Deák Ferenc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Deák Ferenc
Deák Ferenc Ellinger.jpg
Deák Ferenc, „a haza bölcse”
(fényképezte: Ellinger Ede)

Született 1803. október 17.
Flag of the Habsburg Monarchy.svg Söjtör, Habsburg Birodalom
Elhunyt 1876. január 28. (72 évesen)
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Budapest, Osztrák–Magyar Monarchia
Párt Ellenzéki Párt, Felirati Párt

Foglalkozás ügyvéd, politikus
Vallás római katolikus

Deák Ferenc signature.jpg
Deák Ferenc aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Deák Ferenc témájú médiaállományokat.

Kehidai Deák Ferenc (Deák Ferenc Antal,[1] Söjtör, 1803. október 17.Budapest, 1876. január 28.) politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő, igazságügy-miniszter, „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”.

Általános értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák történelmi nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy az örökös közjogi viszályokat elhárítva a nemzet útjából, az uralkodóház és az örökös tartományokhoz való viszony teljes, törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország fejlődését, anyagi és szellemi művelését. Rendkívüli érzéke volt a tudományhoz; tudta, hogy nemzete csak ezáltal boldogulhat. Mint politikai alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva, méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz. Beszédeit, írásait Kónyi Manó adta ki hat kötetben (Deák Ferenc Beszédei I–VI. Bp., 1882–1898.; második, bővített kiadás Bp., 1903.) Ennek alapján készült a Magyar Remekírók 1906-ban megjelent kétkötetes válogatása. (Szerkesztette és bevezette Wlassics Gyula; címlapkiadás: 1923 előtt) 1934-ben Berzeviczy Albert bevezetésével jelent meg egy kötet Deák Ferenc írásaiból; feltűnő, hogy ebben nem kapott helyet az 1867. március 28-án elhangzott, a Kiegyezést védő parlamenti beszédje. Szövege külön kötetben is megjelent a híres Húsvéti cikk (1865. április 16.) társaságában, 1917-ben, dr. Fayer Gyula bevezetőjével. (Magyar Könyvtár 829.)[2]

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák Ferenc családfája

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák Ferenc tekintélyes, régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben, ami akkor a család egyik tekintélyes birtokának központja volt. (A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.)

Családja a ma Szlovéniához tartozó Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis nagyapja, Deák Gábor – akiről kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével alapozta meg a család szerencséjét – a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is, bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt. Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek. Az is biztos, hogy a család már 1703-ra nemesi rangra emelkedett, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.

Édesapja id. Deák Ferenc földbirtokos, édesanyja szarvaskendi Sibrik Erzsébet. Az emeletes házban 1803-ban éppen javítási munkálatokat végeztek, ezért a család ideiglenesen a régi alházba költözött, mely egy egyszerű földszintes épület, nyílt folyosóval. Ennek a balra eső szélső szobájában született Deák Ferenc, és itt halt meg pár órával fia születése után az édesanyja.

Mivel az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemőt még aznap egy kocsiba helyezve Zalatárnokra nagybátyjához, Deák Józsefhez került. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ezidőtájt várt gyereket, és a szolgálónép között is akadt szoptatós dajka. 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt. Az árvát ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára vették magukhoz.

Személyisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez, ezt erősítette agglegény volta is. Testes, nehézkes fiú és férfi volt. Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.”[3]. Kitűnt nagy testi erejével: a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt erősebb.

Kedvenc időtöltése az olvasás, séta, fafaragás volt. Írása nehézkes, rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott. Jó humorú társalgó; ízes adomáit, történeteit kiválóan adta elő, nevetésre fakasztva hallgatóságát. Maga ritkán nevetett hangosan. Pulszky Ferenc így emlékezett a Deákkal való első találkozásra: „...hidegnek találtam, láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.”[4]

Elszakíthatatlan barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott. A reformkor több nagy alakjához képest, nem volt világlátott ember, de provinciális sem: olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és németül tudott.

Gyermek- és ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tanulmányait kisebb vidéki iskolákban kezdte. Keszthelyen a premontrei gimnáziumba, Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. A komoly, visszahúzódó fiú pártatlanságával, igazságérzetével és tanulmányi eredményével tűnt ki. Később Győrött a jogakadémiát végezte el, végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot és itt is tett – a királyi táblánál – ügyvédi vizsgát. A hagyományt követve, megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Első fennmaradt műve egy védőirat, amelyet mint tiszti ügyész nyújtott be egy hírhedt rablógyilkos védelmére. Már e mű is mutatja, milyen hatással volt a 18. század liberális és humanista felfogása az ifjú jogtudósra. Bár a pert elveszítette, a megyében ismertté és elismertebbé vált.

Deák szülőháza Söjtörön

Amikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt. 1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye így öccsét, Ferencet küldte helyette Pozsonyba. Bátyja - távozását fájlaló követtársainak - testvéri büszkeséggel előre mondta: „Küldök én nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kisujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban.”[5]

Az 1832-36-os országgyűlésen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Azonnal Pozsonyba érkezte után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magába foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc, életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek, nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, és képzettsége, életmódja sem emelte osztályos társai fölé. Nem is keltett ezzel irigységet senkiben.

Önzetlensége, szilárd megmaradása a kitűzött úton, lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolog velejére, mélyére tekintő átható ésszel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehet a reformok ügyének megnyerni.

„Ki őket íly módokkal szoktatja lassanként az egykor annyi rettegett új gondolathoz, sokat eszközölhet, ami előbb lehetetlennek látszott, mert az újsággal is megbarátkoznak idővel azok, kik egykor ellenzői valának, sőt végre azt hiszik, hogy ami javalltatik, az nem valóságos újítás, hanem okos és szükséges igazítás.”[6] - vallotta még 1832-ben egy Vörösmartynak írott levélben. Wesselényihez hasonlóan a rendi-sérelmi politika fogalom- és eszközrendszerét használva érvelt a liberális reformok mellett. Arról akarta meggyőzni követtársait, hogy a reformok elfogadásával nem gyengül, hanem erősödik az ország.[7]

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki - bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más -, hanem kedélyes beszélgetés közt pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak feltétlent önzetlensége és hazaszeretete biztosították számára az elismerést, inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya.

Nem volt még példa a történelemben arra, hogy egy férfi, aki nem volt sem vezér, sem diplomata, sem író, aki soha más szenvedélyt szított, mint a haza szeretetét, kai keleti indolenciával inkább kerülte, mint kereste a hatalmat: tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére legyen egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, amely benne megmutatta, minő fejlődésre, lelki emelkedésre képes. Megvalósult amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. E fontos, hosszú országgyűlésen alig merült fel kérdés, amit ne tisztázott volna szónoklatával, példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány törvénytelenségeivel és rosszakaratával, s a főrendek huzavonájával szemben. Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyűlés eredményét követjelentésében, azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, amit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. „Vérző szivvel szólunk azon urbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre.” Amit a jobbágyság kérdésében el lehetett érni, az is Deák érdeme volt: az úriszék korlátozásáról szóló törvénycikk bevezetőjébe az ő jogászi bravúrja révén került be a jobbágyok személyi és vagyonbiztonságának elvét rögzítő passzus.[8]

Wesselényit - a szatmári megyegyűlésen mondott beszéde, valamint az erdélyi országgyűlés naplójának engedély nélküli kinyomtatása miatt - a bécsi udvar hűtlenség és felségsértés vádjával perbe fogta. Deák Wesselényi - és egyben a szólásszabadság - védelmére kelt. Érvei a következők voltak:

  • a köztanácskozásokon szabad a véleménynyilvánítás
  • az érvényes törvények szerint csak a tettleges ellenszegülés felségsértés, a hűtlenség vétkét szóval nem lehet elkövetni
  • a szólás és a gondolat szabadsága alapvető emberi jog
  • az uralkodó személye nem azonos a kormánnyal, a kormányt ért bírálat nem az uralkodót éri.

A Deák által megfogalmazott sérelmi feliratot a felsőtábla tizenhét alkalommal visszautasította, Wesselényit pedig perbe fogták.[9]

Egyre növekvő jelentőségét mutatja, hogy a titkosrendőrség 1834-től megfigyelte. Ennek ellenére az országgyűlés 1836. május 2-ai feloszlatása után részt vett a Törvényhatósági Tudósítások szerkesztésében, a lap Zala megyei levelezője lett. [10]

Az 1839-40-es országgyűléstől a szabadságharcig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény
– Deák követjelentése az 1839-40-es országgyűlés után[11]
Deák 1840 körül (Benesch Pál festménye)

Sokkal gyümölcsözőbb volt az 1839-40-iki országgyűlés, amelyen Deák államférfiúi bölcsessége és önmérséklete a legszebb sikereket aratták. Az 1837-i reakció, a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, amikor a nemzet sérelmeinek orvoslása biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a haderő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, ami tekintélyét Európa előtt gyengíthette volna. Deák volt az, aki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megígérte az alkotmányos szabadság megtartását és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. „Félre minden irigységgel hazám fiai, adjuk neki az elsőséget” - írta Széchenyi Deákról 1840. április 30-án. Az országgyűlésen tartott beszédei közül különösen az 1839. augusztus 14-i magaslik ki. A nemzet viszonyát fejtegette a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre, s az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apológiája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó elődje e beszéd az 1861-i feliratnak. A diéta után Deák a Büntető Törvénykönyv szerkesztésének szentelte magát. A javaslaton, amit Deák-féle btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek. Majd a vegyes házasságok kérdésében mutatott irányt a közvéleménynek. Zala vármegye híres feliratát e tárgyban, ő fogalmazta meg. Amikor az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, a fanatizált papok által felizgatott és pénzelt köznemesség szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét, s bár Deákot akkor is - akarata ellenére, közfelkiáltással - megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel szerzett mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Más megye követségét sem vállalta el, s Zala követ nélkül maradt, mert akárkit jelöltek vagy választottak meg, azonnal lemondott.

Az 1843-44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt a távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást, nem volt képes keresztül vinni. Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegyletet elvével nem értett egészen egyet, de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel akkoriban igen bensőséges viszonyban volt, s 1845. február 9-én Szentgróton (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhívta a nemzetet a hazai ipar támogatására. Ettől Széchenyi támadása sem térítette el.

Akkoriban gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a megyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásában. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-i programnak is ő volt összeállítója.

Az 1847-48. országgyűlésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek és Deák most már elvállalta a képviselőséget. Pozsonyba sietett és a nagy fontosságú törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter, nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is belefolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, Batthyányval és Eötvös Józseffel egyetértésben.

A szabadságharctól a kiegyezésig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák Ferenc szobra Szegeden, a Széchenyi téren (Zala György alkotása)

Amikor a nemzet viszonya a koronához egyre zavarosabbá vált, többször ő járt a királyi udvarnál a megegyezés végett, Bécsben, de célját nem érte el. Az 1848-as választásokon a sümegi kerületben indult, ahol képviselővé választották. A horvát támadáskor, amikor a bécsi kormány rosszakarata nyilvánossá és a király akarata kétessé vált, Batthyányval együtt lemondott, de nem szűnt meg az országgyűlésnek tagja lenni. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium leiratára, amiben az az 1848-as törvények megváltoztatását követelte. Kijelentette, hogy a ház „a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhat, amíg a hazában levő ellenség Ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik”, s addig is meghagyja a minisztériumnak: egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől.

Amikor Windisch-Grätz 1848 végén Pest-Buda felé közeledett, az országgyűlés békéltető küldöttséget küldött hozzá, ennek Deák is tagja volt. Deák elfogadta e veszélyes megbízatást, bár sikert nem remélt.

A kehidakustányi Deák-kúria a levegőből

A küldöttség visszautasítása után Deák visszament Pestre, onnan pedig Kehidára, birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását.

A szabadságharc után őt is hadbíróság elé idézték, de szabadon bocsátották. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban töltötte. Visszautasította Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de éppoly kevéssé vett részt az akkori időben annyira elterjedt, titkos forradalmi mozgalmakban.

1854 után az év legnagyobb részét Pesten töltötte és kis lakosztálya az Angol Királynő Szállóban találkozóhelye lett a hazafiaknak, akik e szomorú időben Deák bölcsességétől vártak útmutatást. A Bach-korszakban a passzív ellenállás (a közügyektől való elzárkózás) vezéralakja volt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, amikor Vörösmarty meghalt; és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette az Akadémia igazgatótanácsának folyamodványát az uralkodóhoz, amelyben a magyar nyelv és tudományosság ezen azilumának fennmaradását védi a kormány beavatkozása ellen, 1858-ben. Bízott abban, hogy amint az a történelem folyamában többször is megesett, az osztrák kormány gyengesége és hibái csakhamar vissza fogják szerezni Magyarország önrendelkezési jogát. Veszélyesnek vélt minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogáról nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-as törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth híveiétől, akik csak újabb, a külföld által támogatott, és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, aki a lemondásnak lett az apostola, és aki szerint Deák az egerszegi megyeház ablakából nézi még mindig a világot.

Az 1859-i háború meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségességéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, amelyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervatívok, nem pedig Deák tanácsát követte. Az 1860-as októberi diploma körülbelül az 1847-es vagy a Mária Terézia-korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak, s Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot, de mivel a császári szándék mégis teret nyitott a nemzetnek alkotmányos tevékenységre, Deák őrizkedett attól, hogy előzetes nyilatkozattal elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.

Az esztergomi értekezlettől távol maradt, de 1860 végén, az uralkodó kívánságára Bécsbe ment, hogy elmondja, mi hazánkban az egyes tárgyakra nézve a vélemény. Az országbírói értekezleten részt vett, s itt amellett küzdött, hogy az önkény szabta rendeletek helyett,et a régi törvények állítsák ugyan vissza, de ennek megvalósításánál az legyen a főszabály, hogy a magánjogviszonyokat meg ne zavarják.

Deák Ferenc szobra Miskolcon, Gárdos Aladár alkotása (1929), Magyarország második Deák-szobra

Ezalatt az egész országban magas hullámokat vetett a politikai élet. Kitűnt, hogy a konzervatív pártnak nincs talaja a nemzetben. A «Pesti Napló», Kemény Zsigmond lapja, mindjárt a diploma kibocsátása után a 48-as törvények visszaállítását tűzte ki jelszóul, a megyék némelyikében pedig forradalmi beszédek hallatszottak, s az ország közvéleménye majdnem kizárólag az emigráció befolyása alá került. A választásoknál is az a párt kapott többséget, amelyik még csak feliratot sem akart az uralkodóhoz a jogok visszaállítása végett intézni, hanem egyszerűen csak határozatban akart nyilatkozni, e jogokat az egész világ előtt proklamálandó. Az 1861. február 20-i pátens az összbirodalom eszméjének volt következménye és Schmerlingnek, akinek centralisztikus és németesítő elvei ismeretesek voltak, kormányra jutása, még jobban igazolták a gyanút és elkeseredést. Deák most már Pest belvárosának követe, egész tekintélyével a felirat mellett nyilatkozott. Felirati beszéde és javaslata 1861. május 13-án az egyik legnagyobb alkotása volt. Olyan nagy volt személyiségének és ékesszólásának súlya, amit a viszonyok fejlődése is növelt, hogy a feliratellenes többség önként kisebbséggé változott, nehogy megszakítsa a további érintkezést az uralkodóval, és annak következéseiért az országra hárítsa a felelősséget. De bármilyen mérsékeltnek, sőt engedékenynek tartották Deákot az országban, Schmerling a feliratot elfogadhatatlannak találta és az ország jogaira sérelmes királyi leiratot vitt keresztül, július 21-én

Erre augusztus 8-án új felirattal válaszolt Deák, melyet most már az országgyűlés egyhangúlag fogadott el. A szónok a hatalmi igény ellen a nemzet jogát védi, felemelkedik a hazafias elszántság pátoszához, ahol a nemzet joga és igazsága egybefolyik az emberiség jogával, az erkölcsi igazsággal. Tisza Kálmán, a határozati párt vezére, kijelentette, hogy a feliratban „erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve”. Maga Kossuth, aki pedig politikájának kudarcát látta abban, ha a nemzet törvényes ellenállásra szorítkozik, e szavakkal méltatta Deák érdemeit: „Deák mint a törvényesség embere a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség”. De nemcsak a nemzet ünnepelte nagy fiát; az egyszerű képviselő, mint a nemzet élő lelkiismerete, mint a jog képviselője mind az elnyomással, mind a forradalommal szemben helyet foglalt Európa nagy férfiai között. A művelt európai közvélemény azóta azonosította Deákot Magyarországgal. És a nemzet iránti rokonszenv annál nagyobb lett, mert a második feliratot nyomban követte augusztus 22-én az országgyűlés feloszlatása, ezt pedig újabb provizórium, s az alkotmányos jogok felfüggesztése. Mint Deák előre látta, Schmerling provizóriuma, a minisztérium minden szabadelvű frázisa dacára nemsokára lejárta magát. A konzervatívok nagy része, köztük Apponyi György is közeledett Deákhoz. Az uralkodó mind jobban meggyőződött a kiegyenlítés szükségességéről és kész volt megtenni az első lépést, ha azt lent viszont a második és harmadik követné.

Deák, miután Schmerling iskolájának közjogi tévedéseit önálló művében meggyőzően megcáfolta, 1865. április 16-án megjelent híres húsvéti cikkével a kiegyezéshez vezető új irányt adott a birodalmi politikának. Azt a tételt fejtegette, hogy amikor az uralkodó tanácsosai elnyomni igyekeztek Magyarországot, mindig Őfelsége maga állította ismét helyre az alkotmányt. A nemzetben tehát annyi megpróbáltatás dacára sem szűnt meg a bizalom a császár igazságossága iránt.

A felajánlásra a Schmerling-kormány elbocsátása, a februári alkotmány felfüggesztése és a magyar koronázó országgyűlés egybehívása volt a méltó válasz. Ennek az országgyűlésnek Deák volt a legnagyobb tekintélyű vezére. Vezetése alatt egy ideig összeolvadtak a régi felirati és határozati pártok (lásd Deákpárt). Most is ő készítette a válaszfeliratot a trónbeszédre, amikor arra nem érkezett kielégítő királyi leirat, a másodikat is. A lényeges fordulat abban állott, hogy az uralkodó elismerte kiinduló pontnak a Pragmatica Sanctiót és Deák még a leirat előtt hozzájárult országgyűlési bizottság kiküldéséhez, a közös viszonyok tárgyalására.

Rusz Károly metszete Deákról, a Vasárnapi Ujság 1867. február 24-i számában

Most már az uralkodó komoly, alkotmányos szándékában nem lehetett kételkedni, s Deák megkezdte az alkut mielőtt még a magyar alkotmány teljesen el volt ismerve és helyreállítva. A 67-es bizottságban is ő adott a többségnek irányt. A kiindulás a Pragmatica Sanctio volt. Ebből vezette le a külügy és hadügy közösségét, míg minden egyébben fenntartotta Magyarország teljes függetlenségét. A 15-ös albizottság befejezte munkálatait, amikor 1866 nyarán kitört osztrák–porosz–olasz háború kétségessé tett mindent. Ismét felütötte fejét a forradalom lehetősége. A königgrätzi csata kimutatta a Magyarországot elnyomni akaró Ausztria gyöngeségét és elkerülhetetlenné tette a Monarchiára nézve hazánk kibékítését.

E kedvező helyzetet sokan nagyobb engedmények elérésére kívánták volna felhasználni, de Deák most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez. Július 18-án az uralkodóhoz hívatták, Bécsbe, akinek előadta a magyar minisztérium (kormány) megalakításának szükségességét. Maga nem akart részt venni benne, miniszterelnökül gróf Andrássy Gyulát ajánlotta.

A kiegyezéstől haláláig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mauzóleuma (Budapest, Kerepesi temető. (Gerster Kálmán építész, Kiss György szobrász, Róth Miksa és Székely Bertalan mozaikművészek alkotása)
Emléktábla a Hadik házon, halálának helyszínén (Budapest, Belváros, Egyetem tér 5.)

A háború után a császár november 17-ére újra összehívta az országgyűlést, s minden nehézség elhárítása után, amiben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én ki is nevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, amiben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, mind a Kossuth után induló szélsőbal, mind a Tisza és Ghyczy által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerű polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, amelyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.

Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák, mint a régi nádorok, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki „egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott”. Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában nyerte el. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert kétségtelenül a magyarság igen jelentékeny része a nemzet jogairól való lemondásnak tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanú sem fért, jogfeladással vádolta őt.

Ebben az irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ebben izgatott a balközép is, különösen az 1869-as választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen keletkezett ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az „öreg úr” nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjog nagy kérdéseinek elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, akik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, akiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amik miatt az Andrássy-kormány nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették.

Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta, de szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben, 1873. június 28-i beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak éppoly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt éppoly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, amiket 40 évvel azelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat - szabad államban elvét tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stációit.

Öregkorában sok örömet okozott neki Vörösmarty árvája, Ilona, akit ő nevelt fel, és az állatkertben a Kristóf nevű medve. Szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fúziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését is. Hosszú szenvedés után, 1876. január 28-án éjjeli 11 órakor halt meg, élete 73. évében. Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án délelőtt 11 órakor, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet. 1887-ben, a mai Széchenyi István téren, az MTA-val szemben, ma is álló szobrot emeltek emlékének.

Írásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Adalékok a magyar közjoghoz. Észrevételek Lustkandl Vencel munkájára. 1865

Róla szóló művek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák portréja a 20 000 forintos bankjegyen
Deák Ferenc nagyanyjai

Egyesületi, testületi tagságai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A tudomány- és műegyetemi olvasókör tiszteletbeli tagja

Kitüntetései, díjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szabad királyi Szeged város díszpolgára

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Vörösmarty Mihály halála előtt Deákot kérte fel gyermekei: Béla, Ilona és Erzsébet gyámjául. Deák közadakozást szervezett számukra, de miután a cenzúra megtiltotta a felhívás közzétételét, 800 magánlevelet írt és így néhány hónap alatt százezer forintnál is többet gyűjtött össze, ami akkor tekintélyes összeg volt. Ilonát barátja fiához, Széll Kálmán későbbi miniszterelnökhöz adta feleségül.
  • Deák naponta öt forintot osztogatott szét a város koldusai közt, az egy forintos bankjegyeket sétái előtt zsebébe hajtogatta. Nem fogaton, hanem a korabeli közösségi közlekedési eszközzel, omnibusszal utazott a városban. [1]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Deák Ferenc családfája[12][13][14][15]
kehidai Deák Ferenc
(Söjtör, 1803. okt. 17.–
Budapest, 1876. jan. 29.)
politikus
Apja:
kehidai Deák Ferenc
(Kehida, 1761. június 15. –
Kehida, 1808. január 25.)

zalai táblabíró

Apai nagyapja:
Deák Gábor
(1728 v. 1734. –
Zalatárnok, 1788. júl. 1.)

zalai táblabíró

Apai nagyapai dédapja:
Deák Péter

(† 1752)
zalai táblabíró

Apai nagyapai dédanyja:
Zajgár Zsuzsánna
Apai nagyanyja:
hertelendi Hertelendy Anna
(Bucsu, 1743. szept. 9. –
Kehida, 1803. okt. 3.)
Apai nagyanyai dédapja:
hertelendi Hertelendy Gábor
(Bucsu, 1713. márc. 4.–
Kehida, 1757. ápr. 15.)
zalai alispán
Apai nagyanyai dédanyja:
petőfalvi Uzovics Judit
Anyja:
szarvaskendi Sibrik Erzsébet
(1768. márc. 25. –
Söjtör, 1803. okt. 17.)
Anyai nagyapja:
szarvaskendi Sibrik Antal
(Csécsény, 1737. aug. 7.–

1797. ápr. 15.)
győri alispán

Anyai nagyapai dédapja:
szarvaskendi Sibrik Pál
(1709–1745)
huszárhadnagy
Anyai nagyapai dédanyja:
kisgeszényi Szabó Erzsébet
Anyai nagyanyja:
felsőeőri Bertha Klára
(† 1772. júni. 24.)


Anyai nagyanyai dédapja:
felsőeőri Bertha János[16]

győri mpp. szombathelyi provizora

Anyai nagyanyai dédanyja:
Árossy Klára[16]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Tanulmányok Csongrád megyei történetéből XIX. Hadbermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgár-családok történetéhez Szeged, 1992.
  2. Kossuth és Deák beszédei, nyomtatásban
  3. Estók 2003 8
  4. Estók 2003 20
  5. Estók 2003 17
  6. Estók 2003 24
  7. Estók 2003 25-26
  8. Estók 2003 27
  9. Estók 2003 26-27
  10. Estók 2003 27
  11. Estók 2003 26
  12. Révay Nagy Lexikona, Budapest, 1912. V. kötet. 339. o. ISBN 963-154-206-8
  13. Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Heraldika Kiadó, Budapest, 1998. 130–131. o. ISBN 963-858-539-0
  14. Ferenczi Zoltán: Deák élete. A Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadó vállalata, Budapest, 1904.
  15. Molnár András — A fiatal Deák Ferenc, Bp., 2003. 1. fej.
  16. ^ a b Szluha Márton (2011). Vas vármegye nemes családjai. I. kötet. Heraldika kiadó. (169.o.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Pallas nagy lexikona
  • Körmöczi Katalin: "...a mi megmarad, fordítsa jó czélokra" – Deák Ferenc hagyatéka. Budapest, 1992.
  • Estók 2003: Estók János: Deák Ferenc élete. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003. ISBN 963-19-4219-8
  • OSZK gyászjelentések
  • I. Fazekas, S. Malfèr, P. Tusor (szerk.): Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák. Studien zu den ungarischen Reformpolitikern des 19. Jahrhunderts und ihren Beziehungen zu Österreich/Tanulmányok reformkori magyar politikusokról és kapcsolatukról Ausztriához, Publikationen der ungarischen Geschichtsforschung in Wien 3, Collegium Hungaricum, Bécs 2011, ISBN 9789638873965.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Deák Ferenc témájú médiaállományokat.


Elődje:
Batthyány Lajos
Honvédelmi miniszter
1848 ideiglenes tárcavezetés
Insignia Hungary Army shield v2.svg
Utódja:
Mészáros Lázár