Eklektika

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az eklektika különféle korok, stílusok, irányzatok jegyeit vegyesen alkalmazó, önálló elemeket ritkán tartalmazó, egyediségét a válogatásban kiélő irányzat.

A hellenizmusban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eklektika elnevezést leggyakrabban a XIX. század egyik építészeti irányzatára alkalmazzák, pedig érdemes tudni, hogy a hellenizmus korában már hasonló, önálló eredményekben szegény szobrászati irányzatot is jelöltek vele. A hellenisztikus eklektikus szobrászat leginkább sémákkal dolgozik, több szobron, más testtartással ugyan, de ugyanaz a fej felbukkan, holott a művek megalkotása között akár száz év is eltelt. Ilyen eklektikus szobor az Idolino, Boedasz műveinek többsége, a Tüskehúzó fiú, Stephanos atlétája.

A XIX. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyugat-európai eklektika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

II. Viktor Emánuel emlékműve
A Sacré Cœur-székesegyház

A korai eklektikát a romantikától nehéz elkülöníteni. A londoni Parlament például neogótikus-romantikus, de mivel szerkezetében modernebb anyagok is előfordulnak, téralakításában pedig egyáltalán nem gótikus, gyakran eklektikusnak mondják. Az eklektika a historizmus egyik legérdekesebb, leginkább tanulmányozható ága.

A XIX. századi építészeti eklektika a technikai fejlődés új lehetőségei és a korábbi formák együttes megjelenítésén dolgozott. Elsősorban a gótikus, reneszánsz, bizánci stílusokat jelenítette meg egymással keverten, majd divatba jöttek a barokk elemek is. Párizsban a Sacré Cœur-székesegyház és a Garnier tervezte Opera jelentős, Rómában II. Viktor Emánuel emlékműve. Az 1900 után is számos épületen kimuatható az ellenhatásként létrejött szecesszió ellenére.

A korszak építészetéhez tartozik a vasszerkezetek egyre jelentősebb felhasználása is. Kezdetben csak erkélyeken és galériákon alkalmazzák az öntöttvasból és üvegből készült elemeket, de Sir Joseph Paxton Kristálypalotája már 1851-ben rámutatott az önálló alkalmazás lehetőségeire. Gustave Eiffel és cége kimondottan a vasszerkezet szinte korlátlan lehetőségeinek kiaknázására törekedett (Eiffel-torony, Nyugati Pályaudvar).

A magyar eklektika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyarországi eklektika talán legszebb építészeti emléke a zichyújfalui Zichy-kastély, melyet gróf Zichy Nepomuk János építtetett 1891 és 1894 között.[1]

A magyarországi eklektikus építészetet újabban összefoglalóan a tiszta neostílusokkal együttvéve historizmusnak nevezik. Eklektikáról ott lehet beszélni, ahol keverednek egymással a stílusok, s ez előfordul szinte az összes korszakban épült építményen, lakóházaktól kezdve középületeken át emlékművekig. A kifejezést a rendszerváltozás előtt egyöntetűen használták kissé negatív értelemben a neostílusokra is, ez is hozzájárul ahhoz, hogy máig lángol a vita, melyik kifejezés a jogos, ha a XIX. század második felének építészetéről van szó.

Az eklektikus törekvések elsősorban városépítészeti tevékenységekkel és az életmód színvonalának javulásával függenek össze. Különösen igaz ez Budapestre, e város a korszakban fejlődött világvárossá, városképe a világon egyedülállóan egységes. Általában elmondható az, hogy a magyarországi eklektika a neoreneszánszból fejlődött ki: (Jókai Mór balatonfüredi villája, Ybl Miklós: Szent István Bazilika, Operaház). A késő eklektika átnyúlik a XX. századba, képviselői Hauszmann Alajos (a volt Királyi Kúria, ma Néprajzi Múzeum) és Alpár Ignác (Városligeti Vajdahunyadvár, Mezőgazdasági Múzeum).

  • kezdetben (1860 körül) a reneszánsz elemeit használja, a homlokzattagolás visszafogott, az armírozással kiemelt rizalitok kevésbé ugranak ki
  • 1870-től megjelennek a rusztikus, súlyos lábazatok és a hangsúlyos rizolitos homlokzattagolás,az épületeken néha fellelhető a valódi kőburkolat, azonban az a jellemzőbb, hogy az épületdíszeket faragott kő és stukkó helyett vakolatból készítik.
  • 1880-tól az öntöttvas szerkezetek megmutatása jellemző, a díszítés nyerstégla, terrakotta, mázas kerámiadíszekkel történik
  • 1890-től a figyelemfelkeltő, díszes stílusok válnak dominánssá (németalföldi késő reneszánsz, barokk, rokokó), megjelennek a meredek oromzatok

Szobrászati eklektika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dalou: A Köztársaság allegóriája

A 19. század második felére a szobrászat alkotóereje kifulladt, eklektikus és stílusban historiázó művek születtek, főként köztéri szobrok. A 19. század második fele a köztéri szobrok virágkora Nyugat-Európában és Magyarországon is. A francia szobrászat mesterei Aimé-Jules Dalou és Frédéric Bartholdi voltak. Dalou műve a Köztársaság allegóriája, Bartholdi a New York kikötőjében álló Szabadságszobor alkotója.

Magyarországon a szobrászati eklektikát szintén szokták historizmusnak nevezni, legjellegzetesebb példája Savoyai Jenő szobra a budai Várban, Róna József alkotása. A magyar köztéri szobrok neobarokk szellemben készültek.

A XX. században[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az eklektika mint jelző felbukkan a XX. században is, a '20-as, '30-as években főként egyszerű lakóházak épültek így. A létrejövő totális hatalmak (Német Birodalom, Szovjetunió) ugyanekkor űzték el a modern szellemű művészeket, és „birodalmi stílusukat” teremtették meg. Csak a szocreál építészet élte túl a második világháborút.

Stiláris értelemben a posztmodern is eklektikus.

Irodalom, képzőművészetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az irodalomban az eklektika fogalma csak áttételes, ugyanakkor egyénhez kötött. Lehet szándékoltan eklektikusan alkotni, ha a módszer igazolja az írót, leginkább azonban az eklektikus alkotó hasonló művét nem tekintik szépirodalmi alkotásnak. Ez a festészetre is fennáll.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Zichy-kiskastély (magyar nyelven) (PHP). velenceitonal.hu. Velencei-tó Portál. (Hozzáférés: 2013. június 2.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Művészeti lexikon II. (F–K). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981.
  • Szentkirályi-Détshy: Az építészet rövid története