Wikipédia:Téka/Hadtudomány/Katonai repülés alportál/Szócikkek
A listát a baloldali oszlop hivatkozásaival lehet szerkeszteni, az eredmények a jobboldali oszlopban jelennek meg, nagyjából olyan szélességben, mint a portálon. A portáldoboz nem szereti, ha egy kép lefele túlnyúlik, a doboz attól nem lesz nagyobb, ezért legalább arról győződj meg, hogy a képek nem túl magasak.
- /Számláló - itt adhatod meg, hogy hány szócikk van a szócikktékában. Ha a lenti listát bővíted, akkor ezt a számot is változtasd meg!
- Jelenlegi állása: 65
- Vadászgépek
- Bombázók
- Elektronikai hadviselés és felderítés
- Teherszállítók
- Kiképzõgépek
- Fegyverek
- Helikopterek
- Kísérleti repülõgépek
- UAV-k
- Hajtómûvek, mûszerek, berendezések
- Kiemelt képek a Commonsból, rövid szöveggel
- Kiemelt képek az enwikibõl
Vadászgépek
A Messerschmitt Bf 109 egy második világháborúban alkalmazott német vadászrepülőgép volt.
A kor első igazi modern vadászgépe, olyan tulajdonságokkal rendelkezett, mint például a csupa-fém félhéj építésű sárkányszerkezet, alsószárnyas elrendezés, zárt pilótafülke, vagy a behúzható futóművek. A Bf 109 volt a Luftwaffe alap vadászgépe a világháború alatt. A Bf 109-es több légi győzelmet aratott a második világháborúban, mint bármely más gép a történelem folyamán.
A Bf 109-es valós értékét mi sem bizonyítja jobban, hogy ezzel a géppel repült Erich Hartmann is, aki 352 igazolt győzelemmel minden idők legtöbb légigyőzelmét aratta.
A Republic P-47 Thunderbolt egy amerikai vadászrepülőgép volt a második világháború alatt. Teljesen feltöltve nehezebb volt, mint egy német Do 17 bombázó, mellyel a legnehezebb egymotoros vadászgép volt a háború során. A típust repülő pilóták több becenévvel illették: Jug (magyarul Vödör, a Juggernaut, azaz a Könyörtelen erő rövidítésével) vagy a Hun (a hunok után), de a „dundi fickó” is közkeletű volt. Robusztus felépítésű sárkánya nagyon masszívnak bizonyult a sérülésekkel szemben, nyolc nehézgéppuskája pedig kompenzálta a könnyebb vadászokkal szembeni lomhaságát. A 7600 m fölötti magasságokon a teljesítménye egyre inkább felülmúlta a Mustang-ét. A P–51 Mustang elterjedését követően, a háború utolsó két évében már inkább csak alacsonytámadó feladatkörben került alkalmazásra az európai és a távol-keleti hadszíntereken.
A MiG–15 (NATO-kódja: Fagot) a Mikojan–Gurjevics-tervezőirodában (OKB–155) kifejlesztett szovjet első generációs sugárhajtású vadászrepülőgép. Első harci alkalmazására a koreai háborúban került sor, majd később részt vett a vietnámi háború légi harcaiban is, valamint több más regionális konfliktus szereplője volt. Licenc alapján Csehszlovákiában, Kínában (J–2 elnevezéssel) és Lengyelországban is gyártották. A Szovjetunióban több mint 12 ezer darabot gyártottak belőle, a külföldi licenc-változatokkal együtt a teljes gyártási darabszám eléri a 18 ezret.
1951-ben érkeztek meg Magyarországra az első MiG–15 repülőgépek. A MiG–15-tel felszerelt első magasabbegység 1951. március 16-án alakult meg Mezőfi István alezredes parancsnokságával. Az egység 1951. július 23-án kapta meg az első gépét. 1951-ben összesen 10 db együléses vadász és 4 db MiG–15UTI kétüléses gyakorló gép érkezett. Kezdetben a szovjet oktatók képezték ki a magyar pilótákat a típusra. Az első önálló magyar sugárhajtású repülést 1951. augusztus 24-én Mezőfi István hajtotta végre.
Az F–111 Aardvark (Földimalac) az 1960-as évek közepén kifejlesztett, harcászati vadászbombázó repülőgép, melyet az Amerikai Egyesült Államokban a General Dynamics fejlesztett ki és gyártott. Az FB–111 a repülőgép megnövelt, közepes bombázó feladatkörű változata. A gép teljesen fém építésű, félhéjszerkezetű, felsőszárnyas elrendezésű, változtatható szárnynyilazású, behúzható futóművel, utánégetős, kétáramú gázturbinás sugárhajtóművekkel, hermetikusan zárható kabinnal, katapultálható kabinkapszulával ellátott, kétszemélyes, vadászbombázó feladatkörre kifejlesztett nagy hatótávolságú, nagy tömegű merevszárnyú repülőgéptípus.
Feladatköre speciális: alacsony magasságban behatolni az ellenség rádiólokátorainak hatósugara alatt és között, nagy, gyakran hangsebesség feletti célmegközelítést követő bombavetés, célleküzdés.
A JAS 39 Gripen (
svédül Griff, illetve elfogás) negyedik generációs könnyű vadászbombázó repülőgép, amelyet a svéd Saab, Ericsson, Volvo és Celsius Aerotech cégekből megalakult konzorcium, az Industrigruppen JAS gyárt. Tervezésénél alapvető szempont volt a többfeladatúság, amit a típusneve is tükröz, a JAS a Jakt (Vadász), Attack (Támadó), Spaning (Felderítő) szavak rövidítése. A típust 1996-ban állították szolgálatba a Svéd Királyi Légierőben, amely összesen 204 repülőgépet (176 együléses+28 kétüléses) rendelt. Eddig a Cseh Légierő (12+2 db), a Magyar Légierő, (12+2 db) a Dél-Afrikai Légierő (19+9 db), és a Thai Királyi Légierő (12 db) vásárolta meg a típust. A cseh és magyar megrendelők részére gyártott vagy átalakított változatok NATO-kompatibilisek.
Bombázók
A B–17 Flying Fortress (magyarul „repülő erőd”) bombázót 1934-ben fejlesztette ki a Boeing cég az Amerikai Légierő számára. Az első repülési próbák 1935-ben, gyártása a következő évben kezdődött meg. A repülőgépből több mint 12 000 darabot készítettek. A bombázó becenevét a 11 db (G altípusnál már 13 db) 12,7 mm-es M2 Browning géppuskák által alkotott védelmi rendszer miatt kapta, aminek össztüzén keresztül az ellenséges vadászok alig tudtak átjutni. A második világháborúban minden fronton alkalmazták. Az amerikaiak a briteknek átadtak néhány darabot belőle. A védelmi rendszer gyenge pontja az orr rész kialakítása volt. Kitapasztalása után a német vadászgépek rendre a szembetámadás taktikáját választották. Amennyiben a repülőgép dugóhúzóba esett, gyakorlatilag nem lehetett belőle kivenni és nem lehetett elhagyni sem a centrifugális erő miatt. A gyártó csak 510 km/h sebességig garantálta a repülőgép repülés közbeni épségét, ezzel együtt erős szerkezete miatt jobb sérülésállósággal bírt a B–24 Liberatornál.
A Heinkel He 111 a német Luftwaffe második világháborúban használt közepes bombázója volt, az Angliai csata fő repülőgéptípusa. A gépet még a háború előtt tervezték, első prototípusa 1936-ban repült. A He 111-est az 1930-as évek közepén tervezte a német Heinkel AG. Első repüléseit 1936-ban tette meg, mint utasszállító repülőgép. Már ekkor álcázott felderítő-repülésekre is használták. A cég 1937-től szállította a Luftwaffénak, mint közepes bombázót. Ugyanebben az évben bevetették a spanyol polgárháborúban, melynek tapasztalatai alapján a németek a közepes bombázókat vadászkíséret nélkül vetették be. Ennek később, az angliai csata során, itták meg a levét, ahol a He 111-esek is súlyos veszteségeket szenvedtek. Ezért megerősítették védelmét, de ettől a modell lassabb lett. Dacára annak hogy 1941-ben a He 111-es már nem volt korszerű, továbbra is szolgálatban maradt mint távolfelderítő, vitorlázóvontató és mint szállítógép. Alkalmassá tették a V–1-es robotrepülőgépek szállítására is. 1942 után a Luftwaffe már nem alkalmazta a frontvonalban, de Németországban még 1944-ig gyártották.
Az Amerikai Egyesült Államok légierejének F–117A Nighthawk repülője a világ első hadrendbe állított lopakodó repülőgépe. Az F–117A egyenesági leszármazottja a Have Blue lopakodó prototípus programnak. A repülő hivatalos bejelentése előtt szárnyrakapott találgatások vezettek a fiktív F–19 Flying Frisbee kitalációjához is. A gép gyártását 1978-ban kapta meg a Lockheed modern programokkal foglakozó részlege, a kaliforniai Burbank-ben székelő Skunk Works. Az első gép 1981-ben szállt fel a Skunk Works 51-es körzet néven elhíresült Groom Lake bázisáról, alig 31 hónappal azután, hogy meghozták a sorozatgyártási döntést. Az első F-117A-t 1982-ben szállították le, a gépet 1983-ban állították hadrendbe és az utolsó Nighthawkot 1990-ben készítették el. A légierő 1988-ig tagadta a gép létezését, majd 1990 áprilisában egy F-117A-t kiállítottak a nevadai Nellis légibázison, ahova több tízezer látogatót vonzott.
A Junkers Ju 87 (Stuka – Sturzkampfflugzeug) zuhanóbombázó repülőgépet a németek 1935-ben fejlesztették ki, abban az évben, amikor Hermann Göring, a német Luftwaffe főparancsnoka bejelentette a haderőnem újjászervezését (március 15.)
A repülőgépet a villámháború (Blitzkrieg) elmélete alapján fejlesztették ki. A villámháborús elképzelés az addig megszokott merev harcászattal szemben egy sokkalta rugalmasabb, kezdeményezőbb stratégiát képviselt. A stratégia alapötlete az, hogy az ellenség vonalait gyors, meglepetésszerű támadással áttörő páncélosok a mögöttük haladó gyalogságra bízzák a megmaradt gyalogsági erők felszámolását, így a páncélosékek (Panzerkeil) akadálymentesen, és a gyalogság sebességétől függetlenül haladhattak előre.
Ez volt az a stratégia, ami létjogosultságot szavazott a "Stuka"-nak, mivel a hadsereg számára jól jött egy olyan gép, ami a bombázók általános 6-7%-os találati pontosságát akár 80%-ra növelte. Ez a gép ugyanis (akár motorjait is leállítva) zuhanórepülésbe kezdett, így repülve rá a (mozgó) célpontra, amikor elért egy kritikus magasságot, kioldotta bombaterhét, majd emelkedni kezdett (ezt egy légnyomást érzékelő automatika végezte, mert akkora terhelést kellett a pilótának elviselnie, hogy a gép "felrántása" után pár másodpercre cselekvőképtelenné vált).
1944-ig, a gyártás befejezéséig 5700 db Ju-87-est gyártottak.
Az A–10 Thunderbolt II szubszonikus sugárhajtású csatarepülőgép, melyet az 1970-es években az Amerikai Egyesült Államokban fejlesztettek ki, elsősorban a szovjet harckocsik mennyiségi fölényének ellensúlyozására. Bár az A–10 gépet ideiglenes típusnak tervezték, az első iraki háború után a leváltására végrehajtott kísérletek kudarcot vallottak, mivel a páncélozatlan F–16 Fighting Falcon vadászbombázó földközelben harcolva túl sebezhető volt és könnyű szerkezete sem viselte el tartósan a GAU–8 Avenger gépágyú konténerbe szerelt változatának többtonnás visszarúgó erejét. Tüzelés közben akkora erők lépnek fel, hogy az irányíthatóság megőrzése érdekében, a gép hossztengelyébe kellett beépíteni, máskülönben kormányozhatatlanná válna. Ezért kellett az orrfutóművet is aszimmetrikusan, jobb felé eltolva megtervezni.
Elektronikai hadviselés és felderítés
Az EA–6B Prowler (jelentése „csavargó”) az A–6 Intruder bázisán létrehozott kéthajtóműves, középszárnyas, rádióelektronikai hadviselésre felkészített repülőgép, melyet a Grumman (napjainkban Northrop Grumman Aerospace) fejlesztett ki az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete és a Tengerészgyalogság megrendelésére, ahol üzemeltetése során alapvető repülőgéptípusuk lett.
A repülőgép elsődleges bevetési profilja a támadó repülőgépek és a földi csapatok oltalmazása az ellenséges elektronikai aktivitás zavarásával, valamint harcászati elektronikai hírszerzés, felderítés a célterületen, legfőképpen az ellenfél korai előrejelző rádiólokátorainak (Early Warning Radar, EWR) és adatkommunikációjuk bénítása.
A Boeing E–4B Nightwatch az amerikai légierő légi bevetésirányítási célokra átalakított Boeing 747-eseinek katonai típusjelzése. A hidegháború idején a négy gépből álló E–4B flotta célja egy esetleges atomháború esetén egy repülő bevetésirányítási központ feladának ellátása volt. Az 1990-es évek közepétől a megváltozott nemzetközi helyzetnek megfelelően a flotta feladata egy természeti katasztrófát követő koordinációs feladat lett az amerikai katasztrófavédelmi ügynökség, a FEMA irányítása alatt. Az E–4-es flottát várhatóan 2015 körül vonják ki a hadrendből.
A gép szerkezetileg egy Boeing 747–200 utasszállító repülőgép, amelyet belül kifejezetten arra képeztek ki, hogy háborús esemény idején a legmagasabb rangú polgári és katonai vezetők számára biztosítsa egy mozgékony és atomtámadásnak ellenálló bevetésirányító központ szerepét.
.jpg)
Az E–8 JSTARS (Joint Surveillance Target Attack Radar System), egy egyesített rádiólokációs felderítő és csapásrávezető rendszer, mely egy Boeing 707-300 típusú repülőgép átalakításával készül. A rendszert az amerikai légierő állította hadrendbe és használja.
Az AN/APY-7 radar számos üzemmódra képes. A Doppler-effektus elve alapján lokalizálja a mozgó célokat, a visszavert jel frekvencia-eltolódását vizsgálja. Az antenna a repülőgép mindkét oldalán 120 fokos látószög befogására képes, ezzel 250 km távolságra összesen közel 50 000 km² lefedésére képes. A radar gyakorlatilag minden elég nagy méretű és mozgó tárgyat képes észlelni, például járműveket.
Az SR–71 Blackbird egy nagy hatótávolságú stratégiai felderítő repülőgép, amelyet a Lockheed Skunk works nevű kutatóintézete fejlesztett ki a Lockheed A–12 és YF–12 gépekből. A Skunk Works a legendás Kelly Johnson vezetése alatt több forradalmian új repülőgépet is épített – ilyen volt például az U–2 is. Az SR–71 volt az első lopakodó repülőgépek egyike, melyet kifejezetten alacsony radarhullám visszaverő formára terveztek.
Az SR–71 először 1964. december 22-én szállt fel, majd 1998-ban vonták ki véglegesen a hadrendből.
Az SR–71 a pályafutása során mindvégig a világ leggyorsabb és legmagasabban repülő gépe maradt. A 24 km-es repülési magasságából másodpercenként 72 km2-nyi területet tudott megfigyelni. 1976. július 28-án egy SR–71 két világcsúcsot is felállított a repülési osztályában: a legnagyobb sebességet (3529,56 km/h) és a legnagyobb magasságot (25 929 m). Amikor az SR–71-et először nyugdíjazták 1990-ben, akkor az egyik a kaliforniai Palmdale légibázisról a Smithsonian Intézet légi- és űrközlekedési múzeumába repült Washingtonba, és ezzel egy új sebességi rekordot állított fel Amerikai keleti és nyugati partjai között. 3418 km/h-s átlagsebességgel az egész út csupán 68 percig tartott.
Az U-2 egy amerikai együléses, nagy magasságon repülő felderítőgép, amelyet az amerikai légierő és egy ideig a CIA használta légifotós hírszerzésre az 1950-es évek végétől napjainkig. A Francis Gary Powers vezette U-2-t 1960. május 1-jén lőtték le a Szovjetunió fölött - kezdetét vette az U–2 incidens, ami után az U-2 többet nem repült a Szovjetunió fölé. Az 1960. augusztus 10-én fellőtt Corona kémműhold egyetlen egy küldetése alatt több képet készített a Szovjetunióról, mint az addigi 24 U-2 bevetés összesen. Az SR–71 Blackbird gyorsabban és magasabban repült, mint az U-2, ám a gépet ettől függetlenül napjainkig is használják.
Teherszállítók
A Li–2 (NATO-kódja: Cab) az amerikai DC–3 szállító repülőgépnek a Szovjetunióban licenc alapján gyártott változata. Típusjelzése először PSZ–84 volt. A Moszkva melletti 34. sz. Állami Repülőgépgyár (GAZ–34) és az 1941-ig Himkiben, majd azt követően Taskentben működő 84. sz. Cskalov Repülőgépgyár (GAZ–84) gyártotta. A licenc-gyártást Borisz Liszunov szervezte meg. Első változatát négytollú légcsavarral felszerelt Svecov AS–62IR csillagmotor hajtotta, később háromtollú légcsavart alkalmaztak hozzá. A DC–3-tól eltérően a katonai szállító változaton a szárnyak alatt bombazár, a törzs felső részén, forgatható toronyban beépített géppuska kapott helyet. Magyarországon Teve néven állt szolgálatban.
A V–22 Osprey billenőrotoros katonai repülőgép amely egyszerre rendelkezik VTOL (függőleges fel- és leszállás) és STOL (rövid nekifutású fel- és leszállás) képességekkel. A gépet olyan feladatokra tervezték, amelyekben egyszerre van szükség egy hagyománys helikopter bevethetőségére és egy nagy hatótávolságú és sebességű turbólégcsavaros repülőgépre. A V–22-t a Boeing Rotorcraft Systems együttműködésével a Bell Helicopter fejlesztette ki és gyártja. A gép első felhasználói az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága és a Légierő.
.jpg)
Az Il–76 (olvasd: iL-76, NATO-kódja: Candid) a Szovjetunióban, az Iljusin repülőgéptervező-iroda által, az 1960-as évek végén kifejlesztett négyhajtóműves, sugárhajtású, közepes teherszállító repülőgép.
Eredetileg katonai célra tervezték az An–12 és az An–22 leváltására, a 40–50 tonnát emelő közepes kategóriában kívánták alkalmazni. Körültekintő tervezéssel egy robusztus, sokoldalú repülőgépet alkottak, melyet napjainkban számos civil légitársaság is üzemeltet. Sokoldalúságát mutatja, hogy bázisán több eltérő feladatkörű repülőgépet is kifejlesztettek (légtérellenőrző, légi utántöltő, tűzoltó).
Kategóriatársa az ukrán An–70 illetve az európai fejlesztésű Airbus A400M.
A C–17 Globemaster III (becenevén Big Mac) az amerikai McDonnell Douglas, majd később a Boeing Integrated Defence Systems által kifejlesztett részben fém, részben kompozit anyagokból épített, félhéjszerkezetű, felsőszárnyas, behúzható futóművel, nagy kétáramúsági fokú gázturbinás sugárhajtóművekkel, hermetikusan zárható kabinnal és tehertérrel rendelkező, harcászati teherszállító feladatkörre kifejlesztett, a levegőben utántölthető, nagy hatótávolságú, merevszárnyú teherszállító repülőgéptípus.
Típusnevét a C–74 Globemaster és a C–124 Globemaster II után kapta.
A C–141 Starlifter nehéz katonai teherszállító repülőgépet az Amerikai Légierő Légimozgékonysági Parancsnokságának igényei alapján tervezte meg a Lockheed az 1960-as évek elején. Hadrendbe állása után a haderő összes katonai konfliktusába szállított hadianyagokat a vietnámi háborútól kezdve az öbölháborúig. Az AMC ezredein kívül később a Légierő Tartalékos Parancsnokságának ezredeiben, majd a Légi Nemzeti Gárdánál és a Légi Oktatási és Kiképző Parancsnokság alatt is szolgált, illetve 1 db-ot a NASA is igénybe vett repülő laboratórium kiépítésére.
Hadrendbe állításakor a lassabb, csillagmotoros C–124 Globemaster II-t váltotta le 1965-ben. A C–5 Galaxy 1970-es szolgálatba állásáig ez a típus volt a NATO legnagyobb kapacitású teherszállító repülőgépe.
Kiképzõgépek
L–39 Albatros a csehszlovák Aero Vodochody vállalat által gyártott kiképző repülőgép. Felfegyverzett harci változatát is gyártották. Az 1970-es évek elejétől az L–29 Delfínt váltotta le, és a Varsói Szerződés alapvető kiképző repülőgépévé vált. Továbbfejlesztett változata az L–59 Super Albatros, majd az ezt követő L–159 ALCA.
A Magyar Légierő 1993-ban kapott az egykori Keletnémet Légierő hagyatékából 20 darab L–39ZO repülőgépet, ebből 12 gép állt Kecskeméten szolgálatba, a maradék nyolcat tartalék alkatrésznek szánták.
A T–45 Goshawk egyike a McDonnell Douglas által az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének gyártott kiképzõ repülőgépek egyikének, amelyet a T–2 Buckeye és az A–4 Skyhawk helyett rendszeresítették.
Fejlesztését sok kritika érte, mivel hosszan elhúzodott és sok pénzt emésztett föl. A T–45-ös a brit Hawk módosított változata, amelynek megnövelték a szerkezeti szilárdságát, hogy a pilóták repülőgép-hordozókon is leszálhassanak vele. A típust szárazföldi repülőtereken és repülőgép-hordozókon egyaránt használják tanulógépként.
Az Alpha Jet a francia Dassault-Breguet és a német Dornier gyárak által kifejlesztett felsőszárnyas elrendezésű, kéthajtóműves kiképző repülőgép, amely alkalmas közeli légitámogató bevetésekre is. Kifejlesztését a Canadair T–33, a Dassault Mystère IVA és a Fiat G.91 Gina leváltása tette szükségessé. A Német Légierő elsősorban csapásmérőnek fejlesztette (A, azaz Appui Tactique, magyarul harcászati csapásmérő), a Francia Légierő pedig elsősorban kiképző (E, azaz Ecole, magyarul „iskola”) feladatokra. A két fő változat eltérése az orr kialakításán is megfigyelhető: a franciáé félgömb, a németé csúcsban végződik.
.jpg)
A Jak–18 (NATO-kódja: Max) a Szovjetunióban az 1940-es évek végétől gyártott kiképző és gyakorló repülőgép. Kínában licenc alapján CJ–5 jelzéssel gyártották. Nagy mennyiségben alkalmazták katonai kiképző és gyakorló repülőgépként, emellett a sportrepülőklubok és a polgári légi forgalom is alkalmazta. Magyarországon Fürj néven állt hadrendben.
A Pilatus PC–9 alsószárnyas elrendezésű légcsavaros gázturbinával hajtott kiképző repülőgép, amelyet a svájci Pilatus Aircraft gyár fejlesztett ki, gyártása napjainkban is folyik.
A típus a PC–7 Turbo Trainer jelentős továbbfejlesztése (azzal mindössze 10%-ban azonos), nagyobb és modern műszerezettségű kabint, kabintetőt és módosított szárnyat kapott, illetve Martin-Baker katapultülésekkel szerelték fel. Fejlesztése 1982-ben indult egy PC–7-es folyamatos átépítésével. Az első PC–9 prototípus 1984. május 7.-én szállt fel, a második július 20.-án. Ez utóbbi már a későbbi sorozatgyártás során alkalmazott avionikai rendszerekkel épült.
Fegyverek
Az AIM–120 Slammer, elterjedtebb, a fejlesztés alatt használt betűszavas nevén AMRAAM (Advanced Medium Range Air to Air Missile, azaz „fejlett közép-hatótávolságú levegő-levegő rakéta”) közép-hatótávolságú, aktív rádiólokátoros önirányítású légiharc-rakéta, melyet az Amerikai Egyesült Államokban a Hughes Aircraft fejlesztett ki az 1980-as évek elejére, a korábban alkalmazott AIM–7 Sparrow rakéták leváltására. Számos vadászrepülőgép, többek között a Magyar Honvédség JAS 39 Gripenjeinek fő fedélzeti fegyvere.
Az R–3SZ (NATO-kódja: AA–2 Atoll) a Szovjetunióban a második generációs vadászrepülőgépek számára kifejlesztett, az amerikai AIM–9 Sidewinder rakétán alapuló rövid hatótávolságú légiharc-rakéta. K–13 vagy R–13 típusjellel is ismert. Elterjedten alkalmazzák világszerte. A volt Varsói Szerződés tagállamain túl számos fejlődő ország rendszeresítette, több helyi konfliktusban használták.
A rakéta fejlesztéséhez a Szovjetunió birtokába került amerikai AIM–9 Sidewinder alapos tanulmányozása után fogtak hozzá. A rakéta az 1956-os kínai-tajvani fegyveres konfliktus során került a Szovjetunióba. A legvalószínűbb verzió szerint egy tajvani F–86 Sabre vadászrepülőgép Sidewinder rakétát indított egy kínai MiG–17-re, eltalálta azt, de a rakéta nem robbant fel. A kínai gép a törzsében a rakétával visszatért támaszpontjára. Az eset után Kína átadta a Szovjetuniónak a Sidewinder-t.
.jpg)
Az M61 Vulcan 20 mm-es, hidraulikus, illetve pneumatikus meghajtású hatcsövű, léghűtéses, elektromos gyújtószerkezetű, Gatling-rendszerű (forgó csőköteges), nagy tűzgyorsaságú önműködő gépágyú. Alapvető fedélzeti fegyvere az amerikai katonai repülőgépeknek már ötven éve. A fegyvert eredetileg a General Electric tervezte és gyártotta, majd később vállalati egyesüléseket követően a General Dynamics lett a gyártó a mai időkig. A fejlesztést követően szinte az összes „nyugati” vadászrepülőgépbe beépítették és több bombázóba is, mint védőfegyvert (például a B–52 Stratofortress-be), valamint a haditengerészeti flottaerők közel-légvédelmi eszközei között is helyet kapott Phalanx néven. Itt mutatkoztak meg űrméretbeli korlátai, ezért a 20 mm űrméretű csöveket 30 mm-esre cserélték, ezzel létrehozva a Goalkeeper-t (jelentése „Kapus”). Több szárazföldi, csapatlégvédemi változatot is kifejlesztették, mint az M163 VADS (Vulcan Air Defense System).
A BLU–107 Durandal egy repülőgépről ledobható kifutópálya-romboló bomba, amelyet a francia Matra cég fejlesztett (ma MBDA France, az EADS egyik leányvállalata.) Nevét a középkori francia mondákban szereplő Durendal kardról kapta.
A Durandalt kis magasságról dobják le, zuhanását ejtőernyő lassítja, melynek köszönhetően a bomba lassan függőleges helyzetbe kerül. Ennek elérésekor a bombában beindul egy gyorsító rakétahajtómű, amely a megerősített orrészű Durandalt a kifutópálya felszíne alá fúrja. A bomba a felszín átszakítását követően robban fel. Az így keletkezett kráter hatalmas pusztítást okoz a kifutópálya felületén – a rombolás nagyobb, mintha egy hasonló robbanóerejű, hagyományos bombát dobtak volna le. A rakétameghajtásnak köszönhetően a Durandal akár 40 centiméter vastag betonba is be tud fúródni. A létrejött kráter 5 méter mély és 16 méter átmérőjű is lehet.
Egy Durandal 204 kg nehéz és 2,5 m hosszú. A robbanófejben 150 kg robbanóanyag található.
Az AGM–45 Shrike a világon az első szolgálatba állított lokátorromboló rakéta, melyet a Texas Instruments fejlesztett ki az Egyesült Államokban, az 1960-as évek elejére, az AIM–7 Sparrow légiharc-rakéta átalakításával. A rakéta önirányító rendszerét cserélték ki, a passzív lokátoros önirányítással működő lakéta a légvédelem üzemelő rádiólokátorainak sugárzását érzékeli, és ez alapján vezeti rá magát a célra. Ha a lokátort a rakéta repülésének ideje alatt kikapcsolták, a rakéta célt tévesztett, de ez az esetek nagy részében nem volt nagy baj, mert kikapcsolt lokátorokkal a légvédelem -rövid időre- megbénult. A rakéta kis tömege miatt a lokátorok antennáiban gyakran nem tudott végzezes pusztítást okozni. Nagyobb kapacitású repülőgépek emiatt gyakran -aszimmetrikusan függesztve- a másik fegyverfelfüggesztő pontjukon a későbbi és lényegesen nagyobb AGM–78 Standard ARM rakéta egy példányát hordozták.
Helikopterek
A Mi–24 a Szovjetunióban a Mil Tervezőiroda által kifejlesztett, majd a Szovjet Légierőben 1976-ban szolgálatba állított harci helikopter.
Az 1960-as évektől ugrásszerűen megnőtt a helikopterek alkalmazása a harctéren. A koreai háború rádöbbentette az Amerikai Egyesült Államokat arra, hogy milyen fontos a helikopterek alkalmazása a csatatéren. A vietnámi háború során a helikopterek szerepe rendkívül megnőtt. Az Amerikai Egyesült Államok új harci helikopterek fejlesztésébe kezdett. Hamarosan megszülettek a Bell AH–1 és Lockheed AH–56 típusok. Ezek a gépek a személyzeten kívül más személyt nem szállíthattak. A 60-as években a Szovjetunió is belekezdett egy új típus fejlesztésébe. Mihail Leontyevics Mil vezette tervezőigárda megbízást kapott egy harci helikopter kifejlesztésére. A tervek 1966-ra készültek el, a prototípus megépítésére 1967-ben kaptak engedélyt. Az új helikopter a személyzeten kívül már katonákat is szállíthatott.
A Bell UH–1 Iroquois egy amerikai fejlesztésű és gyártású többcélú katonai szállító helikopter. Beceneve „Huey”, a hivatalos Iroquois (magyarul: irokéz, mint az indián törzs) megnevezést a gyakorlatban nem használták. Leginkább a vietnámi háborúból ismert, mivel a típust széles körben alkalmazta az amerikai és a dél-vietnámi hadsereg is.
A típus fejlesztője, a Bell Helicopters az 1950-es évek elején kezdte meg a kísérleteket a gázturbina meghajtású helikopterekkel. Az XH–13F jelű prototípus 1954 októberében repült először. 1955-ben színre lépett az amerikai hadsereg, akinek sürgősen egy erős és megbízható mentőhelikopter-típusra volt szüksége, ezért szerződést kötött a Bellel az XF–13F továbbfejlesztése céljából. Az új prototípus az XH–40 lett, amely 1956. október 22-én repült először. A Bell gyors ütemben folytatta a típus tökéletesítését, végül a Huey magasan felülmúlta a hadsereg elvárásait.
.jpg)
A Denel AH–2 Rooivalk (korábban Atlas CHS-2) egy korszerű alacsonytámadó harci helikopter, amelyet a dél-afrikai Denel Aerospace Systems vállalat fejlesztett és gyártott. A Rooivalk elnevezés az Afrikaans nyelvből származik, jelentése pedig "vörösvércse". A Rooivalk feladatköréből adódóan támogathatja a saját mozgó páncélosegységeket, behatolhat az ellenséges terület felé, illetve végrehajthat felderítő és kísérő feladatokat is. Az összesen 12 darab harci helikopterből az első 1999-ben állt szolgálatba, jelenleg a Dél-afrikai Légierő Bloemfontein mellett települő 16. százada alkalmazza.
A Sikorsky UH–60 Black Hawk egy amerikai gyártmányú, egyrotoros, kéthajtóműves, közepes teherbírású, többcélú szállítóhelikopter.
A gép a Sikorsky S–70 alapján készült, amely az 1970-es évek elején kiírt Utility Tactical Transport Aircraft System tendert az YUH-60A modellel nyerte el. A közbeszerzés célja az UH–1 Iroquois felváltása volt. Az UH–60 Black Hawk az amerikai haderők számos ágában lát el szállítási és mentési feladatokat.
A Black Hawk helikoptersorozat számos küldetés elvégzésére képés: harcászati csapatszállítás, elektronikus hadviselés, légi mentés, stb. Egy Black Hawk ára a kiépítéstől, felszereltségtől és a megrendelt helikopterek számától függ. Az amerikai hadseregének részére szállított UH-60L Black Hawk darabja 5,9 millió dollárba kerül, míg a légierő MH-60G Pave Hawkja 10,2 millióba.
Az AH–64 Apache az Amerikai Egyesült Államok hadereje számára az 1980-as évek elejére kifejlesztett harci helikopter. Eredetileg a Vörös Hadsereg harckocsijai számbeli fölényének ellensúlyozására épült, de magas ára és bonyolult kialakítása miatt sorozatgyártásra nem került az AH–56 Cheyenne egyszerűbb alternatívájaként.
Az amerikai katonai szakírók közül sokan előnyben részesítik az igen egyszerű szerkezetű és robusztus A-10 Warthog merevszárnyú csatarepülőgépet az Apache-al szemben, mivel jóval több fegyvert képes szállítani és titán páncélzata miatt a legnagyobb ellenséges tűzben is végre tudja hajtani feladatát. Orosz szakértők az AH-64 típus nagy tömegét és alacsony sebességét (legalábbis az igen gyors saját Mi–24 helikopterhez képesti alacsony sebességét) kritizálják, de az Apache-ot elég jó gépnek tartották ahhoz, hogy a típust Mi–28 néven, saját technológiai lehetőségeiknek megfelelően lemásolják és rendszerbe állítsák.
Kísérleti repülõgépek
A Bell X–1 (eredeti nevén XS–1) rakétahajtóműves, transszonikus kísérleti repülőgép volt, melyet az Amerikai Egyesült Államokban építettek a második világháború után a NACA (később NASA) és az USAF megbízásából. Az amerikai kísérleti repülőgépek, az X-repülőgépek hosszú sorozatának első típusa, napjainkban is így nevezik el a repülési alapkutatásokra épített repülőgépeket. 1947. október 14-én, ötvenedik repülésén, Charles 'Chuck' Yeager legendás berepülőpilóta irányításával először lépte át a hangsebességet. A repülőgépet egy B–29 Superfortress nehézbombázóról oldották le, ezután rakétahajtóműveinek segtségével gyorsították nagy sebességre, majd siklórepüléssel ért földet. Továbbfejlesztésével építették meg a nyilazott szárnyú X–2 Starbustert.
A North American X-15 rakétahajtású kísérleti repülőgép, melyet az 1950-es évek második felében fejlesztettek ki az Amerikai Egyesült Államokban valószínűleg a legfontosabb az X-repülőgépek között. Két repülés legnagyobb magassága meghaladta a 100 kilométeres magasságot, ezeket a FAI űrrepülésnek ismerte el. Az X-15 programja során 13 repülést az amerikaiak által elfogadott feltételek szerint űrrepülésnek tekinthetünk, ugyanis repülési magasságuk meghaladta a 80 kilométert, és a pilótákat ennek megfelelően űrhajósoknak tekintette az Amerikai Egyesült Államok Légiereje. Az X-15 által szolgáltatott adatok segítettek a repülőgépek és az űrhajók tervezésében.
A Grumman X–29 szuperszonikus kísérleti repülőgép, melyet az 1980-as években fejlesztettek ki az Amerikai Egyesült Államokban, az F–5 Tiger II fődarabjainak felhasználásával. A repülőgéppel az előre nyilazott szárnyú repülőgépek viselkedését vizsgálták. Az aerodinamikailag instabilra kialakított repülőgép számítógépes irányítórendszerrel (fly by wire) rendelkezett, az előre nyilazott szárnyak megfelelő szilárdságát kompozit anyagok felhasználásával biztosították.
Az RMI–1, más jelzéssel X/H magyar romboló (csatarepülőgép) és felderítő repülőgép. Teljesen fémhéjszerkezetű kialakítása és a légcsavaros gázturbina tervezett alkalmazása miatt a magyar repülőgépgyártás egyik legelőremutatóbb vállalkozása volt. A gázturbinánál jelentkezett műszaki nehézségek miatt csak dugattyús motorral felszerelt prototípusa készült el, mely 1944-ban bombatámadásban megsemmisült.
Az XB–70 Valkyrie szuperszonikus nehézbombázó repülőgép volt, melyet az Amerikai Egyesült Államokban terveztek. Igen nagy, a hangsebesség háromszorosát meghaladó repülési sebessége és magassága védettséget jelentett a légvédelemmel szemben. Az interkontinentális ballisztikus rakéták elterjedése miatt a bombázó repülőgépek veszítettek fontosságukból, Francis Gary Powers U–2-esének lelövése után pedig megkérdőjeleződött a nagy sebességű bombázók életképessége, ezért a repüléseket csak, mint a szuperszonikus utasszállító repülőgépek fejlesztéséhez szolgáló SST program kísérleteit folytatták. 1966. június 8-án a második prototípus, miközben vadászgépekkel repült kötelékben, összeütközött egy F–104 Starfighterrel, és lezuhant.
UAV-k
Az RQ–4 Global Hawk pilóta nélküli felderítő repülőgép, melyet a 2000-es években a Northrop Grumman fejlesztett ki az Amerikai Egyesült Államokban. Feladata a hadszíntér megfigyelése hosszú időn át (a célterület felett 24 órán át képes járőrözni) nagy magasságból, gyakorlatilag az U–2 váltótípusa. Műholdas adatátviteli rendszere segítségével a Föld bármely pontján bevethető. A gép előszéria-példányait már az második iraki háborúban is bevetették.
A Skylark I pilóta nélküli felderítő repülőgép, melyet Izraelben fejlesztett ki Elbit. A kis méretű és könnyű repülőgép gyalogosan is szállítható, kézből indítható. Meghajtása villanymotorral és légcsavarral történik. Felszerelhető televíziós kamerával vagy infravörös érzékelővel, az általa felvett képet valós időben képes az irányító állomásra küldeni. A Magyar Honvédség 2008-ban rendszeresítette. Továbfejlesztett változata a Skylark II
A Bell Eagle Eye egy konvertiplán-típusú pilóta nélküli repülőgép, amelyet az Egyesült Államok Parti Őrsége fog a nagyobb méretű járőrhajóin rendszeresíteni.
A Pcsela–1T (oroszul: Пчела) az orosz Jakovlev vállalat által kifejlesztett harcászati felderítő pilóta nélküli repülőgép (UAV). Az orosz Fegyveres Erőknél áll rendszerben. Fő feladata a harctéri felderítés, megfigyelés, célpontok azonosítása, de légicélként is használható. Hatósugara 60 km, maximális bevetési ideje két óra. A repülőgépen elhelyezett kamera valós idejű képet közvetít az irányító járművébe.
Fejlesztése az 1990-es évek első felében kezdődött a Jakovlev-tervezőirodában. 1997-ben rendszeresítették az orosz hadseregben.
Az MQ–1 Predator (Eredeti nevén RQ–1 Predator) többfeladatú pilóta nélküli repülőgép, melyet az Amerikai Egyesült Államokban fejlesztettek ki a Gnat 750 típusból. Eredetileg csak felderítésre volt alkalmas (innen az eredeti RQ név), azonban később lehetőséget teremtettek két AGM–114 Hellfire irányított páncéltörő rakéta hordozására. A repülőgépet bevetették Bosznia, Irak, Afganisztán, Koszovó és Jemen felett is, egy időben Taszárról is üzemeltették. Továbbfejlesztett változata az MQ–9 Reaper.
Hajtómûvek, mûszerek, berendezések
Az utánégető (más nevei: fáklya, vagy orosz neve után forszázs) egyes repülőgépek sugárhajtóműveiben alkalmazott rendszer, amely lehetővé teszi a teljesítmény átmeneti megnövelését.
Az utánégetés lényege, hogy a gázturbinás sugárhajtómű utánégető kamrájába többlet-üzemanyagot porlasztanak, ami a nagy nyomású és hőmérsékletű gázban elégve megnöveli a hajtómű tolóerejét.
A tolóerővektor-eltérítés a sugár- vagy rakétahajtással működő járművek (elsősorban repülőgépek, rakéták) kormányzására szolgáló módszer, melynek során a kiáramló gázsugár a hossztengellyel párhuzamos irány helyett valamilyen más irányba hagyja el a hajtóművet, így a járműre forgatónyomatékot gyakorol.
A Bristol Jupiter egy Nagy-Britanniában kifejlesztett léghűtéses, egykoszorús, kilenc hengeres csillagmotor. Az 1920-as, 1930-as években széleskörűen alkalmazott repülőgépmotor volt, több országban folyt a gyártása licenc alapján. Franciaországban Gnome–Rhône Jupiter, Lengyelországban PZL Bristol Jupiter, Olaszországban Alfa Romeo 126–RC35, a Szovjetunióban M–22 néven gyártották.
A Pratt & Whitney F119 kétáramú, utánégetős gázturbinás sugárhajtómű, melyet az Egyesült államokban terveztek és gyártanak az F–22 Raptor vadászbombázó számára. Továbbfejlesztésével hozták létre az F–35 Lightning II F135 hajtóművét.
Fejlesztése közben szem előtt tartották a könnyű karbantarthatóságot, ezért a hasonló hajtóműveknél 40%-kal kevesebb alkatrészből épül föl. A fontosabb részegységek és kezelőszervek az alsó oldalon helyezkednek el, hogy a szerelők a repülőgép burkolatának megbontása után könnyen hozzájuk férhessenek. Az összes részegység a repülőgéphez rendszeresített hat alapvető szerszám valamelyikével szerelhető vagy cserélhető.
Kiemelt képek a Commonsból
A C–141 Starlifter nehéz katonai teherszállító repülőgépet az Amerikai Légierő Légimozgékonysági Parancsnokságának igényei alapján tervezte meg a Lockheed az 1960-as évek elején. Hadrendbe állása után a haderő összes katonai konfliktusába szállított hadianyagokat a vietnámi háborútól kezdve az öbölháborúig. Az AMC ezredein kívül később a Légierő Tartalékos Parancsnokságának ezredeiben, majd a Légi Nemzeti Gárdánál és a Légi Oktatási és Kiképző Parancsnokság alatt is szolgált, illetve 1 db-ot a NASA is igénybe vett repülő laboratórium kiépítésére.
Hadrendbe állításakor a lassabb, csillagmotoros C–124 Globemaster II-t váltotta le 1965-ben. A C–5 Galaxy 1970-es szolgálatba állásáig ez a típus volt a NATO legnagyobb kapacitású teherszállító repülőgépe.
Az F/A–18 Hornet (Lódarázs) egy negyedik generációs, többcélú, elsődlegesen harcászati elfogó-vadász és vadászbombázó feladatkörre kifejleszett merevszárnyú repülőgéptípus, amely egyaránt képes repülőgép-hordozók fedélzetéről és szárazföldi repülőterekről is üzemelni.
Levegőben utántölthető, illetve – megfelelő konténerrel felszerelve – képes más repülőgépeket a levegőben utántölteni, a repülőgép-hordozó fedélzeti üzemnek megfelelően felhajtható szárnyrészekkel, fékhoroggal és erős futóművel rendelkezik, fedélzeti katapulttal indítható. Az 1970-es években Amerikában, az Amerikai Haditengerészet és a Tengerészgyalogság igényeinek megfelelően fejlesztette ki a Northrop Grumman és a McDonnell Douglas Aerospace konzorcium az YF–17 Cobra prototípusból. A típust az időközben elavult F–4 Phantom II, az A–4 Skyhawk, az A–7 Corsair II és az A–6 Intruder repülőgépek leváltására tervezték.
Az F–15 Eagle negyedik generációs nehéz vadászrepülőgép. Az F–16 Fighting Falcon könnyűvadász mellett ez a repülőgép az Amerikai Egyesült Államok Légiereje és a Légi Nemzeti Gárda összes korábbi vadász- és vadászbombázó repülőgépének (F–4 Phantom II, F–111 Aardvark, F–105 Thunderchief, F–106 Delta Dart) váltótípusa. Hagyományos aerodinamikai elrendezésű, kéthajtóműves, vállszárnyas repülőgép, osztott függőleges vezérsíkkal. Sérülésállósága legendás. A levegőben utántölthető. Japánban a légierő által megrendelt F–15J/DJ repülőgépeket licencben gyártották. Az Amerikai Légierőben már folyik az alaptípus cseréje az utódra, F–22 Raptor vadászbombázóra.
A repülőgép továbbfejlesztésével 1987-ben hozták létre a megnövelt felszállótömegű F–15E Strike Eagle vadászbombázót, amelyet először 1989-ben állítottak szolgálatba. A jelenlegi elképzelések szerint ez a repülőgép még a 2030-as években is szolgálatban fog állni. Az F-15E alapjain több exportváltozatot is létrehoztak, az Izraeli Légierő számára az F–15I Raam-ot, Szaúd-Arábia számára az F–15S-t, Dél-Korea számára az F–15K Slam Eagle-t, Szingapúr számára az F–15SG-t
Az F–22 Raptor amerikai gyártású nehéz vadászbombázó, a világ első ötödik generációs vadászrepülőgépe. Az Amerikai Légierőnél az F–15 Eagle és az F–117 Nighthawk repülőgépet váltják le vele. Kiemelkedő manőverezőképessége, lopakodó kialakítása, fejlett avionikája és fegyverzete miatt jelenleg kevés olyan repülőgéptípus van, amely a siker reményével vehetné fel vele a harcot. Repülési képességei és manőverezőképessége a többi vadászrepülőgéppel szemben a szuperszonikus sebességtartományban is jó, utánégető használata nélkül is tartósan képes 1,5 Mach sebességgel repülni. A tolóerővektor-eltérítéssel felszerelt hajtóműve miatt igen kis sebességgel repülve is képes intenzív manőverezésre. Ára rendkívül magas, 120 millió dollár körüli, ha 750 darabot gyártanának belőle (a minimális, 183 darabos megrendelésre vetítve a program teljes költségvetését, 360 millió dollár), ezért exportja nem valószínű (bár Ausztrália, Dél-Korea, Izrael és Japán érdeklődött a gép iránt, az Amerikai Egyesült Államok egyelőre nem hajlandó a repülőgép eladására részben az újszerű és titkos szerkezeti megoldások miatt), az USAF által rendszeresítendő gépmennyiség is folyamatosan csökken, az eredeti 750 darab helyett ma már csak 381 repülőgép építését tervezik.
Az E–2 Hawkeye repülőgép-hordozók fedélzetéről üzemeltethető légtérellenőrző repülőgép, melyet a Grumman fejlesztett ki az 1960-as évekre és gyártott a korábbi E–1 Tracer repülőgép leváltására. Vállszárnyas, fémépítésű konstrukció, hárompontos, tricikli elrendezésű futóművel. A főfutókat a turbólégcsavaros hajtóművek szárny alatt lévő gondoláiba, az orrfutót a törzsbe húzzák be, melynek tetején helyezték el a rádiólokátor körbeforgó antennáját, mely a felhajtóerő termelésében is részt vesz. Az antenna által keltett légörvények miatt függőleges vezérsíkja szokatlan kialakítású. A repülőgépet az amerikai haditengerészeten kívül alkalmazza a Francia Haditengerészet, az Izraeli, az Egyiptomi, a Japán Légi Véderő és a Tajvani Légierő is. Továbbfejlesztésével alakították ki a C–2 Greyhound szállító repülőgépet.
A P–51 Mustang a North American Aviation által tervezett és gyártott nagy hatótávolságú kísérő-vadászrepülőgép volt, amelyet a második világháborúban fejlesztettek ki és vetettek be a szövetséges légierők egy része. Az amerikai légihadseregek hadrendbe állításával több más, szerényebb képességű típust (P–40 Warhawk, P–39 Airacobra, P–63 Kingcobra, P–47 Thunderbolt) leváltott a vadász-feladatkör betöltéséről, ezeket a típusokat rendre alacsonytámadó szerepkörben alkalmazták. Egyedül a P–38 Lightning tudott hasonló teljesítményt produkálni közepes és nagy magasságban. A repülőgép a nevét annak a tulajdonságának köszönheti, hogy felszállás közben nehezen volt irányítható, hajlamos volt az oldalirányú kitörésre.
Az Ausztrál Királyi Légierő egy F–111 Aardvark vadászbombázója kényszerleszállás előtt a levegőbe ereszti az üzemanyag-feleslegét, majd elégeti. Avalon, Victoria állam, Ausztrália, 2007. március 23.
A Szu–27 két hajtóműves, negyedik generációs, nehéz elfogó vadászrepülőgép, melyet az 1980-as évek közepére fejlesztettek ki a Szovjetunióban Mihail Petrovics Szimonov vezetésével, az amerikai F–14, F–15, F–16 és F/A–18 repülőgépek ellen, a korábbi elfogóvadászok, elsősorban a MiG–25, a Jak–28 és a Szu–15 leváltására. A repülőgép kiemelkedő manőverező képessége, nagy hatótávolsága és erős fegyverzete miatt rendkívül sikeres, viszonylag magas ára ellenére a Szovjetunió összeomlása után is gyártásban maradt, nagy számban exportálják, Kína licencben gyártja.
A jól sikerült repülőgépet folyamatosan továbbfejlesztik, és számos típusváltozatát fejlesztették ki. A repülőgép kétüléses gyakorlóváltozatából fejlesztették ki a Szu–30 vadászbombázót, ezt Kína és India licencben gyártja. A Szu–33 Oroszország egyetlen repülőgép-hordozóján, az Admiral Kuznyecovon szolgálatban álló tengerészeti vadászrepülőgép, a Szu–34 kétüléses vadászbombázó, a Szu–35 pedig a továbbfejlesztett együléses vadászbombázó elnevezése.
Egy F-16 Fighting Falcon pilótája katapultálás közben, egy másodperccel a Thunderbirds, az amerikai légierő légiakrobatika-százada gépének földbe csapódása előtt. Christopher Stricklin százados katapultálást túlélte. Mountain Home Air Force Base, Idaho, Amerikai Egyesült Államok, 2003. szeptember 14.
Az Air Force One az Amerikai Egyesült Államok Légiereje bármely olyan repülőgépének a hívójele, amelyen az ország elnöke utazik. A köznyelvben ezt az elnevezést alkalmazzák az amerikai elnök 1990-től rendelkezésére álló speciális berendezésekkel felszerelt, az USAF által üzemeltetett kettő darab – 28000 és 29000 lajstromjelű – Boeing 747–200B elnöki repülőgépre is, amelyek a légierőnél a VC–25A típusjelzést kapták. Az alelnök repülőgépének Air Force Two a hívójele.
A Mirage III egy második generációs francia deltaszárnyú, szuperszonikus elfogóvadász és vadászbombázó repülőgép, melyet az 1950-es években fejlesztett ki a Dassault. Számos háborúban részt vett, és sok ország még napjainkban is hadrendben tartja. Franciaországon kívül még gyártották Brazíliában, Svájcban és Izraelben is.
A Supermarine Spitfire brit együléses vadászrepülőgép, melyet a Brit Királyi Légierő megrendelésére fejlesztettek ki. A típust a II. világháborúban nagy számban alkalmazták, majd azt követően főként a brit Nemzetközösség tagjainál állt szolgálatban, egészen az 1950-es évek végéig. A Spitfire a legnagyobb darabszámban gyártott szövetséges vadászrepülőgép-típus volt, az egyetlen szövetséges vadászrepülőgép-típus, ami a háború kitörésekor már gyártás alatt állt és azon két gép közül az egyik, amelyet még a második világégést követően is gyártottak.
A Eurofighter Typhoon negyedik generációs vadászbombázó repülőgép, melyet négy európai ország: Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Spanyolország közös összefogással hozott létre, elsősorban az elavulófélben lévő Panavia Tornado repülőgépek leváltására. A program az 1970-es évek végén indult német–angol együttműködésként, amelybe később Franciaország is beszállt egy időre, majd kilépett a programból, saját, hasonló kialakítású Rafale repülőgépét fejlesztve. A fejlesztés a költségvetési megszorítások és a hidegháború vége miatt nagyon lassan haladt. Jelenleg a repülőgépek gyártása mellett az EADS konszern intenzív marketingtevékenységet folytat a repülőgép külföldi eladása érdekében.
A J 35 Draken szuperszonikus, deltaszárnyú vadászbombázó repülőgép, melyet a Saab fejlesztett ki az 1950-es években. A sikeres repülőgépet több országba exportálták. Napjainkra mindenhonnan kivonták a hadrendből, a Svéd Királyi Légierőben a JA 37 Viggen váltotta fel.
A Szu–30 kéthajtóműves, negyedik generációs nehéz vadászbombázó repülőgép, melyet az 1990-es évek közepén hoztak létre Oroszországban, a Szu–27 továbbfejlesztésével. A jó manőverezőképességű, nagy hatótávolságú és erős fegyverzetű repülőgép tömeges rendszeresítésére Oroszországban a pénzhiány miatt nem került sor, de komoly exportsikereket ért el. 1997–2007 között az Irkut repülőgépgyár 431 db Szu–30-at készített, ebből 208 db-ot az orosz légierő használ, 223 db-ot exportáltak.
A Harrier függőleges fel- és leszállásra képes, egyhajtóműves vadászrepülőgép, melyet eredetileg az Egyesült Királyságban fejlesztettek ki, később az Egyesült Államokban is gyártottak. Több ország haditengerészete is üzemben tartja. Meghatározó szerepet játszott a Falkland-szigeteki háborúban, Norman Schwarzkopf tábornok pedig az öbölháború megnyeréséhez nélkülözhetetlen kilenc fegyver egyikének nevezte. Emellett bevetették a délszláv, az iraki és az afganisztáni háborúban is.