Kemény Zsigmond

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kemény Zsigmond
Kemeny.jpg
Kemény Zsigmond (1814–1875)
Élete
Született 1814. június 12.
magyar Alvinc
Elhunyt 1875. december 22. (61 évesen)
magyar 1867-1918 Pusztakamarás
Nemzetiség magyar
Szülei apja: Kemény Sámuel, anyja: Csóka Rozália
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) regény
Irodalmi irányzat romantika
Első műve Izabella királyné és a remete (1837-1838)
Fontosabb művei Özvegy és leánya (1855)
Báró Kemény Zsigmond képe a Vasárnapi Ujságban (1856, 14. sz.)

magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12.Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus. A magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alvincon született. Édesapja Kemény Sámuel (1758–1823) és édesanyja Csóka Rozália (1780–1855). 1820-1823 között járt elemi iskolába Zalatnán. 1823-1834 között a nagyenyedi kollégiumban tanult jogot. 1834-1835 között részt vett az országgyűlésen, ahol barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. 1835-1837 között Kapudon élt édesanyjával. A marosvásárhelyi királyi táblánál fejezte be jogi tanulmányait. 1837-ben a Nemzeti Társalkodó közölte első cikkeit. 1838-1839 között Kolozsvárott főkormányszéki írnok. 1839-1840 között a bécsi egyetemen természettudományi előadásokat hallgatott.

1840-ben Kolozsvárra költözött, ahol 1841-1843 között az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője lett. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi István híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett. A szabadságharc alatt képviselő, majd belügyminisztériumi tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuth Lajost Pestre és Aradra. Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851).

E két írásában határozottan forradalomellenes álláspont nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Magyarországon nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, mert a magyar „nemzeti jellem” kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie. E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor ő elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést.

A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társaság elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta és elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára és ott halt meg. Emléke előtt tisztelegve Marosvásárhelyen Tolnai Lajos 1878-ban irodalmi társaságot létesített. Eleinte a társadalmi regények és elbeszélések, később a történelmiek vannak túlsúlyban. Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek.

1865-ben készült fénykép (Ellinger Ede)

Személyisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Élő Könyvek - Magyar Klasszikusok sorozatban, Zord idő című műve elé írta bevezetésképpen az alábbi sorokat közeli munkatársa és elvbarátja, Rákosi Jenő:

„Ha az ember mellképét nézi, az a benyomása, hogy egy termetes atlétával áll szemben. Domború és hatalmas mellkasa felett egy impozáns nagy fej ül, húsos arccal, kemény vonásokkal. Pedig ő alacsony, zömök ember volt, csak a feje volt nagy, lakása egy nagy, átfogó elmének, barlangja egy zord szellemnek. És melle volt termetes, palotája egy nagy, nemes és jóságos szívnek, amely nyájasan nézett ki rád két ártatlanul a világba tekintő szem ablakán.”

„Hihetetlennek látszik, hogy ez a szinte a naivitásig jó ember két szelíd szemével mint acélfúrókkal tudott behatolni az emberi lélek rejtelmeibe. Részvét, emberszeretet, méltányosság és megértés töltötte el szívét embertársai iránt, kik a küzdő és tolongó sokaságból elébe kerültek. Azokon azonban, akik arra vállalkoztak, hogy embertársaik s a haza sorsát intézzék: se kosztüm, se dekoráció, se szavalat, se póz nem segített: ha történeti alak, ha élő kortárs volt: az ő szeme behatolt lényének, érzésének, szándékának és céljainak legrejtettebb zugaiba is és mesteri kézzel állította össze, akár elképzelt alakjainak, jellemét.”

„Ismeretes az az eset, amikor Prottmann, a rendőrfőnök, két rendőrtisztet küldött hozzá késő este a Pesti Naplónak egy cikke miatt, melynek törlését a cenzúra – persze előzetesen – követelte. A két rendőrtiszt a bárót már ágyban találta és kezdte neki magyarázni a félelmes Prottmann úr intézkedését. És beszéltek, beszéltek s egyszerre csak elhallgatnak s megdöbbenve egymásra néznek. Amíg ők beszéltek, a báró – elaludt. Ott feküdt, mint a szendergő tiszta lelkiismeret. Csináljanak Prottmannék vele is, cikkével is, amit akarnak. Az már az ő dolguk, ő maga elvégezte a magáét. (…) A bárónak pedig reggel eszébe jutott, hogy milyen látogatói voltak. Hozatja a Pesti Naplót, a cikk benne volt és – csodálatos dolog – semmi következménye nem lett. A nyugodt lelkiismeret e képe leszerelte Prottmannt és embereit is.”

„Egy napon odalép hozzám a szerkesztőségi asztalom mellé s ravasz mosollyal így szól: Becsaptam az inasomat! Bámulva rámeredek. Hogy a báró úr egyáltalán becsap valakit a világon? – Igen, becsaptam. A gazember lopja az edényemet a pincéből és azt hiszi, hogy nem tudom. Pedig – tudom! Ez volt ő, mikor valakit rászedett.”

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kemény Zsigmond családfája[1]
b. Kemény Zsigmond
(Alvinc, 1814. jún. 12.–
Pusztakamarás, 1875. dec. 22.)
író, publicista, politikus
Apja:
magyargyerőmonostori
b. Kemény Sámuel
(1758–1823)
Apai nagyapja:
b. Kemény Zsigmond
(1732–1769)
Apai nagyapai dédapja:
b. Kemény Boldizsár
(? –1755. előtt)
Apai nagyapai dédanyja:
losonczi b. Bánffy Ágnes
(? –
1734. júl. 12.)
Apai nagyanyja:
czegei b. Wass Éva
(1743– ?)
Apai nagyanyai dédapja:
b. Wass György
Apai nagyanyai dédanyja:
sajószentpéteri Szentpétery Erzsébet
Anyja:
borbátvízi Csóka Róza
(1780. –
1855. dec. 2.)
Anyai nagyapja:
Csóka Izsák
Anyai nagyapai dédapja:
n.a.
Anyai nagyapai dédanyja:
n.a.
Anyai nagyanyja:
nagyváradi b. Jósintzi Júlia
Anyai nagyanyai dédapja:
n.a.
Anyai nagyanyai dédanyja:
n.a.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kemény Zsigmond témájú médiaállományokat.
  1. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája K–O, Tellér Kiadó, Budapest, 1993., 59–61. o. ISBN 963-817-800-0

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]