Passzív ellenállás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A passzív ellenállás vagy passzív rezisztencia olyan politikai cselekvésforma, amely a fennálló hatalommal (államszervezettel vagy uralkodóval) való együttműködés elutasításán alapul. E magatartásmodell több síkon jelentkezhet, de egyként jellemzi, hogy az egyének a politikai közéletben tevőlegesen nem vesznek részt (választásoktól való távolmaradás), illetve az állam megszabta kötelességeiknek nem tesznek eleget (sorkatonai szolgálat megtagadása). Bizonyos szempontból passzív ellenállásként értelmezhetőek a hatalmi tendenciák ellenében önmagukat megfogalmazó tömegmozgalmak (békemozgalom, antinukleáris mozgalom), valamint a nagypolitika berkein belül a politikai ellenfelek, vetélytársak tevékenységét megnehezítő érzelmi ellenállás.

Passzív ellenállás Magyarországon (1849–1867)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Megvetni az önkényuralmat, nem tudni szolgáiról semmit, mintha itt sem élnének, ez volt a közjelszó. Ne érezze magát az osztrák otthon sehol, soha, semmiben. Legyen s maradjon idegen e földön, ne szeresse senki. A társaságok ne fogadják be. A családok és házak küszöbei legyenek elzárva előttük. A nők ne bocsássák közelükbe, a férfiak ne barátkozzanak, ne mulassanak velök. Legyenek olyanok, mint a pestises, akit mindenki kerül, akitől mindenki fél.”[1]

Passzív ellenállásnak a történetírás szűkebb értelemben a Magyarországon az 1848–1849-es szabadságharc leverése után, 1849 és 1867 között kialakult, leginkább Deák Ferenc nevéhez köthető politikai mozgalmat nevezi. A birtokos nemesség és értelmiség 1849 előtt a közéletben is szerepet vállaló, majd a szabadságharc és az áprilisi törvények politikai-társadalmi eszméit továbbra is valló tagjai ebben az önkényuralmi, neoabszolutista időszakban önmaguk „belső emigrációba” kényszerítésével, a kormány- és hatósági rendeletek végre nem hajtásával, a politikai-közéleti feladatvállalástól elzárkózva fejezték ki álláspontjukat. Kerülték ugyan a nyílt konfliktust a fennálló államszervezettel és az uralkodóval, de számos módot találtak az államgépezet kijátszására, illetve semmibe vételére: adófizetési kötelezettségüket halogatták, a közmunkákra kirendelt járműveiket visszatartották, az állami monopóliumokat és jövedéki adókat (pl. dohánymonopólium, fogyasztási adó) megkerülték, a törvény elől menekülő honvédokat bújtatták, minden lehetséges fórumon ragaszkodtak a magyar nyelv használatához stb.

A magyar passzív ellenállás nemzetközi hírnévre is szert tett, Nehru indiai miniszterelnök szerint például Gandhi is hivatkozott rá erőszakmentes politikájának kialakításakor.[2]

Újabban Pap József kutatásai[3] fényében kiderült, hogy a passzív ellenállás messze nem volt olyan kiterjedt, mint korábban gondolták, és maga Deák sem javasolta soha senkinek, hogy az ő példáját kövesse; aki hozzá fordult tanácsért, annak az együttműködést ajánlotta.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Lásd Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon 1849–1865 I. Budapest: Franklin. 1922, 199 p.
  2. Lőrinc László: Helyszíni közvetítés. Heti Világgazdaság 2007. január 24.
  3. Pap József: A passzív ellenállás, a neoabszolutizmus korának mítosza? Aetas, 2003 3-4.

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyar kódex IV.: Reformkor és kiegyezés: Magyarország művelődéstörténete 1790–1867. Főszerk. Szentpéteri József. Budapest: Kossuth. 2000, 82. o. ISBN 963-09-4187-2
  • Magyar nagylexikon' XIV. (Nyl–Pom). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2002. 572. o. ISBN 9639257117