Speizi-barlang

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Speizi-barlang
Hossz715 m
Mélység101 m
Magasság0 m
Függőleges kiterjedés101 m
Tengerszint feletti magasság550 m
Ország Magyarország
Település Miskolc
Földrajzi táj Bükk-fennsík
Típus aktív víznyelőbarlang
Barlangkataszteri szám 5372-47
Elhelyezkedése
Speizi-barlang (Magyarország)
Speizi-barlang
Speizi-barlang
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 48° 06′ 01″, k. h. 20° 35′ 13″Koordináták: é. sz. 48° 06′ 01″, k. h. 20° 35′ 13″

A Speizi-barlang egy fokozottan védett barlang. A Bükki Nemzeti Park területén található. A 14. legmélyebb barlang a Bükk-vidéken. Fontos denevér élőhely. Sokféle, eróziós eredetű forma található benne. A Bükk-vidéken található többi, hasonló hosszúságú barlanghoz viszonyítva kevés cseppkő alakult ki a járataiban.

Leírása[szerkesztés]

A bükk-fennsíki Nagy-fennsík keleti részén, a Létrási-lápa déli oldalán, a Garadna-patak völgyéből Jávorkút felé haladó műúttól délre, 150 méternyire nyílik. A bejárata egy töbörben van, amelyet észak felől egy két–három méter magas sziklafal határol. A bejárati nyílásához vezető patakmeder végén, a vízfolyás régi nyelési pontján található a kiépített és lezárt bejárata, közvetlenül a sziklafal lábánál. A dél felől folyó patak jelenleg nem itt, hanem egy 50 méterrel nyugatabbra lévő, új beszakadásban jut a föld alá. A másfél–két méter átmérőjű, bejárati aknájának a fala részben szálkőzetből és részben körívben rakott, terméskő falból áll. A függőleges akna négyszögletes és nyolc méter mélységig bontott.

Középső triász mészkőben keletkezett a barlang. A befoglaló kőzet jól rétegzett, vastagpados, szürkés-fehéres és sok helyen kalciteres. A barlang kőzetfelületei gyakran márványos, finoman erezett rajzolatúak. Ez a jelenség a vízben szállított, finomszemcsés hordalék csiszoló hatásának köszönhető. A barlangjáratokra az északkeleti irányultság és a folyosó jellegű járataira a két–négy méter széles, 5–10 méter magas, hasadék járatszelvény a jellemző. A járatok kialakulását az északkeleti irányú, elsődleges és az azokra merőleges, vagy harántirányú, másodlagos, tektonikus törések, valamint az ugyancsak északkeleti irányú kőzetdőlés nagy mértékben befolyásolták. A barlangot a fejlődésének a korai szakaszában korrózió hatására, majd később eróziós módon alakította ki a barlangi patakvíz.

Elágazó, lépcsőzetesen mélyülő barlang. A morfológiai nagyformák közül megtalálható benne az akna, a kürtő, a meander és a gömbfülke. A morfológiai kisformái az evorziós üstök, a mennyezeti csatornák, a gömbüstök, az ujjbegykarrok, a csorgák, a kannelúrák, a hieroglifák, a hullámkagylók, a kipreparálódott sziklabordák és a szinlők. A barlangban kevés a cseppkő, mert a beszivárgó, csepegő víz főleg oldja a kőzet felületét. A cseppköveket függőcseppkövek, szalmacseppkövek, heliktitek, cseppkőzászlók, állócseppkövek, cseppkőoszlopok, cseppkőlefolyások és cseppkőbaldachinok képviselik. Az alsó szakaszán nagy felületeket fedő cseppkőlefolyás figyelhető meg. A Hágcsós-terem nevű akna körülbelül 5–10×3–5 méter keresztmetszetű, az oldalában található beszállástól számítva 20 méter mély és körülbelül 10 méter magas. Az első, vizes szifon előtti terem 10 méter hosszú, öt méter széles. A szifon a terem északnyugati végében helyezkedik el és a teremnek van egy nagy átmérőjű, körülbelül 60 méter magas kürtője. A Bűvész-ág omlásveszélyes. Az új végpontja 23 méternyire helyezkedik el a Szepesi–Láner-barlangrendszer nyugati, végponti, negyedik szifonjától. Denevérek is előfordulnak a barlangban. 6–8 °C az átlagos hőmérséklete. A bejárásához a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság engedélye és kötéltechnikai eszközök alkalmazása kell.

Hidrológiailag aktív víznyelőbarlang. A felszínről befolyó pataknak általában nem nagy, percenként néhány liter a vízhozama. A patak barlangi forrása a Hágcsós-terem alatti omladékzónában van. A barlangi patak az első szifon előtt, a szifontól 30 méterre eltűnik, majd a szifonban lévő vizet táplálja. A negyedik, végponti szifonja elmenő. A vizét észlelték az Eszperantó-forrásban, a Margit-forrásban és a Szinva-forrásban, valamint a Szepesi-barlang patakjában. Valószínűleg az Ikertebri-víznyelőbarlangon, a Kis-mogyorós-víznyelőbarlangon, a Speizi-barlangon, az Egyetem-tebri-víznyelőbarlangon és a Szepesi–Láner-barlangrendszeren keresztül érkezik az István-lápai-barlang Fő-ágába a befolyó víz. Az István-lápai-barlangban elfolyó vizek az Anna-forrásban, a Soltész-kerti-forrásban, a Szent György-forrásban és a Tavi-forrásban kimutathatók.

Előfordul az irodalmában Éléskamrai-barlang (Vincze 1982), Spaizi-barlang (Gazdag 1990), Spaizi-víznyelőbarlang (Kordos 1984), Spajzi-barlang (Fleck, Vid 1982), Spájzi 1. sz. víznyelőbarlang (Kordos 1984), Spájzi-barlang (Kordos 1984), Spájzi-víznyelőbarlang (Dely 1970), Speizi I. (MKBT Meghívó 1976), Speizi I.-barlang (Majoros 1970) és Spejzi-barlang (Fazekas 2013) néven is. A „Magyarország barlangjai” című könyv szerint az Éléskamrai-barlang név a Spájzi 2. sz. víznyelőbarlang (Speizi 1a sz. víznyelő) egyik neve.

Kutatástörténete[szerkesztés]

1955. április 3-án a Magyar Hidrológiai Társaság Nagymiskolci Csoport Zsombolykutató Szakosztályának tagjai kezdték el kutatni a régi, eltömődött víznyelőt. 1955 októberében a szakosztály kutatói víznyomjelzési kísérletet végeztek a közeli, aktív nyelőnél sózással. A víznyelőben eltűnő víz felszínre bukkanási helyét azonban nem sikerült megállapítaniuk. 1967. szeptember 24-én tárták fel a MEAFC Marcel Loubens Barlangkutató Szakosztály barlangkutatói a járhatatlan, régi nyelési helyen mélyített gödörből. A barlang mélypontján a továbbjutást egy vízzel töltött szifon tette lehetetlenné. 1968. augusztus 30-án Liptai Edit, Bojtor I., Gyöngyi László, Szeremley Géza, Szeremley Szabolcs és Komlóssy Attila mérte fel a barlang főágát függőkompasszal, fokívvel és mérőszalaggal. A vesztett pontos felmérés alapján egy alaprajzi térkép és egy hosszmetszet térkép készült. A hosszmetszet térkép egy 37–217° csapásirányú síkra vetített, függőleges vetületet ábrázol.

1970 augusztusában a patakot fluoreszceinnel festették meg a barlangban eltűnő víz előbukkanási helyének a megállapítása miatt. A Szepesi-barlang patakjában, a Szinva-forrásokban, az Eszperantó-forrásban és a Margit-forrásban figyelték a felszínre kerülő vizet, de azokban nem észlelték a nyomjelző anyagot. Az 1977-ben napvilágot látott, „Bükk útikalauz” című kiadvány szerint 115 méter hosszú és 80 méter mély volt. Az 1977-ben kiadott, „Hidrogeológiai kirándulások a Bükkben” című könyvben rövid leírás található a Speizi-nyelőkről és a kiadványban említve van a kiácsolt nyelőszájú Speizi-barlang. Az 1977. december 31-i állapot szerint a 96 méteres mélységével az ország 20. legmélyebb barlangja volt. Az 1977. évi Karszt és Barlangban publikált, az előzőnél frissebb lista alapján az ország 22. legmélyebb barlangja volt a 96 méter mély barlang. Az 1975-ös és az 1976-os mélységéről nincs adat. Az 1978. márciusi MKBT Meghívóban a Marcel Loubens Barlangkutató Szakcsoport közölte a tulajdonában lévő térkép alapján a barlang méretét. A közlemény szerint 1968-ban 168 méter hosszú és 96 méter mély volt. Az 1979-ben napvilágot látott, „Barlangok a Bükkben” című kiadványban az olvasható, hogy egy kerítés délnyugati sarkánál található sziklák tövében nyílik, állandóan folyik bele a víz, 168 méter hosszú és 96 méter mély, valamint egy vizes törmelékszifon zárja le a végét. Az ácsolata rossz, de veszélyesebbek az aknarendszerében található, mozgó, ingó kövek. A kiadványban publikálva lett az 1968-ban rajzolt két térkép. A könyvhöz mellékelt, a környéket ábrázoló térképen meg van jelölve a helye. Az 1970-es évek végén beomlott a faácsolattal megerősített, bejárati aknája.

1982-ben a Marcel Loubens Barlangkutató Egyesületnek volt kutatási engedélye a barlang kutatásához. Az 1982. október 8-án Vincze Ferenc által kitöltött, barlangkataszteri törzslapja alapján a bejárati ácsolata elkorhadt, a bejárata beomlott, a bejárati akna valószínűleg teljesen be fog omlani, a barlang életveszélyes és nem járható, valamint az utolsó teremben egy 30 méter hosszú hágcsó volt. A törzslapon az is rajta van, hogy az egyik neve Éléskamrai-barlang, a mért, vízszintes kiterjedése 98 méter, a mért mélysége 105 méter és a becsült hossza 300 méter. Az 1984-ben kiadott, „Magyarország barlangjai” című könyv szerint az 1960-as évek egyik jelentős, hazai barlangfeltárása volt a barlangba való bejutás 1964-ben, az országos barlanglistában szerepel két névváltozata és a helye egy térképen van bejelölve. 1987-ben kezdődött el a bejárati akna újraácsolása.

1990-ben a Marcel Loubens Barlangkutató Egyesületnek volt kutatási engedélye a barlang kutatásához és az egyesület ebben az évben tette újra járhatóvá a beomlott, bejárati aknáját és kezdte el kutatni az akkori végponti, jelenleg 1. számú szifont. Az egyesület a bejáratot egy ideiglenes faácsolattal biztosította. 1993-ban javítva lett a faácsolat. 1994-ben lett elérve az 1. számú szifon legmélyebb része a hordalék és a víz eltávolításával. A szifon másik oldalán található szűk és meredek járaton azonban nem sikerült átjutni. A barlang folytatásának a felfedezését a szifonba visszaszivárgó víz is akadályozta. 1995-ben a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat által rendezett Barlangnapon az egyik túracélpont volt. 1999-ben lett kiépítve a bejárati akna.

2001. június 23-án Kovács Zsolt, Hegedűs Norbert és Kosztolányi Katalin készítette el a barlang nyilvántartólapját. 2001 júliusában Szabó Zoltán szerkesztette meg az alaprajzi térképét, a hossz-szelvény térképét és a vetített hossz-szelvény térképét. A Bükki Nemzeti Park Igazgatóságának a megbízásából készült térkép megrajzolásához a barlangot Bodony Szilárd, Gál Zita, Kaposi Judit, Madár Marianna és Szabó Zoltán mérték fel. 2001 óta fokozottan védett barlang a karsztvíz védelme, a helyenként nagy méretű járatok és a sziklaformái miatt. A 2003-ban megjelent, „Magyarország fokozottan védett barlangjai” című könyvben az olvasható, hogy 550 méter tengerszint feletti magasságban nyílik, 465 méter hosszú, 101 méter függőleges kiterjedésű és a vízszintes kiterjedése 105 méter.

A 2005-ben napvilágot látott, „Magyar hegyisport és turista enciklopédia” című könyvben található egy szócikk a barlangról, amely szerint 550 méter tengerszint feletti magasságban nyílik, 465 méter hosszú és 101 méter mély, valamint 1955-ben a Zsombolykutató Munkabizottság kutatta és egy szifon nehezíti a végpontján a továbbjutást. 2007. július 26-án a Marcel Loubens Barlangkutató Egyesület tagjai átjutottak a régi, végponti szifonon, azaz az 1. számú szifonon és átbontottak még két szifont, valamint kimásztak egy 60 méter magas kürtőt. Akkor a barlang 250 méterrel hosszabbodott, a végpontja 23 méternyire közelítette meg a Szepesi–Láner-barlangrendszer nyugati végponti, 4. szifonját és Kiss János, valamint Ferenczy Gergely elkészítette az új barlangjáratok poligonfelmérését és egy vázlatos, alaprajz barlangtérképet. A 2009-ben rendezett Barlangnapon az egyik túracélpont volt. 2013-tól a vidékfejlesztési miniszter 58/2013. (VII. 11.) VM rendelete szerint a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén található barlang az igazgatóság hozzájárulásával látogatható. 2014-ben lett lezárva és átalakítva a bejárata. A 2014-ben rendezett Barlangnapon az egyik túracélpont volt.

Irodalom[szerkesztés]

További irodalom[szerkesztés]

  • Czenthe Huba: A Bükk-hegység barlangjai. Kézirat (szakdolgozat) a KvVM Barlang- és Földtani Osztályon. Eger, 1965. 67. old.
  • Dobos Tímea: A Szepesi–Láner-barlangrendszer és Speizi-barlang összefüggőségének vizsgálata. TDK kézirat, 2008. Miskolc.
  • Kraus Sándor: Barlangföldtan. 1984.
  • Lénárt László: Szpeleológiai eredmények a Bükk hegységből. Borsodi Földrajzi Évkönyv, 1979. 3. sz. Miskolc. 73–90. old.
  • Lénárt László: A miskolci barlangkutatás és a bükki barlangok összefoglaló ismertetése. Borsodi Műszaki-Gazdasági Élet, 1982. 3. sz. Miskolc. 11–14. old.

További információk[szerkesztés]