Osztrák–Magyar Monarchia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(OMM szócikkből átirányítva)
Osztrák–Magyar Monarchia
Österreichisch-Ungarische Monarchie
1867. június 8. – 1918. október 31.
Osztrák–Magyar MonarchiaÖsterreichisch-Ungarische Monarchie zászlaja
Osztrák–Magyar Monarchia
Österreichisch-Ungarische Monarchie zászlaja
Az Osztrák–Magyar Monarchia címere
Az Osztrák–Magyar Monarchia címere
Austro-Hungarian Monarchy (1914).svg
A Monarchia térképe 1914-ben
Általános adatok
Fővárosa Bécs (Osztrák Császárság)
Budapest (Magyar Királyság) [1]
Terület 676 615 [1] km²
Népesség 52 749 900 [1] (1914)
Hivatalos nyelvek német, magyar
Vallás római katolikus, református, evangélikus, unitárius, szerb ortodox, román ortodox, szunnita muzulmán, zsidó
Pénznem Osztrák–magyar forint (1867–1892)
Osztrák–magyar korona (1892–1918)[1]
Kormányzat
Államforma alkotmányos monarchia (reálunió)
Uralkodó I. Ferenc József (1867. június 8.–1916. november 21.
I. (IV.) Károly (1916. november 21.–1918. november 11./1918. november 13.)
Dinasztia Habsburg–Lotaringiai-ház
Államfő A mindenkori osztrák császár és magyar király
Törvényhozás Birodalmi Tanács (Reichsrat, Osztrák Császárság)
Országgyűlés (Magyar Királyság)
Elődállam
Utódállam
 Osztrák Császárság
Német-Ausztria 
Első Magyar Köztársaság 
Csehszlovák Köztársaság 
Szlovén-Horvát-Szerb Állam 
Második Lengyel Köztársaság 
Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság 

Az Osztrák–Magyar Monarchia (vagy Ausztria-Magyarország, németül Österreichisch-Ungarische Monarchie vagy Österreich-Ungarn) 1867 és 1918 között fennállt különleges, kettős (dualista) állam, pontosabban államszövetség volt Közép-Európában. Két fele a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság volt, melyek a közös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchia az osztrák uralkodóház és a magyar uralkodó körök közötti, az Ferenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) által 1867. július 28-án szentesített törvényben rögzített kiegyezés következtében jött létre.

A Monarchia többnemzetiségű állam volt, nemzetiségei közül a német nyelvű osztrákokon és a magyarokon kívül a fontosabbak a különböző szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok), a románok és az olaszok voltak. A nemzetiségeket és mozgalmaikat azonban a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Ennek ellenére Ausztriában a nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt), Magyarország belső berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta. Mindennek fontos szerepe volt abban, hogy 1918-ra, az elvesztett első világháború befejezéséig a Monarchiának és két alkotóelemének belső kohéziója teljes egészében megszűnt, és végül a Monarchia nem egyszerűen két alkotóelemére bomlott fel, hanem területén új államok sora jött létre.

Elnevezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hivatalos állami megnevezése Osztrák–Magyar Monarchia, németül Österreichisch-Ungarische Monarchie volt, amelyet 1868-ban a császár és király hivatalosan is bejegyzett,[2] a nemzetközi érintkezésben mégis inkább az Ausztria-Magyarország (németül Österreich-Ungarn) forma terjedt el. Az osztrákok használták még a k. u. k. Monarchie[3] (azaz Kaiserliche und königliche Monarchie Österreich-Ungarn vagyis Császári és Királyi Osztrák–Magyar Monarchia[4]), valamint a Dunai Monarchia és a Kétsas elnevezést is, azonban ezek egyike sem terjedt el sem Magyarországon sem máshol.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Létrejötte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A duális állam létrejötte egy kompromisszum eredménye. Az osztrák udvari körök – nagyrészt az Itáliában és a Poroszországtól 1859-ben és 1866-ban elszenvedett katonai vereség hatására – belátták, hogy az egységes és abszolutisztikus osztrák birodalom nem tartható fenn. Az ekkor még főleg a volt nemes földbirtokosokból álló, rendi jellegű magyar uralkodó osztály az 1848-as áprilisi törvényekhez szeretett volna visszatérni, ennek eléréséhez azonban szintén nem volt elegendő ereje.

A Monarchia domborzati térképe 1914-ben

A létrejött kiegyezésben egyeztették össze a bécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal a törekvésével, hogy Magyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk határozhassák meg, ellenállva az iparosodás által hozott társadalmi változásoknak és a nemzetiségi mozgalmak egyre erősödő követeléseinek. Ez a kompromisszum azonban szükségképpen eltérő belső politikai fejlődéshez vezetett a két államban.

Mivel közjogi értelemben a kiegyezés nem egyszerűen a közös uralkodó és a magyar vezető réteg, hanem éppen annyira a két birodalomfél között jött létre, ezért a létrehozott konstrukció elengedhetetlenné tette, hogy Ausztriában is alkotmányos berendezkedés jöjjön létre. Ennek eredménye lett a dualista államszövetség, az Osztrák–Magyar Monarchia.

A politikai kiegyezést a közös ügyek költségeinek megosztásáról, a vámunióról és egyéb gazdasági kérdésekről szóló gazdasági kiegyezés egészítette ki, amit azonban tízévenként meg kellett újítani.

Gyarmatosítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Monarchia a közvetlen atlanti-óceáni kapcsolat hiánya miatt nem tudott érdemi kolonizációt folytatni. A Birodalom inkább különböző területeinek megtartására törekedett, de tengerentúli területek híján is a nyugat-európai hatalmak egyik legnagyobb vetélytársukat látták benne. Az 1899 és 1901 között zajló bokszerlázadás idején a Monarchia is küldött egy kisebb csapatot Kínába 6 másik nemzettel együtt, így a győzelem után egy kis gyarmatot szerzett Tiencsinben. Az apró koncessziós terület mérete alig 0,61 km² volt, de rendelkezett saját kórházzal, iskolával és börtönnel is. A területen 40 000-ren éltek.[5][6] A trianoni békeszerződésben a széteső Monarchia ezt a területét is elvesztette. A több mint 16 éves fennállás során azonban számos épületet húztak fel amelyek közül alig egy-két darab maradt meg, és a történészek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia Európán kívüli épületei közül csak ezek állnak ma is.

Az egyetlen jelentősebb expedíciót 1873-ban tették, ekkor az északkeleti átjáró keresése közben az osztrák–magyar északi-sarki expedíció Payer és Weyprecht vezetésével felfedezett egy szigetcsoportot, amit tiszteletből I. Ferenc József után Ferenc József-földnek kereszteltek el, ez a terület azonban sohasem volt a Monarchia gyarmata, igényt sem támasztott rá.[7]

Felbomlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1918. október 16-án IV. Károly magyar király a Lajtáninneni területeken Hussarek-Heinlein-kormány javaslatára egy kiáltványt juttatott el az emberekhez. Ebben a kiáltványban engedélyezte, hogy az Osztrák Császárság átalakuljon egy konföderációvá. Ennek következtében az ausztriai nemzetiségek saját nemzetgyűlést alakítottak.

A Wekerle-kormány azonban félreismerte a helyzetet, és visszautasította a király kiáltványát. A magyarok továbbá fel akarták mondani a perszonáluniót Ausztriával. [8] 1918. október 24-én a császári kormány elveszítette a hatalmát Bécs felett, a Császárság részei is kiválásra készültek. A Wekerle-kormány kihasználva a hangulatot október 31-ével felmondta 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt a perszonálunió Ausztria és Magyarország között.

Október 28-án Prágában kikiáltották a csehszlovák államot, Galícia csatlakozott a lengyel államhoz. Másnap a morva nemzetgyűlés is felszámolta a császári intézményeket Brnóban, és csatlakoztak a csehszlovák államhoz. A horvát Szábor elszakadt Magyarországtól, és Zágrábban kikiáltották a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. A szlovének is kihirdették elszakadásukat Ausztriától.[9]

November 11-én Bécsben Heinrich Lammasch miniszterelnök (október 26-án ő vezette az aznap megalakult Likvidációs Minisztériumot[10]) menesztette a hatalmából a császárt. Másnap kikiáltották Német-Ausztria Köztársaságot. Az eckartsaui nyilatkozatában I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól.

A felbomlás következményei és jogi háttere[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Monarchia létének az első világháborús katonai vereség és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése vetett véget. Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelősséget a háborúért. A Saint Germain-i békeszerződés és a trianoni békeszerződés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól működő gazdasági egységet, és kiélezték a korábban is meglévő, ám a Monarchia által kordában tartott nemzetiségi vitákat Közép-Európában, amelyek így hozzájárultak a második világháború kitöréséhez.

A szakirodalomban vitás kérdés a Monarchia felbomlása. A dualista állam ugyanis két független államból: az Osztrák Császárságból és a „Magyar Szent Korona országaiból” állt. A magyar felfogás szerint a Monarchia jogi értelemben nem volt állam. A két ország impériuma mellett nem volt külön államhatalom, sem külön területe, így a Monarchia felbomlása csupán a két állam közötti jogi kapcsolatok megszűnése volt 1918 novemberében. Az osztrák jogi szakírók szerint az Osztrák Császárság megszűnése a szétesés fogalma alá vonandó, hiszen egyik utódállam sem tekintette jogelődjének a Császárságot. Az újonnan alakult Osztrák Köztársaság sem volt azonos a Császársággal.[11][12]

A szakirodalomban elterjedt kifejezés az „utódállam” fogalom, a Monarchia utódállamának tartják Magyarországot, Ausztriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Romániát, Olaszországot és az SZHSZ Királyságot.[13][14][15] Van azonban olyan szakirodalom is, amely Lengyelországot, Olaszországot és Romániát nem tekinti utódállamnak.[16] Gyakorlatilag azonban azt mondhatjuk, hogy a Monarchia egyetlen utódállam nélkül szűnt meg. A Magyar Köztársaság a Magyar Királyságot tekintette jogelődnek, míg Ausztria nem tekintette jogelődnek az Osztrák Császárságot.[17]

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén létrejövő és a területéből részesülő államok:

Államszervezet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Monarchia közös szervei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi értelemben két önálló államból állt, melyeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy és hadügy) kapcsolt össze. Az uralkodó személyének egybeesését a két államnak a trónöröklést egymástól függetlenül, de teljesen azonos módon szabályozó törvényei biztosították, már a 18. század óta. Az uralkodó teljes címe tartalmazta valamennyi, az osztrák császári és a magyar királyi címhez történelmileg kapcsolódó országra és tartományra való hivatkozást, de ez merő formalitás volt csupán, közjogi következménye nem volt.

A közös ügyek vitele a közös külügyminisztérium és a közös hadügyminisztérium feladata volt. Ezek költségeinek fedezésére a két állam tízévenként megújított szerződésben meghatározott arányban (kvóta) járult hozzá, az általuk így átengedett pénzeszközök kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt. A közös pénzügyminisztérium később néhány más, a két állam által átengedett feladatot is megkapott, elsősorban az 1908-ban a Monarchia által bekebelezett Bosznia-Hercegovina közigazgatásának irányítását. (Az ezt megelőző harminc évben, amikor a tartományok jogilag még a Török Birodalomhoz tartoztak, de a Monarchia megszállása alatt álltak, a közös hadügyminisztérium felügyelte a helyi közigazgatást.)

Az uralkodón és a három közös minisztériumon kívül a Monarchiának nem volt más közös szerve. A közös végrehajtó szervek parlamentáris ellenőrzésére a két állam törvényhozásai (az osztrák Birodalmi Tanács és a magyar Országgyűlés) delegációkat küldtek ki. Ezek azonban nem alkottak közös törvényhozó testületet, csupán a kifejezetten rájuk ruházott hatáskörben jártak el, erősen korlátozott eljárási rend szerint. Ezeket az uralkodó hívta össze, évente felváltva Budapestre és Bécsbe (vagy elvileg bármely osztrák tartomány fővárosába). A delegációk nem tárgyaltak együttesen, mindig külön-külön hallgatták meg a közös minisztereket és alakították ki saját álláspontjukat többségi szavazással, egymással pedig csak írásban érintkeztek. Amennyiben ez az eljárás nem vezetett eredményre, vagyis közös álláspont kialakítására, úgy a delegációk együttes ülést tartottak, kizárólag szavazás céljából.

A közös hadügyminisztérium, illetve az uralkodó személyes irányítása alatt állt a közös hadsereg, melynek 1889-től Császári és királyi hadsereg volt a hivatalos neve.

Közigazgatási felosztás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Monarchiának a közös hadsereg területi szervein kívül nem volt saját területi közigazgatása. A két állam önállóan, egymástól függetlenül alakította közigazgatási rendszerét és beosztását. A kiegyezés utáni években mind Ausztriában, mind Magyarországon a kor szellemének és követelményeinek megfelelő, viszonylag korszerű közigazgatási és önkormányzati rendszer alakult ki, ami tekintettel volt a történelmi hagyományok sajátosságaira is.

Ausztria történelmileg kialakult tartományokra (németül Land) oszlott, melyek egyedileg szabályozott, több-kevesebb autonómiával rendelkeztek. A legnagyobb belső önállóságot a főleg lengyelek és ukránok által lakott, nagyrészt a helyi lengyel vezető réteg irányítása alatt álló Galíciai és Lodomériai királyság érte el. Az osztrák tartományokon belül és közöttük jelentős nemzetiségi különbségek és feszültségek voltak, amire a közigazgatási rendszer nem tudott, de valójában nem is akart választ adni.

Magyarországhoz autonóm társországként tartozott Horvát-Szlavónország, az ország többi része a középkori eredetű speciális közigazgatási egységek felszámolása után egységes szervezetű és jogállású területi önkormányzatokra, törvényhatóságokra (vármegyék, törvényhatósági jogú városok, Budapest fő- és székváros, valamint Fiume város és kerülete) oszlott.

Osztrák Császárság
1. Cseh Királyság
2. Bukovina Hercegség
3. Karintia Hercegség
4. Krajna Hercegség
5. Dalmácia Királyság
6. Galícia és Ladoméria Királyság
7. Osztrák-Illír Tengermellék (Görz és Gradiska hercegesített grófság, Trieszt Szabad Város és Isztria őrgrófság)
8. Ausztria Főhercegség az Ennstől keletre (Alsó-Ausztria)
9. Morva Őrgrófság
10. Salzburg Hercegség
11. Felső- és Alsó-Szilézia Hercegség
12. Stájer Hercegség
13. Tirol Hercegesített Grófság
14. Ausztria Főhercegség az Ennstől nyugatra (Felső-Ausztria)
15. Vorarlberg Tartomány

Magyar Királyság
16. Magyar Királyság és a vele törvényesen egyesült Erdélyi Nagyfejedelemség
17. Horvát-Szlavón Királyság

A Monarchia 1878-ban az Oszmán Birodalommal kötött megállapodás alapján megszállta, majd 1908-ban annektálta (bekebelezte) Boszniát és Hercegovinát. A két tartomány a megszállás idején nemzetközi jogi értelemben továbbra is az Oszmán Birodalom része volt, de közigazgatását a közös hadügyminisztérium felügyelte. A bekebelezés után a tartományok közigazgatását a közös pénzügyminisztériumnak rendelték alá.

Közigazgatási adatok 1910-ben[18]
Terület neve főváros (lakosság) terület (km²) lakosság
Cseh Királyság Prága (224 000) 51 948 6 769 000
Dalmácia Királyság Zára (14 000) 12 833 646 000
Galícia és Ladoméria Királyság Lemberg (206 000) 78 493 8 025 000
Ausztria Főhercegség az Ennstől keletre (Alsó-Ausztria) Bécs (2 031 000) 19 822 3 532 000
Ausztria Főhercegség az Ennstől nyugatra (Felső-Ausztria) Linz (71 000) 11 981 853 000
Bukovina Hercegség Czernowitz (87 000) 10 442 800 000
Karintia Hercegség Klagenfurt (29 000) 10 327 396 000
Krajna Hercegség Ljubljana (47 000) 9 955 526 000
Salzburg Hercegség Salzburg (36 000) 7 153 215 000
Felső- és Alsó-Szilézia Hercegség Troppau (31 000) 5 147 757 000
Stájer Hercegség Graz (152 000) 22 426 1 444 000
Morva Őrgrófság Brünn (126 000) 22 222 2 622 000
Tirol Hercegesített Grófság Innsbruck (53 000) 26 683 946 000
Osztrák-Illír Tengermellék Trieszt (161 000) 7 969 895 000
Vorarlberg Tartomány Bregenz (9 000) 2 601 145 000
Magyar Szent Korona országai 1910-ben
Terület neve főváros (lakosság) terület (km²) lakosság
Magyar Királyság Budapest (belváros 882 000, elővárosokkal 1 290 000) 282 297 18 265 000
Horvát-Szlavón Királyság Zágráb (80 000) 42 534 2 622 000
Fiume város és kerülete (Corpus separatum) Fiume (39 000) 21 48 800
közösen kormányzott terület
Terület neve főváros (lakosság) terület (km²) lakosság
Bosznia és Hercegovina Szarajevó (52 000) 51 082 1 932 000

Szimbólumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zászlók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A monarchiának nem volt közös állami zászlaja, azonban a piros-fehér-piros hadi- és tengeri zászlaja közös volt. Ezt 1781. januárja óta használták, a monarchiában 1869. augusztus 1-jén rendszeresítették.[19] 1915. október 12-én a császári rendelet alapján új tengeri zászlót terveztettek[20], amely alapján új hadi- és tengeri lobogót készítettek. A háború miatt azonban, sosem vezették be ezt a két lobogót.

Címerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1867-1915 között a Habsburg-ház kétfejű sasa volt a monarchia fő szimbóluma. 1915-ben egy új címert fogadtak el, amely a zászló, az uralkodó és a monarchia részeinek szimbólumaiból állt össze. Ennek a jelentése, hogy elválaszthatatlan és osztatlan az államszövetség.

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Etnikai és nyelvi megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nemzetiségek eloszlása az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Forrás: William R. Shepherd: Historical Atlas (1911)[22]

Az alábbi táblázatok mutatják be az 1910-es népszámlálási adatokat.[18]

terület megnevezése népesség (fő) népesség (%)
A Birodalmi Tanácsban képviselt országok és királyságok 28 571 934 55,6
A Magyar Szent Korona Országai 20 886 487 40,6
Bosznia-Hercegovina 1 931 802 3,8
összesen 51 390 223 100,0
a Magyar Királyság anyanyelvi adatai 1910-ben[23]
anyanyelv nemzetiség (fő) nemzetiség (%)
magyar 10 050 575 48,1
német 2 037 435 9,8
szlovák 1 967 970 9,4
román 2 949 032 14,1
rutén 472 587 2,3
horvát 1 833 162 8,8
szerb 1 106 471 5,3
egyéb és ismeretlen 469 255 2,2
összesen: 20 886 487 100,0

Az alábbi táblázatban a zsidókat Ausztriában németnek írták be 1910-ben, de nem ez volt az anyanyelvük.

A Monarchia nyelvei[18]
nyelv népesség (fő) népesség (%)
német 12 006 521 23,36
magyar 10 056 315 19,57
cseh 6 442 133 12,54
lengyel 4 976 804 9,68
szerb és horvát 4 380 891 8,52
ukrán (ruszin) 3 997 831 7,78
román 3 224 147 6,27
szlovák 1 967 970 3,83
szlovén 1 255 620 2,44
olasz 768 422 1,50
egyéb 2 313 569 4,51
összesen 51 390 223 100,00
Az Osztrák Császárság beszélt nyelvei[18]
a terület neve fő beszélt nyelv egyéb beszélt nyelvek (több, mint 2%)
Bohémia cseh (63,2%) német (36,8%)
Dalmácia horvát (96,2%) olasz (2,8%)
Galícia lengyel (58,6%) ukrán (40,2%)
Alsó-Ausztria német (95,9%) cseh (3,8%)
Felső-Ausztria német (99,7%) -
Bukovina ukrán (38,4%) román (34,4%), német (21,2%), lengyel (4,6%)
Karintia német (78,6%) szlovén (21,2%)
Krajna szlovén (94,4%) német (5,4%)
Salzburg tartomány német (99,7%) -
Osztrák Szilézia német (43,9%) lengyel (31,7%), cseh (24,3%)
Stájerország német (70,5%) szlovén (29,4%)
Morvaország cseh (71,8%) német (27,6%)
Tirol német (57,3%) olasz (42,1%)
Tengermellék szlovén nyelv (37,3%) olasz (34,5%), horvát (24,4%), német (2,5%)
Vorarlberg német (95,4%) olasz (4,4%)

Felekezeti megoszlás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

vallási megoszlás 1881-ben[24]

Az 1910. évi népszámlálás szerint a vallások a következőképpen oszlottak meg: [25]

Vallások Osztrák Császárság Magyar Királyság Bosznia-Hercegovina Az egész Monarchia
római katolikusok (latin rítus) 22 531 169 10 888 138 434 061 33 852 368
Katolikusok (görög és örmény rítus) 3 419 458 2 025 508 8 136 5 453 102
Görög- és örmény-keletiek 667 065 2 987 163 825 418 4 479 646
Evangélikusok 444 307 1 340 143 5 854 1 790 304
Reformátusok 144 379 2 621 329 488 2 766 196
Izraeliták 1 313 687 932 458 11 868 2 258 013
Muzulmánok 1 446  ? 612 137 613 583
Más vallásúak és felekezet nélküliek 51 423 91 748 82 143 253
Összesen: 28 571 934 20 886 487 1 898 044 51 356 465
Vallás [18] Összesen Osztrák Császárság Magyar Királyság Bosznia-Hercegovina
római katolikus 76,6% 90,9% 61,8% 22,9%
Protestánsok 8,9% 2,1% 19,0% 0%
szerb ortodoxok 8,7% 2,3% 14,3% 43,5%
Zsidók 4,4% 4,7% 4,9% 0,6%
Muzulmánok 1,3% 0% 0% 32,7%

Nagyvárosok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagyvárosok listája 1910-ben [26]
sorszám város népesség (fő)
1 Bécs 2 031 498
2 Budapest 880 371
3 Trieszt 229 510
4 Prága 223 741
5 Lviv 206 113
6 Krakkó 151 886
7 Graz 151 781
8 Brno 125 737
9 Szeged 118 328
10 Szabadka 94 610

Nemzetiségi problémák és reformelképzelések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1848-as forradalmak után feltámadt a nacionalizmus a különböző nemzeteknél. Ez ahhoz vezetett, hogy a birodalomban és később a monarchiában is fel-feltörtek a függetlenedési elképzelések, amelyeket újra és újra letört a kormány. A nemzetek úgy gondolták, hogy a független nemzetállamok erősítik meg a kontinenst. A nemzetiségi kérdést azonban nem tudták megoldani, és ez rányomja a bélyegét a mai helyzetre.[27]

A monarchia reformelképzelései nem voltak elég hatékonyak, sokszor kivitelezhetetlenek voltak. A reformelképzelés első lépése a kiegyezés volt. Az osztrákokon kívül a magyarok is előnyét élvezték így a monarchiának. A többi nemzet azonban nem volt ilyen jogok birtokában, továbbá a magyarosítás is hozzájárult az államalakulat szétesésének. Magyarország egy „pszeudo-nemzetállam” volt, úgy kormányozták az államot, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségek akaratait.[28]

Az Osztrák Császárságban jobban bántak a nemzetiségekkel. Az igazságszolgáltatásban figyelembe vették a szláv és román nemzetiségűeket. A szlovéneknek Dél-Stájerországban több joguk is volt, míg Csehországban nem kapták meg ugyanazon jogokat, tehát ellentétről beszélhetünk.[28] Magyarországon sem voltak az alkotmányban leírva a nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetések, de a gyakorlatban alkalmazták az igazságszolgáltatásban és a politikában.[28]

Az Osztrák Császárságban a németek és a csehek közötti kapcsolat egyre romlott, aminek következtében szükséges volt egy komoly változtatásra. A délszláv trialista program volt a legnagyobb reformterv, azonban a szlovének nem szerepeltek ebben a tervben.[29] Emellett az osztrák és magyar területeken egy horvát vezetésű délszláv birodalmat akartak létrehozni. Ez a délszláv állam gyengítette volna Magyarországot, továbbá a nagyszerb elképzeléseknek is szöges ellentéte volt. A trializmus sem oldotta volna meg a nemzetiségi problémákat. A horvát trializmus gondolatát a Hohenwart-terv is átvette 1871-ben csak a csehek részére írta át. A cseheknek egy sajátos státuszt adtak volna. Az osztrák nemzetiségi politika azonban továbbra is nyitott maradt, eredmények nélkül.[30]

A trialista koncepció a monarchia utolsó évtizedében a trónörökös Ferenc Ferdinánd hajlott egy föderalista állami berendezkedésre (Nagy-ausztriai Egyesült Államok), azonban a magyar politikai elit, a délszláv ellentét megakadályozta ebben.[31]

Magyarosítás Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kivándorlás a monarchiából[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Trieszti jelenet: felszállás egy Amerikába induló hajóra

1876 és 1910 között kereken 3,5 millió fő (más adatok szerint 4 millió) hagyta el a monarchiát. Ők munkanélküliek és szegények voltak, akik reményekkel telve indultak el az Újvilágba. 1,8 millióan a Lajtáninnenről, 1,7 millióan pedig a Lajtántúlról hagyták el az államszövetséget. 3 millióan az Amerikai Egyesült Államokba, 358 ezren Argentínába, 158 ezren Kanadába, 64 ezren Brazíliába, 4 ezren Ausztráliába kerestek maguknak új hazát. A maradék pár ezer fő egyéb országokba költözött.

1907-ben kereken 1 millió fő emigrált. A magyar és az osztrák kormánynak sürgősen megoldást kellett találnia a munkanélküli fiatalok elvándorlásának megakadályozásában. 1901-1905 között Ausztriában 65 603 ingatlant és 45 530 parcellát árvereztek el az emigránsoknak.

A legfontosabb kikötők, ahonnan a kivándorlók elhagyták Európát, Hamburg és Bréma volt. Innen indultak a Norddeutsche Lloyd és a Hamburg-Amerika-Linie társaságok hajói. Egy hajóút New Yorkba a 19. század közepén első osztályon 1 hónap volt. 1900 körül jó időben csak 1 hét. Triesztből az Austro-Americana hajóin 15 napig tartott az utazás. Évente 32-38 hajó ment az USA-ba. A hajókon az utazás nagyon kényelmetlen volt, viszont a hajótársaságoknak rengeteg hasznot hoztak.

A legtöbb kivándorló Galíciából hagyta el a monarchiát, 1907 és 1912 között 350 ezren. Ez egy osztrák miniszter 1912. március 12-i interpellációjából derül ki.[32]

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy elmaradott agrárországból a 20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált. Berend T. Iván és Ránki György a nemzeti jövedelem évi növekedését előbb 3,7, majd később 3,2%-ban állapították meg. Ez azt jelenti, hogy az 1867-est 100-nak véve a nemzeti jövedelem értéke 1900-ra megháromszorozódott, 1914-re pedig több mint megnégyszereződött. Katus László számításai szerint a GDMP, azaz a bruttó hazai anyagi termék, amiben a nem anyagi jellegű szolgáltatások nem szerepelnek, 1867 és 1913 között valamivel lassabban, évi 2,4%-kal nőtt, tehát nem megnégy- vagy ötszöröződött, hanem csak megháromszorozódott. Az európai növekedés átlagos dinamikáját azonban még ez is meghaladta. Ennél magasabb növekedési ütemet ugyanis csak a dán (3,2%), a svéd (3,0%) s a német (2,9%) gazdaság produkált. Egy harmadik számítás szerint, amely a bruttó nemzeti jövedelemre (GNI) vonatkozik, tehát a szolgáltatások mellett a külföldről szerzett jövedelmeket is figyelembe veszi, az Osztrák–Magyar Monarchia 1860 és 1910 között 1,76%-os évi növekedést ért el, miközben Európa egésze 1,88%-ost. Ezzel az ütemmel a Monarchia megelőzte a balkáni és dél-európai országokat, egy kategóriába tartozott Belgiummal, Hollandiával, Norvégiával, Oroszországgal és Nagy-Britanniával, s elmaradt a leggyorsabban fejlődő Svédországtól, Dániától, Németországtól, Svájctól, Franciaországtól és Finnországtól. Figyelembe véve, hogy a magyar gazdaság valamivel gyorsabban növekedett, mint az osztrák részeké, az ország 1867 és 1914 közötti teljesítménye e számítás alapján is kiemelkedőnek, ha nem is élenjárónak tartható.

Kultúra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Művészetek a monarchiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A birodalom nagy részében a monarchia időszaka igen nagy ipari és gazdasági fejlődéssel járt. A tartományok és a települések gazdagodásával egyre több pénz jutott a fejlesztésekre és a művészetekre. Ekkoriban épültek ki Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatai. A városfejlesztések hatására egész negyedek és városrészek épültek. A művészeti oktatás színvonala és a művészeti intézmények és társaságok szerveződése pezsgő kulturális életet épített ki, melynek eredményeit ma is érezzük.

Építészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kor építészetét a birodalom egészében az eklektika és a historizmus határozta meg. A régi történelmi stílusok újjáéledése és keveredése szinte az összes korabeli épületen megfigyelhető. A historizmus jellegzetes alkotásai közé tartozott a Sugárút. A Hősök tere a historizmus kései korszakát idézi.

Egyetlen új irányzatként az art nouveau érkezett, melynek megfelelője a monarchiában a szecesszió nevet kapta.

A tudatos városrendezés számos város központját átalakította, máig hatóan meghatározva ezzel építészeti karakterüket is. A dualizmus időszakában alakult ki Bécs és Budapest jellegzetes városképe.

Budapest fejlődése miatt több hídra volt szükség, emiatt hídépítési láz tört ki a városban. Ekkor épült a Margit híd, a Ferenc József híd és az Erzsébet híd. A hidakon kívül templomokat, múzeumokat is felépítettek. A kor híres építésze Ybl Miklós volt, akinek a fő műve az Operaház. A külföldön ismert Eiffel-cég a Budapest-Nyugati pályaudvart építette fel, amely az új vas-üveg szerkezetével európai színvonalú volt. [33]

Festészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A monarchia idején a történelmi és a mitológiai témakörök uralták a festészetet. A kor híres festője Lotz Károly volt, aki romantika kedvelt témaköreit is megfestette, de az angliai esztéticizmus is jellemezte a műveit.

A falképfestészet kiemelkedő alakja Székely Bertalan volt, aki a romantikus tartalmú festményei után váltott. Ő festette a Vajdahunyadvár lovagtermét, a Nagyboldogasszony-templom freskóit.

A korszak festői közül többen külföldön tanultak. Ezeket az új stílusokat elhozták Magyarországra, ahol felvirágoztatták a festészetet, új megvilágításba helyezték azt. Ezen festők közül Benczúr Gyula emelkedett ki, aki a plein air stílust alkalmazta a kései munkáiban.

A magyar festészet kívülállójának Zichy Mihályt tekintik, aki az orosz cárok kegyeltje volt. Ő készítette Az ember tragédiája című műhöz az illusztrációkat.[33]

Zeneművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiegyezés után a magyar zeneélet intézményeit teremtették meg először. Ilyen volt a Zeneakadémia. A zenei élet felvirágzása is ekkor kezdődött, köszönhetően a magyar úri osztálynak. Ez egy összetett réteg volt. Egyik része a nemzetközi - német, olasz - műveket szerette, másik részük a hagyományosan magyar műveket. Ezeket nevezzük ma cigányzenének.

A falvakban nem mutatkozott meg az európai zene, ott még a népzene volt a legkedveltebb stílus. A kis- és nagyvárosok igyekeztek felvenni a versenyt a fővárossal, de a különbségek megmaradta a Monarchia végéig.

A kor híres zeneszerzői Erkel és Liszt Ferenc voltak. Az ő tiszteletükre haláluk után egyesületek is alakultak: Liszt-egyesület 1870-ben.

A zenei társulatok száma is egyre gyarapodott. Kassán, Temesvárott énekegyesületek alakultak, több városban cigány és katonazenekarok kezdték meg munkájukat.[34]

Táncművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A monarchia a táncművészetekre is jótékony hatással volt, ugyanis több egyesület, egylet, könyvkiadó is megalakult. Az akkori tánckultúra elitjét a Népszínház, az Operaház és a Király Színház jelentette. Az első főleg a népszínművek, a második az operák és balettek, a harmadik az operettek bemutatásának színhelye volt.

A kiegyezés után a báltermekben újra csárdást jártak az emberek. Azonban más népek táncait - valcer, polka - táncolták. Német és francia mintára táncmesteri könyvek jelentek meg, amelyek a magyar táncok taníthatatlanságáról írtak. A század végére az amerikai négerek által kedvelt táncok is begyűrűztek a monarchia területére. Ezek társastáncok voltak mind (tangó, one step, two step).

A tánctudomány ekkor élte gyermekkorát. Az első jelentős művet csak 1908-ban adták ki: Fabó Bertalan: A magyar dal zenei fejlődése címmel. A tudósok vitáit az Ethnographia című újság hozta le. A 20. század elején kezdte meg a két nagy népdalgyűjtő (Bartók Béla, Kodály Zoltán) a munkáját. A kor technikai felszereltsége azonban nem volt alkalmas, hogy rögzítse a mozdulatokat, ritmusokat (pontosabban volt fonogram és filmfelvevő, de nem terjedt még el).[35]

Színművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiegyezés után, 1869-ben megalakult az első általános színház ügynökség, amely maga köré gyűjtötte a színházi élet szereplőit. Lapot is indítottak Színpad címen. 2 évvel később még színészkongresszust is tartottak, amelynek célja egy szövetség létrehozása volt. Kialakítottak egy színikerületi rendszert, amely 1878-1949 között érvényben volt.

A monarchia idején színházépítési láz volt. A kiemelt színházakat ráadásul egyetlen cég építette, az osztrák Fellner és Helmer: Wiesbadentől Odesszáig 48 teátrumot emeltek. Budapesten a Népszínházat (1875), a Somossy Orfeumot (a mai Operettszínház, 1894), Vígszínházat (1896) húzták fel. [36]

Filmművészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A filmezést a 19. század végén találták ki. A Monarchia úttörő volt ebben, mert már 1896-ban Budapesten is vetítettek. Azután a kópiákat továbbvitték az ország vidékeire. A vetítések során tudományos-ismeretterjesztő és szórakoztató műsorszámokat mutattak be. [37]

Tudomány[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oktatási rendszer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az írni-olvasni tudók aránya az 1880-as népszámlálás szerint

A Monarchia idején a kötelező általános iskolai oktatás hatására az analfabetizmus csökkent, azonban még így is jelentős volt.

A következő táblázat az analfabéták arányát mutatja be 1880-1900 között a 6 éven felüli személyek esetében.[38]

1880 (%) 1900 (%) Analfabéták arányának változása 1880-1900 között (%)
Osztrák Császárság 34,4 27,4 7,0
Csehország 8,5 5,3 3,2
Dalmácia 87,3 73,6 13,7
Galícia 77,1 63,9 13,2
Alsó-Ausztria 8,5 6,0 2,5
Felső-Ausztria 8,6 5,8 2,8
Bukovina 87,5 65,2 22,3
Karintia 39,6 24,0 15,6
Krajna 45,4 31,4 14,1
Salzburg 11,7 8,7 3,0
Osztrák Szilézia 11,8 11,2 0,6
Stájerország 27,8 18,0 9,8
Morvaország 10,4 7,8 2,6
Tirol és Vorarlberg 9,7 7,1 2,6
Tengermellék 56,8 38,2 18,6
Magyar Királyság 58,8 41,0 17,8

Kulturális látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kulturális látnivalók közül több ma is áll. Ilyen a budapesti parlament, a budapesti hidak, a pécsi zsolnai gyár, Herkulesfürdő, Trieszt kikötője, stb.

Számos látnivaló azonban megsemmisült az idők folyamán, például főúri kastélyok.

Néprajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gasztronómia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A monarchia a multikulturalizmus miatt a különböző konyhák ízei keveredtek.

Ez időtájt több ételt is kitaláltak. Ilyen volt a dobostorta is, amelyet először Dobos C. József készített el 1884-ben. A császármorzsa is ekkor hódította meg az államszövetséget. Cukornádtermelő gyarmatai nem lévén népszerű itala volt a rum helyett gyártott Inländerrum, melynek egyes márkái máig is népszerűek a Monarchia utódállamaiban.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben az Österreich-Ungarn című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria-Magyarország szétrombolása (Atlantisz, 1997)
  • Gerő András: Magyar polgárosodás (Atlantisz, 1993)
  • Jászi Oszkár: A Monarchia jövője: A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok (MEK)
  • Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában (MEK)
  • Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák (MEK)

Weboldalak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Osztrák–Magyar Monarchia témájú médiaállományokat.
Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá a Osztrák–Magyar Monarchia címszóra a Wikiszótárban!