Őstulok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Őstulok
Evolúciós időszak: Kora pleisztocénholocén
Régi rajz az állatról
Régi rajz az állatról
És újabb elképzelés az állatról
És újabb elképzelés az állatról
Természetvédelmi státusz
Kihalt
Kihalás ideje: 1627
Status iucn EX icon.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Scrotifera
Csoport: Ferungulata
Csoport: Patások (Ungulata)
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Csoport: Ruminantiamorpha
Alrend: Kérődzők (Ruminantia)
Alrendág: Pecora
Öregcsalád: Bovoidea
Család: Tülkösszarvúak (Bovidae)
Alcsalád: Tulokformák (Bovinae)
Nemzetség: Tulkok (Bovini)
Alnemzetség: Bovina
Nem: Tulok (Bos)
Linnaeus, 1758
Faj: B. primigenius
Tudományos név
Bos primigenius
(Bojanus, 1827)
Szinonimák
  • Bos mauretanicus Thomas, 1881
  • Bosurus minutus v. D. Malsburg, 1911
  • Bos namadicus Falconer, 1859
  • Bos taurus
  • Bos indicus
  • Bos urus
Elterjedés
A vad alfajainak az eredeti elterjedési területe
A vad alfajainak az eredeti elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Őstulok témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Őstulok témájú médiaállományokat és Őstulok témájú kategóriát.

Az őstulok (Bos primigenius) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjába tartozó kihalt faj, amelynek utolsó egyede 1627-ben pusztult el.

A szarvasmarha (Bos taurus) őse, viszont 2003-tól külön fajnak tekintik.[1][2][3]

Kifejlődése[szerkesztés]

A pliocén korban a hűvösebb éghajlat elősegítette a nyílt füves puszták kiterjedését, amely az újabb nagytestű legelő állatok megjelenését segítette. Egyes kutatók a ma már kihalt Bos acutifronsot tekintik az őstulok ősének.

Az eddig talált legősibb, igazi őstulokra utaló maradványok körülbelül 2 millió évesek és Indiából származnak. Tehát az indiai alfaj volt az első. A pleisztocén kor alatt az őstulok benépesítette az Arab-félszigetet, valamint Kelet-Ázsiát is. Európába körülbelül 270 000 éve jutott el.[4]

Előfordulása[szerkesztés]

Az indiai szubkontinens erdős területeiről származó őstulok a Würm-glaciális után benépesítette egész Elő-Ázsiát, Európát és Észak-Afrikát. Az őstulok az őse az összes házi szarvasmarhafajtának, de a háziasítás után még jó néhány ezer évig fennmaradt.

Érdekes, hogy az őstulok keletről nyugat felé pusztult ki, először Indiában. Az utolsó állományok német földön éltek, már a történelmi időkben, amikor már régóta tartottak szarvasmarhákat. Végül, a 17. század első negyedében, 1627-ben, teljesen eltűnt ez a faj. Utolsó állománya a Mazuri-erdőkben élt. A populáció fogyásáról pontos adatok állnak rendelkezésre a lengyelországi jaktorówi erdő jegyzőkönyveiből. 1564-ben 38 példányról számolnak be, amiből csak 8 volt viszonylag fiatal (3 fiatal bika és 5 borjú), 1599-ben 24 példány, 1602-1620 között kettő, 1627-ig egyetlen példány, egy tehénből állt a teljes állomány.

Alfajai[szerkesztés]

Ennek az állatnak manapság 3 alfaját ismerik el; ezekből kettőnek van mai háziasított leszármazottja, melyeket a szarvasmarhában (Bos taurus) lehet látni:

Megjelenése[szerkesztés]

Az őstulok testhossza 260-310 centiméter, marmagassága körülbelül 155-180 centiméter, tömege 700-1500 kilogramm (bikák), a tehenek kerek egynegyed résszel kisebbek és könnyebbek. Úgy tűnik, kezdetben lényegesen jobb volt a táplálékkínálat, ugyanis a legkorábbi leletek jóval nagyobb testméretről tanúskodnak. Az őstulkot mint vadon élő tulokfélét jellemezhetjük. Hasonlított ázsiai rokonaira, például a gaurra (Bos gaurus).[5]

Az őstulokbikák szőrzete sötétbarna vagy fekete volt, fehér szájtájékkal és hátuk közepén fehéres csíkkal. A tehenek és borjak világosabb, vörösbarna színűek voltak. Jellemző volt még rájuk a hosszú, karcsú, nagy ívben felfelé hajló, világos szarv. A szarv a tőnél 180°-ban kifelé áll, majd előre kanyarodik a hosszúság második harmadának kezdete körül, és kissé felfelé és befelé mutat, a szarvhegyek közt mért távolság mindig kisebb, mint a legnagyobb szélesség. A bikáké jóval erősebb volt, mint a teheneké. A koponyán kis méretű tarkórész van, homloka széles, lapított, sőt néha homorú. A szarvtöveket összekötő fejél széles és egyenes.[6][7]

Életmódja[szerkesztés]

Az őstulok legkedvezőbb élőhelye a ritkás erdőkkel, legelőkkel és bozótosokkal tarkított táj lehetett. Az őstulok természetétől fogva társas állat volt, a nagycsaládokat egy-egy tapasztalt, idősebb tehén vezette. A fiatal bikák külön csordákba tömörülhettek, míg az idősebbek jobbára magányosan járhattak. Feltehetően nem volt olyan jól meghatározott revírjük, mint a teheneknek. Ahol télen rendszeresen nagyobb volt a , ott az őstulkok valószínűleg vándoroltak is, bár ezek az igénytelen állatok bizonyosan jól viselték a hosszabb éhezést, hiszen óriási zsírtartalékaik voltak. Kérődzők lévén táplálékukat igen jól hasznosították. A tülkösszarvúak vaskos, széles felső ajkukkal és hosszú nyelvükkel tépik le a füvet, majd azt lenyelve bendőjükbe juttatják. Később, pihenés közben felöklendezik a bendő tartalmát, és újra - ezúttal erősen megőrölve - átrágják. A szokásos füveken és lágyszárúakon kívül ősszel makkot és télen száraz faleveleket is fogyaszthatott.

Az őstulok rekonstruálása[szerkesztés]

A kihalt őstulokról élő képet mutatnak a primitíven tartott, ősi szarvasmarhafajták visszatenyésztési kísérletei. Az 1920-as években régi szarvasmarha fajtáknak a felhasználásával – ilyenek a bikaviadalokon szereplő spanyol és dél-francia fajták, az afrikai zebufajták, a korzikai marha, a skót-felföldi marha és a magyar szürke szarvasmarha – sikerült visszatenyészteni egy, az őstulok ábrázolásaira nagyon hasonlító fajtát, amely a kitenyésztésén fáradozó német állattenyésztő tiszteletére a Heck-marha nevet kapta. Az őstulok külső megjelenése így nagyrészt rekonstruálható, de arról egyelőre még szó sem lehet, hogy a visszatenyésztett állatokat ellenőrizetlenül ki is engedjék a szabadba, hogy kiderüljön, mennyire bírják a természetes körülményeket. Az őstulok génjei tehát a nagyszámú fajta közt szétforgácsolva fennmaradtak ugyan, de csak az ember felügyelete alatt. A tenyésztési kísérlet még nem zárult le, bár a mai Heck-marhák már nagyon hasonlítanak az eredeti őstulokhoz, de még sok tennivaló van, amíg sikerül a domesztikációs géneket teljesen kiiktatni. A Hortobágyi Nemzeti Park bioszféra rezervátum magterületén is él 60 darab Heck-marha szabadon (mintegy 100 Przsevalszkij-ló (Equus ferus przewalskii) társaságában; az 1997-ben induló Pentezug Project keretében lettek telepítve).

Az őstulok mintájára, primitív szarvasmarha fajtákból visszatenyésztett Heck-marha bika
Heck-marha borjak

Érdekesség[szerkesztés]

A hagyomány szerint őstulok vagy bölény mutatta meg Moldva máramarosi alapítóinak az utat. Az egykori Moldvai Fejedelemség és a modernkori Moldova címerében is épp ezért őstulok szerepel.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Aurochs – Bos primigenius'. petermaas.nl . [2009. április 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. január 20.)
  2. ICZN, Biodiversity Studies BZN Volume 63, Part 3, General Articles & Nomenclatural Notes, 2006. szeptember 30.
  3. (2003) „Opinion 2027 (Case 3010). Usage of 17 specific names based on wild species which are pre-dated by or contemporary with those based on domestic animals (Lepidoptera, Osteichthyes, Mammalia): conserved”. Bull. Zool. Nomencl. 60, 81–84. o.  
  4. van Vuure, T. (Cis). Retracing the Aurochs – History, Morphology and Ecology of an extinct wild Ox. Sofia-Moscow: Pensoft Publishers (2005). ISBN 954-642-235-5 
  5. Kysely, René. Aurochs and potential crossbreeding with domestic cattle in Central Europe in the Eneolithic period. A metric analysis of bones from the archaeological site of Kutná Hora-Denemark (Czech Republic). Anthropozoologica (2008) 
  6. Frisch, Walter. Der Auerochs: Das europäische Rind (2010). ISBN 978-3-00-026764-2 
  7. (1984) „The first hair remains from an aurochs (Bos primigenius) and some medieval domestic cattle hair”. Journal of Archaeological Science 11, 99–101. o. DOI:10.1016/0305-4403(84)90045-1.  

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Aurochs című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.