V–1
A V–1 (Vergeltungswaffe 1, magyarul: megtorló-fegyver 1), vagy gyári típusjelzéssel Fieseler Fi 103 Második világháborús német robotrepülőgép volt.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Története
A fejlesztését 1942 nyarán kezdték meg titokban egy a Kelet-Pomerániában fekvő Peenemünde[1] közelében létrehozott kísérleti telepen Wernher von Braun irányítása alatt. Ekkor még Flakzielgerät 76-nak (FZG 76) nevezték a berendezést. A berepülések során sok probléma jelentkezett. Ezeket csak úgy tudták a németek fölszámolni, hogy önkéntes berepülő pilótákat alkalmaztak. A hiba okára Hanna Reitsch[2] sikerült rájönnie, az előző három berepülő pilóta meghalt. Az első sikeres kísérletre 1942 végén került sor. Gyártási nehézségek is adódtak. A brit hírszerzés és felderítés is sok adatot szolgáltatott a fegyverről. Ennek következtében több súlyos légitámadás is érte Peenemündét.
[szerkesztés] Az ellenállók szerepe
A dániai ügynökök fényképeket küldtek a fegyverről, és az irányítóberendezésekről. Lengyelországból elküldték egy felrobbant, és szétszerelt V–1 darabjait. A francia vezérkar védelmi kutatással foglalkozó két zsidó tagja, (dr. Alfred Eskenazi, és André Heilbronner professzor) vállalva a kockázatot Párizsban a helyszínen maradt és jelentették a kilövések helyét. Szükség volt egy sértetlen robotrepülőre. A lengyel Honi Hadsereg (Lengyelül: Armia Krajowa) felderítőinek sikerült adatokat gyüjteni a V-1-ről és gyártási helyéről, bár az angolok kezdetben elég kétkedve fogadták az információkat. Bizonyos verziók szerint egy pályájáról letért, és a Bug mocsarába csapódott V–1-et sikerült kiásni, és egy angol DC–3-as repülőgépen Londonba szállítani. A francia ellenállás tagjai adatokat szolgáltattak a kilövések helyéről, a kilövőrámpákról, ezeket az angolok légi felderítése is megfigyelte. A német kettős ügynökök hamis adatokat szolgáltattak a becsapódások helyszínéről, így a németek fokozatosan korrigálva az irányt, egyre keletebbre helyezték a becsapódást Londontól.
[szerkesztés] Harci alkalmazása
Harci alkalmazását többször elhalasztották, de a normandiai partraszállás után már nem várhattak a németek a "csodafegyver" bevetésével. Hitler megtorlásul London ellen vetette be a „csodafegyvert”, nem a (logikusabb) partraszálló erők ellen. 1944 nyarán sorozatosan hatórás szárnyasbomba- és rakéta- össztüzeket zúdítottak Londonra. Egy-egy ilyen periódus során 672-840 szárnyas bomba csapódott be a brit fővárosban. A német egységek parancsnoka - Ulrich Wachtel- nem tudhatta, hogy az amerikaik kifejlesztették az első hatásos repülőgép-elhárító radarrendszert. Az SCR 584 összekapcsolta a radart a célkövető berendezéssel és a légvédelmi ágyúval. A britek többféle ellenszert is alkalmaztak a főleg London ellen irányuló támadásokkal szemben. A léggömbzárak, a partközelbe telepített légvédelem és az annak háta mögött tevékenykedő vadászok is sok V–1-est semmisítettek meg. Módszert dolgoztak ki a Királyi Légierő számára, az elfogó-vadászgéppel történő kibillentésére a V–1 robotrepülőknek. Több támadás érte a rögzített kilövőállásokat is. A németek próbálkoztak a Heinkel He 111-es bombázókról való indítással is, de ez sokat rontott az amúgy sem jó találati pontosságon. A fegyvernek inkább lélektani hatása volt. A kiszámíthatatlan becsapódások több emberéletet követeltek. A háború későbbi szakaszában Antwerpen és Liège ellen vetettek be V–1-eseket, ezek egy részét a szövetséges légvédelem megsemmisítette.
[szerkesztés] Háború utáni utóélete
A Második világháború végén a megszállt Németországban mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió több V–1-re tett szert, amelyeket kísérletek céljára hazaszállítottak. Az Egyesült Államokban már négy hónappal a fegyver bevetését követően a Nagy-Britanniában zsákmányolt lezuhant V–1 alapján megépítették a JB–2 Doodle Bug robotrepülőgépet, amelynek sárkányszerkezetét a Republic Aviation, a lüktető sugárhajtóművét a Ford Aerospace készítette. Tervezték a JB–2 bevetését egy Japán elleni invázió előkészítésekor, és felmerült az atomtöltet alkalmazásának az ötlete is. A fegyvert azonban harci körülmények között az Egyesült Államok nem vetette be. A JB–2-t a háború után tovább tökéletesítették a Németországból szerzett ép V–1-k alapján. A JB–2 bázisán kifejlesztették a KGW–1 Loon robotrepülőgépet is, amelyet a tengeralattjáróról történő indítás kísérleteire használtak fel. A V–1 alapján épített amerikai fegyvereket harci körülmények között ugyan nem használták, mégis értékes tapasztalatokkal szolgáltak a későbbi amerikai robotrepülőgépek fejlesztéséhez.
[szerkesztés] Műszaki jellemzői
.JPG&filetimestamp=20110515062111)
A 2160 kg tömegű fegyver 848 kg AMATOL[3] robbanótöltetet hordozott.
[szerkesztés] Méretek
A V–1-es hossza 7,74 m, a fesztávolsága 5,71 m volt.
[szerkesztés] Hajtómű
Egy Argus As 014 lüktető sugárhajtómű hajtotta meg 2,9 kN tolóerővel, mellyel 576 km/h sebességet ért el.
[szerkesztés] Utazómagasság
kb. 900 m
[szerkesztés] Hatótávolság
322 km
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Legeza László: Mérnöki etika, Esettanulmányok, A V–1 szárnyas bomba, 120-121. p. Bp., Akadémiai Kiadó - Mikes Kiadó, 2004 ISBN 963-8130-54-7 ISBN 963-8130-54-7
- William Stephenson: Titkos háború (I.P.C. Kiadó ISBN 963-7930-05-1)
[szerkesztés] Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés] Jegyzetek
| Levegő-föld rakéták | Légiharc-rakéták | Páncéltörő rakéták | Légvédelmi rakéták | Ballisztikus rakéták | Robotrepülőgépek | Légibombák |
|---|
 ADM–20 Quail • AGM–28 Hound Dog • AGM–86 ALCM • AGM–84 Harpoon • AGM–84 SLAM • AGM–129 ACM • AGM–158 JASSM • BGM–109 Tomahawk • GAM–63 RASCAL • LOCAAS • MGM–1 Matador • MGM–13 Mace • SLAM • SM–62 Snark • SM–64 Navaho • SM–73 Goose • XSM–74 • SSM–N–8 Regulus • UGM–89 Perseus |
 Burja • EKR • H–20 • H–35 • H–55 • H–65 • KSZSCS • P–5 Pjatyorka • P–15 Tyermit • P–70 Ametyiszt • P–120 Malahit • P–270 Moszkit • P–500 Bazalt • R–13 • R–27 Zib • RK–55 • RKV–500 • Tu–123 • Tu–143 |
 H–90 • H–101 • H–102 • H–555 • P–700 Granyit • P–750 Grom • P–800 Onyiksz |
 V–1 |
/ KEPD–350 Taurus |
| RBS–15 |
 / Storm Shadow/SCALP EG |
| MBDA Apache |
 BrahMos |
