Szerbhorvát nyelv

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Serbo croatian language2005.png

A szerbhorvát nyelv kifejezés nyelvészek alkotta szakkifejezés, amely a szerbek, a horvátok, a bosnyákok és a montenegróiak által beszélt nyelvet volt hivatott megnevezni. Az egykori Jugoszlávia egyik hivatalos nyelvének elnevezése is volt (a szlovén és a macedón mellett). Az elnevezés ugyancsak hivatalos változatai voltak a „horvátszerb nyelv”, a „horvát vagy szerb nyelv” és a „szerb vagy horvát nyelv”. Manapság ebbe a csoportba külön sorolják a horvát nyelv négy fő változatát a kajkavica, a čakavica, a štokavica (tulajdonképpen az irodalmi horvát). Az ún burgenlandi horvát avagy gradišćei nyelvet is gyakorta beleveszik ebbe a csoportba, amely szintén külön sztenderdizált nyelv, de hasznos megjegyezni, hogy a gradistyei sokkalta inkább különbözik a szerbhorvát és što-horvát alapú írott nyelvtől, ahogy a ča és kaj változatok. A gradistyeiben alapvetően što és ča nyelvjárásokból tevődik össze, amely kaj (és szlovén) hatások alá is került, ennél fogva ténylegesen is külön nyelvnek tekinthető.

A szociolingvisztika szempontjából a „szerbhorvát nyelv” terminus egy abstand-nyelvet nevez meg, azaz egy olyan nyelvet, amelynek dialektusai elegendő számú közös, tárgyilagosan megállapított szerkezeti tulajdonságokkal rendelkeznek ahhoz, hogy egységes rendszert alkossanak. Ugyanakkor ez a nyelvi entitás négy külön sztenderd nyelvből áll, amelyek ugyanannyi ausbau-nyelvet alkotnak, mindegyiknek hivatalos nyelvi státusza lévén:

  • a horvátnak Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban és egyes helységekben Szerbiában[3]
  • a bosnyáknak Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban és egyes helységekben Szerbiában[4]

A szerbhorvát nyelv eszméjének rövid története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szerbhorvát nyelv eszméje a 19. század közepe táján jelent meg, az akkoriban idegen hatalmak uralma alatt élő szerbek és horvátok nemzeti emancipációjukért vívott harc kontextusában. Ez az időszak Horvátországban a Horvát nemzeti megújulásé, melyet az Illír mozgalom szorgalmaz. Vezetője, Ljudevit Gaj, ugyanakkor az a nyelvész, aki a legtöbbet tett a korszerű horvát irodalmi nyelv sztenderdjének a kialakításáért, amelyet a štokavski nyelvjárásra és ennek (i)jekavski kiejtésére alapoz. Ugyanabban az időben, Szerbiában, Vuk Stefanović Karadžić a szerb sztenderd nyelvváltozaton dolgozik, ugyanazt a dialektust véve alapul. Egyeztetések is történnek a két nyelv sztenderdizálása közben. Ilyen például az ún. „Bécsi megegyezés”, amelyet hét horvát és szerb értelmiségi (köztük Karadžić is) ír alá. Ez megállapít egyes közös normákat a szerb és a horvát nyelvre vonatkozóan.

Ettől az időszaktól fogva a nyelvészet tere és a politikáé egybefonódnak a mai napig. Időszakról időszakra a horvát és a szerb nyelv közötti viszony a kettő egysége és különálló jellege között ingadozik, a beszélőik által átélt történelmi eseményektől függően.

A 19. század második felében a függetlenségi mozgalmak megélénkülnek. Sok horvát a függetlenség kivívását csak a többi délszláv néppel, elsősorban a szerbekkel együtt látja megvalósíthatónak. Josip J. Strossmayer đakovói horvát püspök az első, aki a „jugoszláv” szót használva kidolgoz 1866-ban egy olyan programot, amely a Habsburg Birodalom határain belül élő délszlávok egyesítésére vonatkozik. Ugyancsak ő hozza létre Zágrábban a Tudományok és művészetek jugoszláv akadémiáját. A Horvátországban létrejövő nyelvészeti irányzatok között a „horvát vukovisták”-nak vagy „fiatal nyelvészek”-nek nevezett iskola Vuk Karadžić eszméit követi. Befolyásuk jelentős a 19. század végén és a 20. elején. Nekik sikerül végleg bevezettetniük a štokavski alapú nyelvi sztenderdet. Azok az akkori európai nyelvészek, akik a szerbek és a horvátok nyelvét tanulmányozzák, egységesnek tekintik azt.

A horvát és a szerb nyelv közötti közeledés folytatódik a első világháború után, ezúttal a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság keretén belül, amelyből később Jugoszlávia lesz, a háborúban győztes Szerbia égisze alatt. A belgrádi hatóságok egyre inkább szorgalmazzák a szerbhorvát nyelv eszméjét, sőt, arra törekednek, hogy az egész állam nyelve az ekavski kiejtésű szerb nyelv legyen. Ez viszont nem felel meg a függetlenségre törekedő horvátoknak.

A második világháború alatt megalkotják az ún. „Független Horvát Államot”, a náci Németország hűséges kiszolgálóját, amely könyörtelen üldöztetésnek teszi ki a szerb kisebbséget. Nyelvi téren hatóságai a szerb nyelvtől való minél nagyobb eltávolodás szélsőségébe esnek, megpróbálva úgymond „megtisztítani” a horvát nyelvet a nem horvát elemektől.

A háború utáni kommunista Jugoszláviában a horvát és a szerb nyelv egymáshoz közelítése a párt- és állampolitika részévé válik. Ezt a horvát kommunisták is elfogadják, ami világosan kitűnik az 1954-ben elfogadott „Újvidéki megegyezés”-ből. Ezt 25 nyelvész és író írja alá, 18 szerb és hét horvát. Abban egyeznek meg, hogy a szerbek, horvátok, montenegróiak és bosnyákok közös nyelve a szerbhorvát, amit horvátszerbnek is lehet nevezni, és amelynek két irodalmi változata van, a szerb és a horvát.

A rendszer 1960-as évekbeli viszonylagos liberalizációját kihasználva, a horvát értelmiségiek elégedetlenségüket fejezik ki a szerb nyelvváltozat elhatalmasodása iránt az állam intézményeiben. 1967-ben hét horvát nyelvész és író megszerkeszti a „Nyilatkozat a horvát irodalmi nyelv helyzetéről és elnevezéséről” című dokumentumot, amelyben nem három, hanem négy jugoszláviai nyelv egyenrangúságát követelik: a szlovén, a horvát, a szerb és a macedón nyelvét. Ugyanakkor kérik, hogy a szerb nyelv ne legyen többé uralkodó állami szinten és az államszövetség intézményeiben. Az 1970-es évekbeli, „Horvát tavasz”-nak nevezett időszakban, Horvátországban a horvát irodalmi nyelvet önálló entitásnak nyilvánítják ki, és számos új szót alkotnak azzal a céllal, hogy a horvát nyelv minél inkább különbözzön a szerbtől.

Mai helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A lakosság abszolút vagy relatív többsége által beszélt, a szerbhorvát nyelv vagy szerbhorvát diarendszer etno-politikai változatainak területi eloszlása (2006-os adatok).

██ Szerb nyelv

██ Horvát nyelv

██ Boszniai nyelv

██ Bosnyák nyelv[5]

██ Montenegrói nyelv

██ A lakosság abszolút vagy relatív többsége által beszélt más nyelvek

A 1990-es évek eleje óta, Jugoszlávia szétesése folyamatában, a nacionalista tendenciák fokozódnak. Mindegyik új szuverén állam hatóságai a nyelvet is használják az államnak megfelelő nemzet kialakulásának eszközeként. Ezért, politikai okok miatt, a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói különálló hivatalos nyelvek lettek, és a szerbhorvát nyelv fogalma, amely szintén politikai okokból született, elavult.

Horvátország függetlenségének kikiáltása után (1991) a horvát és a szerb nyelv szétválasztására törekedő nyelvi purizmus megerősödik ebben az országban, a „szerbizmusokat” és az „internacionalizmusokat” sok nyelvész elveti. Újraélesztenek a nyelvből többé-kevésbé már eltűnt szavakat, és szláv alapú neologizmusokat alkotnak.[6]

Szerbiában a purista tendenciák kevésbé érvényesülnek. Nem volt a „nem szerb” szavak elleni nyelvi forradalom, sem a nyelv tisztogatását célzó reformra való törekedés. Például, bár az alkotmány kimondja, hogy az állam hivatalos nyelve a cirill ábécével írt szerb nyelv,[7] a latin ábécé is használatos a nem hivatalos dokumentumokban.

A független Bosznia-Hercegovina megalakulása után a bosnyák nyelv hivatalossá válik, és kidolgozzák sztenderdjét.

A 2006 óta független Montenegró alkotmánya kimondja, hogy az ország hivatalos nyelve a montenegrói, de a szerb, a bosnyák, a horvát és az albán nyelv is használható hivatalosan.

Hogyan nevezik nyelvüket a beszélői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A beszélők többsége sohasem nevezte nyelvét szerbhorvátnak. Ez csak a hivatalos közegek által használt szakkifejezés volt. A szerbek mindigis azt állították, hogy szerbül beszélnek, a horvátok pedig, hogy horvátul. A montenegróiak általában szerbnek nevezték nyelvüket, olykor meg montenegróinak. A bosnyákok többnyire horvát ajkúaknak tartották magukat, de olykor szerb vagy bosnyák nyelvűeknek. Ma is vannak kis számban beszélők, akik a szerbhorvátot tartják nyelvüknek. Horvátországban számuk 4 961, azoké pedig, akik azt nyilatkozzák, hogy horvátszerbül beszélnek – 2 054, azaz 4 437 460 lakosból összesen 7 015[8] használja a régi hivatalos elnevezést. A 2002-es szerbiai népszámlálás adatai szerint[9] és Montenegróban, a 2003-as népszámlálás szerint,[10] ezekben az országokban nincsenek szerbhorvátul beszélő személyek. Bosznia-Hercegovinára vonatkozóan nincsenek rendelkezésre álló adatok a beszélt nyelvekről.[11] Ugyanakkor jelen van Boszniában egy „politikailag korrekt” elnevezés, az egymással kapcsolatot kereső és ápoló fiatalok például tendenciózusan ezt használják: naš jezik ’a mi nyelvünk’, naški ’a mi nyelvünkön’.[12]

Az egykor hivatalosan szerbhorvátnak nevezett nyelv beszélőinek nagy többsége a „szerb”, a „horvát”, a „bosnyák”, illetve a „montenegrói” szót használja nyelvének megnevezésére.

Hogyan nevezik ezt a nyelvet a volt Jugoszlávián kívül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes országokban azon statisztikák, amelyek a lakóik anyanyelvére is utalnak, továbbra is használják a „szerbhorvát” elnevezést. Svájcban csak a szerbhorvátul beszélőket tartják számon,[13] Kanadában pedig külön említenek szerbül, horvátul és szerbhorvátul beszélőket.[14] A Hágai Nemzetközi Törvényszék a Bosznia-Hercegovinában hivatalos „bosnyák/horvát/szerb” elnevezést fogadta el (angol rövidítése BCS).

Nyelvészek véleménye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A polémia a „szerbhorvát” fogalom körül nagyon heves Jugoszlávia szétesése óta, nemcsak szerb és horvát nyelvészek között, hanem mindkét nyelvészcsoporton belül is. Egyesek továbbra is hangoztatják e nyelv egységét, szerbhorvátnak nevezve azt, mások elismerik és diarendszernek nevezik, megint mások nem hajlandók egységként foglalkozni vele, következésképpen nem nevezik sehogy sem.

Szerb nyelvészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szerb nyelvészek egy része, például Vera Bojić, Predrag Dragić Kijuk, Miloš Kovačević és Tiodor Rosić[15] úgy véli, hogy minden štokavski dialektust beszélő személy szerb, és szerbül beszél, akár ortodox, akár katolikus, akár muszlim, tehát a szerb nyelvet beszélők közé nemcsak a montenegróiakat számítják, hanem a štokavski horvátokat és a bosnyákokat is.

Más szerb nyelvészek nem osztják ezt a véleményt. Idetartoznak Pavle Ivić, Drago Ćupić, Novica Petković, Branislav Brborić és Slobodan Remetić, akik a Szerb nyelv sztenderdizálási bizottsága nevében emelnek szót ellene,[16] valamint Ivan Klajn[17] és Predrag Piper.[18] Ez utóbbi különbséget tesz szociolingvisztikai nézőpont között, amely szerint a szerb és a horvát két külön nyelv, és nyelvészeti szemlélet között, amely egyetlen nyelvként tekinti őket. Ennek megnevezésével kapcsolatban ezt állítja: „napjainkban is a nyelvészek gyakran használják a szerb nyelv és a horvát nyelv elnevezések mellett a szerbhorvát vagy horvátszerb elnevezéseket, mint e nyelv nyelvészeti elnevezéseit”. Ugyanaz a szerző megállapítja, hogy napjainkban, Szerbiában „a nyelvi politika és a nyelvi tervezés a szerb irodalmi nyelv fogalom, és nem a szerbhorvát nyelv fogalom körül szerveződnek”.[19] Pavle Ivić azt állítja, hogy „a szerbek által beszélt nyelvet a leggyakrabban szerbhorvátnak nevezik a tudományban”, azt is megjegyezve, hogy a horvátok és a bosznia-hercegovinai muszlimok is ezt beszélik, a horvátok horvátnak, a szerbek szerbnek nevezve.[20] Egy másik szerb nyelvész, Ranko Bugarski, azt állítja a szerbhorvát nyelvről, hogy az „továbbra is él, bár nem hivatalos módon”.[21]

Horvát, bosnyák és montenegrói nyelvészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes horvát nyelvészek elismerik a szóban forgó nyelvi entitás létét, de kompromittáltnak tartják és elutasítják a szerbhorvát/horvátszerb fogalmat. Dalibor Brozović helyébe a „közép-délszláv diarendszer” fogalmat javasolja,[22] amelyet a dialektológiából vesz át. Ezt a fogalmat és elnevezést más horvát nyelvészek is elfogadják, például Mijo Lončarić,[23] Ranko Matasović[24] és Josip Lisac.[25] Bosnyák nyelvészek is osztják ezt a nézetet, például Dževad Jahić és Senahid Halilović.[26] A montenegrói Vojislav Nikčević, a montenegrói nyelv eszméjének fő szorgalmazója, a „štokavski diarendszer” elnevezést preferálja, azaz nem foglalkozik a „szerbhorvát” fogalomba beleértett čakavski, kajkavski és torlački dialektusokkal is.[27]

Más horvát nyelvészek mindennemű horvát–szerb–bosnyák–montenegrói nyelvi közösséget elvetnek, azt állítva, hogy nem tisztjük az ezek közötti hasonlóságokkal foglalkozni, hanem csak a horvát nyelvvel. Következésképpen nem fogadják el sem a szerbhorvát/horvátszerb, sem a közép-délszláv diarendszer fogalmat. Példa erre a hozzáállásra Zvonko Pandžić,[28] aki az utóbbi fogalomban nem lát mást, mint a „szerbhorvát” újabb megtestesülését.

Vannak olyan horvát nyelvészek is, akik úgy vélik, hogy a négy sztenderd nyelv egy és ugyanaz a nyelv a nyelvészet szempontjából. Így gondolja például Dubravko Škiljan.[29] Radoslav Katičić azt állítja a hercegovinai horvát nyelvjárásokról és a szerb nyelvjárásokról, hogy „egyazon nyelv különböző dialektusai”.[30] Snježana Kordić szerint a nyelvészet szempontjábol is, és a szociolingvisztikáéból is egységes nyelvről van szó, amit semmi sem indokol már nem szerbhorvátnak nevezni.[31]

A bosznia-hercegovinai központi hatóságok találtak módot arra, hogy egységesen kezeljék a bosnyák, a horvát és a szerb nyelvet, és ugyanakkor külön nyelveknek tekintsék őket, ugyanis az anyanyelvi tantervek egyben vonatkoznak mind a három nyelvre.[32] Nedad Memić bosnyák nyelvész is használja ezt az elnevezést, valamint a rövidítését is, amelyet szokványos főnév gyanánt ragoz (példa: u BHS-u ’a BHSz nyelvben’).[33]

Más nyelvészek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A volt Jugoszlávián kívüli nyelvészek között sincs egység a szerbhorvát fogalmat és elnevezést illetően. Egyes nyelvészek használják a „szerbhorvát” terminust, mint például Robert D. Greenberg, aki ugyanakkor megállapítja „az egységes szerbhorvát nyelv szétesését”, és „a szerbhorvát négy utódnyelvé”-ről beszél.[34]

Más nyelvészek magukévá teszik a „közép-délszláv diarendszer” fogalmát, például Svein Mønnesland, aki ezt írja: „A horvátok, a szerbek, a boszniai muszlimok (vagy bosnyákok) és a montenegróiak által beszélt nyelvet egyazon szláv nyelvnek lehet tekinteni, a szó nyelvészeti értelmében […]. Ezt a szlovén nyelv és a bolgár/macedón nyelv között elterülő nyelvet vagy nyelvi területet közép-délszlávnak lehet nevezni (a kifogásolt szerbhorvát terminus megkerülése céljából)”.[35] Juhani Nuorluoto egy másik szerző, aki használja ezt a terminust.[36]

Egyes egyetemeken a nyelvet „bosnyák/horvát/szerb (BHSz)” elnevezéssel tanítják.[37] Wayles Brown és Theresa Alt egy A Handbook of Bosnian, Serbian, and Croatian (Bosnyák, szerb és horvát nyelvtankönyv) szerzői,[38] amelyben a BCS rövidítést használják. Paul-Louis Thomas 1999-ben még a „szerbhorvát” elnevezést használta,[39] de 2008-ban mint „bosnyák, horvát, montenegrói és szerb (BHMSz) nyelvet és irodalmakat” előadő tanár jelenik meg a Sorbonne-Paris IV Egyetem honlapján.[40]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Montenegró alkotmánya, 13. cikkely.
  2. Törvény a nemzeti kisebbségek nyelveinek és írásainak használatáról a Horvát Köztársaságban.
  3. A Vajdasági Autonóm Tartomány státusza, 26. cikkely.
  4. A Szerbiai Bosnyák Nemzeti Tanács honlapja – helységek, ahol a bosnyák nyelv hivatalos.
  5. A 2003-as népszámlálás adatai szerint a montenegrói bosnyákok egy része a boszniai nyelvet (bosanski jezik), másik része a bosnyák nyelvet (bošnjački jezik) jelöli meg anyanyelveként.
  6. Croatie. La politique linguistique de croatisation (Horvátország. A kroatizáló nyelvi politika).
  7. Ustav Republike Srbije (Szerbia Köztársaság alkotmánya).
  8. A 2001-es népszámlálás adatai szerint: Stanovništvo prema materinskom jeziku (A lakosság anyanyelv-szerinti elosztása).
  9. Становништво према матерњем језику (A lakosság anyanyelv-szerinti elosztása).
  10. Stanovništvo prema maternjem jeziku (A lakosság anyanyelv-szerinti elosztása).
  11. Mindazonáltal a CIA The World Factbook-ja nem szól más nyelvről ebben az országban a bosnyákon, a horváton és a szerben kívül.
  12. Radics Viktória [2007/2008]: Boszniai nyelvlecke. Lettre, 67. szám.
  13. Office fédéral de la statistique (Szövetségi statisztikai hivatal).
  14. 2001-es népszámlálás.
  15. Tagjai a Slovo o srpskom jeziku (Nyilatkozat a szerb nyelvről) című, a Politika napilap 1998. augusztus 1-jei és 8-i számaiban megjelent dokumentum tizenöt tagú aláírói csoportjának.
  16. 1998. szeptember 25-i 4. számú határozat.
  17. A NIN hetilap 1998. szeptember 24-i számában megjelent Zakonopravilodavci (Törvény- és szabálycsinálók) című szövegben.
  18. A NIN ugyanabban a számában megjelent Ni jezici ni kulture nisu nedeljivi (Sem a nyelvek, sem a kultúrák nem oszthatatlanok).
  19. Srpska lingvistička slavistika devedesetih godina 20. veka (A 20. század kilencvenes éveinek szerb nyelvészeti szlavisztikája).
  20. Književni jezik kao instrument kulture i produkt istorije naroda (Az irodalmi nyelv mint a kultúra eszköze és a nemzet történelmének produktuma).
  21. A B92 csatorna honlapja által idézett, a Dnevnik napilap 2004. július 24-i számában megjelent interjú.
  22. Organska podloga hrvatskoga jezika (A horvát nyelv organikus alapja).
  23. Odnosi među standardnim jezicima (Sztenderd nyelvek közötti viszonyok).
  24. Uvod u poredbenu lingvistiku (Bevezetés az összehasonlító nyelvészetbe). Matica hrvatska, Zágráb, 2001, 123 o.
  25. Hrvatska dijalektologija 1. Hrvatski dijalekti i govori štokavskog narječja i hrvatski govori torlačkog narječja (Horvát dialektológia 1. A štokavski dialektus horvát nyelvjárásai és tájszólásai és a torlački dialektus horvát tájszólásai). Golden marketing – Tehnička knjiga, Zágráb, 2003 (Lina Pliško recenziója nyomán, amely a Kolo folyóirat 4. számában jelent meg, 2004-ben).
  26. A Povjela o bosanskom jeziku (A bosnyák nyelv kártája) című dokumentum aláírói, melyben utalás van erre az elnevezésre. Dževad Jahić Gramatika bosanskoga jezika (A bosnyák nyelv grammatikája) (Dom štampe, Zenica, 2000) című könyvének bevezetőjében is ezt a terminust használja (21. o.)
  27. Vojislav P. Nikčević [2004]: Štokavski dijasistem – norma i kodifikacija (A štokavski diarendszer – norma és sztenderdizálás). Institut za crnogorski jezik i jezikoslovlje, Cetinje.
  28. Hrvatski jezik i metodologijski serbokroatizam (Horvát nyelv és módszertani szerbhorvátizmus).
  29. Nemoguće je dokazati da su hrvatski i srpski dva različita jezika (Lehetetlen bebizonyítani, hogy a horvát és a szerb két különböző nyelv), interjú 1995 elején megjelent Arkzin magazinban.
  30. Identitet hrvatskog jezika (A horvát nyelv identitása), 2008. szeptember 1-jén, a zágrábi egyetemi könyvtárban megtartott előadás.
  31. „Le serbo-croate aujourd’hui: entre aspirations politiques et faits linguistiques” (A szerbhorvát nyelv ma: a politikai törekvések és a nyelvi tények között). Revue des études slaves, 75/1 sz., 2004, 31-43 o.
  32. Bosanski Hrvatski Srpski jezik i književnost (Bosnyák Horvát Szerb nyelv és irodalom).
  33. Leksički transfer između austrijskog njemačkog i bosanskog, hrvatskog i srpskog jezika u BiH (Lexikális traszfer az ausztriai német és a bosznia-hercegovinai bosnyák, horvát, szerb között), tudományos közlés a grazi egyetemen, 2008. március 28-án megtartott szimpóziumon.
  34. Language and Identity in the Balkans : Serbo-Croatian and its Disintegration (Nyelv és identitás a Balkánon: a szerbhorvát nyelv és annak szétesése). Oxford University Press, Oxford, 2004.
  35. „Emerging Literary Standards and nationalism. The disintegration of Serbo-Croatian” (Születő irodalmi sztenderdek és nacionalizmus. A szerbhorvát nyelv szétesése), Actas do i simposio internacional sobre o bilingüismo, 1103 o.
  36. The Notion of Diasystem in the Central South Slavic Linguistic Area (A diarendszer fogalma a közép-délszláv nyelvi területen) (összefoglaló), közlés a 2002. augusztus 5–9-i Methods XI, a Joensuu-i Egyetemen (Finnország) lezajlott dialektológiai módszerekről szóló nemzetközi konferencián.
  37. Karl-Franzens Egyetem, Graz (Ausztria), Szláv és Kelet-Európai Nyelvek Kutatási Központja (SEELRC), Duke Egyetem (Egyesült Királyság), Arizona Állam Egyeteme (Egyesült Államok), Kansasi Egyetem (Egyesült Államok), Pittsburghi Egyetem (Egyesült Államok), Kaliforniai Berkeley Egyetem (Egyesült Államok), Harvard Egyetem (Egyesült Államok), Chicagoi Egyetem (Egyesült Államok), Michigani Egyetem (Egyesült Államok).
  38. SEELRC, 2004
  39. „Frontières linguistiques, frontières politiques” (Nyelvi határok, politikai határok), Histoire Épistémologie Langage, 21/I sz., 1999, 63-82 o.
  40. Paul-Louis Thomas

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikipedia
Tekintsd meg a Wikipédia
szerbhorvát nyelvű változatát!