Balázs Dénes

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Balázs Dénes
Balázs Dénes szobra az érdi Magyar Földrajzi Múzeum parkjában
Balázs Dénes szobra az érdi Magyar Földrajzi Múzeum parkjában
Születési név Balázs Dénes
Született 1924. szeptember 17.
Debrecen
Elhunyt 1994. október 19. (70 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar magyar
Foglalkozása geográfus
Díjak Vass Imre-érem, Herman Ottó-érem, Kadić Ottokár-érem, Kőrösi Csoma Sándor-emlékérem, Szent-Györgyi Albert-díj
Kitüntetései A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Balázs Dénes témájú médiaállományokat.

Balázs Dénes (Debrecen, 1924. szeptember 17.Budapest, 1994. október 19.) magyar karsztkutató, földrajztudós, világutazó, számos földrajzi ismeretterjesztő mű szerzője, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum alapítója.

Élete[szerkesztés]

Székely (kászonimpéri) származású apa és rimaszombati származású anya gyermekeként született Debrecenben. 1926-ban a család Mezőhegyesre költözött, ahol édesapja a ménesbirtok raktárkezelője lett. Iskoláit Tótkomlóson, Makón, a Návay Lajos Felsőkereskedelmi Iskolában, majd Debrecenben végezte. 1940-ben édesapja betegsége miatt (aki a következő évben meghalt) a család visszaköltözött Debrecenbe. 1942–1943-ban két nagy kerékpártúrát tett az akkori Magyarországon, melyek során 5200 kilométert tett meg, eljutott többek között a Székelyföldre is, meglátogatva az apai rokonságot.

1943-ban a Debreceni Dohánygyárban kezdett dolgozni, majd 1944-ben leventeként behívták katonának. A frontszolgálatot sikerült elkerülnie, de hamarosan szovjet hadifogságba esett és három évig végzett kényszermunkát a szumgaiti lágerben.

Hazatérve a Kőbányai Dohánygyárban dolgozott, ezért édesanyjával együtt Érdligetre költözött. Budapesten bekapcsolódott a Kinizsi Sportkör természetjáró mozgalomba, megismerkedett Jakucs László barlangkutatóval, majd 1954-ben húsz főnyi csapatával feltárta az Aggteleki-karsztvidéken, Égerszög közelében levő Szabadság-barlangot. 1957-ben a Vecsembükki-fennsíkon kutatott, majd a következő évben a tornagörgői Mészégető-zsombolyt tárta fel nyolcfős kutatócsoportjával. 1956 januárjában megindította a háború utáni első szpeleológiai folyóiratot, Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató néven. A Karszt és Barlang címmel megjelenő folyóiratot a haláláig szerkesztette. 1985-ben indította el a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok című szakfolyóiratot, melynek 12 száma jelent meg 1993-ig.

1958 telén indult első egyszemélyes kutatóútjára Kínába, ahol elsősorban a dél-kínai karsztvidéket tanulmányozta Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület, Yunnan és Guizhou tartományokban. 1959–1962 között esti tagozaton elvégezte az ELTE földrajz szakát. Anyaggyűjtésként doktori disszertációjához újabb tanulmányutat szervezett a Közel-Kelet karsztvidékeinek bejárására 1962-ben. Ennek során Maár Imrével bejárták Libanon, Szíria, Jordánia karsztvidékeit, valamint Egyiptomban a Kirenaikai-táblát. 1964-ben doktori címet szerzett, disszertációját a karsztkorrózió problematikáiból írta.

1964–1965-ben a trópusi karsztok és az indonéziai vulkanikus szigetek kutatása céljából újabb nagy tanulmányutat szervezett. Ezúttal Horváth Mihály barlangkutató tartott vele, neki azonban egészségügyi okokból hamarabb haza kellett térnie. A Szovjetunión, Kínán és Burmán át utaztak Indonéziába, ahol többek között Nusa Barung szigetén végeztek karsztkutatásokat, de csaknem valamennyi nagyobb szigetet felkeresték. Ennek a túrának a tapasztalataiból írta első ismeretterjesztő könyvét Hajóstoppal az indonéz szigetvilágban címmel, melyet később 25 másik követett. Indonéziából hazatérve feladta állását az élelmiszeripari minisztériumban és hivatásos geográfusként működött tovább.

1967–1968-ban Afrikába szervezett négytagú expedíciót, melynek során egy lengyel kamionnal szelték át a Szaharát Tripolitól Fort Lamyig, majd Doualában kettévált a csapat. Balázs Dénes Csekő Árpáddal tovább folytatta a tanulmányutat, sikeresen bejárták Kelet-Afrika országait.

1969–1970-ben Alaszkától Tűzföldig az amerikai kontinenst járta végig. Észak-Amerika bejárása után Caracasból indulva az Andok vonulatát követte Dél-Amerikában, Ecuadorban a teljesen feltáratlan Archidonai-karsztvidéken kutatott, de eljutott a Galápagos-szigetekre is. 1972–1973-ban Japánt, a Fülöp-szigeteket, Pápua Új-Guineát kereste fel, majd Ausztráliában és az óceániai szigetvilágban folytatta tanulmányútját. A 400 napos út tapasztalatairól később három könyvben számolt be.

1975-ben az indiai szubkontinensre látogatott el, azonban nem tudta útját tovább folytatni Dél-Afrika felé egészségi okokból és haza kellett térnie, de rövidesen újra elindult, ezúttal Dél-Afrikát és a környező országokat járta be. Erről az útról szól A Zambézitől délre című műve. 1977–1978-ban világkörüli útja során eljutott Grönlandra, majd egy venezuelai expedícióhoz csatlakozva az Orinoco felső folyásához a civilizáció által érintetlen waika népcsoporthoz. Ezután a közép-amerikai földhíd országait járta végig, majd Új-Zéland és Ausztrália következett. 1979-ben Madagaszkár szigetét járta be, ahol többek között Benyovszky Móric egykori településének és valószínű sírjának a helyét is megállapította. 1981-ben a karibi szigetvilágot, majd a három Guyanát látogatta meg, ezután Belémből indulva végighajózott az Amazonason és eljutott az óriásfolyó eredetéhez is a perui Andokban. 1984–1985-ben másodszor is körülutazta a Földet érintve a Kanári-szigeteket, Kanadát, majd újra bejárta Dél-Amerikát, különös tekintettel Argentínára, ahol anyagot gyűjtött az ország útikalauzához. Ezután Új-Zéland, majd Új-Kaledónia, Vanuatu és a Salamon-szigetek következtek és újra ellátogatott Új-Guineára is. 1988–1989-ben Délkelet-Ázsia országait járta be. Itt a karsztkutatás (például Sarawakban a Gunang Mulu-barlang felkeresése) mellett az országok útikalazához is anyagot gyűjtött, ezek azonban (az Ázsia földrajzát tárgyaló nagyszabású munkájával együtt) már nem jelenhettek meg a kiadók pénzügyi gondjai miatt. 1989-ben újra sikerült eljutnia a dél-kínai karsztvidékre is, majd a következő évben a Szovjetunióba látogatott el. Ez volt az utolsó hátizsákos expedíciója.

Balázs Dénes utazásai során értékes kőzet-, növény- és állattani gyűjtést is végzett (számos új talaj- és barlanglakó fajt fedeztek fel a hazaküldött mintákban), de számos néprajzi tárgyat is gyűjtött és mindenfelé kutatta a magyar utazók és földrajzkutatók emlékeit. Az összegyűjtött értékes anyagok alkották a Magyar Földrajzi Múzeum anyagának alapját, melynek megalapítását hosszas bürökratikus huzavona után végül 1983-ban engedélyezték. A gyűjtemény az érdi Wimpffen-kúriában kapott helyet. Érd városa 1988-ban díszpolgárrá nevezte ki a múzeumot létrehozó geográfust.

26 könyvéből öt idegen nyelven is napvilágot látott. Szakcikkeinek, kisebb írásainak száma megközelíti a hatszázat. Aktív tagja volt a Magyar Földrajzi Társaságnak és alapítója a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulatnak.

Balázs Dénes hosszas betegség után 1994 októberében hunyt el. Utolsó hónapjaiban is emlékiratain dolgozott, melyek 1995-ben jelentek meg felesége gondozásában Életem – utazásaim címmel.

Magyar nyelven megjelent könyvei[szerkesztés]

  • 1. Hajóstoppal az indonéz szigetvilágban – „Útikalandok 79.“ Táncsics Kiadó, 1969
  • 2. Kölcsönautóval a Szaharában – „Útikalandok 88.“, Táncsics Kiadó, 1970
  • 3. Cikkcakkban az egyenlítőn – „Útikalandok 105.“, Táncsics Kiadó, 1971
  • 4. Hátizsákkal Alaszkától a Tűzföldig I.-II. – „Útikalandok 111-112.“, Táncsics Kiadó, 1972
  • 5. Galápagos – Gondolat Könyvkiadó, 1973
  • 6. Tájfun Manila felett – „Világjárók 99.“, Gondolat Könyvkiadó, 1975
  • 7. Pápua Új-Guinea – Gondolat Könyvkiadó, 1976
  • 8. Ausztrália, Óceánia, Antarktisz – Gondolat Könyvkiadó, 1978
  • 9. A Zambézitól délre – „Világjárók 120.“, 1979
  • 10. Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia – Útikönyvek, Panoráma, 1981
  • 11. Vándorúton Panamától Mexikóig – „Világjárók 137.“, Gondolat Könyvkiadó, 1981
  • 12. A sivatagok világa – Móra Könyvkiadó, 1983
  • 13. Ázsia képes földrajza (Sebes Tibor társszerzővel) – Móra Könyvkiadó, 1983
  • 14. Bozóttaxival Madagaszkáron – „Világjárók 154.“, Gondolat Könyvkiadó, 1983
  • 15. Közép-Amerika – Útikönyvek, Panoráma, 1986
  • 16. A kenyérfák árnyékában – „Ország-Világ 1.“, Kossuth Könyvkiadó, 1987
  • 17. Amazónia – „Világjárók 178.“, Gondolat Könyvkiadó, 1987
  • 18. Argentína, Uruguay – Útikönyvek, Panoráma, 1988
  • 19. Az őserdők világa – Móra Könyvkiadó, 1990
  • 20. Magyar utazók lexikona. Szerk. Balázs Dénes. Budapest: Panoráma. 1993. ISBN 9632433440
  • 21. A Húsvét-sziget fogságában – Szerzői kiadás, Érd, 1993
  • 22. Galápagos, az elefántlábúak szigetei – Szerzői kiadás, Érd, 1994
  • 23. A csepegő kövek igézetében – Szerzői kiadás, Érd, 1994
  • 24. Szigetről szigetre a Kis-Antillákon – Szerzői kiadás, Érd, 1994
  • 25. Távoli tájak magyar utazói (1-6. köt. szerk.). A szerző munkája: 4. köt.: Magyar utazók Amerikában, 5. köt.: Magyar utazók Ausztráliában, Óceániában és a sarkvidékeken – Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993-1995
  • 26. Életem – utazásaim (emlékiratok a földrajzi ismeretterjesztés szolgálatában) – Szerzői kiadás, Érd, 1995

Jelentősebb kitüntetései[szerkesztés]

Emlékezete[szerkesztés]

  • Makón, egykori iskolájában születésének 85. évfordulóján emléktáblát avattak tiszteletére, életét bemutató kiállítás, és egy róla elnevezett terem őrzi emlékét.[1]
  • Cséke Zsolt 2005-ben Életem – utazásaim címmel életrajzi filmet készített a neves földrajztudós tiszteletére.
  • A Magyar Földrajzi Múzeum kertjében egész alakos szobor (Domokos Béla alkotása) őrzi emlékét. 1999. szeptember 29-én, az Érdi Napok alkalmából avatták fel.

Források[szerkesztés]

  • Neidenbach Ákos – Pusztay Sándor: Magyar hegyisport és turista enciklopédia. Bp. Kornétás Kiadó, 2005. 28–29. old. ISBN 9639353396

További információk[szerkesztés]