Őstulok
 | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Evolúciós időszak: Kora pleisztocén – holocén | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 Régi rajz az állatról | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 És újabb elképzelés az állatról | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Kihalt Kihalás ideje: 1627        | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Bos primigenius (Bojanus, 1827) | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 A vad alfajainak az eredeti elterjedési területe | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
 |
Az őstulok (Bos primigenius) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó kihalt faj, amelynek utolsó egyede 1627-ben pusztult el.
A szarvasmarha (Bos taurus) őse, viszont 2003-tól külön fajnak tekintik.[1][2][3]
Kifejlődése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A pliocén korban a hűvösebb éghajlat elősegítette a nyílt füves puszták kiterjedését, amely az újabb nagytestű legelő állatok megjelenését segítette. Egyes kutatók a ma már kihalt Bos acutifronsot tekintik az őstulok ősének.
Az eddig talált legősibb, igazi őstulokra utaló maradványok körülbelül 2 millió évesek és Indiából származnak. Tehát az indiai alfaj volt az első. A pleisztocén kor alatt az őstulok benépesítette az Arab-félszigetet, valamint Kelet-Ázsiát is. Európába körülbelül 270 000 éve jutott el.[4]
Előfordulása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Az őstulok az őse az összes házi szarvasmarhafajtának, de a háziasítás után még jó néhány ezer évig fennmaradt.
Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. Az utolsó állományok német földön éltek, már a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. Végül, a 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt. A populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a lengyelországi jaktorówi erdő jegyzőkönyveiből. 1564-ben 38 példányról számolnak be, amiből csak 8 volt viszonylag fiatal (3 fiatal bika és 5 borjú), 1599-ben 24 példány, 1602-1620 között kettő, 1627-ig egyetlen példány, egy tehénből állt a teljes állomány.
Alfajai
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Ennek az állatnak manapság 3 alfaját ismerik el; a mai szarvasmarha (Bos taurus) ezek háziasításával jött létre (introgresszív hibridizációval), bár az afrikai alfaj génállományát nem sikerült kimutatni a mai állatokban:
- †Bos primigenius africanus (Thomas, 1881)
- †Bos primigenius namadicus (Falconer, 1859), leszármazottjának tekinthető a zebu
- †Bos primigenius primigenius (Bojanus, 1827), leszármazottja a közönséges szarvasmarha
Megjelenése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az őstulok testhossza 260-310 centiméter, marmagassága körülbelül 155-180 centiméter, tömege 700-1500 kilogramm (bikák), a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak. Az őstulkot mint vadon élő tulokfélét jellemezhetjük. Hasonlított ázsiai rokonaira, például a gaurra (Bos gaurus).[5]
Az őstulokbikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjak világosabb, vörösbarna színűek voltak. Jellemző volt még rájuk a hosszú, karcsú, nagy ívben felfelé hajló, világos szarv. A szarv a tőnél 180°-ban kifelé áll, majd előre kanyarodik a hosszúság második harmadának kezdete körül, és kissé felfelé és befelé mutat, a szarvhegyek közt mért távolság mindig kisebb, mint a legnagyobb szélesség. A bikáké jóval erősebb volt, mint a teheneké. A koponyán kis méretű tarkórész van, homloka széles, lapított, sőt néha homorú. A szarvtöveket összekötő fejél széles és egyenes.[6][7]
Életmódja
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Az őstulok természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek jobbára magányosan járhattak. Feltehetően nem volt olyan jól meghatározott revírjük, mint a teheneknek. Ahol télen rendszeresen nagyobb volt a hó, ott az őstulkok valószínűleg vándoroltak is, bár ezek az igénytelen állatok bizonyosan jól viselték a hosszabb éhezést, hiszen óriási zsírtartalékaik voltak. Kérődzők lévén táplálékukat igen jól hasznosították. A tülkösszarvúak vaskos, széles felső ajkukkal és hosszú nyelvükkel tépik le a füvet, majd azt lenyelve bendőjükbe juttatják. Később, pihenés közben felöklendezik a bendő tartalmát, és újra - ezúttal erősen megőrölve - átrágják. A szokásos füveken és lágyszárúakon kívül ősszel makkot és télen száraz faleveleket is fogyaszthatott.
Az őstulok rekonstruálása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kihalt őstulokról élő képet mutatnak a primitíven tartott, ősi szarvasmarhafajták visszatenyésztési kísérletei. Az 1920-as években régi szarvasmarha fajtáknak a felhasználásával – ilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai zebufajták, a korzikai marha, a skót-felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha – sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-marha nevet kapta. Az őstulok külső megjelenése így nagyrészt rekonstruálható, de arról egyelőre még szó sem lehet, hogy a visszatenyésztett állatokat ellenőrizetlenül ki is engedjék a szabadba, hogy kiderüljön, mennyire bírják a természetes körülményeket. Az őstulok génjei tehát a nagyszámú fajta közt szétforgácsolva fennmaradtak ugyan, de csak az ember felügyelete alatt. A tenyésztési kísérlet még nem zárult le, bár a mai Heck-marhák már nagyon hasonlítanak az eredeti őstulokhoz, de még sok tennivaló van, amíg sikerül a domesztikációs géneket teljesen kiiktatni. A Hortobágyi Nemzeti Park bioszféra rezervátum magterületén is él 60 darab Heck-marha szabadon (mintegy 100 Przsevalszkij-ló (Equus ferus przewalskii) társaságában; az 1997-ben induló Pentezug Project keretében lettek telepítve).
 |
 |
Érdekesség
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A hagyomány szerint őstulok vagy bölény mutatta meg Moldva máramarosi alapítóinak az utat. Az egykori Moldvai Fejedelemség és a modernkori Moldova címerében is épp ezért őstulok szerepel.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ "Aurochs – Bos primigenius". petermaas.nl. 2009. április 20. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2021. január 20.
- ↑ "ICZN, Biodiversity Studies BZN Volume 63, Part 3, General Articles & Nomenclatural Notes". 2006. szeptember 30.
- ↑ "Opinion 2027 (Case 3010). Usage of 17 specific names based on wild species which are pre-dated by or contemporary with those based on domestic animals (Lepidoptera, Osteichthyes, Mammalia): conserved". Bull. Zool. Nomencl. 60: 81–84. 2003.
- ↑ van Vuure, T. (Cis) (2005). Retracing the Aurochs – History, Morphology and Ecology of an extinct wild Ox. Sofia-Moscow: Pensoft Publishers. ISBN 954-642-235-5.
- ↑ Kysely, René (2008). Aurochs and potential crossbreeding with domestic cattle in Central Europe in the Eneolithic period. A metric analysis of bones from the archaeological site of Kutná Hora-Denemark (Czech Republic). Anthropozoologica.
- ↑ Frisch, Walter (2010). Der Auerochs: Das europäische Rind. ISBN 978-3-00-026764-2.
- ↑ Ryder, M. L. (1984). "The first hair remains from an aurochs (Bos primigenius) and some medieval domestic cattle hair". Journal of Archaeological Science. 11: 99–101. doi:10.1016/0305-4403(84)90045-1.
Források
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Josef Reichholf: Emlősök. Ford. Schmidt András. Budapest: Magyar Könyvklub. 1996. = Természetkalauz, ISBN 963 548 218 3 ISSN 1219-3178
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján (2009. február 23.)
Fordítás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Ez a szócikk részben vagy egészben az Aurochs című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
