A–6 Intruder

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A–6 Intruder
A-6E Intruder releasing a Walleye II.jpg
Az Amerikai Haditengerészet A-6E Inrudere AGM–62 Walleye irányított bombát old ki

Funkció Könnyűbombázó repülőgép
Gyártó Grumman Aerospace
Gyártási darabszám 693 db
Ár 43 millió USD (1998.)

Személyzet A–6, EA–6A: 2 fő
EA–6B: 4 fő
Első felszállás 1960. április 19.
Szolgálatba állítás 1963. február 1.
Méretek
Hossz 16,69 m
Fesztáv 16,15 m
7,72 m felhajtott szárnyvégekkel m
Magasság 4,75 m
Szárnyfelület 49,1 m²
Szárnykarcsúság 5,31
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg 12 525 kg
Üzemanyag 7 230 kg belső
4560 kg külső kg
Fegyverterhelés 8 165 kg
Max. felszállótömeg 26 580 kg katapultról
27 395 kg szárazföldről kg
Hajtómű
Hajtómű 2 db Pratt & Whitney J52-P8B gázturbinás sugárhajtómű (A-6E)
Tolóerő 2×41,4 kN
Repülési jellemzők
Max. sebesség 1040 km/h
Hatótávolság 5222 km
Legnagyobb repülési magasság 12 925 m
Emelkedőképesség 38,7 m/s
Avionika
Rádiólokátor A–6E:AN/APQ–92, AN/APQ–112
A–6E:AN/APQ–148
Háromnézeti rajz
GRUMMAN A-6 INTRUDER.png
Az A–6 Intruder háromnézeti rajza

Az A–6 Intruder szubszonikus, sugárhajtású haditengerészeti könnyű bombázó repülőgép, melyet az Amerikai Egyesült Államokban fejlesztettek ki az A–1 Skyraider leváltására. Hadrendbe állította mind az Amerikai Haditengerészet mind a Tengerészgyalogság, exportálására nem került sor. Legutolsó és legfejlettebb típusváltozatának, az A–6E ütemezett kivonása miatt az F–14 Tomcatet precíziós csapásmérő képességekkel kellett felruházni. Az amerikai repülőgép-hordozókon csapásmérő képességének hiányát egyik aktív repülőgéptípus sem tudta pótolni, némileg az F/A–18E/F Super Hornet szolgálatba állása hozott ebben előre lépést.

Több típusváltozata készült el, mely fejleszthetőségét jól mutatja: a KA–6D Intruder légi utántöltő repülőgép, az EA–6A Electronic Intruder és az EA–6B Prowler rádióelektronikai harci repülőgépek mindegyike hordozófedélzeti üzemre készült a repülőezredek harcászati képességeinek bővítésére. A típus részt vett a vietnami háborúban, Líbia 1986-os bombázásában, valamint az öbölháborúban egyaránt. 1997-ben vonták ki a rendszerből, feladatait részlegesen az F/A–18 Hornet, a csapásmérésre alkalmassá tett F–14 Tomcat és az S–3 Viking típusok megosztva vették át. Az EA–6B még rendszerben áll, utódja a Haditengerészetnél EA–18G Growler, a Tengerészgyalogságnál azonban még legalább 2020-ig szolgálatban marad.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fejlesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Prototípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyártás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Típusváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Prototípusok és kísérleti változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A–6A[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A típus első változata a kor egyik legfejlettebb digitális támadórendszere – (DIANE, Digital Integrated Attack/Navigation Equipment) – köré lett építve, mely alkalmassá tette a bármely napszaki és bonyolut időjárási körülmények közötti bombavetés nagy céltalálati valószínűséggel való végrehajtására. A DIANE egy komplex radarrendszer volt: a Norden Systems AN/APQ–92 felderítőradar váltotta fel a prototípusban alkalmazott AN/APQ–88-at, továbbá alkalmazva lett az AN/APG–46 tűzvezetésre, az AN/APN–141 rádiómagasságmérő, az AN/APN–122 Doppler navigációs radar, amely az adatokat a továbbfejlesztett Litton AN/ASN–31 inerciális navigációs rendszerbe továbbította. Az előbbi radarok adatai egy repülési adatokat kezelő számítógépen és egy ballisztikai számítógépen keresztül lettek összesítve a jobb oldalon ülő bombázó-navigátor (bombardier/navigator, BN) részére. A TACAN rendszer és automata iránykövető (Automatic Direction Finder, ADF) is lett alkalmazva a pontos navigációhoz. Ha a DIANE rendszer működött, kétségkívül kora legagilisebb kombinált navigációs-támadórendszere volt, lehetőséget adva a repülőgépnek, hogy a legmostohább körülmények között is képes legyen irányított repülésre. Ilyen szituációk gyakran adódtak monszun idején a vietnami és thaiföldi légtérben a vietnami háború]ban. Azonban a rendszer számos „gyermekbetegségben” szenvedett és több évnek kellett eltelnie, mire igazán potenssé érett.

Összesen 480 darab A–6A készült a prototípusokon és az elősorozaton kívül.[1] Belőlük 47 darab[1] lett átalakítva más változatokká.[2]

A–6B[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy A–6B a USS Saratoga-n 1971-ben

A vietnami légtér kiterjedt légvédelme miatt a Haditengerészetnek szüksége lett egy légvédelmet lefogó repülőgéptípusra, legfőképpen a SAM-rendszerek (SA–2-k) ellen. Ezeket a bevetéseket a USN-nél Iron Hand néven nevezték, a program és a típusváltozat is ezt a becenevet kapta. Összesen 19 A–6A lett átépítve A–6B-re 1967 és 1970 között,[1] melyek felismerhetőek a orron, a légiutántöltő csonk körül kialakított több besugárzásjelző szemölcsről, valamint a középső felfüggesztőpilon elejére felszerelt hasonló célú szenzorrúdakról.

Az A–6B-ből az A több támadórendszerét eltávolították a speciális egységeknek helyet adva, például a felderítő és tűzvezető lokátorok jeleit vevő berendezések szükségesek voltak az AGM–45 Shrike és AGM–78 Standard ARM radarromboló rakéták bevetéséhez. Az AN/APQ–92 radart lecserélték a AN/APQ–103-ra, valamint az AN/APN–122-t az AN/APN–153-ra.

1968 és 1977 között több Intruder-század alkalmazta párhuzamosan a két típusváltozatot. Összesen öt veszett el repülőeseményekben, a többi tizennégyet átépítették A–6E-re az 1970-es évek végén.

A–6C[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A VA–35 Black Panthers egyik A–6C-je

1970-ben egy tucat A–6A lett átépítve A–6C-vé a Ho Si Minh-ösvény elleni éjszakai támadóbevetések végrehajtására. Ezt a tizenkét gépet felszerelték a TRIM (Trails/Roads Interdiction Multi-sensor) konténerrel hőképalkotáshoz, valamint egy nagy fényerejű TV-kamerát integráltak bele, melyet egy Black Crow („Fekete holló”) fedőnevű működőmotor-érzékelő rendszerrel egészítettek ki. A radarrendszert átalakították: a korábbi A–6B-ben alkalmazott AN/APQ–103-t lecserélték az AN/APQ–112-re és az AN/APN–153 navigációs radart az AN/APN–186-ra. Az A–6A/B-kben alkalmazott AN/APG–46 tűzvezető radart leváltották a jelentősen továbbfejlesztett AN/APQ–127-tel, melyet a Sperry Corporation fejlesztett.

Mindössze egy ilyen gép veszett el a harcokban, a többi tizenegyet a háború után átépítették A–6E-re.

KA–6D[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy KA–6D egy Tomcatet tölt után levegőben 1987-ben. Jó látható a törzs alatti beépített utántöltő rendszer
A 152606-os KA–6D repülés közben

Az 1970-es évek elején kivont KA–3B és EA–3B Skywarrior-ok pótlására 78 darab A–6A-t és 12 darab A–6E-t építettek át légi utántöltő repülőgéppé, mellyel a hordozófedélzeti repülőgépek levegőbeni ellátása lett ismét megoldott. A DIANE rendszert teljes egészében kiszerelték és a belső üzemanyagrendszert módosították a feladat ellátásához. A leggyakrabban alkalmazott konténer a D–704 utántöltő konténer lett, amit a törzs alatti felfüggesztő pilonra szereltek fel, illetve egy beépített töltőrendszer, ami az aktív zavarórendszer helyén lett kialakítva törzshátsórész alsó részén. A KA–6D alapvetően még így is képes volt nappali, vagy vizuális bombavetésre, de erre soha nem került sor, egyedül a négy páttartály hordozása lett a bevett. Mivel ez egy átalakított harcászati repülőgép volt, méretéből adódóan lehetősége volt a támadócsoportok hadszíntérig való követésére, majd későbbi fogadására is. Minden Intruder-század támadását pár KA–6D kísérte a vietnami partvidékek előttig. A tankergépeket Phantom őrjáratok védték. A tankerbevetések és kiképzéseik integrálva voltak a támadószázadok bevetési képzéseiben is, minden A–6 személyzet kiképzett volt erre és végzett utántöltési bevetéseket is (NATOPS, Naval Air Training and Operating Procedures Standardization). Ezek a gépek mindig csak a minimálisan szükséges mennyiségű tüzelőanyagot adták át a másiknak, mellyel azok el tudták érni a repülőgép-hordozót. Több KA–6D sárkányon g-terheléskorlátozás volt kiadva a nagy számú katapultkilövés és fékezőhorgos befogás miatt. A kiöregedett és kivont gépek miatt utántöltési hiány keletkezett a USN és USMC flottában, ezért a USN az S–3 Viking-et alakította át légiutántöltő repülőgéppé, azonban ennek a típusnak az üzemanyagszállító képessége korlátozott volt, lévén kevés felfüggesztésipilon-száma miatt. A „Tanker Intruder” és a Viking kivonásával egyedül az új F/A–18E/F Super Hornet képes csak légi utántöltésre az amerikai hordozófedélzeti repülőezredekben.

A–6E[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A VA–34 csapásmérő század 160998-as A–6E-je Spanyolország felett a Matador hadgyakorlat idején 1996-ban

Az utolsó támadóváltozatban jelentősen továbbfejlesztették a navigációs és a támadórendszereket egyaránt. A fejlesztés és a tesztsorozatok 1970-ben kezdődtek, majd az első kitelepítések 1971. december 9-én kezdődtek el. Az A/B/C változatok korai felderítő és tűzvezető rendszereit felváltotta a Norden által fejlesztett AN/APQ–148 több üzemmódú radar, illetve a fedélzeti számítógépeket egy hatékonyabb integrált áramkör-alapú rendszer, szemben a DIANE tranzisztoralapú rendszerével. Új AN/ASN–92 tehetetlenségi navigációs rendszert építettek be, a CAINS (Carrier Aircraft Intertial Navigation System)-szel együtt, melyekkel a navigációs képesség tovább javult. Külső megkülönböztető jegyeinek egyike a függőleges vezérsík mellett a törzs bal oldalán kialakított beömlő nyílás.

A VA–34 utolsó A–6E Intruder-e kerül indításra a USS George Washington-on 1996-ban

1979 elején az összes A–6E-t felszerelték az AN/AAS–33 DRS (Detecting and Ranging Set)-szel, mely a TRAM (Target Recognition and Attack Multi-Sensor) rendszer része. Ez egy kisméretű giroszkóp stabilizálta forgatható torony az orr alatt, benne hőképalkotó FLIR-rendszer lézertávmérővel és -célmegjelölővel felszerelve, valamint az IBM System/4 Pi számítógépe is alkalmazásra került. A TRAM-et egy új Norden fejlesztette AN/APQ–156 radar lett beépítve. A BN ezzel egyaránt képessé vált a radar és a TRAM által nyújtott képek lapján támadást vezetni, vagy passzívan csak a TARM szenzorait használva, ezzel a repülőgép rádióhullámú kisugárzásait minimálisra csökkentve. A TRAM alkalmazásával a típusváltozat egyidejűleg alkalmassá vált lézervezérlésű bombák bevetésére is, továbbá a TRAM forgatásával lehetővé vált mozgó célok támadása is az AMTI (Airborne Moving Target Indicator) segítségével. Az új tűzvezető számítógép alkalmazásával lehetővé vált közvetlenül nem észlelt célok közvetett irányzású támadása is (Offset Aim Point, OAP).

Az 1980-as években az A–6E TRAM repülőgépeket átalakították A–6E WCSI-já (Weapons Control System Improvement) mellyel az alkalmazható fegyvereik száma bővült. Ezzel képessé váltak több első generációs precíziós csapásmérő fegyver bevetésére, úgymint az AGM–84 Harpoon hajóromboló robotrepülőgép és az AGM–123 Skipper. A WSCI repülőgépek képessé váltak az AGM–84E SLAM látóhatáron túlra indítható robotrepülőgépek alkalmazására is. A Harpoon és SLAM replőgépeknek azonos kommunikációs csatornákkal rendelkeznek, azonban az indító gépen kívül kell a célkörzetben is tartózkodnia egy másik A–6E SWIP-nek a biztos célra vezetéshez.

Az 1990-es évek elején több A–6E lett modernizálva a SWIP (Systems/Weapons Improvement Program) keretében, melyekkel az akkori legújabb precíziós fegyvereket is alkalmazni tudták, köztük az AGM–65 Maverick-et, az AGM–84E SLAM-et, az AGM–62 Walleye-t és az AGM–88 HARM lokátorromboló rakétát, valamint a továbbfejlesztett Harpoon-okat. Egy segédprocesszort is beépítettek az IBM 4Pi számítógépe mellé, amelyhez a MIL–SPEC 1553 digitális adatátviteli rendszeren keresztül kommunikált a felfüggesztő pilonra szerelt fegyverrel, illetve ehhez egy további vezérlőpanelt építettek be a pilótafülkébe. Miután a típuson sorozatos szárny-fáradási problémák felmerültek – az EA–B Prowlerekkel együtt –, az Intrder-flotta körülbelül 85%-át átszerelték szén-epoxi-titán-aluminium ötvözetű kompozit szárnyakra. Az új szárnyak azonban nem váltak be túlzottan, mivel merevebbek voltak a korábbiaknál, ezáltal nagyobb erőhatásokat adtak át a törzsszerkezetnek, amiken szintén anyagfáradásos jelenségek alakultak ki (minimális deformáció és repedés). Az öbölháborút követően a típus kivonása mellett döntöttek. Ennek tudatában az F/A–18 Hornet továbbfejlesztése prioritásként lépett elő. Az 1970-es, 80-as években a típust kis ütemben, de még gyártották, évente 4-5 darab új gépet adtak át az elveszett példányok pótlására. 1990-ben a gyártást leállították és az utolsó új gyártású 20 darab kompozitszárnyas SWIP-gépet 1993-ban szállították le. A típust három évre rá kivonták a szolgálat alól.

Összesen 445 darab A–6E épült, melyek közül körülbelül 240 darab a korábbi változatok átépítése, köztük a 14 darab B és a 11 darab C.

Rádióelektronikai hadviselésre felkészített változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerkezeti felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Üzemeltetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Harci alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Incidensek, veszteségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c Jenkins 2002, pp. 33–41.
  2. A 19 darab B, a 12 darab C, valamint a 78 darab KA–6D összesen 109 darab átépítés, továbbá a 27-28 darab EA–6A-ból vagy mind vagy 12-13 darab szintén A–6A-bóli átépítés, azaz összesen 121-137 darab A–6A-ból lettek egyéb típusváltozatok kialakítva. A Jenkins (2002.) adata egyelőre nem igazolható.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A–6 Intruder témájú médiaállományokat.