Hét főbűn

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A római katolikus egyház tanítása szerint az első emberpár bűnbeesése (amely aztán minden emberre eredendő bűnként száll át) óta az emberek hajlamosak a bűnök elkövetésére, de a Jézus Krisztus által hozott áldozat (megváltás) lehetőséget teremtett arra, hogy az ember újra megtalálja az üdvösséget.

A mózesi tízparancsolatok az emberek közti alapvető érintkezést szabályozzák tiltások formájában. E szabályok megszegését az egyház bűnnek tartja, de legtöbbjüket a büntető jog is üldözi.

A hét főbűn olyan negatív jellembeli tulajdonságokat jelöl, amelyek hajlamosítanak a tízparancsolatban jelölt bűnök elkövetésére. Ezek tehát az emberi bűnök forrásai.

A főbűnöket Szent Johannes Cassianus és Nagy Szent Gergely nyomán különböztetjük meg. Olyan bűnökről van szó, amelyek a bűnök szaporodását segítik elő, mert belőlük más bűnök, és más víciumok (rossz tulajdonságok, szokások) származnak.[1] A főbűnök – nevükkel ellentéteben – önmagukban bocsánatos kisebb bűnök.

Hieronymus Bosch: A hét főbűn

A hét főbűn[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fontosságuk abban áll, hogy amennyiben ezeket a rossz emberi tulajdonságokat legyőzzük, akkor nem fogjuk elkövetni a tízparancsolatban felsorolt súlyosabb tiltások egyikét sem. Például a „Ne lopj!” tiltásnak az alapja lehet az itt említett irigység vagy harag, vagy akár a jóra való restség is.

Íme a hét főbűn (zárójelben a latin megnevezésük):

  1. kevélység (superbia),
  2. fösvénység (lat. avaritia, gör. filargüria),
  3. bujaság (luxuria),
  4. irigység (invidia),
  5. torkosság (gula),
  6. harag (ira),
  7. jóra való restség (acedia).

Régebben 8. bűnként a hazugságot is említették.

A kevélység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 1. Kevélység (superbia)

A kevélység a büszkeség elfajulása; míg a büszke ember nagy becset tulajdonít személyes tulajdonságoknak, birtoknak, származásnak, kitüntetésnek, de azért nem néz le szükségképpen másokat, csak a magáét tartja nagyra, esetleg joggal, addig a kevély, főleg másokkal szemben, kiket lenéz, tartja magát nagyra, nagyobbra. A büszke a maga érdemét beszéli; a kevély mások érdemét lenézi. A kevély ember rendszerint hiú is, a kevélység az öntudat túltengése, önmagunk mások fölé helyezése.

A fösvénység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 2. Fösvénység (avaritia)

Zsugoriság : a megszerzett véges javakhoz való rendetlen ragaszkodás. E ragaszkodás megmutatkozhat a szerzés túlzó vágyában (kapzsiság) és a megszerzett dolgok rendetlen birtoklásában. A birtoklás túlzottságát jelzi, hogy a fösvény a számára szükséges mértékben sem válik meg javaitól, nem költi pénzét, esetleg nagy vagyon birtokában is nyomorog. A fösvénység a világ javainak túlzott szeretete, az azokhoz való beteges ragaszkodás. A fösvény ember mindent magának akar, mindent meg akar szerezni, és semmit sem tud kiengedni a kezei közül. Azt hiszi maga rendelkezik az anyagi javaival, gazdagságát csak a saját ügyességének köszönheti. Ezért a fösvénység a kevélység édes gyermeke. Aki magát Isten fölé helyezi, az előbb-utóbb azt hiszi, az egész teremtett világ őérte van, és ezért minden őt illeti meg. A Lukács evangéliumban szereplő gazdag ember is ilyen ember volt. Mindene megvolt, csak a másik ember felé való érzékenysége veszett el. Lenézte, talán utálta is Lázárt. Mindenképpen bosszantotta, mert nem illet bele az ő gazdag életről alkotott képébe. Ez a fösvénység legnagyobb veszélye. Vakká tesz a rászorulókkal, mert a fösvény nem veszi észre a szükséget szenvedőt.

A bujaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 3. Bujaság (luxuria)

A nemi gyönyör rendetlen kívánásának vagy élvezésének bűnös készsége. A buja emberből hiányzik a nemi élet kontrollja. Az Istentől kapott, bennünk jelen lévő természetes nemi vágyat öncélú élvhajhász aktussá silányítja. Mert a buja ember nem tud őszintén szeretni, nem akarja magát egy életre elkötelezni társa mellett, nem kíván boldogítani, hanem éppen ellenkezőleg: isteníti a szabadosságot, mindig csak kapni, leszakítani kíván. A bujaság nem ismer féket és gátat a nemi kapcsolatban, nem törődik azzal, ha bemocskolja mások becsületét, ha vét az emberi együttélés egyik alapvető és isteni parancsolaton nyugvó szabálya ellen: „Ne kívánd felebarátod házastársát…”

Az irigység[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 4. Irigység (invidia)

Mások értékei láttán ébredt ellenséges indulat, amely önmagára nézve rossznak látja a másik lelki vagy anyagi javait. Gyümölcse a káröröm. Az irigység rejtettebb megnyilvánulásai:

  • az irigy ember nehezen viseli mások tudásban, tiszteletben, világi javakban vagy az életszentségben való gyarapodását;
  • elhúzódik a szerencsés embertől, örül, ha az bajba jut;
  • szívesen hallgat megszóló és rágalmazó beszédet;
  • mások dicséretét kisebbíti, kedvetlenül és közönyösen beszél róluk, jó cselekedeteiket túlzott iróniával magasztalja, s ezzel eltorzítja;
  • a másokat dicsérő beszédet kedvetlenül hallgatja, félbeszakítja, gúnyt űz belőle, vagyis akadályozza a tisztelet születését iránta;
  • a jót elhallgatja, vagy félremagyarázza, a jó szándékot kétségbe vonja.

A torkosság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 5. Torkosság (gula)

Azaz, mértéktelenség evésben-ivásban. A mértékletesség, amelyet a táplálkozás megszorításán kezdünk és a böjtön át folytatunk, csodálatos hatású általános jellemtulajdonsággá bővülhet, amely egész lényünkre kiterjed. Az a láthatatlan körző, amely határt szab minden vágyunknak, önműködőleg kezd tevékenykedni és nem engedi mértéktelenül tágulni életköreinket. Valami különös gépezetet indítunk el belül a lelkünkben, amely mértéket oszt, és amely mindig fékez, helyes mértéket követel. Ha bánat ér, nem engedi, hogy a túlzott bánkódás leterítsen.. ha megijedünk, hirtelen valami átláttatja velünk a félelem értelmetlenségét, ha kétségek gyötörnek vagy féltékenység dúl bennünk, valami csitítani kezd és védőernyővel látja el a túlzott hevülést. [2]

A harag[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 6. Harag (ira)

A harag az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban megcsalatkozott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében ezen dolgok okozója ellen támad. A harag, a megtorlással párosulva bosszúvá válik. Ha ez az érzés hirtelen, nagy erővel támad fel a hirtelen harag (méreg) nevet kapja.
Jézus értünk halt meg a keresztfán, hogy mi bocsánatot nyerjünk és ne menjünk a kárhozatra. Nekünk nem kell meghalnunk embertársunkért, de tudnunk kell elengedni , megbocsátani egymásnak. Annál is inkább mert a harag nemcsak az egymás közötti viszonyt, de a saját lelkünket is mérgezi és tönkreteszi belső nyugalmunkat. [3]

A jóra való restség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Balthasar Esterbauer festett szobrai a németországi comburgi kolostor templomának szószékén – 7. Jóra való restség (acedia)

Azaz, vonakodás a szükséges áldozathozataltól vagy erőfeszítéstől.
"Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak." [4] - írja a Biblia.
A henyélés minden bűnnek a forrása. Hasznos tevékenység nélkül elsorvadunk, és tartástalan lényekké vedlünk. Mahátma Gandhi, kalkuttai Teréz anya és még többen a másoknak való önzetlen szolgálattal kerültek a világ legkiemelkedőbb emberei közé.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma (KEKK). Szent István Társulat, Budapest, 2006.
  2. dr. Weninger Antal : Az egészség testi és lelki forrásai , 123. oldal
  3. http://www.kek.org.rs/hu/vasarnapi_gondolat.php?id=81
  4. Jakab 4,17.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ajánlott irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]