Pliocén

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pliocén
(5,332 – 2,588 millió évvel ezelőtt)
Előző kor
Következő kor
Miocén
Pleisztocén
Környezeti jellemzők
(átlagos értékek az időegységen belül)
Idővonal
A kainozoikum idő eseményei
m • v • sz
-65 —
-60 —
-55 —
-50 —
-45 —
-40 —
-35 —
-30 —
-25 —
-20 —
-15 —
-10 —
-5 —
0 —
6
7
8
9
10
11
5,332 –
3,600 Ma
7,246 –
5,332 Ma
11,608 –
7,246 Ma
13,82 –
11,608 Ma
15,97 –
13,82 Ma
20,43 –
15,97 Ma
23,03 –
20,43 Ma
28,4 ± 0,1 –
23,03 Ma
33,9 ± 0,1 –
28,4 ± 0,1 Ma
37,2 ± 0,1 –
33,9 ± 0,1 Ma
40,4 ± 0,2 –
37,2 ± 0,1 Ma
48,6 ± 0,2 –
40,4 ± 0,2 Ma
55,8 ± 0,2 –
48,6 ± 0,2 Ma
58,7 ± 0,2 –
55,8 ± 0,2 Ma
~61,1 –
58,7 ± 0,2 Ma
~65,5 ± 0,3 – ~61,1 Ma
1
2
3
4
5
Kainozoikum
Mezozoikum
NNegyedidőszak
P.Pleisztocén
Plio.Pliocén
1K-T esemény
2Paleocén-eocén
hőmérsékleti maximum

3Az Antarktisz első
állandó jégtakarója[1]
4Messinai sókrízis[2]
5Az észak-amerikai préri
kiterjedése
6Piacenzai (3,600 – 2,588 Ma)
7Gelasi (2,588 – 1,806 Ma)
8Calabriai (1,806 – 0,781 Ma)
9Ioni (0,781 – 0,126 Ma)
10Felső (0,126 – 0,0117 Ma)
11Holocén (0,0117 Ma – )
A kainozoikum eseményeinek
hozzávetőleges idővonala.
A skálán az évmilliók láthatók.

A pliocén a neogén földtörténeti idő két kora közül a második, amely 5,333 millió évvel ezelőtt kezdődött a miocén kor után, és 2,588 millió évvel ezelőtt ért véget a pleisztocén kor kezdetekor.[3] Az egyik legrövidebb földtörténeti kor.

A kort Sir Charles Lyell nevezte el, a pleión (több) és cénó (új) görög szavak után. A kor kezdetének és végének megállapíthatósága bizonytalan. Általánosságban elfogadott azonban, hogy a miocén és a pliocén határa a messinai sókrízis idejére esik, amikor a Földközi-tenger hosszabb időszakokra kiszáradt. A kor végét nagyjából az első európai gleccserképződésekre teszik.

Éghajlat[szerkesztés]

Az utóbbi ötmillió év hőmérsékletváltozásai

Az átlagos hőmérséklet a pliocén közepéig 2-3 fokkal magasabb volt, mint ma. A szén-dioxid szintje a légkörben a maival kb. megegyező volt, a tengerek szintje pedig világszerte 25 méterrel volt magasabb. Az északi félgömbön nem volt tartósan fagyott terület, de a késő pliocénben megjelentek az első gleccserek Grönlandon. Az északi sarkköri jégsapka kialakulását az oxigénizotópok arányának hirtelen változása jelzi, valamint a jég által erodált kőzetek megjelenése az óceánok fenekén. A pliocén legvégén már a sarkkörön inneni eljegesedés is elindult. A klíma változása az erdők visszahúzódását és helyette a füves puszták és szavannák megjelenését hozta magával.

Ősföldrajz[szerkesztés]

A kontinensek ekkortájt már nagyjából a mai helyükön voltak, egészen apró eltérésekkel (70-250 km). A korszak elején Afrika és Európa összeért, a Tethys-óceán végleg bezárult, mai maradványa a Földközi-tenger. Mivel átmenetileg a Gibraltári-szoros is lezárult, létrejött a messinai sókrízis néven ismert jelenség: a Földközi-tenger medencéje kiszáradt és sós sivataggá vált. Később Amerika és Ázsia között a tengerszint csökkenése miatt létrejött a Bering-földhíd. India és Kína környékén is a szárazföldre kerültek tenger alatti kőzetek, ahogy a korszak végén visszahúzódott a tengerszint, és a partvonal is kijjebb húzódott a ma ismertnél.

A korszak végén kiemelkedett Észak- és Dél-Amerika között a panamai földszoros, ennek következtében beindult a nagy amerikai faunacsere, kihalt a dél-amerikai ragadozó erszényesek és őshonos patások túlnyomó többsége. A földhíd a klímára is komoly hatással: volt megszűnt az Atlanti- és Csendes-óceán közvetlen kapcsolata, amelyen a kisebb sótartalmú Csendes-óceánból meleg tengervíz áramlott az Atlanti-óceánba. Legyengült a Golf-áramlat és ez elősegítette a jégkorszakot.

Növényvilág[szerkesztés]

A hűvösebb, szárazabb klíma a trópusi fajok globális visszaszorulását eredményezte. Teret nyertek a lombhullató erdők, északon a tűlevelű erdők és a tundra hódítottak. Az összes kontinensen megjelentek a füves puszták, a szárazabb éghajlat miatt pedig sivatagok keletkeztek Afrikában és Ázsiában.

Állatvilág[szerkesztés]

Mind a tengeri, mind a szárazföldi fauna igen hasonlatos volt már a maihoz, bár a szárazföldön valamivel primitívebb fajok voltak találhatók. A növényevők mérete megnőtt, a ragadozók pedig specializálódtak.

Emlősök[szerkesztés]

Észak-Amerikában rágcsálók, hatalmas masztodonok, gomphotheriumok és oposszumok fejlődtek sikeresen, miközben a patások hanyatlani kezdtek, ahogy a tevék, szarvasok és lovak száma csökkent. Az orrszarvúak, háromujjú őslovak, oreodonták, chalicotheriumok, protoceratidák kihaltak, akárcsak az Agriotherium és a "csontroppantó kutyák". Elterjedtek viszont a menyétfélék, a kutyafélék és a rövidfejű medvék. A panamai földszoroson keresztül óriáslajhárok, glyptodonok, armadillók érkeztek. Eurázsiában a rágcsálók szintén fejlődésnek indultak, a főemlősök viszont lehanyatlottak. Az elefántok, gomphotheriumok és stegodonták sikeresek voltak Ázsiában, miközben megjelentek Afrikából a szirtiborzok. A lovak rovására a tapírok és az orrszarvúak fejlődtek, akárcsak a szarvasmarhák és az antilopok. Megérkeztek Ázsiába az első tevék is Észak-Amerikából. Megjelentek a hiénák és a korai kardfogú tigrisek.

Afrikát a patás állatok uralták, és a korszak végén megjelent az Australopithecus, az első emberszabású is. A menyétek, kutyafélék és medvék megjelentek a macskafélék mellett, s végül ez vezetett ahhoz, hogy a hiénák specializálódott dögevőkké kellett, hogy váljanak.

Dél-Amerikát először érte másik kontinensről behatás a kréta kor óta. A litopternák és a notounguláták szinte teljes egészben kihaltak. Északról menyétek, koatik, rövidfejű medvék érkeztek. Egyelőre az erszényesek maradtak a domináns emlősfélék Ausztráliában, vombatok, kenguruk, és az óriási Diprotodon, valamint ragadozó erszényesek. Megjelentek az első rágcsálók, és kialakult a kacsacsőrű emlős.

Madarak[szerkesztés]

A fajaik nagyjából megegyeztek a maiakkal, a dél-amerikai röpképtelen ragadozó madaraknak ekkoriban áldozott le, noha egy fajuk, a Titanis, Észak-Amerikába vándorolt, és ott az emlősökkel rivalizált.

Hüllők és kétéltűek[szerkesztés]

Európában kihaltak az aligátorok és krokodilok. A rágcsálók elterjedésével egyidejűleg a mérges kígyók is elszaporodtak, ekkor jelentek meg a csörgőkígyók is. Észak-Amerikában még éltek óriás teknősök. Az ősi Madtsoiidae kígyók kihaltak, akárcsak a tengeri kétéltűek.

Feltételezett szupernova-robbanás[szerkesztés]

2002-ben Narcisco Benitez állt elő azzal az elmélettel, hogy 2 millió évvel ezelőtt, a pliocén vége felé, az O- és B-osztályú csillagokat tartalmazó Skorpió-Kentaur nyílthalmaz 130 fényévre közelítette meg a Földet, s így egy vagy több szupernova-robbanás történhetett a közvetlen közelünkben. Egy ilyen esemény komolyan felsértheti a Föld ózonrétegét, és a tengeri élővilágban komoly kihalásokat eredményezhet. Egy ilyen esemény magyarázatul szolgálhatna a pliocén legvégén történt tengeri kihalásra. Megtörténtére az ún. Lokális Buborék létezése lehet bizonyíték, illetve a vas-60 felhalmozódása a földkéregben.[4]

Tagolása[szerkesztés]

A kort az alábbi két korszakra tagolják (a korábbitól a későbbi felé haladva):

Magyarországon a kárpát-medencei fauna változásai alapján a pliocént speciális magyar alemeletekre tagolják, illetve más nevekkel látták el:

A kárpát-medencei fauna a pliocén és pleisztocén között nem mutat nagyobb változást, ezért a felső pliocént és az alsó pleisztocént együttesen villányiumnak nevezik, amelynek első fele a beremendium, második – pleisztocénre eső – szakasza a kislángium.

Kronosztratigráfiailag csak két szakaszra tagolható a kárpát-medencei pliocén, a dáciai és romániai emeletekre.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Zachos, J.C., Kump, L.R. (2005). „Carbon cycle feedbacks and the initiation of Antarctic gaciation in the earliest Oligocene”. Global and Planetary Change 47 (1), 51–66. o. DOI:10.1016/j.gloplacha.2005.01.001.  
  2. Krijgsman, W., Garcés, M.; Langereis, C.G.; Daams, R.; Van Dam, J.; Van Dr Meulen, A.J.; Agustí, J.; Cabrera, L. (1996). „A new chronology for the middle to late Miocene continental rcord in Spain”. Earth and Planetary Science Letters 142 (3–4), 367–380. o. DOI:10.1016/0012-821X(96)00109-4.  
  3. International Stratigraphic Chart. International Commission on Stratigraphy, 2010. (Hozzáférés: 2015. április 2.)
  4. Supernova link to ancient extinction (brit angol nyelven). Physics World, 2002. február 13. (Hozzáférés: 2018. december 11.)