Máramarossziget

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Máramarossziget (Sighetu Marmației, Maramureschsiget)
Református templom
Református templom
Máramarossziget címere
Máramarossziget címere
Közigazgatás
Ország Románia
Történelmi régióPartium
Fejlesztési régióÉszaknyugat-romániai fejlesztési régió
MegyeMáramaros
Rang municípium
Községközpont Sighetu Marmației
Beosztott falvak Bácsiláz, Határvölgy, Kabolapatak, Mélypatak, Sugó
Polgármester Eugenia Godja
Irányítószám 435500
Körzethívószám 0262
SIRUTA-kód 106559
Népesség
Népesség33 122 fő (2011. okt. 31.)[1]
Magyar lakosság6494
Község népessége37 640 fő (2011. okt. 31.)[1]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság274 m
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Máramarossziget (Románia)
Máramarossziget
Máramarossziget
Pozíció Románia térképén
é. sz. 47° 55′ 43″, k. h. 23° 53′ 33″Koordináták: é. sz. 47° 55′ 43″, k. h. 23° 53′ 33″
Máramarossziget weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Máramarossziget témájú médiaállományokat.

Máramarossziget (románul: Sighetu Marmației, röviden Sighet, németül: Maramureschsigeth, röviden Siget, szlovákul: Sihoť, ukránul: Сигіт‑Мармароський, jiddisül סיגעט-Siget) municípium Romániában, Máramaros megyében. A Tisza-parti város egykor Máramaros vármegye székhelye és Magyarország faiparának és sóiparának központja volt.

Földrajz[szerkesztés]

Nagybányától 53 km-re északkeletre a Tisza bal partján fekszik. Közúti határátkelő hely Ukrajna felé.

Nevének eredete[szerkesztés]

Neve a Máramaros (románul Maramureș) folyónévből való, aminek most Mara a neve. A víznév az indoeurópai mori (= tenger, állóvíz) és a mors (= holt) szavakból származik. Arra utal hogy a város a Tisza és az Iza szögében épült.

Történelem[szerkesztés]

A település a 13. század végén alakult ki, először 1308-ban említik.

A 14. század közepére jelentős vásároshely és Máramaros megye egyetlen túlnyomóan iparosok és kereskedők lakta városa lett. A lakosság jellegzetes csoportját alkották még a közeli rónaszéki sóbánya munkásai. 1352-ben részesült azokban a kiváltságokban, amelyeket a másik négy máramarosi város (Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező) kapott 1329-ben Károly Róberttől. A 14. század végén azonban Sziget a többi várossal együtt a huszti uradalom részévé vált, azaz földesúri hatalom alá került.

Szigetet kezdettől fogva túlnyomórészt magyarok lakták, kisebbrészt németek, de az utóbbiak hamar asszimilálódtak.

1360 tájékától rendszerint itt tartotta a gyűléseit Máramaros megye, amelynek 1558-ban már állandó székháza volt a városban.

A 15. század végétől kezdve számottevő értelmiségi réteg jelent meg, főleg sókamarai hivatalnokok és más királyi tisztviselők. A reformáció során a város a református hitre tért.

A 16. század végétől kezdődően a lakosság nagy többsége nemeslevelet szerzett, s nemessége 1618-ra külön közösséggé szerveződött.

1730 körül letelepedett itt a piarista rend, de a katolikusok száma csak lassan emelkedett.

A piaristák által nyitott gimnázium, valamint az egykori városi iskolából kialakult református kollégium az egész megye vezető oktatási intézményeinek számítottak.

1918-ig, majd 1940-től 1944-ig újra Magyarország része, Máramaros vármegye székhelye (nem volt része az 1939-ben felállított Máramarosi közigazgatási kirendeltségnek). A városba a második bécsi döntést követően, 1940. szeptember 5-én vonult be a honvédség; a bevonulás előtt felfegyverzett román polgári személyek és katonák raboltak és erőszakoskodtak.[2] Máramarossziget volt az első visszatért észak-erdélyi város, lévén a Tisza túlpartja 1938 óta újra Magyarországhoz tartozott, így a határ mentén felsorakozott honvédcsapatok itt kezdték meg az átkelést az erdélyi bevonulás első napján. 1944. október 17-én szovjet kézre került. 19501955 között itt működött a kommunista éra egyik hírhedt börtöne, „átnevelő” táborként.[3]

Népesség[szerkesztés]

1910-ben 21 370 lakosából 9561 (44,74%) magyar, 7981 zsidó (37,35%) 2001 (9,36%) román, 1257 (5,88%) német, és 532 (2,49%) ruszin volt. 1992-ben társközségeivel együtt 44 185 lakosából 34 010 (76,97%) román, 8133 (18,41%) magyar, 322 (0,73%) cigány és 190 (0,43%) német volt.

Az első zsidók a 18. század elején érkeztek Máramarosszigetre, 1740-ben már állandó minjánjuk volt. 1785-ben 142, 1869-ben 2325, 1880-ban pedig 3380 zsidó élt Máramarosszigeten, ahol a században a haszidizmus egyik jelentős központja volt Magyarországon.[4] A közösség létszáma a 20. század folyamán is nagy ütemben gyarapodott, így a városban 1910-ben 7981, 1941-ben pedig 10 144 zsidó élt. 194243 során Máramarosszigetre sok lengyel zsidó menekült, akik különböző lengyelországi gettókból és koncentrációs táborokból szöktek meg. Máramarosszigetről összesen 12 749 zsidót deportáltak Auschwitzba.[forrás?]

Máramarosszigeten 2002-ben 22 zsidó nemzetiségű, izraelita vallású személy élt.[forrás?]

Látnivalók[szerkesztés]

  • Római katolikus temploma 1775-ben épült Borromeo Szent Károly tiszteletére.
  • A református templom 1862-ben nyerte el mai jellegzetes formáját. Kertjében található Leövey Klára 1899-ben emelt emlékoszlopa és az 1848-49-es hős honvédek (Asztalos Sándor és Móricz Samu) 1887-ben emelt emlékműve.
  • Ruszin görögkatolikus templom
  • A megyeháza épületében van a Történeti Múzeum, a Főtér másik végén a Máramarosi Néprajzi Múzeum látható.
  • A szecessziós Kultúrpalotát 1912–1913-ban, közadakozásból építtette Máramarossziget lakossága, Sándy Gyula budapesti építész tervei alapján. A kivitelező cég a beregszászi „Fuchs és társa” volt. Az épület báró Perényi Zsigmond nevéhez köthető, aki Máramaros vármegye főispánjaként a megyében működő kulturális egyesületeket akarta egy födél alá gyűjteni. A négytornyos palotában kapott helyet a városi könyvtár, a Széchenyi úri kaszinó, valamint a Máramaros Közművelődési Egylet székháza. Ide került Hollósy Simon Huszti vár című festménye is. Trianon után a román állam az ASTRA román egyesületnek adta használatba az épületet. Zolopcsuk Pál Róbert helytörténész szerint 1938-ban egy ideiglenes bizottság döntése nyomán került az épület az ortodox egyház tulajdonába, és ortodox püspöki palotaként működött 1940-ig. A második bécsi döntést követően a palotát a magyar kincstár tulajdonaként telekkönyvezték, a világháború vége felé hadikórházzá alakították. 1945 után a román állam volt a tulajdonosa. Jelenleg városi könyvtár, művészeti iskola, tánciskola és egy egyetemi részleg működik benne.[5]
  • A város főterén ma is látható egykori Vigadó (1889-ben épült Gerster Kálmán építész tervei alapján). Ez volt Máramarossziget első, reprezentatív középülete, amely egységes terv alapján, kőből épült. A később moziként üzemelt épület külsejét négy, tornyocskákkal ellátott álkupola és a nagy főtorony uralja.
  • A város legnagyobb épülete az egykori Jókai Mór és lskola utca sarkán található Piarista főgimnázium. Az épületben ma is középiskola, a Dragos-Voda Líceum működik. A piarista kollégiumot III. Károly alapította „a kincstári hivatalnokok és a nép gyermekei szellemi nevelésére”. Korszerű épülete szintén 19111912-ben épült Baumgarten Sándor építész tervei alapján, a kivitelező cég is a Fuchs és társa volt.[6]
  • Máramarosszigeten ma már csak egy zsinagóga áll az egykori hatból. Az 1902-ben épült szefárd stílusú egyházi épületet raktárként használták a Ceaușescu által vezetett kommunista Romániában.
  • A városban a zsidó közösség egyik központja, az egykori nagy vagy más néven ortodox zsinagóga helyén ma Holokauszt-emlékmű áll.
  • A város főterén látható az egykori Leányiskola. Külsejét szecessziós stílusban, színes kerámia díszítéssel látták el, 1901-ben, a millenniumi ünnepségek tiszteletére. Az épület ma az ukrán líceumnak (Liceul Ucrainean Taras Sevcenco) ad otthont.
  • Falumúzeuma az egyik leglátványosabb Romániában.
  • Igényesen kialakított Börtönmúzeuma a kommunista államterrornak állít fájdalmas emléket. Az elhallgatott magyar kiválóságok között itt raboskodott – többedmagával – Márton Áron vértanú püspök is.

Képgaléria[szerkesztés]

Híres emberek[szerkesztés]

Itt született[szerkesztés]

Itt élt[szerkesztés]


Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  2. Ablonczy (2011), i. m. 54, 59. old.
  3. Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése
  4. Schön Dezső: Istenkeresők a Kárpátok alatt, Múlt és Jövő kiadó
  5. http://bagyinszki.eu/archives/2283 Ismertető, szép képekkel a Kultúrpalotáról
  6. A piaristák Erdélyben

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]