Jugoszlávia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szerb–Horvát–Szlovén Királyság szócikkből átirányítva)
Jugoszlávia
Jugoslavija
Југославија
Jugoszlávia zászlaja
Jugoszlávia zászlaja
Jugoszlávia címere
Jugoszlávia címere
Nemzeti mottó: "Testvériség-egység"
Nemzeti himnusz: Hej, Sloveni
Former Yugoslavia Map.png

Fővárosa Belgrád
é. sz. 44° 49′ 14″, k. h. 20° 27′ 44″
Államforma föderáció
Hivatalos nyelv szlovén
(Szlovénia Szocialista Köztársaság)

horvát
(Horvát Szocialista Köztársaság)
(1974–1990)

szerbhorvát
(Bosznia-Hercegovina Szocialista Köztársaság)

szerbhorvát (Szerbia Szocialista Köztársaság, Montenegró Szocialista Köztársaság, JNA)

macedón
(Macedónia Szocialista Köztársaság)

szerbhorvát, albán és török
(Koszovó Szocialista Autonóm Tartomány)

szerbhorvát, magyar, szlovák, román és ruszin (Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány)
Megalakítás 1918
Második megalakítás 1945

Utódállamok horvát Horvátország
szlovén Szlovénia
macedón Macedónia
Bosznia-Hercegovina Bosznia-Hercegovina
Szerbia és Montenegró Szerbia és Montenegró
Népesség
Népszámlálás szerint 23 724 919 fő (1989) +/-
Földrajzi adatok
Terület 255 804 km²
Időzóna CEST (UTC+2)
CET (UTC+1)
Egyéb adatok
Pénznem Jugoszláv dinár
Hívószám +38
Internet TLD .yu
Közlekedés iránya jobb oldali

Jugoszlávia (szerbhorvátul, horvátul és szlovénül Jugoslavija, szerbül és macedónul: Југославија) királyság, majd szövetségi köztársaság volt a Balkán-félszigeten. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én, Macedónia 1991. szeptember 8-án, Bosznia-Hercegovina pedig 1992. március 1-jén kiáltotta ki függetlenségét. A két utolsó köztársaság, Szerbia és Montenegró 1992. április 27-én hivatalosan is megalakította a két tagra redukálódott Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, amely 2003. február 4-én átalakult Szerbia és Montenegró Államközösségévé. 2006. június 3-án Montenegró is kikiáltotta függetlenségét, így a kéttagú államszövetség is megszűnt, majd a magára maradt Szerbia is kinyilvánította önállóságát 2006. június 5-én. Végül a még Jugoszláviában, Szerbián belül létrehozott két autonóm tartomány egyike, Koszovó is kikiáltotta függetlenségét 2008. február 17-én, s ezzel a történelmi Jugoszláviának hét utódállama van: Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Koszovó, Macedónia, Montenegró, Szerbia és Szlovénia.

Az ország hivatalos nevei és elnevezései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A „Jugoszlávia” megnevezés gyűjtőnév, ugyanis az országnak több hivatalos neve volt. A megnevezések változásai gyakran lényeges változásokat jelenítenek meg az ország belső berendezkedésében, államformájában vagy kiterjedésében.

19411945 között fel volt osztva, azaz de facto nem létezett az állam.

Ezen kívül léteznek közmegegyezésen alapuló, egyszerűbb, könnyebben használható megnevezések is.

  • Első Jugoszlávia az 1918 és az 1941 közötti államalakulatot nevezik így. Ez valamivel kisebb volt mint a második Jugoszlávia (A Szlovén tengerpart, Isztriai-félsziget, Fiume és egyes szigetek nem képezték részét). Ezt az államalakulatot a titoizmusban „régi Jugoszláviának” nevezték, máshol elvétve „királyi Jugoszláviának” nevezik, az államformára utalva.
  • Második Jugoszlávia az 1945 és 1991 közötti államalakulat.
  • Harmadik Jugoszlávia (ez a megnevezés még nem általános), Kis-Jugoszlávia, Volt Jugoszlávia (az angolul gyakran használt Former Yugoslavia elnevezéshez hasonlóan) az 19912003 közötti államalakulat. Lényegében véve ez a Második Jugoszlávia maradéka Szerbia és tartományai, valamint Montenegró. Az állam jogutóda Szerbia és Montenegró (Državna Zajednica Srbija i Crna Gora), amely 2006. május 21-ig létezett, amikor is Montenegró deklarálta függetlenségét.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előzmények – Jugoszláv álom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbia és Montenegró Második világháború Szerb–Horvát–Szlovén Állam

A jugoszláv állam kronológiája

A középkorban a dubrovnikiak figyeltek fel először a délszláv térségben beszélt nyelvek hasonlóságára. Már az 1800-as évek közepétől létrejöttek olyan elméletek, amelyek a délszláv népek (szerbek, horvátok, bosnyákok, bolgárok) egységét hirdették. A legjelentősebb a horvátok körében kiteljesedő illír mozgalom volt. Később a pánszlávizmus eszméjét osztó romantikus nacionalista értelmiségiek az Osztrák–Magyar Monarchiában élő balkáni népek egyesítését tűzték ki célul a közös testvériség nevében. Céljaikhoz különféle eszközöket kerestek, különféle szervezeteket hoztak létre. Az első világháború t kirobbantó közvetlen ok is az volt, hogy Gavrilo Princip szerb nacionalista meggyilkolta az osztrák trónörököst. Princip a függetlenségért harcoló Ifjú Bosznia szervezet tagja volt, amelynek több tagját beszervezte a merénylet elkövetésére a szerb hadsereg kémszolgálata.

A szerb kormány 1914. december 7-én adta ki a niši deklarációt (Niška deklaracija), amelyben megszabadítanak minden elnyomott testvért. Ez de facto azt jelentette, hogy Szerbia célja a délszlávok egyesítése lett. Az első világháború alatt az Antant támogatott minden Monarchia-ellenes erőt. 1915. április 26-án az Antant és Szerbia aláírta a Londoni-egyezményt. Az egyezmény szerint a háború után létrejön Nagy-Szerbia, amely a következő területeket is tartalmazná: Bosznia-Hercegovina, Szlavónia, Szerémség, Bácska, Dél-Dalmácia, Észak-Albánia, de Macedónia és a Bánság nem lenne az övé. Macedónia Bulgáriáé, Bánság Romániáé lett volna.

A délszláv népek egyesülését tűzte ki célul a Jugoszláv Bizottság is, amelynek tagjai a monarchiától való függetlenségért harcoló, Londonban működő délszláv politikusok voltak. A délszlávok egyesülését támogatta néhány befolyásos nyugat-európai politikus, és Wilson amerikai elnök 14 pontja. Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő délszlávok nevében 1917. május 30-án, Anton Korošec vezetésével adták ki a Májusi deklarációt (Majska deklaracija), amelyben azt követelték, hogy a monarchián belül kaphassanak önállóságot a délszlávok. A két délszláv irányzat között 1917. július 20-án jött létre a megegyezés, a Korfui deklaráció (Krfska deklaracija), amit a genfi egyezmény (Ženevski sporazum) követett 1918. november 9-én.

1918. október 28-án, az első világháború végén az osztrák Krain tartomány Szlovénia néven függetlenné vált, hasonlóan Horvátország elszakadt a Magyar Királyságtól, Szerbia pedig győztesként került ki a világháborúból. 1918. október 29-én az új Szlovénia, Horvátországgal közösen megalakította a Szlovén–Horvát–Szerb Államot, amely 1918. december 1-jén egyesült a Szerb Királysággal, s így jött létre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amelyet elsőként Norvégia ismert el.

A Szerb-Horvát-Szlovén, majd Jugoszláv Királyság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság viszonylag nagy ország volt, területe 248 666 négyzetkilométer lett. Az 1921-es népszámlálás szerint a 12 055 715 lakosú ország lakosságának 39%-a volt szerb, 23,9% horvát és 8,5% szlovén, tehát a „nem államalkotók” aránya igen magas volt. Határait a Párizs környékén aláírt békeszerződések szentesítették. A nagyhatalmak érdeke egy közepes nagyságú délszláv államot kívánt meg.[1] Ahhoz, hogy létezése stabil legyen szükség volt egy belső és egy külső konszenzusra.[2] A természeti, kulturális, és társadalmi viszonyok különbözőségén túl a gazdasági fejlettség egyenetlensége is rontott a helyzeten.[3]

Jugoszláv királyság, 1936

A délszláv állam egész léte alatt strukturális problémákkal küzdött.[4] A megalakulás nem volt az alkotóelemek szerves fejlődésének eredménye. Nagyjából ugyanannyi érv sorakoztatható fel mellette, mint ellene.[5]

A kor legfontosabb politikai pártjai a szerb nemzeti radikálisok és a demokraták voltak. Mindkét párt centrista volt. Ezeken kívül megemlítendő a Horvát Republikánus Parasztpárt (HRSS, elnöke Stjepan Radić), a Szlovén Polgári Párt (SLS, elnöke Anton Korošec), és a Jugoszláv Muszlimok Társasága (JMO).

Az ország problémái a következőkben összegezhetők:

  • Az ország nagy részén működő patriarchális nagycsalád (zadruga) modellje sem alakulhatott át korszerű gazdasággá. Infrastrukturális elmaradottságból feszültség származott.[6] A külföldi tőke igen erőteljesen törekedett hasznának maximalizálására, és ebben a helyi gazdasági elit támogatta őket, míg a széles néprétegek egyre elégedetlenebbek lettek.
  • A liberális hagyomány, a technokrata államszervező szemléletmód hiánya, valamint a keleti despotizmus praxisából is feszültségek adódtak.[7]
  • A viselkedési formák és a kulturális sémák jelentős különbségei szintén rontottak a helyzeten. A politikai életben sem volt hagyománya az érvek és az ellenérvek kulturált ütköztetésének. A létrejövő rendszerben nem mehettek végbe azok az alkufolyamatok, amelyek modus vivendit eredményeztek volna a különböző opciók számára.[8]
  • A hatalom nyílt vagy bújtatott erőszakhoz folyamodott. Időnként elszabadultak és mozgásba lendültek az egymásnak feszülő indulatok, mivel a délszláv állam problémakezelésében a hatalmi szó és az erőszak volt az elsődlegesen használt módszer. A rendszer így csak addig működhetett, amíg ereje volt. A politikai elit nem is igyekezett más alapra helyezni működését. Ennek tudható be a különböző nemzeti radikalizmusok, de a kommunista radikalizmus térnyerése is.
  • Az új államban sietősen megvalósított pénzrendszer és a közigazgatás igazságtalan és diszkriminatív adórendszeren nyugodott. (Szlovéniában és a Vajdaságban sokkal nagyobbak voltak az adók.)
  • Az agrárreform is igazságtalan lett, és nem is vitték véghez teljes egészében, így nagy ellenszenv alakut ki azok körében, akik nem részesültek belőle.
  • Az üzleti élet központja Belgrád lett, ebben a más nemzetiségű üzletemberek fenyegetést, egyenlőtlenséget véltek látni. A korrupció nagy volt országszerte (azaz nemcsak Belgrádban)
  • Nacionalista elvakultság jelentkezett minden oldalról. (Ez elsősorban a szerbek és horvátok között volt látványos, de korántsem egyedi.)
  • A sok igazságtalanság teret adott az osztály alapú elvakultságnak és radikalizmusnak (kommunizmus).
  • A parlament működése a választói rendszer miatti torzítás miatt nem tudta követni a valós igényeket. Az új államban a szerbek csak relatív többségben voltak. Mégis a választási rendszer torzítása folytán minden lényeges kérdés a szerb pártok ízlése szerint dőlt el. A más kérdésekben meglehetősen eltérő elképzeléseket valló szerb pártok a centralizmusban egyetértettek, amit azonban a horvátok nem tudtak elfogadni. A centralizmus és decentralizáció kérdésében sem jutottak egyezségre. A köztársaság, vagy királyság kérdése is borzolta a kedélyeket. A Szent Vitus napi alkotmányt a „nemszerb” ellenzék nem tudta elfogadni. A horvát autonómia-törekvéseket meghiúsították. Egy egész közösség, a horvát nép, ellenzéknek érezhette magát. Az általános frusztrációnak és a düh felhalmozódásának szerepe lehetett a horvátok Jugoszlávia ellen fordíthatóságában. Megjelentek az extrém és terrorista csoportok.

Mind a parlamenti demokrácia, mind a diktatúra zsákutcába vezette az országot.

Az SZHSZ Királyság korszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A parlamentarizmus nem hozott stabilitást (1921 és 1929 között 23 kisebb nagyobb kormányváltoztatás történt). A parlamentarizmus nyolc éve alatt felhalmozódtak az indulatok, amelyek a meg nem kötött kompromisszumok következtében és a hatékony alkufolyamatok híján tragédiába vezettek. 1928. június 20-án Puniša Račić montenegrói radikális képviselő sértődöttsége miatt pisztolyával vett elégtételt, lelőve a horvát Radić fivéreket és még egy vezetőt a HPP-ből. A délszláv állam első nyolc éve lerombolta azt az illúziót, hogy a közös szláv gyökerek elsimíthatják az érdekellentéteket. A parlamenti acsarkodások arról győzhették meg a különböző erőket – többek között az ekkoriban illegalitásból figyelő kommunistákat –, hogy nincs élet a közös államban. Erre I. Sándor jugoszláv király felfüggesztette a törvényhozást és bevezette a királyi diktatúrát.

A királyi diktatúra, a Jugoszláv Királyság korszaka[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mivel a király a szerb-horvát-szlovén elkülönülésben látta országának fő gondját, és mivel a délszláv népek közötti „legkisebb közös többszörös” a délszláv (jugoslav) összetartozás lehetett volna, 1929. január 6-án Sándor király bevezette a diktatúrát, ami a korszak Európájában nem volt szokatlan. Országának új nevet (Jugoslavija) adott és addig soha nem látott területi felosztást hozott létre. A diktátorok általában a rend őreiként léptek színre, ezt tette Sándor király is, aki mindvégig hinni akart a délszláv államban, és úgy vélte, minden alattvalója javára cselekszik. Az ország nevét Jugoszláviára változtatta, ezzel azt próbálta kiemelni, hogy a szerbek, horvátok, szlovének egy nemzet. Ezzel párhuzamosan betiltotta a széthúzó nemzeti megnyilvánulásokat.

A Jugoszláv királyság zászlaja

Az országot 9 bánságra osztotta, Belgrád pedig külön közigazgatási egység lett.

  • Belgrád, Zemun (Zimony) és Pančevo (Pancsova) önálló közigazgatási egység
  • 1939-ben a Tengermelléki és a Szávai bánságból létrehozták a Horvát bánságot.

A horvátországi politikai erők elutasították a király terveit, diktatúráját és az ország új nevét is, mivel mindebben nem a nacionalizmusok megszűnését, hanem a nagyszerb eszme megvalósulását látták. A szélsőséges körök terrorizmussal reagáltak. Az usztasák 1932-re lázadást szerveztek.[9] A szlovének is egyre inkább ellenálltak a központi hatalomnak, noha mindvégig szalonképes módszerekkel. 1932 decemberében a Szlovén Néppárt az autonómia mellett lépett fel. Egyes szerb politikusok is felléptek a diktatúra ellen. A horvátországi szerb Svetozar Pribićević a filippikák szellemében írta meg önéletrajzát, de egyes belgrádi politikusok (radikálisok és demokraták) is negatívan nyilatkoztak az új rendről.

1931. szeptember 3-án a király a nyugati szövetségesek nyomására alkotmányt adományozott az országnak, („oktrojált alkotmány”), amely senkit sem elégített ki, mert csak a diktatúrát palástolta. A világgazdasági válság, a gazdaság struktúrája miatt Jugoszláviát fáziseltolódással rázta meg. 1931-re mélyült el, és kiút még sokáig nem mutatkozott. Az 1930-as évektől a Kisantant és a francia kapcsolatok értéke egyre kétesebbé vált a belgrádi kormányzat számára. A körülmények alakulása és a harmincas évek légköre Jugoszláviát elbizonytalanította és Németország felé taszította.

1934. október 9-én a király és a francia külügyminiszter Marseille-ben merénylet áldozata lett. Még ma sem mondható ki erről a végső szó, de a királygyilkosság olyan csomópontja a délszláv állam történetének, amelyben tetten érhető minden konfliktusforrás. Az új király, II. Péter még gyerek volt, 11 éves. Az országot Pál herceg vezetésével a régenstanács kormányozta. Dragiša Cvetković kormányfő gazdasági megfontolásból is egyezséget keresett a horvátokkal, a külpolitikában pedig tovább közeledett a tengelyhez.

1939. augusztus 26-án a kormányfő és Vladko Maček egyezményt kötött a szerb–horvát kiegyezésről. Minderre három nappal a Molotov–Ribbentrop-paktum után és hat nappal Lengyelország megtámadása előtt került sor. A Németországhoz fűződő kapcsolatok csúcspontja az 1941. március 25-i csatlakozási szerződés aláírása volt. Pál régens ezzel túlfeszítette a húrt, s a katonatisztek egy része puccsot hajtott végre. A jugoszláv történetírás még ma is küzd a március 27-i események értelmezésével.[10] Annyi azonban bizonyos, hogy a diktatúra 12 éve alatt sem sikerült választ adni a felmerülő kihívásokra. A háborúban pedig elszabadultak az indulatok.

A külpolitikai tényezők hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Versailles-i békerendszer a kapkodás jeleit viselte magán, és téves előfeltételezéseken alapult. Az USA nem támogatta. Mint később kiderült, Németországot nem lehetett általa megfékezni és tartósan másodrangú állammá degradálni, és kelet felől a kis nemzetállamok megalakításával sem lehetett féken tartani. A királyi Jugoszlávia rengeteg bajjal küszködött. Nemzeti, szociális, regionális, gazdasági, a politikusok személyiségéből fakadó bajok voltak ezek. Az ország minden tekintetben egyenetlen volt, ami feszültségeket okozott. A feszültségek szinte már a megalakulás pillanatában felmerültek. Ráadásul a békerendszer nem tudott tartósan fennmaradni, s ez megnehezítette a délszláv állam nemzetközi helyzetét is. A szomszéd államok vitatták határait, a nagyhatalmak viselkedéeé pedig az idő múlásával egyre kevésbé felelt meg az országnak.

  • Olaszország Dalmácia státusát vitatta.
  • Ausztria nem tekintette véglegesnek a határokat.
  • Magyarország sem fogadta el a határokat.[11] Magyarország kapcsolatai viszonylag jók voltak a délszláv állammal, mert kevesebb sérelem érte tőle, mint a többi utódállamtól. De mihelyt Magyarország szorosabb kapcsolatra lépett Olaszországgal, a kapcsolatok elhidegültek.[12]
  • Románia a Bánság hovatartozását vitatta. Szerbia keleti részén jelentős román kisebbség élt (amelynek nyelve azonban jelentősen különbözött az irodalmi romántól).
  • Bulgária és Görögország Macedónia státusát kérdőjelezte meg. Bulgária egyébként is Szerbia hagyományos vetélytársa volt, ráadásul Szerbia délkeleti részén jelentős bolgár kisebbség élt.
  • Az Albániával létrejött határok is vitathatóak voltak, noha Albánia ekkoriban nem volt jelentős tényező.

A nagyhatalmak szerencsétlenül nyúltak a térség problémáihoz:

  • Franciaország számára idővel Olaszország lett a fontosabb partner.
  • A francia és a brit külpolitika a nagy gazdasági válság következtében elvesztette érdeklődését a térség iránt.
  • Végül Jugoszlávia kénytelen volt felülvizsgálni külpolitikáját, és a kisantantot gyengítve, a Berlin–Róma tengelyhez közeledett.[13]

A területi kérdésekben rejlő romboló energia 1941-ben csillapítatlanul juthatott kifejezésre. A délszláv államot belső problémái, a szomszédság-politikában rejlő feszültségek és a nemzetközi küzdőtér változó erőterei szétszaggatták.

Az állam első megszűnése és területei a II. világháború idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború során az ország külső katonai agresszió áldozata lett. 1941. április 6-án a náci Németország megtámadta, mivel az államcsíny következtében számára kedvezőtlen helyzet állt elő, és mivel a Balkán félszigeten nem látta biztosítva érdekeit, nem volt biztosítva az összeköttetés Görögországgal, ahol a vereségeket szenvedő olasz csapatok miatt súlyos helyzet állt elő. Reggel 5:15-kor német, olasz, és bolgár csapatok támadták meg Jugoszláviát. A német légierő egy héten át bombázta Belgrádot és más nagy jugoszláv városokat. A királyi hadsereg április 17-én kapitulált. A kormány Londonba emigrált.

A tengelyhatalmak hamar elfoglalták Jugoszlávia területét, majd feldarabolták azt. Az államot részben feldarabolták, részben területeit elcsatolták, részben annektálták.

A korábbi Jugoszlávia nyugati fele 1941–45 között

██ Független Horvát Állam

██ Német elcsatolás vagy megszállás

██ Olasz elcsatolás

██ Magyar elcsatolás

  • Az ún. Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska) volt az ország legnagyobb egyben maradt területe. Ez az államalakulat magában foglalta az egykori Horvát Bánság legnagyobb részét, Boszniát, valamint Szerémséget. Ez az állam csak nevében volt független, valójában az egyik részében Olaszország a másikban Németország szervezte meg a közigazgatást. Ezen két ország, és egyben saját uralmi érdeke szerint a zsidóság és szerbek ellen irtóhadjáratot folytatott.
  • A Nedić-féle Szerbia bábállam volt. Elvben részét képezte a Bánság is, de az gyakorlatilag német fennhatóság alatt volt. Ebben az államalakulatban is kiirtották a zsidókat, de polgárháború is kezdődött, mégpedig három pólusú: a királypártiak, a nácik kiszolgálói valamint a kommunisták/partizánok között.
  • Montenegró elvben külön kormányzóság volt, de az olaszok gyakorolták ott a hatalmat.

Elcsatolt területek:

A Jugoszlávia területéből létrehozott államalakulatok nem voltak sem szuverének, sem működőképesek. Az elcsatolt területek sorsa az adott államalakulatoktól függtek, de a háború idején nem volt mód arra, hogy szervesen beilleszkedjenek az őket megszerző államalakulatokba.

A partizánok időről időre létrehoztak szabad területeket, annál is inkább mivel a megszállók főleg a városokra és az útvonalak biztosítására koncentráltak. Az első szabad terület az Uzsicei Köztársaság volt, amely rövid ideig állt fenn, tartósabb sikereket majd csak Olaszország kapitulációja (1943 szeptembere) után sikerül kialakítani. 1944 végétől az ország nagyobb része a partizánok fennhatósága alá kerül, és a megszállók kiűzése egyben az ország újraegyesítését és új területek megszerzését is jelentette. Eközben a partizánok tömeges gaztetteket követnek el, ideológiai és nemzeti alapon gyilkolnak meg civileket és áldozataikat összemossák a megszálló rendszer kiszolgálóival és az akkor elkövetett gaztettek végrehajtóival.

A partizánok 1944 végén már szuverén módon cselekedtek, és megszervezték a közigazgatást az általuk ellenőrzött területeken. Ezeknek a kiszélesítése folyt. Az utolsó ellenállás a hivatalos jugoszláv történetírás szerint 1945. május 15-én szűnt meg. Valójában a partizánok ellenfelei még a következő évben is erdőkben bujkáltak.

Újjáalakulás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fájl:SFRYugoslaviaNumbered.png
A hat tagköztársaság és két autonóm tartomány

A jugoszláv egységet hirdetők hamar szövetséget kötöttek a kommunista partizánharcosokkal, akik a Szovjetuniótól kaptak hadi segítséget. A Demokratikus Föderatív Jugoszláv Köztársaság 1943. november 29. és december 4. között Jajcán alakult meg, a királyi kormány nélkül. 1945. november 29-én alakult meg a kommunista Jugoszlávia, amely ülést szintén Jajcán rendeztek meg. Ivan Ribar lett az államfő, a kormányfő Josip Broz Tito. A szerbiai partizánok 1944-ben kivívták Szerbia függetlenségét, a többi jugoszláv tartományból 1945-ben űzték el a németeket.

A második Jugoszlávia 1946. január 31-én alakult meg és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság nevet viselte. Ez egy föderatív alapon szerveződő szocialista állam volt, de nem kötelezte el magát a sztálini Szovjetuniónak. A hidegháború alatt semleges maradt. 1961-ben az egyiptomi Gamal Abden-Nasszer, az indiai Nehru és Tito alapították a harmadik világ országaival szoros kapcsolatokat ápoló el nem kötelezett országok mozgalmát.

Jugoszlávia nemzetiségi térképe (1991)

A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság a következő országokból állt:

Hivatalos nyelvei: szerb, horvát, szlovén, macedón, magyar és albán.

Tito 1953-tól államfő, 1963-tól örökös államfő lett, amely tisztséget haláláig betöltött. Noha integráló politikájával arra törekedett, hogy népeit egységesítse létrehozva a jugoszláv nemzetet, a mélyen levő gazdasági és nemzetiségi ellentéteket nem tudta eltörölni. 1981-ben a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak, ám Tito halála és a kis népek nacionalizmusa erősödésével párhuzamosan számuk egyre csökkent, s mára már nagyon kevesen vallják magukat jugoszlávnak.

Az ország neve 1963-tól Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (szerbhorvátul: Socijalistička Federativna Republika Jugoslavija), röviden SFRJ lett. 1971-ben leverték a horvát ellenállást, az ún. horvát tavaszt. Ez volt a legjelentősebb felkelés a rendszer ellen a hetvenes években.

Jugoszlávia felbomlása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jugoszlávia szétesése (19892008)

Az 1974-ben elfogadott új alkotmány jelentősen növelte a tagköztársaságok önállóságát, megteremtette a két tartomány (Vajdaság és Koszovó) nagyobb autonómiáját. Az országot egy 8 tagú elnökség vezette (a 6 tagköztársaság és a 2 tartomány küldötte). Mindez csökkentette Szerbia meghatározó szerepét az országon belül. Az 1980-as években a kommunizmus gyengülni látszott. Josip Broz Tito halála után meghatározott rotáció szerint cserélődtek a testület élén álló elnökök. Az elnökség tagjai azonban egyre inkább saját köztársaságuk érdekét igyekeztek előtérbe helyezni, ami elkerülhetetlen ellentétekhez vezettek. Hasonló folyamat játszódott le a pártvezetésen belül is. Végül nemzeti és nemzetiségi ellentétekbe, majd fegyveres összecsapásokba torkollott. Előbb Horvátországban, ezt követően Bosznia-Hercegovinában belháború tört ki. 1986 májusában Slobodan Milošević lett a szerbiai kommunista párt vezetője.

Jugoszlávia szétesésének főbb állomásai:

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság volt a harmadik jugoszláv állam, amelyet Szerbia és Montenegró alkotott. 1995-ben területén ért véget az újkor harmadik legvéresebb európai háborúja, a délszláv háború. A háborútól leszegényedett Jugoszlávia területén nem sokáig tartott a béke: 1996-ban a koszovói háború permanens alacsony intenzitású konfliktus fokozatosan valódi polgárháborúvá szélesedett, mivel egyrészt Szerbia még '90-ben megvonta az autonómiát Koszovó tartománytól, másrészt az 1997-es albániai összeomlás idején (az ezt kiváltó piramisjátékot egyesek szerint maga az UÇK szervezte) a lakosság és a bandák kifosztották az albán fegyverraktárakat, és jelentős mennyiségű fegyver jutott át Koszovóba az UÇK-hoz.[14]

Ezenközben 1992 és 2000 között Jugoszlávia nem volt tagja az ENSZ-nek, mivel a JSZK tagfelvételét a nyugati hatalmak megakadályozták.

1999. március 24-én ENSZ felhatalmazásra a NATO megkezdte Szerbia bombázását. A légi hadjárat június 10-én ért véget, majd június 12-étől Koszovó a KFOR irányítása alatt áll. 2000 októberében Belgrádban Slobodan Milošević vesztett a választásokon. Ekkor a szerb hatóságok elfogták és 2001 júniusában átadták a Hágai Törvényszéknek.

Jugoszlávia a NATO-bombázások miatt a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, azonban az a kereseteket joghatóság hiányában elutasította, mivel Jugoszlávia azok benyújtásakor nem volt ENSZ-tag. (A bíróság az ENSZ egyik szerve) [15]

Szerbia és Montenegró[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

20032006 között állt fenn Szerbia és Montenegró államszövetsége. A leszegényedett államszövetség megkezdte útját a demokrácia felé, tárgyalásokat kezdett az Európai Unió-val és a NATO-val. Montenegró egyre nagyobb gazdasági és politikai önállóságra törekedett. Egy idő múlva például nem fizetett a közös kasszába. 2006 áprilisában Montenegró kikiáltotta függetlenségét, ezzel Jugoszlávia állam végleg megszűnt.

Jugoszlávia utódállamai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zászlók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jugoszláv uralkodók, államelnökök és miniszterelnökök[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szerb–Horvát–Szlovén vagy Jugoszláv Királyság uralkodói

A Szerb-Horvát-Szlovén vagy Jugoszláv Királyság miniszterelnökei

A Jugoszláv Királyság menekült kormányának miniszterelnökei

A Jugoszláv népi képviselőház elnökségének elnöke (Predsednik Predsedništva Narodne skupštine Jugoslavije)

Szövetségi elnök:

Jugoszlávia miniszterelnökei (A Demokratikus Föderatív Jugoszlávia, a Jugoszláv Föderatív Népköztársaság valamint a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság miniszterelnökei Tito haláláig):

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság államelnökségének elnökei:

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság miniszterelnökei:

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnökei:

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság miniszterelnökei:

Szerbia és Montenegró államelnökei:

Szerbia és Montenegró (Državna Zajednica Srbija i Crna Gora)

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság el nem kötelezettségének köszönhetően vonzó volt a nyugati befektetők számára, ugyanakkor szabad kereskedelme volt a nyugati, fejlett államokkal. Már az 1970-es években egyike volt a európai leggazdagabb szocialista államoknak.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, h. n. 1984. 48. o. „az [imperialista] érdekek erős nacionalista kisállamok alakítását kívánták…”.
  2. Juhász József: Háborúk a nyugat Balkánon = Múltunk (Tanulmányok a Háborúról) XLIX. évf. 4. sz. Budapest, 2004. 305–342. o., 309–310 o.
  3. Lásd: Mazower, Mark: A Balkán (Európa könyvkiadó, 2004) 41-80. o.: A térség és lakói; 81-124. o.: A nemzetté válás előzményei; 125–162. o.: Keleti kérdések
  4. Polonyi Péter – A. Sajti Enikő: Mao – Tito. 183. o.
  5. Ezzel az ambivalenciával Mandić, B. Petar, Prof. dr: Jugoslavija Iluzija ili Vizija és Veljanović, Zoran: Jugoslavija Potreba ili zabluda c. könyve is foglalkozik. Mindketten negatívan értékelik az egyesítési terveket, illúziónak és tévedésnek minősítik azokat.
  6. A jugoszláv történetírás az ország gazdasági elmaradottságát mindig kiemeli például – Božić, Ćirković, Ekmečić, Dedijer: Istorija Jugoslavije. 412–426 Ekonomika kraljevine Jugoslavije.
  7. Mazower, Mark: A Balkán. 137. old. „Az új államok lakosságát békeidőben nem kevésbé viszályok osztották meg, mint háborúban.”… „Ez a megosztottság kezdettől fogva mérgezte a politikát”
  8. Zoran Gyingyics Jugoslavija kao nedovršena država c. könyvében Jugoszláviát célzatos túlzással feudális államnak nevezte, mert politikai rendszere úgy működött, hogy a szereplői nem elveknek, törvényeknek, hanem feletteseiknek engedelmeskedtek. Nenad Dimitrijevics Slučaj Jugoslavija c. könyvében pedig arról beszél, hogy soha nem tisztázta a politikai elit, és a jogásztársadalom az elvek szintjén az ország szerkezeti és eszmei alapjait.
  9. A Velebit-hegység és Gospić megszerzése után el akarták szakítani Horvátországot, azonban még a kezdeti célt sem sikerült elérniük. Lásd: Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története (Aula, 1999) 78. o.
  10. Erről a kérdésről Lásd: Nešović, Slobodan: Hronika o 27. martu 1941 (svedočenje jednog savremenika). Dragnić, Aleks N.: Titova obećana zemlja Jugoslavija c. művében (35. o.) azt írja, hogy a kommunisták csak véletlenül keveredtek a történésekbe, és fogalmuk sem volt annak előkészületeiről.
  11. A magyar-jugoszláv határ megvonása körüli bonyodalmakról lásd: – Hornyák Árpád: Magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918–1927. Forum Könyvkiadó, 2004. 54-63. o.
  12. Erről a kérdésről bővebben: – Hornyák Árpád: magyar jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918–1927. Forum Könyvkiadó, 2004. 242–249. o.
  13. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, h. n. 1984. 37. o.
  14. A KOSZOVÓI VÁLSÁG TÖRTÉNELMI HÁTTERE
  15. Az ICJ esetei
  16. Kosovo Independence Declaration Is Legal, UN Court Rules

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jugoszlávia témájú médiaállományokat.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]