Vágáshuta

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vágáshuta
Vágáshuta címere
Vágáshuta címere
Közigazgatás
Ország  Magyarország
Régió Észak-Magyarország
Megye Borsod-Abaúj-Zemplén
Járás Sátoraljaújhelyi
Jogállás község
Polgármester Frank Tamás Gábor[1]
Irányítószám 3992
Körzethívószám 47
Népesség
Teljes népesség 78 fő (2015. jan. 1.)[2]
Népsűrűség 35,61 fő/km²
Földrajzi adatok
Terület 2,05 km²
Földrajzi nagytáj Észak-magyarországi-középhegység[3]
Földrajzi középtáj Tokaj–Zempléni-hegyvidék[3]
Földrajzi kistáj Központi-Zemplén[3]
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Vágáshuta (Magyarország)
Vágáshuta
Vágáshuta
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 48° 25′ 23″, k. h. 21° 32′ 19″Koordináták: é. sz. 48° 25′ 23″, k. h. 21° 32′ 19″
Vágáshuta (Borsod-Abaúj-Zemplén megye)
Vágáshuta
Vágáshuta
Pozíció Borsod-Abaúj-Zemplén megye térképén
Vágáshuta weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vágáshuta témájú médiaállományokat.

Vágáshuta község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Sátoraljaújhelyi járásban, Miskolctól 95 km-re.

Története[szerkesztés]

A történelmi Abaúj vármegye egykori határán, a zempléni erdők között megbújva fekszik a község. Vágáshutát településszerkezeti szempontból szinte egyedülálló, három nagy egységre osztják a felszíni formák: Dolina (a völgyben), Kispart és Nagypart. A község kisparti és nagyparti területéről páratlan élményt nyújtó panoráma jelenti a település egyik vonzerejét, továbbá a kirándulásra és túrázásra alkalmas erdőség. A falu a 18. században telepített üveghutából alakult ki, amely a forrásokban mint Prédahegyi huta szerepel. „...mert azon erdők melyek közepette vagyon a’ hutta, mindenki által prédáltatott.” (1864, Kecer Miklós jegyző.) Első lakói a hutás mesterek és legényeik voltak. A huta munkásain kívül, szlovák fakitermelők, nyersanyag-előkészítő munkások telepedtek le a felvidéki falvakból. Nyelvjárásuk szerint Gömör, és Árva megyékből érkeztek az itt dolgozó szlovákok. A falu, az üveghuta működéséhez szükséges faanyag kitermelése után az irtványokra települt a 18-19. században, így a telkek szétszórtan a völgy két oldalán helyezkednek el: a Nagyparton és a Kisparton. A huta bérlője Behinya Vencelné, már 1806-ban kérte Károlyi Józsefnét „fa szűkinek miatta”, hogy a új helyen a Kemencepatak nevű erdőrészen építhessen új műhelyt, de elutasították, mivel az érintett terület pereskedés alatt állt. Így tovább működött az üzem az eredeti helyén, az 1810-es évekig, a faanyag kimerüléséig. Az itt maradt zselléreknek az irtásföldek nem adtak biztos megélhetést, ezért a férfilakosság vándoriparos munkával kereste kenyerét: az 1920-as évekig ablakosok voltak. Üveges munkákkal főleg táblaüvegekkel kereskedtek, amit a hátukon cipeltek (innen a szólás, hogy „Ez úgy hiányzott nekünk, mint üvegestótnak a hanyattesés”). Trianon után drótosok, később a cserépedények használatának megszűnésekor fémedényfoltozók lettek. Ezzel a munkával főleg a Bodrogköz, Hegyalja és Hernádvölgy falvait járták, de eljártak Szabolcsba és Hatvan környékére is. Télen egyéb munkákkal egészítették ki keresetüket: favágással, szerszámkészítéssel. A kevés művelhető földet az asszonyok művelték meg, a férfilakosság távolléte miatt. Ez a munka a meredek hegyoldalakon sok fáradsággal járt. Az erdei termések gyűjtésének is nagy jelentősége volt: fontos jövedelemkiegészítő volt pl. a gombaszedés. Az erdei termékeket, a sárospataki és sátoraljaújhelyi piacokon értékesítették. A férfiak aratni, az asszonyok különféle kendermunkákat végezni jártak a Bodrogközbe, amivel egyrészt a gabonát, másrészt a fonni való kendert keresték meg. A vándoriparral az 1960-as években hagytak fel. Jelentős volt az állattartás az 1800-as évek végén, ekkor 117 db, 1935-ben 180 db szarvasmarhát tartottak, ami az 1980-as évekig fontos megélhetési forrás volt. Az állattartás visszaszorulásával a falu elszegényedése és a munkaképes lakosság elvándorlása is megindult.

Népcsoportok[szerkesztés]

A település lakosságának 81%-a magyar, 19%-a szlovák nemzetiségűnek vallja magát.[4]

Népesség[szerkesztés]

A település népességének változása:

Nevezetességei[szerkesztés]

A kultúrház és katolikus templom

A falut mind a mai napig jelentős számú szlovák nemzetiség lakja. Hagyományaikat gondosan őrzik: népdalkör, tájház gondozza a szellemi és tárgyi emlékeiket. A Vágáshutai Hagyományőrző Vegyes Népdalkör számos rendezvényen, kórustalálkozón szerepel szép eredményekkel, immár évtizedek óta. Az évről évre megrendezésre kerülő falunap, főzőverseny, közös ünnepségeken való részvétel a falu kulturális életének szerves részét képezik és az őslakosok, illetve az egyre bővülő üdülőközösség jó kapcsolatát erősíti. A kultúra terén igen sokat tesz a községért a Vágáshutáért Közhasznú Egyesület. Tagjai és vezetősége lelkes patrónusai bármely rendezvénynek és a helyi hagyományápolásnak, nemcsak anyagi segítséget nyújtva, hanem aktív szerepet vállalva ezek megrendezésében és lebonyolításában is. A település szabadtéri színpadán fogadja évről évre a Nemzetiségi Dalostalálkozó számos fellépő csoportját a Vágáshutai Hagyományőrző Vegyes Népdalkör. A településen áthalad az Országos Kék Túra útvonala, de ezen kívül is egyre látogatottabb turisztikai célpont ez a különleges fekvésű hely. Ma már több erdei pihenőhely, szalonnasütő és tanösvény nyújt változatosabb programlehetőséget az idelátogató kirándulóknak a falu határában. Az állattartás lassacskán újból visszatér, egyre több portán újból megjelent a baromfi, egy-két helyen jelen van ló és néhány, a hegyvidéki tájban legelésző gimesi rackajuh is növeli a látványosságot fűszerezve e hegyvidéki falu hangulatát.

  • Római katolikus templom
  • Szlovák tájház
  • Faragott szobrok (a 2003-ban megrendezett alkotótábor során készült alkotások)

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Vágáshuta települési választás eredményei (magyar nyelven) (html). Országos Választási Iroda, 2010. október 3. (Hozzáférés: 2011. november 12.)
  2. Magyarország közigazgatási helynévkönyve, 2015. január 1. (magyar és angol nyelven). Központi Statisztikai Hivatal, 2015. szeptember 3. (Hozzáférés: 2015. szeptember 4.)
  3. ^ a b c szerk.: Dövényi Zoltán: Magyarország kistájainak katasztere, az első kiadást szerkesztette: Marosi Sándor és Somogyi Sándor, Második, átdolgozott és bővített kiadás (magyar nyelven), Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet (2010). ISBN 978-963-9545-29-8 
  4. A nemzetiségi népesség száma településenként