Miocén
| Miocén (23,03 – 5,333 millió évvel ezelőtt) | |||||
| |||||
| Környezeti jellemzők (átlagos értékek az időegységen belül) | |||||
| Idővonal | |||||
A kainozoikum idő eseményei -65 — – -60 — – -55 — – -50 — – -45 — – -40 — – -35 — – -30 — – -25 — – -20 — – -15 — – -10 — – -5 — – 0 — ← 6 ← 7 ← 8 ← 9 ← 10 ← 11 5,332 – 3,600 Ma 7,246 – 5,332 Ma 11,608 – 7,246 Ma 13,82 – 11,608 Ma 15,97 – 13,82 Ma 20,43 – 15,97 Ma 23,03 – 20,43 Ma 28,4 ± 0,1 – 23,03 Ma 33,9 ± 0,1 – 28,4 ± 0,1 Ma 37,2 ± 0,1 – 33,9 ± 0,1 Ma 40,4 ± 0,2 – 37,2 ± 0,1 Ma 48,6 ± 0,2 – 40,4 ± 0,2 Ma 55,8 ± 0,2 – 48,6 ± 0,2 Ma 58,7 ± 0,2 – 55,8 ± 0,2 Ma ~61,1 – 58,7 ± 0,2 Ma ~65,5 ± 0,3 – ~61,1 Ma ← 1 ← 2 ← 3 ← 4 ← 5 Kainozoikum Mezozoikum NNegyedidőszak P.Pleisztocén Plio.Pliocén 1K-T esemény 2Paleocén-eocén hőmérsékleti maximum 3Az Antarktisz első állandó jégtakarója[1] 4Messinai sókrízis[2] 5Az észak-amerikai préri kiterjedése 6Piacenzai (3,600 – 2,588 Ma) 7Gelasi (2,588 – 1,806 Ma) 8Calabriai (1,806 – 0,781 Ma) 9Ioni (0,781 – 0,126 Ma) 10Felső (0,126 – 0,0117 Ma) 11Holocén (0,0117 Ma – ) A kainozoikum eseményeinek hozzávetőleges idővonala. A skálán az évmilliók láthatók. | |||||
A miocén földtörténeti kor 23,03 millió évvel ezelőtt kezdődött, az oligocén kor után, és mintegy 5,3 millió évvel ezelőtt zárult, a pliocén kor előtt.[3] Neve a görög meión (μείων, "kevesebb") és új (καινός, kainosz) szavakból ered, ami arra utal, hogy a 18 százalékkal kevesebb tengeri gerinctelen élőlényfaj leleteit találták meg benne, mint a pliocénban.[4]
A Föld ebben a korban fokozatosan lehűlt, egyenesen a jégkorszakként ismert időszak irányába tartva.[5][6] A miocén határait nem lehet egy-egy konkrét eseményhez kötni, inkább csak regionális szinten történő változások határozzák meg az elejét és a végét.
A miocén elején az Arab-félsziget összeütközött Eurázsiával, ezáltal egyrészt elzárva a tengeri kapcsolatot a Földközi-tenger és az Indiai-óceán között, másrészt létrehozott egy földhidat Afrika és Eurázsia között, melynek hatására megindult a fajok vándorlása a két térség között. Így jelentek meg többek között az ormányosok Eurázsiában. A miocén végén a Földközi-tenger másik, Atlanti-óceánnal határos vége is bezárult, a tenger pedig gyakorlatlag teljesen kiszáradt, előidézve ezzel a messinai sókrízis néven ismert jelenséget. Végül a miocén és a pliocén határán a Gibraltári-szoros kinyílásával a tengervíz újra elárasztotta a térséget.
A miocénban alakultak ki és indultak robbanásszerű fejlődésnek a főemlősök. A kor végére az emberszabásúak közt elvált az ember és a csimpánz törzsfejlődése. Ebben a korban a fűfélék folytatták előrenyomulásukat, az erdők pedig hanyatlani kezdtek. A tengerekben megjelentek a hínárerdők, új ökoszisztémákat alakítva ki.[7] Egyebekben az élővilág már igen nagymértékben hasonlított a maihoz.
A miocént nagy érdeklődéssel tanulmányozzák a geológusok és a paleoklimatológusok, ugyanis ekkor történt a Himalája felemelkedése, mely kihatással volt a monszunesők ciklusára, mely átfedésben volt az északi félgömb eljegesedésével.[8]
Tagolása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kort a mediterráneumban az alábbi hat korszakra tagolják (a korábbitól a későbbi felé haladva):
- aquitaniai korszak: 23,03 – 20,44 Ma
- burdigaliai korszak: 20,44 – 15,97 Ma
- langhei korszak: 15,97 – 13,82 Ma
- serravallei korszak: 13,82 – 11,63 Ma
- tortonai korszak: 11,63 – 7,246 Ma
- messinai korszak: 7,246 – 5,333 Ma
Magyarországon a hat emelet beosztása a kárpáti-alpi kifejlődési területek változásainak megfelelően kicsit eltér a nemzetközi beosztástól és speciális magyar neveket használunk:
- alsó miocén
- középső miocén
- felső miocén
A pannon emeletben a Kárpát-medence faunája olyan mértékben elkülönül a környező európai területektől, hogy a magyarországi alemeletek beosztása csak Magyarországon használatos. Ezek:
- alsó pannon
- felső pannon
Ősföldrajz
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A kontinensek ekkorra már nagyjából a mai helyzetükben voltak, egy kivételtől eltekintve: Észak-Amerika és Dél-Amerika között még nem létezett kapcsolat.[9] Dél-Amerika ugyanakkor elérte a nyugati szubdukciós zónát, így beindult az Andok felemelkedése, valamint Közép-Amerika dél felé történő megnyúlása.[10]
Észak-Amerikában, Európában és Kelet-Ázsiában folytatódott a hegységképződés[11]. A tengerpartok vonalai nagyon közel estek a maiakhoz, Észak-Amerikában és Argentínában nagy területeken terjeszkedett a szárazföld. India tovább folytatta észak felé nyomulását, ami drámai mértékben emelte fel a Himaláját. A Tethys ebben a korban tűnt el végérvényesen, 19-12 millió évvel ezelőtt, Afrika és Eurázsia összeérése miatt. A Földközi-tenger medencéjében is megindult a hegységek képződése, ennek, valamint a csökkenő csapadékmennyiségnek köszönhetően a Földközi-tenger az időszak vége felé ideiglenesen teljesen kiszáradt, ez volt a messinai sókrízis[12].
Globálisan egyre szárazabbá és hűvösebbé vált az éghajlat, aminek köszönhetően csökkent a légkör párafelvételi képessége. A késő miocénban Kelet-Afrika felemelkedésével az ottani trópusi esőerdők elkezdtek eltűnni,[13] Ausztrália pedig, amely észak felé történő vándorlása során egy szárazabb régióba érkezett, szintén kevésbé csapadékossá vált.[14]
A miocén elején Dél-Amerika nyugati partvidékét, Brazília északi részét, és főként Patagóniát elöntötte a tenger.[15] Ez alól az Andok kiemelkedései képeztek kivételt. A jelenség átmenetileg nagy felületen biztosíthatott kapcsolatot a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán élővilága számára. Az Antarktiszi-lemez is elkezdett begyűrődni Dél-Amerika alá 14 millió évvel ezelőtt, a Nazca-lemezzel együtt létrehozva itt egy hármas találkozási pontot. Ez a pont eleinte, mivel a lemez szubdukciója csak Patagóniát érintette, a Magellán-szoros környékén volt, később pedig fokozatosan északabbra tolódott. Ennek köszönhetően egész Patagónia feljebb emelkedett, a tenger általi elárasztása pedig megszűnt.[16] 14-12 millió évvel ezelőtt aztán, a déli Andok felemelkedésével esőárnyék alakult ki, és így jött létre a patagóniai sztyepp.[17]
Mélytengeri fúrásokkal bizonyították, hogy 15 millió évvel ezelőtt az Antarktisz körül hirtelen kiterjedt lett a jég, a kontinens keleti felén pedig a középső miocénban gleccserek keletkeztek, melyek elérték az óceánt is. A jegesedés csak a déli sarkvidékre volt jellemző, északon, Grönland térségében csak a középső pliocénben lett állandó a jégtakaró.
Éghajlat
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A miocén korban indult meg az a lassú lehűlési folyamat, amely később majd a jégkorszakot fogja kiváltani. A folyamatos lehűlés ellenére volt egy periódus, 21-14 millió évvel ezelőtt, amikor a hőmérséklet az oligocénéval vetekedett, majd hirtelen, nem teljesen tisztázott okból, hatalmasat esett. Ez együtt járt több faj kihalásával. 8 millió évvel ezelőtt történt egy újabb hirtelen csökkenés, az Antarktisz jégtakarója pedig lényegében elérte a mai méreteit. Grönlandon 7-8 millió évvel ezelőtt jelenhettek meg az első gleccserek,[18] az éghajlat azonban még a pliocénig is megfelelő volt ahhoz, hogy erdők nőhessenek rajta[19].
Élővilág
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A miocén kor élővilágát a két, újonnan kialakult bioszféra: a hínárerdők és a füves puszták alakították. Utóbbiaknak köszönhetően elszaporodtak a kérődzők: a lovak, orrszarvúak, és vízilovak. A ma élő növényfajok 95 százaléka már létezett.
Növényvilág
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A rostos, tűznek is ellenálló fűfélék és a patások evolúciója párhuzamosan zajlott, ami teljesen átalakította az ökoszisztémát: számos állatfaj legelte ezeket a füveket a hatalmas síkságokon, rájuk pedig ragadozók vadásztak. A puszták átvették a korábbi cserjések és erdők helyét. A nagyobb szervesanyagtartalmú és jobb vízvisszatartó képességű talaj a fűfélék alatt azzal járt, hogy az rengeteg szenet és vízpárát kötött meg. Ez, a nagyobb felszíni albedó, és a korlátozott párolgás is elősegítette a szárazabb, hűvösebb klíma fennmaradását. Ezek az új fajok több szén-dioxidot is voltak képesek megkötni.[20]
A cikászok 11-5 millió évvel ezelőtt újra virágkorukat élték, és a korábban számukra kedvezőtlen klímaváltozások után számos fajuk alakult ki. Emiatt nem tekinthetők a cikászok élő kövületnek.[21] Eukaliptusz-fosszíliákat találtak Új-Zélandon is, ahol a növény ugyan nem őshonos, de Ausztráliából megtelepedhetett.[22]
2007-ben a bükkábrányi lignitbányában a felső miocénból származó taxodium (mocsárciprus) csoport, több mint egy tucat fa került felszínre. A lelet szinte egyedülálló, mert a hatalmas fák nem szenesedtek vagy kovásodtak el, hanem eredeti formájukban és anyagukban őrződtek meg, így évgyűrűik tanulmányozhatók, és fontos következtetéseket vonhattak le belőlük a kor éghajlatáról. A feltételezések szerint egy homokvihar temette be a 30-40 méter magas fákat 5-6 méteres magasságig az ekkortájt feltöltődőben lévő Pannon-tó partvidékén.[23] A fák jelenleg Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumban vannak kiállítva.
Állatvilág
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A tengeri és a szárazföldi állatvilág nagyon hasonló volt a maihoz, egyedül a tengeri emlősök száma volt csekélyebb. Csak az izolált Dél-Amerikában és Ausztráliában alakult ki teljesen egyedi fauna.
A korai miocénban még számos, az oligocénban virágzó faj létezett, többek közt az ál-kardfogú macskák, az Entelodontidae család, valamint a háromujjú lovak. Az oreodonták szép lassan fogyatkozni kezdtek, és a pliocén elejére el is tűntek. A középső miocénban az állatvilág már egészen modernné vált, és megjelentek a ma is ismert fajok ősei: kutyafélék, medvék, vörös pandák, mosómedvefélék, lovak, hódok, szarvasok, tevék és bálnák. Ezek közt voltak olyan, mára kihalt fajok képviselői is, mint a csontroppantó kutyák, a Gomphotheriidae ormányosok, és szarv nélküli orrszarvúak, mint a Teleoceras vagy az Aphelops. A korszak vége felé, amikor Észak- és Dél-Amerika közt egyre csökkent a távolság, a Thinobadistes földilajhárok észak felé migráltak. Ahogy a fűfélék elkezdtek dominálni, az azok legeléséhez nem alkalmazkodó, redős zápfog nélküli fajok fokozatosan kihaltak.[24]
A déli kontinenseken számos ősi emlőscsoport a végét járta. Az utolsó dryolestoid, a Necrolestes, a gondwanatheriumok közé tartozó Patagonia, valamint az Új-Zélandon talált Saint Bathans-i emlős is ekkortájt halt ki[25] - mindegyikükről elmondható, hogy a fennmaradt leletek alapján se nem elevenszülők, se nem erszényesek voltak. A nem erszényes (de azoknak közeli rokonai) Metatheria csoport egyes tagjai, mint a Herpetotheriidae, vagy a Siamoperadectes, illetve a kardfogú macskákra emlékeztető Sparassodonta még éltek ekkoriban.
A ma ismert réceformák, lilealakúak, bagolyfélék, kakadufélék, valamint varjúfélék már léteztek. Elmondható, hogy a miocén végére már valamennyi ma ismert madárféle kialakult - azok a leletek, amelyeket mégsem sikerül egyértelműen elhelyeznünk a törzsfejlődési fán, valószínűleg egyszerűen csak rosszul konzerválódtak. A tengeri madarak változatossága ekkor érte el csúcspontját.
A jura kortól kezdve oly elterjedt úszó krokodilfélék, a Choristodera, utolsó képviselője, a Lazarussuchus Európában élt.[26]
Ebben a korban a főemlősöknek kb. 100 faja élt, Afrikában, Ázsiában és Európában, a legváltozatosabb méretben, étrenddel, és anatómiával. Azt nem tudjuk egyértelműen megmondani, hogy ezen fajok közül melyik volt az emberfélék őse, molekuláris vizsgálatokkal azonban nagy bizonyossággal megállapítható, hogy 7-8 millió évvel ezelőtt kellett élnie.[27] A miocén legeslegvégén jelentek meg az első, két lábon járó emberszabásúak, mint a Sahelantropus, az Orrorin, és az Ardipithecus. Ekkoriban vált el az ember és a csimpánz törzsfejlődése is.[28]
Észak-Amerikában a füves síkságok kiterjedtsége magával hozta a kígyófélék gyors fejlődését is.[29] Korábban a kígyók csak igen kis szerepet játszottak a helyi ökoszisztémában, de a miocén kortól jelentőségük megnőtt. Megjelentek az első viperák és mérgessiklófélék, a siklófélék pedig önállóan kezdtek fejlődni.
Az óceánokban a megjelenő hínárerdők új élőlények, többek között halak, vidrák, és gerinctelenek élőhelyei lettek. A cetfélék változatossága elérte a maximumát: a ma ismert hat faj helyett ekkoriban húsz sziláscetfaj élt. Ezzel egy időben jelentek meg a vizekben az óriáscápák és a ragadozó ámbráscetek, mint az óriásfogú cápa vagy a Livyatan.
A krokodilfélék is meglehetősen változatosak voltak. Jellegzetes képviselőjük volt például a dél-amerikai óriáskajmán, a Purussaurus, vagy az Indiában élő Rhamphosuchus, illetve a különös kinézetű Mourasuchus. Gigantikus méretük ellenére ezek a fajok valószínűleg kisebb állatokra specializálódtak. Dél-Amerikában óriás piráják éltek a vizekben.
Az úszólábúak, melyek az oligocénben jelentek meg, még inkább vízi életmódra rendezkedtek be. Jellegzetes képviselőjük a fókaszerű Allodesmus volt, de már a Pelagiarctos személyében megjelent egy ősi rozmárféle is, amely rájuk is vadászott.[30]
Új-Zélandon hatalmas mennyiségű fosszíliát találtak a kutatók. Főként ceteket és pingvinféléket, amely kitűnő lenyomata volt az evolúciójuknak. A Saint Bathans fauna néven ismert lelőhelyen nemcsak a moák, kivik és a mára kihalt Aptornithidae elődeinek leleteit találták meg, hanem számos hidasgyík, teknős, krokodil, és denevér nyomait is.
A miocén magyarországi képződményei
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Alsó miocén
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az egeri emeletben lényeges kőzetkifejlődés nincs, ekkor rövid regresszió volt, amelyet a tengerelöntés követett. Folytatódott a csatkai kavics formáció és a szászvári formáció durvatörmelékes és tarkaagyagos, kontinentális üledékképződése. Az eggenburgi emelet önálló üledékképződési fázis a Kárpát-medencében. Észak-északnyugati irányból transzgresszió érkezett. A geoszinklinális peremén a bretkai formáció mészkőtörmelékből álló konglomerátuma és breccsája ülepedett le, amely átmegy a finomabb szemű törmelék felé a budafoki homokkő formációban. Ciklikus litorális, sekély-szublitorális és néha limnikus-lagunáris fáciesek következnek. Homokok, homokkövek, glaukonitos homokkövek képződnek, amelyek kőzettanilag igen hasonlóak a korábban képződő, feküben lévő törökbálinti homokkő formáció kőzeteihez, sokszor nehéz elkülöníteni őket. Kazincbarcikától északra a paleozoikumtól tartó üledékhézagra, tőle Miskolc felé egeri (oligocén) korú üledékekre települt egy finomtörmelékes összlet, amely fáciesében litorális és sekély-szublitorális, faunájában változóan marin- és brakkjellegű. A kőzettani hasonlóság miatt ezek is a budafoki formációhoz tartoznak. A peremi kőzetek mellett a medence belsejében a putnoki slír formáció képződött, amit szintén nehéz az oligocéntől elkülöníteni. Nyílt vízi, agyagos aleurit és halpikkelyes agyag jellemzi.
A következő üledékciklus az ottnangi emelet, amelynek jellemzői az eggenburgihoz hasonlóak, csak nagyobb területen találhatók, főleg a délnyugat-dunántúli süllyedék kialakulása miatt. A két üledékképződési ciklust legtöbb helyen mintegy egymillió éves üledékhézag (regresszió) után a gyulakeszi formáció riolit ártufája választja el. Ennek kálium–argon módszerrel meghatározott kora 19,6 millió év 1,4 millió éves bizonytalansággal. Folytatódik a szászvári formáció durvatörmelékes sorozata. A Mecsekben, a Zalai-medence és Brennbergbánya környékén limnikus kőszenek képződtek, amelyek a brennbergi formációba sorolhatók.
Magyarország északi részén a riolit felett szárazföldi tarkakavics és limnikus homokkő, agyag ülepedett le, ezek között limnikus és paralikus kőszenek vannak. Ezek a salgótarjáni barnakőszén formációba tartoznak. Budapest és Várpalota között egy árkos süllyedés a bántapusztai formáció kavics, homok, lithothamniumos–bryozoás mészkő, márgás aleurit kőzeteit hozta létre.
Középső miocén
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]



A kárpáti emeletben a délnyugat-dunántúli süllyedék tovább terjedése megnyitotta az utat a mediterrán kapcsolatok előtt. A Kárpátok már kiemelkedett, emelkedése folytatódott, miközben a Kárpát-medence belsejében tértágulásos mozgások miatt délnyugatról a Kárpátokig árkos beszakadásokkal terjedt a transzgresszió. A faunaváltozások nemcsak mediterrán, de boreális kapcsolatokról is árulkodnak.
Az üledékgyűjtőben a partszegélyi fáciesben képződő törmelékek három formációba soroltak, a ligeterdei kavics formáció, a budafai homokkő formáció és az egyházasgergei homokkő formáció durvatörmelékes sorozatai jöttek létre. Az utóbbiban már vannak finomabb törmelékek, finomhomok, agyag és agyagmárga. A gyors tengerszintváltozásokat az egymásra települő mélytengeri agyagmárga, a homokos mészkőpadok, a sekélyebb tengeri congeriás mészkő, majd a deltafáciesű homokok mutatják. Mindez összefogazódik vagy heterópikusan megy át a tekeresi slír formációba. Ez és az alföldi garábi slír formáció kőzettanilag teljesen azonos a korábbi miocén slírekkel.
A bántapusztai formáció sorozatai is folytatódnak zátonyjellegű, litorális homokkal, kaviccsal, homokkővel, homokos mészkővel és mészkővel. Köztük helyenként foraminiferás homokpadok települtek. A fóti formáció szintén slíres, helyenként pelites üledékeket tartalmaz. Meszes homokkövében követhető a víz édesedése.
A stájer orogén „újstájer” szakaszának kompressziós periódusa, amelyet a hasznosi andezit formáció észak-magyarországi képződése mutat. Ebben andezit, andezittufa és andezittufit található. Vannak szubvulkanitos elemei is, mint a dunabogdányi Csódi-hegy biotitos amfibolandezitből létrejövő lakkolitja. A kárpáti emeletet az egész Kárpát-medencére kiterjedő vulkanizmus zárja, a tari dácittufa formáció kőzeteivel. Ennek kora 16,4 millió év 0,8 millió éves bizonytalansággal. Ennek tufái mindenhol megtalálhatók, a folytonos slírösszletekben az azt alkotó szemcsék között van, máshol összefüggő rétegeket alkot.
A középső miocén üledékképződési ciklusait az alsó badeni alemelet zárja, itt ugyanis az emelet elhatárolása nem esik egybe az üledékképződési ciklusokkal, az alsó badeni egy önálló ciklus, a felső badeni – szarmata ciklus pedig egy lényegesen eltérő jellegű szakasz. A kárpáti kompresszió megszűnt, helyette az újstájer tágulómozgások miatt ismét délnyugat felől érkezett a transzgresszió, ami ezúttal két irányban terjedt. Egyik ága a Délnyugat-Dunántúltól észak-északkelet, a Kisalföld felé haladt, másik ága pedig a középhegységi zónától délre, az Alföld keleti pereméig jutott. Jellegzetessége a „lajtafácies” kialakulása. Az erősen tagolt üledékgyűjtőben litorális, sekély-szublitorális körülmények között csökkentsósvízi, egyre gyérebb faunát tartalmazó meszes üledékek keletkeztek. A mészanyagot a mészalgák (Lithothamnium), sőt néha sztromatolitok adják kőzetalkotó mennyiségben, nem a megszokott mészvázú faunaelemek (kagylók, csigák stb).
A lajtafácies kőzetei a pécsszabolcsi formációba és az abonyi formációba sorolhatók. Mindkettőben vegyesen durvatörmelékes, biogén törmelékes és meszes üledékek jellemzők. A partközeli zónákban már ekkor megkezdődött a lajtamészkő képződése. A partoktól távolodva jelentős medencemélységek voltak, a badeni agyag formáció és a nógrádszakáli formáció agyagos nyílt vízi, mélytengeri slírje utal erre, valamint az ezekben található foraminifera- és molluszkafauna. A lajtafácies bizonyos körülmények között átvált mocsári, limnikus fáciesbe, így képződött a hidasi barnakőszén formáció. Másik átmenete a csökkentsósvízi lagunáris környezet, ide tartozik a zsámbéki formáció slírje. A pusztamiskei formáció váltakozva neritikus és partszegélyi. Legalább három nagy folyó torkolatát ismerjük, amelyek a korabeli Középső-Paratethysbe torkolltak. Mindhárom kiterjedt deltatorkolattal rendelkezett. A sopronkőhidai homokbánya gyengén cementált homokja egy nyugat felől érkező hatalmas folyam torkolatában rakódott le. Jellegzetessége, hogy teli van a Ptychidia vindobonensis (régebbi szakirodalomban: Turritella turris badensis) nevű toronycsigaféle házaival. A Sopron környéki lajtafácies és a folyótorkolat sokat elárul a kor ősföldrajzáról.
Az alsó badeni üledékciklust ismét egy intenzív vulkanizmus zárta, melynek eredményeképpen alakultak ki a mátrai vulkanit formáció és a nyírségi vulkanit formáció képződményei. Kora 14,5 millió év 0,4 millió év bizonytalansággal.
Felső miocén
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]A felső miocén elhatárolása nem esik egybe a Kárpát-medencei üledékképződés megfigyelhető ciklusaival. A badeni emelet közepén érkező vulkanizmus után a felső badeni és szarmata emeletek üledékképződése nem különíthető el egymástól. A felső badeni – szarmata ciklus transzgresszióval indul, ezért általában abráziós kavicsra települ. Az átvilágított zóna kiterjedésével kezdődik a rákosi mészkő formációban (vagy fertőrákosi formáció) a „felső lajtamészkő” képződése, amelynek alsó részén még tufás bentonitcsíkok vannak. A rákosi formáció alföldi megfelelője az ebesi formáció. A süllyedékekben változóan nyílt vízi agyagos, agyagmárgás és záronyfáciesű meszes törmelékek keletkeztek. A medenceüledékek a Kárpát-medence nyugati részén a szilágyi agyagmárga formációba tartoznak, amely turritellás-corbulás agyagmárga, a hasonló alföldi képződmények a makói formációba.
A szarmata emeletre semmit sem változott a felső badeni üledékgyűjtők helyzete és kiterjedése. Kisebb változás, hogy a Dunántúli-középhegység rögjei kissé megsüllyedtek, így ott lokális transzgresszióról beszélhetünk. A felső badeni formációk általában konkordánsan folytatódnak a szarmatában is, de megindult az újstájer vulkanitok lepusztulása is, amiről a sajóvölgyi formáció kavicsos folyóvízi üledékei és a gyulafirátóti formáció kavicsos, bentonitos tarkaagyagos és aleurolitos kontinentális sorozatai mutatnak.
A csökkentsósvizes környezet azonban tovább terjed a kozárdi formáció márga-mészmárga üledékeivel, valamint a tinnyei formáció agyagmárga-durvamészkő sorozatával. Az Alföldön a szarmata a dombegyházi formáció alapkonglomerátumával kezdődik, majd átmegy a hajdúszoboszlói formáció durvamészkövébe.
Ismét tértágulásos szakasz következett, ami a tokaji vulkanit formációt hozta létre. Az országszerte ismert felső riolittufa réteg – galgavölgyi riolittufa formáció – valószínűleg egyetlen nagy vulkánkitörés maradványa.
Becsapódási esemény
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az 52 kilométer átmérőjű Kara-kul kráter valamikor a miocén korszakban keletkezett, ma az azonos nevű tónak ad helyet. Pontos korát nem lehet meghatározni.
Jegyzetek
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ Zachos, J.C. (2005). "Carbon cycle feedbacks and the initiation of Antarctic gaciation in the earliest Oligocene". Global and Planetary Change. 47 (1): 51–66. Bibcode:2005GPC....47...51Z. doi:10.1016/j.gloplacha.2005.01.001.
{{cite journal}}: Unknown parameter|coauthors=ignored (|author=suggested) (súgó) - ↑ Krijgsman, W. (1996). "A new chronology for the middle to late Miocene continental rcord in Spain". Earth and Planetary Science Letters. 142 (3–4): 367–380. doi:10.1016/0012-821X(96)00109-4.
{{cite journal}}: Unknown parameter|coauthors=ignored (|author=suggested) (súgó) - ↑ "International Stratigraphic Chart" (PDF). International Commission on Stratigraphy. 2020. Hozzáférés: 2020. július 12.
- ↑ Lyell, Charles (1833). Principles of Geology, …. Vol. 3. London, England: John Murray. 54. o.
- ↑ Gibson, M. E.; McCoy, J.; O’Keefe, J. M. K.; Otaño, N. B. Nuñez; Warny, S.; Pound, M. J. (2022). "Reconstructing Terrestrial Paleoclimates: A Comparison of the Co-Existence Approach, Bayesian and Probability Reconstruction Techniques Using the UK Neogene". Paleoceanography and Paleoclimatology. 37 (2): e2021PA004358. doi:10.1029/2021PA004358.
{{cite journal}}: CS1 karbantartás: oldalszám helyett cikk száma (link) - ↑ Steinthorsdottir, M.; Coxall, H. K.; Boer, A. M. de; Huber, M.; Barbolini, N.; Bradshaw, C. D.; Burls, N. J.; Feakins, S. J.; Gasson, E.; Henderiks, J.; Holbourn, A. E.; Kiel, S.; Kohn, M. J.; Knorr, G.; Kürschner, W. M.; Lear, C. H.; Liebrand, D.; Lunt, D. J.; Mörs, T.; Pearson, P. N.; Pound, M. J.; Stoll, H.; Strömberg, C. a. E. (2021). "The Miocene: The Future of the Past". Paleoceanography and Paleoclimatology. 36 (4): e2020PA004037. doi:10.1029/2020PA004037.
{{cite journal}}: CS1 karbantartás: oldalszám helyett cikk száma (link) - ↑ "BBC Nature - Miocene epoch videos, news and facts". BBC. 2018. augusztus 19. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2016. november 13.
- ↑ Zhisheng, An; Kutzbach, John E.; Prell, Warren L.; Porter, Stephen C. (2001. május 3.). "Evolution of Asian monsoons and phased uplift of the Himalaya–Tibetan plateau since Late Miocene times". Nature. 411 (6833): 62–66. Bibcode:2001Natur.411...62Z. doi:10.1038/35075035. PMID 11333976. S2CID 4398615.
- ↑ Stange, Madlen; Sánchez-Villagra, Marcelo R; Salzburger, Walter; Matschiner, Michael (2018. július 1.). "Bayesian Divergence-Time Estimation with Genome-Wide Single-Nucleotide Polymorphism Data of Sea Catfishes (Ariidae) Supports Miocene Closure of the Panamanian Isthmus". Systematic Biology. 67 (4): 681–699. doi:10.1093/sysbio/syy006. PMC 6005153. PMID 29385552.
- ↑ Torsvik, Trond H.; Cocks, L. Robin M. (2017). Earth history and palaeogeography. Cambridge, United Kingdom: Cambridge University Press. 264. o. ISBN 9781107105324.
- ↑ Torsvik & Cocks 2017, 261-264. o.
- ↑ Torsvik & Cocks 2017, 259, 267, 287. o.
- ↑ Wichura, Henry; Bousquet, Romain; Oberhänsli, Roland; Strecker, Manfred R.; Trauth, Martin H. (2010. június). "Evidence for middle Miocene uplift of the East African Plateau". Geology. 38 (6): 543–546. Bibcode:2010Geo....38..543W. doi:10.1130/G31022.1.
- ↑ Mao, Xuegang; Retallack, Gregory (2019. január). "Late Miocene drying of central Australia". Palaeogeography, Palaeoclimatology, Palaeoecology. 514: 292–304. Bibcode:2019PPP...514..292M. doi:10.1016/j.palaeo.2018.10.008. S2CID 135124769.
- ↑ http://horizon.documentation.ird.fr/exl-doc/pleins_textes/cahiers/geodyn/26017.pdf
- ↑ Guillaume, Benjamin (2013. február 15.). "Dynamic topography control on Patagonian relief evolution as inferred from low temperature thermochronology". Earth and Planetary Science Letters (angol nyelven). 364: 157–167. doi:10.1016/j.epsl.2012.12.036. ISSN 0012-821X.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó); Unknown parameter|coauthors=ignored (|author=suggested) (súgó) - ↑ Folguera, Andrés; Encinas, Alfonso; Echaurren, Andrés; Gianni, Guido; Orts, Darío; Valencia, Víctor; Carrasco, Gabriel (2018). "Constraints on the Neogene growth of the central Patagonian Andes at thelatitude of the Chile triple junction (45–47°S) using U/Pb geochronology insynorogenic strata". Tectonophysics. 744: 134–154. Bibcode:2018Tectp.744..134F. doi:10.1016/j.tecto.2018.06.011. hdl:11336/88399. S2CID 135214581.
- ↑ John, Kristen E. K. St. (2008. június 28.). "The late Miocene to Pleistocene ice-rafting history of southeast Greenland". Boreas (angol nyelven). 31 (1): 28–35. doi:10.1111/j.1502-3885.2002.tb01053.x.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó) - ↑ Funder, Svend (1985. augusztus 1.). "Forested Arctic: Evidence from North Greenland". Geology. 13 (8): 542–546. doi:10.1130/0091-7613(1985)13<542:FAEFNG>2.0.CO;2. ISSN 0091-7613.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó); Unknown parameter|coauthors=ignored (|author=suggested) (súgó) - ↑ Osborne, Colin P (2006. január 29.). "Nature's green revolution: the remarkable evolutionary rise of C4 plants". Philosophical Transactions of the Royal Society B: Biological Sciences. 361 (1465): 173–194. doi:10.1098/rstb.2005.1737. PMID 16553316.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó) - ↑ Renner, Susanne S. (2011. november 11.). "Living Fossil Younger than Thought". Science (angol nyelven). 334 (6057): 766–767. doi:10.1126/science.1214649. ISSN 0036-8075.
- ↑ "Eucalyptus fossils in New Zealand – the thin end of the wedge". mikepole (angol nyelven). 2014. szeptember 22. Hozzáférés: 2022. április 11.
- ↑ MTI (2007. július 30.). "A világ legöregebb, lábon álló erdeje Borsodban". index.hu. Hozzáférés: 2022. április 11.
- ↑ Steven M. Stanley: Earth system history. 1998. ISBN 0-7167-2882-6 Hozzáférés: 2022. április 12.
- ↑ Chimento, Nicolás R. (2015. július 4.). "The bizarre 'metatherians' Groeberia and Patagonia, late surviving members of gondwanatherian mammals". Historical Biology. 27 (5): 603–623. doi:10.1080/08912963.2014.903945. ISSN 0891-2963.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó); Unknown parameter|coauthors=ignored (|author=suggested) (súgó) - ↑ Matsumoto, R. (2010. december 10.). "Choristoderes and the freshwater assemblages of Laurasia". Journal of Iberian Geology (angol nyelven). 36 (2): 253–274. doi:10.5209/rev_jige.2010.v36.n2.11. ISSN 1886-7995.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó) - ↑ Yirka, Bob. "New genetic data shows humans and great apes diverged earlier than thought". phys.org (angol nyelven). Hozzáférés: 2022. április 12.
- ↑ "Wayback Machine" (PDF). web.archive.org. 2013. október 30. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2022. április 12.
{{cite web}}: Cite uses generic title (súgó) - ↑ J. Alan Holman: Fossil snakes of North America : origin, evolution, distribution, paleoecology. 2000. ISBN 0-253-33721-6 Hozzáférés: 2022. április 12.
- ↑ Barnes, Lawrence G. (1994. december). "Miocene pinnipeds of the otariid subfamily Allodesminae in the North Pacific Ocean: Systematics and relationships". The Island Arc (angol nyelven). 3 (4): 329–360. doi:10.1111/j.1440-1738.1994.tb00119.x. ISSN 1038-4871.
{{cite journal}}: More than one of|author=és|last=specified (súgó)