Donji Borki

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Donji Borki
A Pakra monostor látképe.
A Pakra monostor látképe.
Közigazgatás
Ország Horvátország
MegyeBelovár-Bilogora
KözségSzircs
Jogállás falu
Irányítószám 43500
Körzethívószám (+385) 43
Népesség
Teljes népesség59 fő (2011)[1] +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság270 m
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Donji Borki (Horvátország)
Donji Borki
Donji Borki
Pozíció Horvátország térképén
é. sz. 45° 34′ 00″, k. h. 17° 19′ 00″Koordináták: é. sz. 45° 34′ 00″, k. h. 17° 19′ 00″
A Wikimédia Commons tartalmaz Donji Borki témájú médiaállományokat.

Donji Borki (Donji és Srednji Borki egyesítése) falu Horvátországban Belovár-Bilogora megyében. Közigazgatásilag Szircshez tartozik.

Fekvése[szerkesztés]

Daruvártól légvonalban 7, közúton 10 km-re délkeletre, községközpontjától légvonalban 6, közúton 8 km-re északkeletre, Nyugat-Szlavóniában, a Papuk-hegység területén, a Pakra-patak völgye feletti magaslaton fekszik.

Története[szerkesztés]

A térség a 17. század végén szabadult fel a török uralom alól. A kihalt területre a parlagon heverő földek megművelése és a határvédelem céljából a 18. század első felében Bosznia területéről telepítettek szerb anyanyelvű lakosságot. A 18. század közepén a daruvári és szircsi uradalmat daruvári Jankovich Antal Pozsega vármegye alispánja vásárolta meg. Az első katonai felmérés térképén „Dorf Borczi” néven találjuk.

Lipszky János 1808-ban Budán kiadott repertóriumában „Borki” néven szerepel.[2] Nagy Lajos 1829-ben kiadott művében „Borki” néven 95 házzal, 551 ortodox vallású lakossal találjuk.[3] A Magyar Királyságon belül Horvát–Szlavónország részeként, Pozsega vármegye Daruvári járásának része volt.

1857-ben 323, 1910-ben 560 lakosa volt. 1910-ben a népszámlálás adatai szerint lakosságának 93%-a szerb anyanyelvű volt. Az I. világháború után 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. 1941 és 1945 között a németbarát Független Horvát Államhoz, a háború után a település a szocialista Jugoszláviához tartozott. 1991-től a független Horvátország része. 1991-ben teljes lakossága szerb nemzetiségű volt. A délszláv háború idején kezdetben szerb ellenőrzés alatt állt. A horvát erők az Orkan-91 hadművelet második fázisában 1991. december 13. és 15. között foglalták vissza. A szerb lakosság nagy része elmenekült. 2011-ben 59 lakosa volt.

Lakossága[szerkesztés]

Lakosság változása[4][5]
1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011
569 593 557 470 745 540 490 624 431 520 476 379 261 198 50 59

(1857 és 1880 között Gornji és Srednji Borki lakosságával együtt. 2001-től Srednji Borki lakosságával együtt.)

Nevezetességei[szerkesztés]

Bélától 4 km-re keletre, de már Donji Borki területén, a Pakra-patak völgyében, sűrű erdők által körülvéve található Szlavónia egyik legértékesebb pravoszláv kulturális emléke a Pakra monostor. A monostor alapítását népi hagyomány egy egykori hajdúnak, egy bizonyos Sztamenko Njigomirnak tulajdonítja, aki addigi bűnös életét megbánva elhatározta, hogy remeteként fog élni. A Jovan nevet választva ezen a helyen épített kunyhót magának, melyből később a monostor kifejlődött. A monostor évkönyvében az szerepel, hogy 1697. szeptember 26-án, rögtön Csernojevics Arzén érkezése után alapították újra Szerbiából, főként a mai Koszovó területéről érkezett pravoszláv szerzetesek. A felszentelésnél pakráci ferencesek is jelen voltak, akik ezt aláírásukkal is megerősítették. Az újbóli alapítás azt is jelenti, hogy már azelőtt is állt monostor ezen a helyen. Igen valószínű, hogy a monostor már 1556-ban, vagyis a török uralom idején is állt, ez azonban nem állítható teljesen bizonyosan, mivel az ezt tartalmazó szöveg csak később íródott. Az új szerzetesek legnagyobb része a mileševoi monostorból érkezett. Az első monostort még fából építették. A 18. század első felében a szerzetesek átmenetileg elhagyták a monostort, de 1737 és 1739 között a boszniai Gomionica monostorból új szerzetesek érkeztek. 1759 és 1761 között felépítették a Szent Miklós temetőkápolnát, majd 1761-ben hozzákezdtek a monostor templomának építéséhez, mely négy évig tartott. 1769-ben már a templom harangtornya is elkészült. Végezetül a templom új ikonosztázt kapott, melyet Vasilije Ostojić újvidéki mester készített. 1780-ban egy vihar súlyos károkat okozott az épületekben, melyeket csak a bácskai, a verseci és a temesvári püspökségek anyagi támogatásával sikerült rendbe hozni. 1923-ban az épületegyüttest teljesen felújították. A II. világháború idején 1941 júliusában a monostor értékeit a temetőkápolna kriptájába rejtették, majd a szerzetesek Szerbiába menekültek. 1941 augusztusában az értékek közül néhányat múzeumba vittek. 1943-ban az usztasák felgyújtották a monostort. Később a partizánok megtalálták az elrejtett értékeket, melyek súlyos károkat szenvedtek. Néhányat megőrzésre a falusiaknak adtak, de csak kis részük vészelte át a háborút. A háború után rögtön megkezdődtek a felújítási munkálatok. A délszláv háború idején betörtek a monostorba, néhány ikont és könyvet elloptak. A tettesek ismeretlenek maradtak. A monostor temploma faragott kövekből épített egyhajós barokk épület, míg a temetőkápolna kereszt alaprajzú. Mindkettőnek a legértékesebb része az ikonosztáz. Ma mindkét épület rossz állapotban áll. A temetőkápolna romos és a sűrű növényzet miatt nehezen megközelíthető.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]