Horvát-Szlavónország

Horvát–Szlavón Királyság
A Magyar Királyság autonóm társországa
Kraljevina Hrvatska i Slavonija Königreich Kroatien und Slawonien 1868 – 1918
Horvát-Szlavónország címere Horvát-Szlavónország zászlaja
Horvát-Szlavónország az Osztrák–Magyar Monarchiában 17-es számmal ellátva
Általános adatok
Fővárosa	Zágráb
Terület	42 541 km²
Népesség	2 621 954 fő
Vallás	római katolikus
Kormányzat
Államforma	alkotmányos monarchia
Uralkodó	I. Ferenc József (1868–1916) I. Károly (1916–18)
Dinasztia	Habsburg–Lotaringiai-ház
Törvényhozás	parlament
A Wikimédia Commons tartalmaz Horvát–Szlavón Királyság témájú médiaállományokat.

Horvát-Szlavónország vagy a Horvát–Szlavón Királyság (horvátul Kraljevina Hrvatska i Slavonija, németül Königreich Kroatien und Slawonien) Magyarország társországa, a Magyar Királyság autonóm része volt 1868–1918 között. Területe ma döntő részben Horvátországhoz tartozik, csupán legkeletibb darabja, az egykori Szerém vármegye keleti része tartozik Szerbiához, azon belül a Vajdasághoz, valamint néhány település ma Bosznia-Hercegovinához, a Bihácsi kantonhoz tartozik. Területe 42 541 km² volt.

Történelem

Szlavónia a honfoglalás előtt az Avar, majd a Frank Birodalom része volt, mely a Dráva-Száva-közét jelentette. A honfoglalástól ez a terület a Magyar Királyság szerves része lett. Szent László király 1091 előtt megalapította a zágrábi püspökséget (Kaptol), ami Szlavónia területén helyezkedett el. A korábban önálló Horvát Hercegség, mely I. Tomiszláv király óta (925-től) Horvát Királyság, nem azonos a mai Horvátország területével; a Kapela-hegységtől délre elterülő régiót foglalta magába. Az utód nélküli Zvonimir halála után belviszály tört ki, majd Szent László 1091-ben elfoglalta Horvátországot. Horvátország a Magyar Királyság társországa lett, és önálló autonómiával bírt, hiszen eleinte magyar hercegek, később (a 13. század második felétől) a bánok vezették. Innentől kezdve a horvát-magyar közjogi viszony rendkívül egyedi, a perszonáluniónál jóval sokrétűbb volt, és nemzetközi párhuzamát inkább az Angol Királyság Waleshez fűződő viszonyában lehetne megtalálni. A bánok a magyar király nevében magas rangú helytartók voltak. Horvátország továbbra is Magyarország joghatósága alatt maradt a törökök elleni harcok idején, majd kiűzését követően is, de a gyakorlatban a Habsburg udvari dominancia érvényesült (de továbbra is mint magyar királyokként, a Magyar Korona jogán viselték a 'Horvátország-' és 'Szlavónia királya' címet), amelyet az időközben megromlott horvát-magyar kapcsolatok is erősítettek horvát részről és felütötte a fejét a Magyarországtól való függetlenedés kérdése is, amely azután a reformkor majd a 48-as események sarkalatos ügyévé vált és tovább élezte a két fél viszonyát.

1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés értelmében történt radikális közjogi változásokat látva az újonnan létrejött Osztrák–Magyar Monarchiában Magyarország nemzetiségei is próbáltak az addiginál jobb pozíciókat kiharcolni maguknak. Közülük a horvátok voltak a legeredményesebbek: 1868-ban aláírták és törvénybe iktatták a horvát-magyar kiegyezés néven is emlegetett 1868. évi XXX. törvénycikket (Horvátországban 1868. évi I. törvénycikk), melynek értelmében a magyar politikai elit elismerte a horvátot, mint politikai nemzetet és kimondta, hogy Magyarországon (a Magyar Királyságon belül) a közigazgatási Magyarország, illetve elismerte, hogy Horvát- és Szlavónország egy államközösséget képeznek, amin belül Horvát-Szlavónország egy külön territóriummal bíró politikai nemzet.

Ebbe nem sokkal később beolvasztották a Katonai Határőrvidéket is, Dalmáciát azonban nem, mivel az Ausztria fennhatósága alatt volt. A törvény ennek ellenére Dalmácia esetleges jövőbeni Horvát-Szlavónországhoz (és így Magyarországhoz) csatlakozását is lehetővé tette és egyúttal szabályozta is.

Horvát- és Szlavónország Horvát-Szlavónország néven egyúttal a A Magyar Szent Korona tagországa lett, élén pedig a mindenkori magyar király által kinevezett bán állt. A belügy, az igazságügy, a vallásügy és a közoktatásügy terén önkormányzati jogot kapott, viszont Magyarországgal közös ügy maradt az udvartartás költsége, az újoncmegajánlás, a véderő, és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek.

A horvát nyelvet hivatalos nyelvként használhatták a belső közigazgatásban és önálló horvát parlament és kormány alakult Zágrábban a mindenkori horvát bán vezetésével. Ezeken felül a magyar Országgyűlésbe a horvát országgyűlés (Szábor) kezdetben 29, majd a katonai határőrvidék föloszlatása után összesen 42 képviselőt delegálhatott (40-et az alsóházba, kettőt a felsőházba) valamint a két ország kapcsolataiért felelős Horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli minisztert.

Államjogi viszony

Horvát-Szlavónország fekvése az Osztrák–Magyar Monarchián belül

Horvátország Magyarországhoz való államjogi viszonyát az az egyezmény szabályozta, amelyet a magyar Országgyűlés és a horvát szábor küldöttsége kötött 1868-ban, s amelyet mindkét ország törvényhozása úgy cikkelyezett be, mint egyéb nemzetközi egyezményeket szokás (1868. évi XXX. tc. Magyarországon, 1868. évi I. tc. Horvátországban). A két ország közjogi viszonyát szabályozó „horvát kiegyezés” mindenekelőtt kimondotta, hogy a két ország kifelé „egy és ugyanazon állami közösséget képez”. Az államközösségen belül Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet”, amely „belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír.” Megállapította az egyezmény, hogy a két terület között vannak közös ügyek, amelyekre nézve a törvényhozás és a kormányzat is közös. E közös ügyek költségeihez Horvátország az úgynevezett adóképességi arány (kvóta) szerint járul hozzá, amelyet 6,4%-ban állapítottak meg. Ebben az esetben viszont semmi sem maradt volna az autonómia költségeire. Ezért a magyarok hozzájárultak ahhoz, hogy a horvátok a bevételeik 44%-át megtarthassák a saját belügyi szükségleteik fedezésére, a közösügyi hozzájárulásból hiányzó összeget pedig Magyarország pótolta. Ez a kérdés a horvát-magyar pénzügyi kiegyezés tízévenkénti megújításai alkalmával mindig heves vitákra adott okot, s a horvátok emiatt egyre erőteljesebben követelték a pénzügyi autonómiát is. A közös ügyekben a törvényhozás a pesti magyar országgyűlést illette, amelyre a horvát szábor 29 (később a Katonai határőrvidék visszacsatolása után 40) képviselőt küldött. A horvát képviselőknek jogukban állt a közös üléseken és a delegációban a horvát nyelvet használniuk. Horvátország érdekeit a közös kormányban egy horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter képviselte. A közös minisztériumokban és egyéb központi kormányszervekben a horvát ügyek intézésére külön horvát osztályokat kellett felállítani.

Horvát-Szlavónország önkormányzata a belügyi igazgatásra, az igazságügyre és a vallás- és közoktatásügyre terjedt ki. Ezeket az ügyeket az autonóm országos kormány intézte, amelynek élén a miniszterelnök javaslatára az uralkodó által kinevezett s a horvát szábornak felelős horvát bán állt. Az egyezmény értelmében Horvát-Szlavónország területén semmilyen formában nem érvényesülhetett a magyar államnyelv, mert nemcsak az autonóm ügyek, a törvényhozás, a közigazgatás, a bíráskodás és az oktatás nyelve volt horvát, hanem a közös kormányzat közegeinek hivatalos nyelve is. A budapesti közös minisztériumok Horvátországból kötelesek voltak elfogadni horvát nyelvű előterjesztéseket és beadványokat, s azokra ugyanazon a nyelven válaszolni. Egyes magyar kormányok időnként megkísérelték a magyar hivatalos nyelv érvényesítését Horvátországban is, a horvátok azonban sikeresen elhárították az ilyen kísérleteket. Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát-szlavón Határőrvidékre, valamint Dalmáciára. A Határőrvidéken 1869 után fokozatosan felszámolták a katonai rendszert, s a területet polgári közigazgatás alá helyezték és bekebelezték Horvátországba. Dalmácia azonban mindvégig Ausztria tartománya maradt, de a horvátok azzal fejezték ki jogigényüket, hogy országuk hivatalos neve Horvát-Szlavón-Dalmát Királyság vagy Háromegykirályság volt, habár valójában nem királyságról volt szó, ez csak a hivatalos horvát elnevezés. A három szlavóniai vármegyét (Pozsega, Szerém és Verőce), amelyek 1848 előtt vita tárgyát képezték a két ország között, az egyezmény Horvátország integráns részeként jelölte meg, ezekről tehát Magyarország végérvényesen lemondott. Nem mondott le viszont Magyarország sem a horvátok által igényelt Muraközről, sem Fiuméről és környékéről, amelyet továbbra is a magyar koronához csatolt külön testnek tekintett. Mivel ebben a kérdésben nem tudtak megegyezni, ideiglenes megoldáshoz folyamodtak, s létrejött az úgynevezett „fiumei provizórium”, amely egészen 1918-ig fennállott. Ennek értelmében Fiume városa és kerülete élén a magyar kormány hatásköre alá tartozó kormányzó állt, s a városban hivatalos nyelvként az olaszt használták.

A betelepülés és a magyarság gyors térhódítása miatt a Tengermelléken növekedett a magyarság száma, Horvát-Szlavónországban összességében a magyarok száma 1910-ben elérte a 103 405 főt.

Többségük (80 000fő) a trianoni békeszerződés után elhagyta szülőföldjét és áttelepült Magyarországra. A horvátok – a törökök kiűzését követő – szlavóniai betelepülése pedig olyan nemzetiségi összetétel változást okozott, hogy három szlavóniai vármegyét (Pozsega, Szerém, Verőce)1869-től már Horvát-Szlavónországhoz rendelték közigazgatásilag.

Megszűnése

Az első világháborút követő politikai átrendeződés során Horvát-Szlavónország az újonnan létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Államhoz csatlakozott.

Közigazgatás

Horvát-Szlavónország (zölddel) a Magyar Királyságon belül

Az ország 1918-ig nyolc vármegyére oszlott:

• Belovár-Kőrös vármegye
• Lika-Korbava vármegye
• Modrus-Fiume vármegye
• Pozsega vármegye
• Szerém vármegye
• Varasd vármegye
• Verőce vármegye
• Zágráb vármegye

A vármegyéken kívül területén négy törvényhatósági jogú város is volt:

• Zágráb főváros
• Eszék
• Varasd
• Zimony

1914-ben a vármegyékhez összesen 70 járás és 13 város tartozott.

Lakosság

A királyság összlakossága 1910-ben 2 621 954 személy volt, ebből:

• 1 638 354 (62,48%) horvát
• 644 955 (24,59%) szerb
• 133 418 (5,08%) német
• 105 047 (4,00%) magyar
• 20 884 (0,79%) szlovák
• egyéb, főként olaszok

Kapcsolódó szócikkek

• Horvátországi magyarok

További információk

• Bokor József (szerk.). Horvát-Szlavonország, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 26.