő-lyuk-barlang (Futó 2003), Mecsekhegyi Kőlik (Bertalan 1938), Mecsek-hegyi-kőlik (Kordos 1984), Mecsekhegyi-kőlik (Futó 2003), Mecsekhegyi-kőluk (Kordos 1984), Mecsekhegyi sziklaüreg (Kordos 1984) és Szentgáli Kőlik (Gyurkó 1993) néven is.

Története[szerkesztés]

A barlang első leírása nyomtatásban, 1927-ben történt, amelyet Dornyay Béla írt. 1951-ben régészeti védelem alá helyezték. Az 1955-ben megjelent „Bakony útikalauz”ban részletesen le van írva. Az 1984-ben kiadott „Magyarország barlangjai” című könyv említi a nevét két névváltozatával együtt és térképen van feltüntetve a helye. A szintén 1984-ben megjelent „Lista a Bakony barlangjairól” című összeállítás szerint 12 méter hosszú és 3 méter mély volt.

A jelentéktelennek tűnő barlang kutatását 1985-ben kezdte meg a veszprémi Heliktit Barlangkutató Csoport. Az egyre intenzívebb feltáró kutatásoknak köszönhetően hamar a többszörösére nőtt a járathossz, egyben értékes régészeti leletek (rézkori edénytöredékek, bronzkori urnák és cseréptöredékek, római kori érmék, valamint Árpád-kori fazekak maradványai) is előkerültek. A kitöltés őslénytani leleteket is tartalmazott, köztük egy barlangi medve koponyacsontját. Az I. e. 9. századból származó urnasíros kultúra alapján feltételezik, hogy a helyet temetkezési szertartás céljára használták. Ennek a kultúrának a leletei a nagy számban előkerült kerámiák, egy holdidol töredéke, emberi koponyák, égett fadarab és sok egyéb csont voltak. Valószínűleg nem csak menedékhelynek, hanem talán temetkezési-szertartási helyként is igénybe vették. A régészeti leletmentést és értékelést a Pápai Múzeum régésze, az őslénytani vizsgálatokat a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusa, a földtani kutatásokat a Bakonyi Természettudományi Múzeum geológusa végezte. 1985-ben az Építők SE Heliktit Barlangkutató Csoport készítette el az első térképét. 1988-ban lett lezárva a bejárata.

1990-ben a Heliktit Barlangkutató Csoportnak volt kutatási engedélye a barlang kutatásához és folytatta a Régész-járat feltárását. Egy 1991. augusztus 26-i bejárás alapján emlékezetből barlangkataszteri törzslap készült róla. 1993-ban készült el az új alaprajzi térképe. Szintén 1993-ban fokozottan védett barlanggá nyilvánították, elsősorban a régészeti jelentősége és a morfológiai értékei miatt. 1995-től 1999-ig hőmérséklet méréseket végeztek benne. Az idővel csökkenő aktivitású feltárások irányítását 1999-től a Veszprémi Egyetemi Barlangkutató Egyesület kezdte el kutatni, akik igen nagy mennyiségű kitöltés eltávolítása révén újabb járatokat tettek járhatóvá.

2000-ben Schäfer István rajzolt két alaprajzi és egy hossz-szelvény térképet a Bejárati-aknáról, egy alaprajzi és egy hossz-szelvény térképet a Nagy-termi-aknáról, a 10-es-kürtőről alaprajzot, hossz-szelvényt és keresztmetszetet, az Új-termi-járatról alaprajzot, hossz-szelvényt és keresztmetszetet, valamint a 9-es-aknáról és a Körjáratról két alaprajzot, egy hossz-szelvényt és egy keresztmetszetet. Amikor az egyesület elkezdte kutatni 180 méter hosszú volt a barlang. 2000–2003 között a Veszprémi Egyetemi Barlangkutató Egyesület tagjai mérték fel a járatait és szerkesztették meg az alaprajzi, a hosszmetszeti és a keresztmetszeti térképeit, a Régész-járat hosszmetszeti, a régi részek hosszmetszeti és a 2002-es, új részek hosszmetszeti térképeit. A térképeket Schäfer István szerkesztette és rajzolta. 2002-ben a hossza, a poligon hossza 298 méter, a mélysége 36 méter és a függőleges kiterjedése 39 méter volt.

A 2003-ban megjelent „Magyarország fokozottan védett barlangjai” című könyv szerint 296 méter hosszú, 39 méter függőleges kiterjedésű és 35 méter vízszintes kiterjedésű volt. 2005 nyarán fedezte fel az egyesület a Cseppköves-ágat. Az új járatokat 2006 tavaszán Schäfer István vezetésével mérték fel. A barlang a felmérés előtt 298 méter hosszú, 39 méter mély és 43,7 méter függőleges kiterjedésű volt. A felmérés után 419,9 méter lett a hossza. A Schäfer István által szerkesztett és rajzolt térkép a Cseppköves-ág alaprajzát, vetített hosszmetszetét és keresztmetszeteit ábrázolta. 2008-tól indult be a barlangi kalandturizmus a barlangban. 2013-tól a belügyminiszter 43/2013. (VIII. 9.) BM rendelete szerint régészeti szempontból jelentős barlangnak minősül.

Látogatási statisztika[szerkesztés]

Turistáknak való kiépítése után overállos barlangtúra során ennyien tekintették meg:

  • 2008: 305 fő.
  • 2009: 671 fő.
  • 2010: 548 fő.
  • 2011: 437 fő.
  • 2012: 316 fő.
  • 2013: 211 fő.
  • 2014: 426 fő.

Irodalom[szerkesztés]

További irodalom[szerkesztés]

  • Futó János – Huber Á.: Kiválási képződmények a Szentgáli-kőlik új szakaszaiban. A Bakonyi Barlangkutató Egyesületek Szövetsége évkönyve, 2004–2005. Veszprém, 2006. 17–22. old.
  • Ilon Gábor: A Szentgál Mecsek-hegyi Kő-lik-barlang régészeti emlékei. Tapolcai Városi Múzeum Közleményei, 1991. (2.) 83–96. old.
  • Péchy-Horváth Rezső: Sok feltáratlan szépséget rejtenek Magyarország barlangjai. Barlangfürdőt terveznek Görömbölytapolcán? Országjárás, 1942. 9. (10.) sz. 6. old.; 11. (12.) sz. 4. old.
  • Schäfer István Zsolt – Gyurman Csaba: A szentgáli Kő-lik feltárásának újabb eredményei. A Veszprémi Egyetemi Barlangkutató Egyesület munkájának eredményei 1989–1999. Veszprém, 1999. 15–20. old.
  • Schäfer István Zsolt – Futó János: A Szentgáli-kőlik Cseppköves-ágának feltárási eredményei. A Bakonyi Barlangkutató Egyesületek Szövetsége évkönyve, 2004–2005. Veszprém, 2006. 11–15. old.
  • Szeghalmy Gyula: Dunántúli vármegyék. Bp. 1937. 32–40. old.
  • Szenthe István: Egyes barlangok keletkezése. Kézirat, 1984. 7. old.

További információk[szerkesztés]