Chuck Yeager

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Chuck Yeager
Charles Yeager photo portrait head on shoulders left side.jpg
Született
1923. február 13. (91 éves)
Foglalkozása tiszt
pilóta

Chuck Yeager az IMDb-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Chuck Yeager témájú médiaállományokat.

Charles Elwood „Chuck” Yeager (született 1923. február 13.) az amerikai légierő nyugállományú dandártábornoka, híres berepülőpilóta. Yeager volt az első ember, aki a vízszintes repülésben átlépte a hangsebességet.

Chuck Yeager repülési karrierjét közlegényként kezdte a második világháborúban a US Army Air Force-nál. Repülőgép-szerelőként 1942 szeptemberéig dolgozott, amikor is megkezdte a pilótaképzést, és zászlósi rangban P–51-es vadászpilóta lett. A háború után számos új repülőgéptípus berepülőpilótája volt. Később Németországban és Délkelet-Ázsiában vadászrepülő-századokat és -ezredeket vezényelt, kiváló munkájának köszönhetően elérte a dandártábornoki rendfokozatot.

Életrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yeager a nyugat-virginiai Myra kisvárosában született Susie Mae és Albert Hal Yeager földművesek gyermekeként. A gimnáziumot a közeli Hamlinban végezte el. Két fivére és két nővére volt, Roy és Hal Junior, valamint Doris Ann és Pansy Lee. Első kapcsolata a hadsereggel 1939. és 1940 nyarán volt Indianapolisban, a Fort Benjamin Harrison erődben tartott polgári hadképzési táborokban. 1945. február 26-án Yaeger feleségül vette Glennis Dickhouse-t. A négy gyermeket szült Glennis Yeager 1990-ben hunyt el.

A második világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yeager 1941. szeptember 12-én lépett be a hadsereg légierejébe, a US Army Air Forces-ba. Első állomáshelye a kaliforniai Victorville-i George Air Force Base volt, ahol repülőgép-szerelőként szolgált. Hamar kiderült, hogy Yeager remek repülési érzékkel rendelkezik, és 1943. március 10-én az arizonai Luke Fielden zászlósi rangban pilótává lépett elő. A nevadai Tonopah légibázison állomásozó 357. vadászrepülő-csoportnál (357th Fighter Group) P–39 Airacobra gépeken szerzett repülőgyakorlatot, majd a századával együtt 1943. november 23-án külföldre települt.

Az Egyesült Királyságban a leistoni légitámaszpontról indulva Yaeger P–51D Mustanggal repült a 363. vadászrepülő-században (363rd Fighter Squadron). A repülőgépét barátnője, Glennis Faye Dickhouse, majd későbbi felesége után Glamorous Glen-nek nevezte el (jelentése Elbűvölő Glen).[1] 1944. március 5-én Yeagert a nyolcadik bevetésén, egy légi győzelem után, Franciaország felett lelőtték.[2] A francia ellenállás segítségével Spanyolországba menekült, majd 1944. május 15-én visszatért Angliába. A maquisard gerillákat többféle módon is segítette, például pokolgépeket készített nekik - ezt a képességét az apjától tanulta.[3] Bronzcsillaggal tüntették ki, miután egy fél lábát elveszített másik pilótának segített átkelni a Pireneusokon.

Egy légierős szabályzat értelmében az egyszer már kimenekült pilóták többet nem repülhettek ellenséges terület fölé, hogy egy esetleges újabb lelövéskor és kihallgatáskor ne veszélyeztessék azokat az ellenállókat, akik korábban segítettek nekik. Yeager egy másik kimenekült pilótával, Fred Glover századossal együtt 1944. június 12-én egyenesen Dwight D. Eisenhower tábornokhoz fordult, hogy engedje őket repülni. Azzal érveltek, hogy a normandiai partraszállást követően a maquisard-ok már nyíltan harcoltak a németek ellen, ezért egy újabb lelövés és kihallgatás során semmi olyat nem tudnának meg a németek, amit már nem tudtak. Eisenhower engedélyt kért és kapott a War Departmenttől a pilóták újbóli bevetésére. Yeager a háború utáni sikereit nagyrészt annak tudta be, hogy a légierő akkor engedélyt adott arra, hogy tovább repüljön, mert így számos légigyőzelmet érhetett el. A légigyőzelmek és a korábbi repülőgép-szerelői beosztása egyenes úton vezetett a háború utáni berepülő pilóta beosztásához.

Yeagernek kitűnő volt a látása, a pilótaképessége és a parancsnoki képessége. Ezredében ő volt az első „egynapos ász”, aki egy bevetés során öt ellenséges gépet lőtt le. A háború végére 11,5 hivatalos légigyőzelme volt - többek között az elsőként lőtt le sugárhajtású gépet (egy Messerschmitt Me 262-t.) Az „egynapos ász” légigyőzelméből kettőt egyetlen lövés leadása nélkül ért el: egy kétgépes Bf 109 kötélék mögé helyezkedett be tüzelési pozícióba, mikor az egyik pilóta ettől pánikba esve jobbra kitört és nekicsapódott a másik gépnek. Yeager későbbi jelentése szerint mind a két pilóta kiugrott. Egy másik légigyőzelmét eredetileg nem ismerték el, mivel akkor történt, amikor a lelövését követően még nem repülhetett volna. Az Északi-tenger felett egy német Ju 88 egy vízbe csapódott B–17 bombázó legénységét támadta, ám Yeager gyors közbeavatkozásának köszönhetően a személyzet megmenekült. A fedélzeti filmfelvevő filmjét és a légi győzelmet eredetileg kísérőjének, Eddie Simpsonnak írták jóvá.

Yeager előreléptetését egy elmarasztaló hadbírósági ítélet miatt háromszor tagadta meg az erre összehívott bizottság. Leistonban végül hadnaggyá léptették elő, majd a háború végére századosi rangot kapott. Az utolsó, hatvanegyedik bevetését 1945. január 15-én repülte, majd február elején visszatért az Államokba. Mivel sikeresen megszökött az ellenségtől, lehetősége volt válogatni az új állomáshelyek között, ezért a már állapotos feleségéhez közeli légibázisra, a Wright Field-re (későbbi nevén Wright-Patterson légibázis) helyeztette magát. A repült órák magas számának és a gépszerelői tapasztalatának köszönhetően Yeager nagyjavított gépek berepülő pilótája lett. Ebben a kapacitásában Albert Boyd ezredes, a berepülő részleg vezetőjének irányítása alá került.[4]

A világháború után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Chuck Yeager a Bell X–1 előtt. A gép neve a felesége után Glamorous Glennis, mint az összes olyan gépé, amellyel repült
Yeager dandártábornok

A második világháborút követően Yeager a légierőnél maradt, és a Muroc Army Air Field (ma Edwards légitámaszpont) egyik berepülőpilótája lett. Miután a Bell Aircraft berepülő pilótája, Chalmers Goodlin 150 000 dollárt kért a hangsebesség átlépéséhez, Yeagert kérték fel a rakétameghajtású Bell X–1 vezetésére.[5][6] Yeager 1947. október 14-én, 13 700 m (45 000 láb) magasan lépte át először a hangsebességet, az 1 Mach-ot. Két nappal a repülés előre kitűzött időpontja előtt lovaglás közben eltörte két bordáját, és mivel félt attól, hogy emiatt lefújják a repülést, egy közeli város állatorvosához ment kezelésre, és csak feleségének és Jack Ridley barátjának szólt a balesetről.

A repülési napon Yeagernek annyira fájt a sérülése, hogy magától be sem tudta zárni a gép ajtaját. Ridley egy seprűnyélből készített neki egy szerszámot, amivel a pilóta magára húzhatta a fedelet. A gép végül elérte és átlépte a hangsebességet, a csúcssebessége 1,07 Mach volt. Az X–1 ma a Smithsonian múzeum repülési részlegében van kiállítva.

Egyes repüléstörténészek szerint 1947. október 14-én George Welch egy F–86 Sabre fedélzetén már Yeager előtt átlépte a hanghatárt, fél órával Yeager repülése előtt.[7][8] Egy másik, azóta vitatott változat szerint az első szuperszonikus repülést Hans Guide Mutke német pilóta végezte 1945. április 9-én egy Me 262-ben. A háború utáni kutatások kiderítették, hogy a gép az 1 Mach elérése előtt irányíthatatlanná válna és szétszakadna.[9]

Yeager ezután több magassági és sebességi rekordot döntött meg. Amerikai pilótaként az elsők között volt, aki MiG–15-tel repülhetett, miután a géppel együtt észak-koreai pilótája Dél-Koreába disszidált. 1953 második felében Yeager részt vett az USAF által indított X–1A programban, melynek célja egy 2 Mach sebességet elérő repülőgép kifejlesztése volt. 1953. november 20-án Scott Crossfield lépte át először a 2 Mach sebességet a NACA Douglas Skyrocketjével. Yeager és csapata elhatározta, hogy megdönti a sebességrekordokat, és 1953. december 12-én elérték a 2,44 Mach-ot. Ekkor azonban 26 000 méteres magasságon Yeager elveszítette a gép feletti irányítást, ami ezután 51 másodperc alatt 17 000 métert zuhant. Csak 9000 méteren sikerült megfogni a gépet, ám további incidens nélkül le tudott szállni.

Yeager mindenekelőtt vadászpilóta volt, és hosszú karrierje alatt számos vadászrepülő-század és -ezred parancsnokává választották. 1955 májusa és 1957 júliusa között az 50. vadász-bombázórepülő-ezred (50th Fighter-Bomber Wing) alá tartozó, F–86 Sabre gépekkel repülő 417. vadász-bombázórepülő-század (417th Fighter-Bomber Squadron) parancsoka volt a németországi Frankfurt-Hahn légibázison, valamint a franciaországi Toul-Rosières légibázison. 1957 és 1960 között az F–100 Super Sabre gépekkel repülő 1. nappali vadászrepülő-század (1st Fighter-Day Squadron) parancsnoka volt a kaliforniai George légitámaszponton, valamint a spanyolországi Morón légibázison.

1962-ben Yeager egy egyéves továbbképzésen vett részt az alabamai Air War College-ben, majd kinevezték a légierő berepülő-pilóta iskolájának első vezetőjévé. A U.S. Air Force Test Pilot School képezte ki a NASA asztronautáit. Egy NF-104A berepülése során Yeager balesetet szenvedett, és ezzel véget ért a rekorddöntési kísérletsorozata. 1963 decembere és 1964 szeptembere között Yeager ötször repül a NASA M2–F1 kísérleti siklórepülőgépével.

1966-ban Yeagert kinevezték a 405. harcászadi vadászrepülő-ezred (405th Tactical Fighter Wing) élére. A Fülöp-szigeteken található Clark légibázisról a vadászrepülő századokat gyakran irányították át más délkelet-ázsiai hadszínterekre, nagyrészt Dél-Vietnamba. Az ezred vezetése közben Yeager 127 bevetésen vett részt, nagyrészt B–57 Canberra könnyűbombázók fedélzetén. 1968 februárjában az észak-karolinai Seymour-Johnson légibázis 4. harcászati vadászrepülő-ezredét (4th Tactical Fighter Wing) kapta meg, és az F–4 Phantom II gépekkel repülő ezred Dél-Koreában került bevetésre a Pueblo-incidens során.

1969. június 22-én Chuck Yeagert előléptették dandártábornokká, júliusban pedig kinevezték a tizenhetedik légierő (Seventeenth Air Force) parancsnokhelyettesévé. 1971-ben a pakisztáni amerikai nagykövet kérésére Yeager a Pakisztáni Légierő tanácsadójaként az országba érkezett. A bangladesi háború idején saját Beechcraft gyártmányú gépét az indiai támadók a földön megsemmisítették, mire dühösen amerikai megtorlást követelt.[10]

Kitüntetései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Repülőparancsnok (Command Pilot)
Air Force Distinguished Service ribbon.svg Air Force Distinguished Service Medal - A légierő kiemelkedő szolgálatáért
Bronze Oak Leaf
Silver Star ribbon.svg
Silver Star - Ezüstcsillag egy bronz tölgyfalevéllel, egy nap alatt öt Bf 109 lelövéséért [11]
Bronze Oak Leaf
Legion of Merit ribbon.svg
Legion of Merit - Becsületrend egy bronz tölgyfalevéllel
Bronze Oak Leaf
Bronze Oak Leaf
Distinguished Flying Cross ribbon.svg
Distinguished Flying Cross - Kiemelkedő repülésért két tölgyfalevéllel, mert lelőtt egy Me 262-t [12] és először lépte át a hanghatárt
Valor device
Bronze Star ribbon.svg
Bronze Star - Bronzcsillag bátorsági "V" érdemrenddel, mert segített egy másik pilótának kimenekülni a megszállt Franciaországból[13]
Purple Heart BAR.svg Purple Heart - Bíbor Szív
Silver Oak Leaf
Silver Oak Leaf
Air Medal ribbon.svg
Air Medal - Légi kitüntetés 10 tölgyfalevéllel
Bronze Oak Leaf
Presidential Unit Citation ribbon.svg
Distinguished Unit Citation - Kiemelkedő egység megemlítése a hadijelentésben, egy tölgyfalevéllel
Outstanding Unit ribbon.svg Air Force Outstanding Unit Award - A légierő kiemelkedő egysége
Air Force Commendation ribbon.svg Air Force Commendation Medal - A légierő dicsérő kitüntetése
American Defense Service ribbon.svg American Defense Service Medal - Honvédelmi szolgálatért
American Campaign Medal ribbon.svg American Campaign Medal - Amerikai hadszíntér érem
Silver Award Star
Bronze Service Star
Bronze Service Star
Bronze Service Star
European-African-Middle Eastern Campaign ribbon.svg
European-African-Middle Eastern Campaign Medal - Európai, afrikai és közel-keleti hadszíntér érem (8 csatacsillaggal)
World War II Victory Medal ribbon.svg World War II Victory Medal - Második világháborús győzelmi érem
Presidential Medal of Freedom - Elnöki Szabadságérem
  • Congressional Silver Medal - Kongresszusi ezüstérem 1976-ban az első hangsebesség feletti repülésért[14][15]
  • Collier Trophy - Collier nagydíj, és
  • Mackay Trophy - Mackay nagydíj, a hanghatár áttöréséért.

Visszavonulása után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Yeager 2007-ben

Németországi és pakisztáni szolgálatai után Yeager 1975. március 1-jén vonult nyugállományba, bár az Edwards légitámaszponton továbbra is végzett berepüléseket a légierő és a NASA számára. A berepülő pilóta iskolának végzett konzultánsi munkájáért Yeager évi 1 dolláros fizetést kapott, és annyit repülhetett, amennyit csak kívánt. Az egy dolláros fizetés értelmében Yeager jogosulttá vált baleset- és egészségbiztosításra.

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Yeager számos könnyűrepülőgépes távolsági, sebességi és időrekordot döntött meg. A legtöbb repülést a Piper Aircraft számára végezte.

1997. október 14-én, Yeager első hangsebesség feletti repülésének ötvenedik évfordulóján, Chuck Yeager repült az Amerikai Légierő gépén. Egy kétüléses F–15D fedélzetén Yeager újra átlépte a Mach 1 sebességet, melyre a Glamorous Glennis felirat került.[16] A kísérőgép egy F–16 Fighting Falcon volt, Bob Hoover népszerű bemutatópilóta vezetésével, ahogyan ötven évvel korábban is Hoover kísérte Yeager Bell X–1-ének szuperszonikus repülését. Ha ötven évvel korábban Yeager szólt volna a repülőorvosnak arról, hogy eltörte a bordáit, akkor nem engedték volna repülni, és Hoover vett volna részt a hangsebesség feletti repülőkísérleten.

2004-ben az Egyesült Államok Kongresszusa arról szavazott, hogy az elnök Yeager dandártábornokot nyugállományú tábornokká léptesse elő. 2005-ben George W. Bush elnök ezt meg is tette, és Yeager mellett Billy Mitchell repülési legendát is posztumusz tábornoki előléptetéssel jutalmazta. Viszonylag kevés elnök hagyott jóvá ilyen nyugállományú előléptetést.

Yeager manapság teljesen visszavonult a katonai berepüléstől, miután a nyugállományba vonulását követő közel két évtizeden át még ezzel foglalkozott. Részt vett a Challenger űrrepülő 1986-os katasztrófáját vizsgáló bizottság munkájában. 2012 októberében ismét repült a Nellis légi támaszponton települő 65. aggresszorszázad (65th Aggressor squadron) egyik F–15D-jének hátsó ülésében. A leszállást követő sajtótájékoztatón közölte, hogy még nem ez volt a legutolsó repülése.[17]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Clarence E. „Bud” Anderson P–51-gyel foglalkozó weboldala
  2. Escape and Evasion Case File for Flight Officer Charles (Chuck) E. Yeager
  3. Yeager: An Autobiography. Page 45 (paperback).
  4. Yeager: An Autobiography. Page 60 (paperback)
  5. Yeager: An Autobiography. Page 121 (paperback).
  6. Lásd Tom Wolfe: Az Igazak c. könyvét, 52-53. oldal (eredeti, keményborítós, Farrar, Straus and Giroux kiadó, New York, 1979. ISBN 0-374-25033-2.
  7. First Supersonic Jet. Aerospaceweb.org. (Hozzáférés: 2006. november 23.) „The capabilities of the Sabre were finally released in June 1948 when the Air Force and North American announced that the XP-86, piloted by George Welch, had broken the sound barrier in a dive. However, the date of Welch's achievement was given as 26 April 1948 with no mention made of his earlier flights.”
  8. CANADA AVIATION MUSEUM AIRCRAFT CANADAIR F-86 SABRE MK.6. [2004. július 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. november 23.) „The maximum speed listed at 606 mph (975 km/h) is in level flight, however, the SABRE could exceed the speed of sound (760 mph [1,224 km/h] at sea level and 660 mph [1,061 km/h] at 36,000 ft). This was accomplished by flying to an altitude of approximately 45,000 ft (13,720 m) and with full power applied accelerating to the maximum level flight speed. The aircraft would then be rolled to inverted flight and pulled down until it was pointing straight down at the ground at full power and allowed to accelerate until it was supersonic (Mach 1). Minor buffeting would occur and supersonic flight would be momentarily achieved at approximately 35,000 ft (10,670 m).”
  9. Hans Guido Mutke - The claims. Wikipedia. (Hozzáférés: 2006. november 23.) „In a series of carefully controlled flight tests conducted in World War II by Messerschmitt, it was established that the Me 262 was out of control in a dive at Mach 0.86, and that higher Mach numbers would lead to a nose-down trim that could not be counter-acted by the pilot. The resulting steepening of the dive would lead to even higher speeds and self-destruction of the airframe due to excessive negative G loads. Postwar testing by the British government confirmed Messerschmidt's results.”
  10. Yeager: An Autobiography. Page 391 (paperback).
  11. Yeager: An Autobiography. Page 73 (paperback).
  12. Yeager: An Autobiography. Page 76 (paperback).
  13. Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> tag; nincs megadva szöveg a(z) yeagerbio_45 nevű ref-eknek
  14. Yeager: An Autobiography. Pages 413-414 (paperback).
  15. "Presentation of a Special Congressional Silver Medal to Brigadier General Charles E. Yeager, United States Air Force (Retired)", National Museum of the United States Air Force.
  16. Fotó a gépről az airliners.net-en. Gyártási száma 82–0046.
  17. [1]

  • Chuck Yeager. MedalofHonor.com. (Hozzáférés: 2007. szeptember 22.)
  • Hallion, Richard P. Designers and Test Pilots. New York: Time-Life Books, 1982. ISBN 0-8094-3316-8.
  • Pisano, Dominick A., van der Linden, R. Robert and Winter, Frank H. Chuck Yeager and the Bell X-1: Breaking the Soiund Barrier. Washington, D.C.: Smithsonian National Air and Space Museum (in association with Abrams, New York): 2006. ISBN 0-8109-5535-0.
  • Yeager, Chuck, Cardenas, Bob, Hoover, Bob, Russell, Jack and Young, James. The Quest for Mach One: A First-Person Account of Breaking the Sound Barrier. New York: Penguin Studio, 1997. ISBN 0-670-87460-4.
  • Yeager, Chuck and Leerhsen, Charles. Press on! Further Adventures in the Good Life. New York: Bantam Books, 1988. ISBN 0-553-05333-7.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Chuck Yeager témájú médiaállományokat.