Vándorsólyom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Vándorsólyom
Egy példány Spanyolországban
Egy példány Spanyolországban
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon.svg
Magyarországon fokozottan védett
Eszmei érték: 500 000 Ft
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Sólyomalakúak (Falconiformes)
Család: Sólyomfélék (Falconidae)
Alcsalád: Sólyomformák (Falconinae)
Nemzetség: Valódi sólymok (Falconini)
Nem: Falco
Faj: F. peregrinus
Tudományos név
Falco peregrinus
Tunstall, 1771
Szinonimák
  • Falco atriceps Hume
  • Falco kreyenborgi Kleinschmidt, 1929
  • Falco pelegrinoides madens Ripley & Watson, 1963
  • Rhynchodon peregrinus (Tunstall, 1771)
Elterjedés
Sárga: nyári költő vendég; zöld: helybéli fészkelő; kék: téli vendég; világoskék: átmeneti látogató
Sárga: nyári költő vendég; zöld: helybéli fészkelő; kék: téli vendég; világoskék: átmeneti látogató
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Vándorsólyom témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Vándorsólyom témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Vándorsólyom témájú kategóriát.

A vándorsólyom (Falco peregrinus) a madarak (Aves) osztályának a sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjába tartozó faj,[1] Angola és az Egyesült Arab Emírségek nemzeti madara.

A vándorsólyom a sólyomfélék családjának az egyik legnagyobb elterjedési területtel rendelkező képviselője. Mérete körülbelül akkora, mint egy nagytestű varjúé. Kékesszürke háta, hófehér alapon sorokba rendeződött fekete, csepp alapú pettyes hasi része és fekete feje van, amelyen szintén fekete „bajusz” húzódik. Mint minden madárevő ragadozó esetében, a vándorsólyomnál is észrevehető a nemi kétalakúság: a tojó jóval nagyobb, mint a hím.[2][3] A vándorsólyom főleg a sebessége miatt ismert, mivel zsákmányszerzéskor irányított zuhanórepülés[4] közben képes elérni a 310-320 km/h-t, és ezzel a Föld leggyorsabb állata.[5][6]

Költőterülete az arktiszi tundrától a trópusokig terjed. Majdnem a teljes Földön megtalálható, kivéve a sarki területek leghidegebb részeit, az igen magas hegységeket, a legforróbb esőerdőket és Új-Zélandot. Ezzel a világ legelterjedtebb ragadozómadara.[7] A madár magyar, angol[8][9] és tudományos nevei mind arra a tulajdonságára utalnak, hogy a faj északi populációit alkotó egyedei igen vándorló kedvűek. A természettudósok szerint körülbelül 17–19 alfaja van. Még nem tisztázott, hogy a sivatagi sólyom, más néven berber sólyom (Falco pelegrinoides) külön fajt alkot-e, vagy a vándorsólyom két afrikai alfajának az állományához tartozik.

Bár legfőbb táplálékát a középméretű madarak alkotják, a vándorsólyom kisebb emlősökre, hüllőkre, sőt még rovarokra is vadászik. Az ivarérettséget egy éves korban éri el. A felnőttek egész életre „házasodnak”, addig hűek egymáshoz, amíg egyikük el nem pusztul. Tojásait a sziklák szélére, újabban a városok tömbházaira is rakja;[10] fészke alig van, vagy egyáltalán nincs. Sok helyen ez a ragadozómadár veszélyeztetett fajjá vált, főleg a nagy hatású rovarmérgek miatt, mint amilyen a DDT is volt. Miután ezt az 1970-es évek elején betiltották, a vándorsólyom állományai újra növekedésnek indultak; ehhez a sikerhez az is hozzájárult, hogy a fészkelőhelyeket védelem alá vonták, és szaporítóhelyekről a vadonba engedtek ember által vagy fogságban tartott madarak által nevelt vándorsólymokat.[11]

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vándorsólyom kozmopolita faj, amely megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában.[12] Nagy elterjedési területe miatt számos alfaja alakult ki. Nem vonuló, de az északi populációk kóborló egyedei télen délebbre húzódnak, míg az enyhébb éghajlaton költő állományok egyedei helyben maradnak, bár ezek is nagy területen járnak be.[12]

Kárpát-medencei állománya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Portré

A vándorsólyom magyarországi állománya az 1930-as években 40–50 pár lehetett. Legkedveltebb költőterületei közé tartozott a Bükk, a Zempléni-hegység, ezen felül a Dunakanyar és tágabb térsége: a Pilis, a Börzsöny és a Gerecse. 1950-ben 19 párra becsülték az országos állományt, de csak néhány párnál találtak fiókákat. Az állomány csökkenésében ekkor a fészkek kifosztása is jelentős szerepet játszott. Az Európai Természetvédelmi Bizottság 1973-ban, Strasbourgban tartott ülésén készült jelentésében megállapította, hogy a világállomány a környezetben tartósan felhalmozódó, szintetikus rovarirtó szerek, főleg a DDT bevezetése okozta.

Ebből az időből származó utolsó ismert hazai költőhelye a bükki köveken volt 1964-ben, ekkor a Budapesti Állatkert számára begyűjtötték a fiókákat. Ezután sikeres költésről egy ideig nem volt adat. Egy nagyméretű balatoni halpusztulást követően Magyarországon – a világon először – 1968-ban a DDT használatát betiltották, és ezt követően még évtizedeket kellett várni, amíg a kedvező hatások jelentkeztek. A fajvédelmi intézkedések, főként az emberre is veszélyes DDT betiltásának hatására Nyugat-Európában állománya lassan stabilizálódott. 1997-ben Magyarországon 33 év után ismét sikeresen költött vándorsólyom, a fészekből két fiatal madár repült ki. 1997 óta a vándorsólyom minden évben sikeresen költött hazánkban. A párok száma lassan növekszik, 2005-ben már hét pár fészkelt. A 2012 januárjában végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 17 vándorsólyom telelt Magyarországon.[13]

Rendszertani besorolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vándorsólyom mai tudományos nevét, a Falco peregrinust (a. m. 'zarándoksólyom') 1771-ben az angol ornitológustól, Marmaduke Tunstalltól kapta; amit Ornithologia Britannica című könyvében tett közzé először.[14] Ez a név a középkori latin nyelvből ered, és először Albertus Magnus német teológus, filozófus, polihisztor, egyháztanító, a skolasztikus filozófia kiemelkedő alakja használta 1225-ben. A fajnév, a peregrinus = „vándor” valószínűleg onnan származik, hogy a sólymokat akkor fogták el, mikor a fiatalok az első vándorútjaikat kezdték el dél felé; mivel a vándorsólyom fészkeit igen nehéz volt észrevenni, hogy onnan vegyék el a fiókákat.[15] A „falco” szó a latin „falx”-ból ered, ennek jelentése „sarló”, mivel a madár körvonala a hegyes szárnyakkal, röptében a sarlóhoz hasonlít.[4]

Ennek a sólyomnak és nembéli rokonainak a családfája, visszamenve az időben, a Hierofalco-fajokkal[16] és a prérisólyommal (Falco mexicanus) nő össze. E három csoport közös őse valószínűleg a miocén végén vagy a pliocén elején, körülbelül 5–8 millió évvel ezelőtt vált el a többi sólyomfélék ősétől. Mivel a csoport képviselői egyaránt megtalálhatók az Óvilágban és az Újvilágban is, a legvalószínűbb, hogy a közös ős Eurázsia nyugati részén vagy Afrikában jelent meg. A vándorsólyom rokonsági kapcsolatait más sólyomfélékkel a mitokondriális DNS alapján nehéz megállapítani, mivel e madarak között nagy mértékű a hibridizáció.[17] Például a kerecsensólyom és a vándorsólyom is kereszteződhet, sőt ivarképes utódaik lesznek, ezek aztán mindkét szülő fajával tovább kereszteződhetnek.[18]

Alfajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az egyes alfajokhoz tartozó egyedek testmérete és színezete jelentősen különbözik.[12] A legtestesebbeket az Északi-sarkhoz közeli vidékeken, a legkisebbeket a sivatagos területeken találjuk meg.[12] Számos leírt alfaj közül manapság 19-et ismernek el, legalábbis az 1994-ben kiadott Handbook of the Birds of the World című 16 kötetes enciklopédia szerint, amelyben az összes eddig felfedezett madárfaj megtalálható.[2][3][19] A könyv szerint a Kanári-szigeteken és Afrika északi partjain élő sivatagi sólyom vagy berber sólyom (Falco pelegrinoides) nem egyéb, mint a két alfaj, a F. p. pelegrinoides és a F. p. babylonicus állományai. A térkép az elfogadott 19 alfaj elterjedési területét ábrázolja:

Az alfajok költőterületei. Az E a kihalást jelzi.
  • Falco peregrinus anatum – először 1838-ban Bonaparte írta le.[20] Egy ideig részben a leucogenys tagjának tekintették. Korábban Észak-Amerika tundrás részétől Észak-Mexikóig elterjedt volt. Ma már visszatelepítésekkel helyre akarják hozni állományait.[20] A legtöbb felnőtt anatum példány, kivéve a legészakibbakat, a költőterületeken tartózkodik az egész év során. A legerősebb egyedek, amelyek Európa nyugati részeit is elérik, 1968-tól az északibb és vándorlósabb kedvű tundrius alfaj egyedei. Hasonlít a peregrinusra, de valamivel kisebb annál: színezete világosabb, és kevésbé mintázott a hasi része, viszont a fiatalok sötétebbek, és a minta is sűrűbben van rajtuk. A hím 500–700 gramm, míg a tojó 800–1100 gramm testtömegű.[21] Az alfaj a kontinens keleti részén kihalt; a mai madarak hibrid példányok, mivel több helyről is telepítettek vissza ilyen ragadozókat.[20]
  • Falco peregrinus babylonicus – először, 1861-ben P.L. Sclater írta le. Elterjedési területe az iráni és afganisztáni Hindukustól és a pakisztáni Tien-santól a mongóliai Altajig terjed. Néhány madár India északnyugati száraz, félsivatagos részein telel át.[22] Világosabb a pelegrinoides-nél, és hasonlít a Feldegg-sólyomra (Falco biarmicus). A hím 330–400, a tojó 513–765 grammos.[3]
  • Falco peregrinus brookei[23] – először 1873-ban Sharpe írta le. Az alapfajtól délebbre költ Európa és Nyugat-Ázsia mediterrán jellegű vidékein, az Ibériai-félszigettől, Olaszországon, a Balkánon és Törökországon át Irakig és Iránig. Nem vándorol. Ebben az alfajban benne vannak a caucasicus példányok és a punicus egyedek többsége; lehet, hogy néhány pelegrinoides is idetartozik. Az is lehetséges, hogy néhány ritka, algériai hibrid is az alfajba sorolható. Kisebb, mint az alapfaj, és hasi része kissé rozsdás.[24] A hím 445, a tojó 920 grammos.[3]
  • Falco peregrinus calidus – először 1790-ben Latham írta le leucogenys néven, és akkoriban a caeruleiceps is bele tartozott. Északabbra él, mint az alapfaj; tundravidéken él a Kola-félszigettől a Léna, Jana és Ingyigirka folyók vidékekig. Vándorló alfaj; a telet Dél-Ázsiában és a Szahara alatti vidékeken tölti. Gyakran a mocsaras területeken látható.[25] Világosabb, mint a peregrinus, főleg a fejénél. A hím 588–740, a tojó 925–1333 grammos.[3]
  • Falco peregrinus ernesti – először 1894-ben Sharpe írta le. Elterjedési területe Indonézia, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és a Bismarck-szigetek. A nesiotestól való földrajzi elkülönítése, további kutatást igényel. Nem vándorol. Az alapfajtól, sötét színe, sűrű hasi mintázata és fekete fültájéka különbözteti meg.
  • Falco peregrinus furuitii – először 1927-ben Momiyama írta le. Elterjedési területe a Japán Izu-szigetek és Ogaszavara-szigetek (körülbelül 1000 kilométerre délkeletre Honsú szigetétől). Nem vándorol. Nagyon ritka, és lehetséges, hogy csak az egyik szigeten fog megmaradni.[2] Színezete hasonlít a pealeiéhoz, de annál is sötétebb, főleg a farkánál.[24]
  • Falco peregrinus japonensis – először 1788-ban Gmelin írta le, és akkoriban a következőket is idesorolta: kleinschmidti, pleskei és harterti; még a calidust is. Elterjedési területe Északkelet-Szibéria, Kamcsatka (meglehet, hogy a parti részen a pealei váltja fel) és Japán. Az északi példányok vándorolnak, a Japánban élők viszont nem. Színezetben azonos a peregrinusszal, de fiókái sötétebbek, mint az anatum fiókái.
  • Falco peregrinus macropus – először 1837-ben Swainson írta le. Ausztrália mindegyik részén megtalálható, kivéve a délnyugati részt. Nem vándorol. Igen hasonlít a brookeira, de valamivel kisebb annál, és a fültájéka teljesen fekete. Testéhez képest, lábai nagyok.[24]
  • Falco peregrinus madens – először 1963-ban Ripley és Watson írták le. A többi alfajtól abban különbözik, hogy a két nemnek, két különféle színezete van. A hím fejének teteje, nyakának hátsó része, fülei és háta rozsdás árnyalatú, míg hasi része rózsaszínes-barnás; a tojó viszont egész testén sötétebb barna, főleg a fejtetőn és a nyakon.[24] Ha a sivatagi sólyom valóban önálló fajt alkot, akkor az a Zöld-foki Köztársaság-i madarat magába foglalja. Nem vándorol.[24] Mivel manapság, már csak 6–8 költőpár létezik belőle,[2] végveszélyben levő ragadozó madárnak számít.
  • Falco peregrinus minor – először 1850-ben Bonaparte írta le. Korábban, sokszor perconfususnak nevezték.[28] A Szaharától délre eső részeken ritkán és szaggatott területtel fordul elő, viszont Dél-Afrikában szélesebb körben van elterjedve. Legészakibb elterjedési területe a marokkói Atlanti-óceán partja.
  • Falco peregrinus pealei – először 1873-ban Ridgway írta le, és a rudolfit is ide helyezte.[31] Fő elterjedési területe az Észak-Amerika-i kontinens északnyugati partvidékei, a Washington állami Puget Soundtól (öböl) kezdve, a kanadai Brit Columbián keresztül Alaszkáig, az Aleut-szigetekig, valamint Oroszország keleti partjáig.[31] Feltételezhető, hogy Kamcsatkán és a Kuril-szigeteken is vannak állományai. Nem vándorol. A legnagyobb alfajok közé tartozik, és olyan, mint egy nagytestű, sötétebb tundrius, vagy mint egy nagy, erősen mintázott anatum. Csőre nagyon széles.[32] Néha a fiataloknak világos fejtetőjük van. A hím 700–1000, a tojó 1000–1500 grammos.[21]
  • Falco peregrinus pelegrinoides - először 1829-ben Temminck írta le. Elterjedési területe Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szudán, Izrael és Szíria. Nagyon hasonlít a brookeira, de annál világosabb, és a nyaka vöröses. Hasi mintázata kevésbé feltűnő. Méretre kisebb, mint az alapfaj; a tojó körülbelül 610 gramm tömegű.[3]
  • Falco peregrinus peregrinus – először 1771-ben Tunstall írta le; ez az alapfaj. Eurázsia lombosövi és boreális zónája Írországtól a Csendes-óceán partvidékéig költ; elterjedésének déli határa a Földközi-tenger-i térség egészen Indonéziáig.[20] Európában kevésbé vándorló kedvű, azonban Skandináviában és Ázsiában a madarak télre délebbre vándorolnak. A hím 580–750, a tojó 925–1300 grammos.[3] Manapság a következőket is magába foglalja: brevirostris, germanicus, rhenanus és riphaeus.
  • Falco peregrinus submelanogenys – először 1912-ben Mathews írta le. Ausztrália délnyugati részén él, és nem vándorol.
  • Falco peregrinus tundrius – először 1968-ban C. M. White írta le. Korábban a leucogenys része volt. Észak-Amerika és Grönland tundra övezetein költ; télire Közép- és Dél-Amerikába vándorol.[32] A legtöbb amerikai vándorsólyom, amely eléri Európát, ehhez az alfajhoz tartozik, bár korábban anatum-oknak vélték őket. A legtöbbjüknek jól látszó fehér homloka és fültájéka van; a calidus-tól eltérően fejtetője és „bajusza” nagyon sötétek.[32] A fiatalok barnásabbak és kevésbe szürkések, mint a calidus'-ok, viszont az anatumoknál sárgásabbak. A hím 500–700, a tojó 800–1100 grammos.[21]

Magyarországon a törzsalakhoz (F. p. peregrinus) tartozó egyedek fészkelnek és a fészkelési időszak után kóborló, sokfelé felbukkanó példányok döntő többsége is ehhez az alfajhoz tartozik. Átvonulóban ritkán megjelenik az északi (F. p. calidus) alfaj néhány egyede. Ez utóbbi ezidáig nyolc alkalommal fordult elő hazánkban.

Sivatagi sólyom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sivatagi sólyom

Két alfajt, a Falco peregrinus pelegrinoidest és a Falco peregrinus babylonicust gyakran együtt külön fajnak, a sivatagi sólyomnak vagy berber sólyomnak (Falco pelegrinoides) tekintenek;[3] habár a Handbook of the Birds of the World című enciklopédia 1994-ben a vándorsólyomba helyezte őket.[2] Ezek a madarak a Kanári-szigetektől kezdve, Szahara szélein keresztül a Közel-Keletig, Közép-Ázsiáig és Mongóliáig fordulnak elő. A száraz területeket részesítik előnyben.

A sivatagi sólyomnak megvan a vöröses nyaka, de eltérő színezetű a vándorsólyomtól. Gloger-szabálya szerint a madarak színezete az éghajlatnak megfelelően alkalmazkodik.[37] Ennek a sólyomnak különleges röpte van, csak szárnyának külső részével verdes, mint ahogyan néha a sirályhojszák teszik. Bár a vándorsólyom is használja ezt a repülési módot, nem olyan gyakran és élénken, mint a sivatagi sólyom.[3] A vándorsólyomtól eltérően a sivatagi sólyom lapockái és csontos medencéje tompa, lábai pedig kisebbek.[38] A két sólyomnak az év különböző szakaszaiban van a kotlási időszaka,[3][19][39][40][41][42][43] azonban a határterületeken nem kizárt az alkalmi kereszteződés a két alfaj között.[44] A két csoport között 0,6–0,7 százalékos genetikai távolság van, amit „peregrinoid komplexumnak” nevezünk.[39]

Néha a Falco peregrinus madens alfajt is a sivatagi sólyom alfajaként sorolják be.[24]

Hibrid[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fogságban a vándorsólymot a kis sólyommal (Falco columbarius) lehet keresztezni; ennek a hibridnek az angol neve: perlin. A hibrid nagyobb és gyorsabb, mint a kis sólyom, azonban lassúbb, mint a vándorsólyom, és nem is repül olyan távolra, tehát kisebb az esély, hogy gazdája elveszítse. A hibrid madár apja általában vándorsólyom, míg az anyja kis sólyom.

A fenti példán kívül, fogságban a vándorsólymot egyéb sólyomfélékkel is keresztezik, például a Feldegg-sólyommal (Falco biarmicus). Ezt a hibridet nagyon kedvelik a solymászok, mivel ügyes vadász, mint a vándorsólyom, de szívós, mint a Feldegg-sólyom. Egy másik hibrid az északi sólyommal (Falco rusticolus) való kereszteződéskor jön létre; ezeket a hibrideket főleg változatos színezetük miatt tenyésztik. Mint ahogy eddig is látható, a vándorsólyom a Hierofalco-fajokkal áll nagyon közeli rokonságban, úgyhogy a tudósok szerint a két csoport a pliocén végén, körülbelül 2,5–2 millió évvel ezelőtt válhatott szét.[45]

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vándorsólyom körvonalak repülés közben: jobbra rendes repüléskor, míg balra zuhanórepülés kezdetekor

E ragadozó hossza 34–58 centiméter, szárnyfesztávolsága 74–120 centiméter,[2][46] testtömege a hímnél 424–750 gramm, míg a tojónál 910–1500 gramm; a tojó körülbelül 30 százalékkal nagyobb, mint a hím.[47] Az alfajok mérete között is van különbség, lásd fent. Az átlag vándorsólyomnak a csukló és az első kormánytoll közötti hossza 26,5–39 centiméter, farka 13–19 centiméter, a sípcsont és a szárkapocscsont közti hossz 4,5–5,6 centiméter.[48]

A két nem hasonló színezetű. A kifejlett példányok tollazata a hátoldalon sötét palaszürke,[46] a hasoldalon hófehér alapon sorokba rendeződött fekete, csepp alapú pettyekkel.[24][49] Faji jellegzetessége a fekete sapka és a széles, fekete, jól körülrajzolt barkó, pofája két oldalán. A felsőtesten sötétbarna alapszínű fiatal egyedeken is jól látható ez, csak a színe barna. A fiatalok hasi tollazatának alapszíne halvány sárgásbarna, hosszúkás sötétbarna szárfoltozással. Csőre és lábai sárgák, a csőr vége és a karmok feketék.[50] A felső csőr vége hajlott, kampós, amellyel könnyen át tudja törni áldozata nyakánál a gerincet.[2][3][4] A fiatalok csőre világoskékes, szemük körül gyűrűs rajzolat látható.[2]

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kifejlett Falco peregrinus anatum zsákmánnyal, Kanadában

Ez a sólyomfaj a nyílt, szabad területeket, például a pusztákat, sztyeppéket, mocsarakat, félsivatagokat, tengerpartokat és egyre gyakrabban a nagyvárosokat kedveli.[24] Azokon a helyeken, ahol a tél nem kemény, a vándorsólymok, főleg a hímek, nem vándorolnak el a költőterületekről. Csak azok az állományok vándorolnak hosszú távokon, amelyek az arktiszi tundrán költenek.[51]

A sólyom feje közelről; jól látszanak az orrlyukban a csontos képződmények

A vándorsólyom a Föld leggyorsabb állata.[5] Támadását általában nagyon magasról indítja. Összezárt szárnyakkal, meredek szögben, zuhanórepülésben támad, amelyet rövid, erőteljes szárnycsapásokkal gyorsít fel. Ilyenkor – mérések tanúsága szerint – akár a 320 km/órát is elérheti a zuhanó madár sebessége. Zuhanórepülésben közben a madár tüdejébe betóduló levegő tönkretenné szerveit, emiatt a orrlyukait speciális csontos képződmények fedik, amelyek meggátolják, hogy a levegő egyenesen hatoljon a tüdőbe, ehelyett csavarszerűen áramlik be a sólyom tüdejébe.[52] A vándorsólyom szemét egy harmadik szemhéj védi, amely könnyek által tisztítja is ezt az érzékszervet. Egy kutatás szerint, amely a „tökéletes vándorsólymot” akarta megtalálni, a tudósok kiszámították, hogy tökéletes körülmények között és a madár tökéletes testfelépítése esetén, alacsony zuhanórepülés közben a „tökéletes vándorsólyom” képes lenne 400 km/óra sebességre, míg magas zuhanórepüléskor akár a 625 km/óra sebességet is elérhetné. Persze, ez csak feltételezés.[53] 2005-ben Ken Franklin feljegyzett egy vándorsólymot, amely a rekordnak számító 389 km/óra sebességgel zuhant.[54] A madár egyik zuhanása a következő videós linken látható: [1]

A madár a szabad természetben 15,5–20 évet is élhet.[3] Első évben a fiatalok 59–70 százaléka pusztul el. A felnőttek 25–32 százaléka pusztul el évente.[3] Az ember által okozott pusztítás mellett, amely általában az ember által készített tárgyakkal való ütközés során következik be, a vándorsólymot egyéb ragadozó madarak is pusztítják, például a nagyobb testű vágómadárfélék és bagolyfélék vadásznak rá.[55]

A vándorsólyomnak kívül és belül számos élősködője és betegsége van. A következő betegségek hordozója: baromfihimlő (Avipoxvirus), baromfipestis (Newcastle-betegség), Falconid herpesvirus 1 (és valószínű egyéb Herpesviridae vírusok is), valamint gombás fertőzések és bakteriális fertőzések is. Az előbbiek mellett ott van a Plasmodium relictum, amely általában a vándorsólymok körében nem okoz maláriát; Strigeidae (valódi mételyekTrematoda), Serratospiculum amaculata (fonálférgekNematoda) és galandférgek (Cestoda). A külső élősködők közül megemlíthetők a rágótetvek (Mallophaga),[56] Ceratophyllus garei (bolhákSiphonaptera) és kullancslegyek (Hippoboscidae) (Icosta nigra, Ornithoctona erythrocephala).[57]

Ez a ragadozó madár erős, sikoltozó hangokat ad ki. Általában akkor ad ki hangokat, ha párjához vagy a fészkéhez közeledik. Hat-hét sikoltozó kiáltás után kisebb-nagyobb szünetet tart.

Táplálkozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

John James Audubon rajza két táplálkozó vándorsólyomról
Fiatal példány táplálkozás közben, egy hajó fedélzetén

Vadászterületének nagysága rendszerint 40–200 négyzetkilométer. A vándorsólyom szinte kizárólag repülő madarakra vadászik.[50] A veréb nagyságútól a gém méretűig több száz madárfaj szerepel az „étlapján” világszerte (az 1500–2000 madárfaj, amelyre vadászik, a ma élő madárfajok körülbelüli egyötödét teszi ki). Emellett nagyobb, repülő rovarokat, hüllőket,[50] denevéreket,[58] egyes helyeken rágcsálókat (egerek, pockok, mókusok) és cickányokat is zsákmányol. Észak-Amerikában, a 3 grammos kolibritől kezdve a 3–5 kilogrammos kanadai daruig mindenféle madarat megfog, még a nála kisebb sólyomféléket is, például a tarka vércsét.[59] A városokban, zsákmányának 80 százalékát a parlagi galambok (a házigalamb elvadult alakja) alkotják. Egyéb városi zsákmányok között megemlíthetők az aranyküllő, a Turdus-fajok, a seregélyfélék és a különböző varjúfélék.[58] A partmenti állományok, mint amilyen a pealei, főleg tengeri madarakkal táplálkoznak.[49] A brazíliai Cubatão város környékén telelő tundrius példányok skarlátbatlákat is vadásznak.[60]

Magyarországon leggyakoribb zsákmánya a házigalamb és a seregély, de a táplálékmaradványok és az eddigi megfigyelések alapján a meggyvágó, a kék cinege, a fekete rigó, a verébfajok is kedvelt prédái. Vizes élőhelyeken főleg dankasirályt, csörgő récét és pajzsos cankót ejt el. Képes elfogni a kiválóan repülő sarlósfecskét is.

A vándorsólyom általában hajnalban és alkonyatkor indul vadászni, vándorlás közben azonban az éjjeli vadászatot kedveli. Az éjszakai áldozatok között megtalálható a feketenyakú vöcsök és a fürj.[58] Az áldozatot kisebb sebességnél egyből megragadja. Nagyobb sebesség esetén hátrafeszített, borotvaéles hátsó karmával „hasítja” végig a zsákmány hátát,[49] általában eltörve annak gerincét.[4][61] Emellett más módszerekkel is szokott vadászni. Ilyenkor a sík, vizes területek felett alacsonyan és gyorsan repülve pásztázza a vízpartot és a sekély részeket, parti madarak után kutatva. A felriadó csapatból gyakran sikeresen zsákmányol. Sokszor vadászik párban is. Téli időszakban az összeszokott párok együtt indulnak vadászni. Általában a hím magasabban kíséri a tojót, és ő támad először a felriasztott prédára.[61] Ha az első támadás nem sikerül, akkor felváltva támadják a kiszemelt zsákmányt. Bármilyen jó vadász is azonban a vándorsólyom, csupán minden ötödik–tizedik támadása eredményes. Ha a zsákmány túl nehéz, akkor a vándorsólyom elejti táplálékát és egy részét a földön fogyasztja el. Táplálkozás előtt mindig kitépi az áldozat tollait.[52]

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vándorsólymok az udvarlási szertartás alatt
Felnőtt fiókával Franciaországban

Az ivarérettséget életének első éve végén éri el, de az egészséges állományokban az ivarérett példány csak a második vagy harmadik életévében költ először. A vándorsólyom tartós, gyakran élethosszig tartó párkapcsolatban él, és mindig ugyanarra a költőhelyre tér vissza. Az udvarlási szertartás a levegőben játszódik le; ilyenkor a két madár változatos légi mutatványokat mutat be, többek között köröznek vagy zuhanórepüléseket végeznek.[46] A hím repülés közben zsákmányt ad át a tojónak. Hogy az átadás sikeres legyen, a tojó rövid ideig a hím alatt háton repül, míg karmai közül át nem veszi az áldozatot.

A költési időszak alatt egy költőpárnak akár egy négyzetkilométeres, vagy ennél is nagyobb terület kell; ilyenkor hevesen védelmezik a területet. A fészkek közti nagy távolság biztosítja, hogy a fiókáknak elegendő táplálék jusson. Ez a nagy terület akkor is megszerezhető, ha az adott helyen nagy az állománysűrűség.[62] Bár elsősorban sziklafalakon, magas épületeken költ, akár a földre (például homokdűnére) is lerakhatja tojásait. Korábban Nyugat- és Közép-Európában a nagytestű madarak, főleg varjúfélék, fészkeit vette „bérbe”.[50] Az épületek és a hidak a sziklafalakra emlékeztetnek, emiatt könnyűszerrel fészkel ott a vándorsólyom.[2][62] A költőterületen akár több fészkelésre alkalmas hely is lehet, például egy megfigyelt költőpár 16 év alatt hét különböző fészkelő helyet használt. A „fészek” legfeljebb egy mélyedésből áll, a madár semmit sem ad hozzá.[46] A fészek majdnem mindig a szikla vagy épület déli oldalán helyezkedik el.[49] Ha a fészek magasan van, akkor a hollóktól, gémektől, sirályoktól, sőt egyéb vándorsólymoktól is védelmezni kell, míg ha a talaj szintjén van, akkor a szülők akár a rókát, rozsomákot, macskaféléket, medvét és farkast is megtámadhatják.[62] A fiókát és a szülőmadarakat (az utóbbiakat ritkábban) főleg a nagytestű sasok, baglyok és a vándorsólyommal rokon Hierofalco-fajok vadásszák. A fészket védelmező szülők képesek olyan nagy ragadozó madarakat is megölni, mint a szirti sas (Aquila chrysaetos) és a fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus); de rendes körülmények között, a vándorsólyom mindkét nagyobb madarat kerüli, mivel azok étlapján szerepel.[62]

A költési időszak élőhelytől függően változó. Az északi félgömbön általában februármárcius között van, míg a déli félgömbön júliusaugusztus között folyik le. Az ausztráliai macropus, novemberben is költhet. Az Egyenlítőhöz közeli példányok akármikor költhetnek június és december között. Évente egyszer költ, de ha elveszíti fészekalját a költési időszak elején, akkor még egy rendet rak, bár az arktiszi egyedek esetében a rövid nyár miatt ez nem lehetséges. A tojó általában 3–4 tojást rak, de néha csak egy, de akár öt is lehet.[63] A tojások színe a fehértől a piszkossárgáig változhat, vörös vagy barna mintázattal.[63] A tojásokon 29–33 napig kotlanak. A kotlás nagyobb részét a tojó végzi,[49] a hím csak nappal ül a tojásokra, éjszaka mindig a tojóé ez a szerep. A tojás mérete 52 x 41 milliméter, súlya 48 gramm, melynek 8 százalékát a tojáshéj teszi ki. [2]

Kikelés után, a fiókákat krémes-fehér színű pihe borítja.[64] Lábaik testükhöz képest nagyon nagyok.[62] A fiókákat mindkét szülő eteti és gondozza.[52] Táplálékszerzéshez a szülőmadár 19–24 kilométer távolságra is elrepülhet.[65] A fiatal madarak 42–46 nap múlva repülnek ki, de ezután is még vagy két hónapig a szülők etetik őket.[66] A fészekaljból, a betegségek és ragadozók miatt, általában, csak 1–2 madár marad meg.[2][52][55]

A vándorsólyom és az ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Solymászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fogságban tartott példány
Vándorsólyom a Szent István-bazilikán

A solymászok a vándorsólymot már 3000 éve használják. Először a nomádok használták Közép-Ázsiában.[62] Sebes zuhanórepülése miatt igen kedvelt a solymászok között; főleg a tapasztalt solymászoknak ajánlott.[47] Ezt a madarat a repülőtereken is használják, hogy elriasszák a madarakat, amelyek odarepülnek, így elkerülve a repülőgépekkel való ütközéseket.[67] A második világháború idején vándorsólymokkal fogták el az üzeneteket hordozó postagalambokat.[68]

A vándorsólymokat sikeresen lehet fogságban szaporítani, mind solymászati, mind visszatelepítési célokból.[69] Az Amerikai Egyesült Államokban 2004-ig az US Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló) törvény értelmében az összes fogságban tartott vándorsólyom csak fogságban tartott szülőktől származhatott, de hogy a beltenyészetet elkerüljék, időnként Kanadából hoztak újonnan befogott példányokat. Szintén az USA-ban, 1999-től a vándorsólymot levették a veszélyeztetett fajok listájáról. A vadonba való sikeres visszatelepítést a solymászoknak és a The Peregrine Fundnak (Nemzetközi ragadozómadár védelem szervezete) is köszönhető. Az ő szaktudásuk, számos életképes sólymot készített fel a vadonban való élethez. A sikeres visszatelepítésnek köszönhetően 2004-től 30 éves tiltás után, újból szabad évente néhány vadonban élő madarat befogni. Mivel a törvénytelen gyűjtögetők, engedély nélkül is rájárnak a fészkekre,[70] a költőterületek hollétét titokban tartják.[71]

Veszélyeztető tényezők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Zavarás – A fészkelőhelyek háborgatása a növekvő turizmus miatt egyre gyakoribb. A zavarás legtöbbször nem szándékos, de az ismert, tradicionális helyeket madármegfigyelés céljából is felkeresik. Ez is elegendő lehet ahhoz, hogy a sólyom magára hagyja a tojásokat, illetve a fiókákat. Ha a zavarás hosszabb ideig tart és a madár nem mer visszatérni a fészekhez, akkor ez a fészekalj pusztulásával járhat – kihűlhetnek, túlmelegedhetnek, elázhatnak a tojások, hőgutát kaphatnak, megfázhatnak a frissen kikelt fiókák. Legtöbbször az óvatlan kirándulók, illetve az erdészeti munkák zavarják meg a költést.

Rossz minőségű fészkelőhelyek – A vándorsólyom a sólyomfélékhez tartozó többi fajhoz hasonlóan nem épít fészket. Rendszerint természetes vagy mesterséges sziklaüregekben, emberi építmények zugaiban rakja le tojásait. A rosszul megválasztott költőüregekben gyakori a tojások vagy a fiókák pusztulása, de előfordul az bányászati tevékenység miatt, időjárásra visszavezethető okok (például csapadékvíz lefolyása az üregbe stb.) miatt is.

Áramütés – Ma a ragadozó madarakat fenyegető egyik legnagyobb veszélyforrás a középfeszültségű hálózatok oszlopain elszenvedett végzetes áramütés, amely a vándorsólymot is fenyegeti. Az áramszolgáltatók, a nemzeti parkok és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a legveszélyesebb oszlopok felmérésével és szigetelésével próbálják kiküszöbölni az elhullásokat.

Vegyi anyagok – A vándorsólyom az 1960-as években egy növényvédő szer, a diklór-difenil-triklór-etán – vagy közismertebb nevén a DDT – miatt pusztult ki Magyarországról (és az északi félteke sok részéről).[72][66] A DDT a táplálékláncon keresztül bejutott a sólymokba és felhalmozódott szervezetükben, ahol a hormonháztartásra fejtette ki hatását. Ennek eredményeképpen megváltozott a sólymok viselkedése, elmaradt a párzás, illetve sikeres párzás esetén a képződő tojásokba nem épült be a kalcium – az így lágyhéjúvá vált tojások pedig összetörtek a kotló madár alatt.[61][73] A DDT-t 1968-ban betiltották hazánkban, majd később a világ más részein is. A vándorsólyom állományai lassan helyreállnak, azonban a veszély nem múlt el.

Fészkek kifosztása – Korábban a költések sikerét a fészekaljak solymászati célra történő kifosztása jelentősen veszélyeztette. A természetvédelmi jogszabályok és érdekérvényesítés szigorodása, valamint a fogságban tartott madarak eredményes tenyésztése miatt ma már ez nem jellemző.

Lelövések – Egyes vadászok ragadozó madarakkal szembeni hagyományos ellenérzései miatt ritkán, de még ma is előfordulnak illegális lelövések. Ez ellen a vadászati és természetvédelmi szervezetek közösen küzdenek.

Védelmi intézkedések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fogságban tartott Falco peregrinus pealei

A vándorsólyom Magyarországon fokozottan védett, emellett védett a Washingtoni egyezmény (CITES) által is. Emiatt exportja és importja is engedélyköteles. Mivel a solymászok legkedveltebb vadászmadara, a bemutatókon, vadászatokon való részvétel során be kell tartani az előírásokat.

Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban és Lengyelországban a hatóságok fogságban tenyésztett vándorsólymokkal próbálják növelni a vadonban levő állományokat.[74] A fogságban nevelt fiókákat, felnőtt vándorsólyom alakú bábukkal etetik, hogy a fiókák ne az embert társítsák az eledel megszerzéssel.[51] Amikor eljött a kirepülés ideje, a költődobozokat felnyitják, hogy a fiatal madár először kipróbálhassa a szárnyait. Miután a fiatal sólyom megerősödik, egyre ritkábban táplálják, hogy vadászösztöne felerősődjön.[75] Mielőtt szabadon engednek egy fogságban nevelt vándorsólymot, a szabadon engedés helyén, néhány napig ketrecben tartják az állatot, hogy megszokja az új környezetet.[75]

Világszerte a visszatelepítési programok sikerrel járnak.[74] A DDT betiltása lehetőséget ad a szabadon eresztett madaraknak, hogy egészséges tojásokat rakjanak.[51] 1999. augusztus 25-én az USA-ban levették a vándorsólymot a veszélyeztetett madarak listájáról.[51][76]

A fogságban tenyésztett madarak szabadon engedésének a rossz oldala az, hogy fogságban a különböző alfajok keverednek, és visszaeresztéskor a „hibridek” a helybéli alfaj tisztaságát ronthatják.[77]

Jelenlegi helyzetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világ legtöbb részén a vándorsólyom-állományok újra elérik a korábbi méretüket. Az Egyesült Királyságban az állomány újból akkora, mint az 1960-as évek előtt. Ehhez a sikerhez a Királyi Madárvédelmi Társaság (Royal Society for the Protection of Birds vagy rövidítve RSPB) is hozzájárult. Szerintük a szigetországban jelenleg 1402 költőpár él.[78][79] A vándorsólymok újból uralmuk alá vették a hegyvidékeket, a tengerpartokat és a városokat is, ahol a városi galambok bőséges táplálékforrást biztosítanak számukra.[80] Világszerte a városok épületei, hídjai, tornyai megfelelő költőhelyeket biztosítanak e ragadozó madárnak.[81] Sok helyen a lakosság örvend, hogy ilyen szomszédja lehet. Sokszor újságokban és híradókban is beszámolnak az ottlétükről.[82][83]

Vándorsólymok a kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az idahói emlékérme

Jellegzetes vadászmódszere miatt a vándorsólymot számos kultúrában az agresszivitás és az ügyesség jelképének tekintették. A Mississippi mentén élő indiánok (800–1500 között) a vándorsólymot és egyéb ragadozó madarakat az „égi erő” megtestesítőjének vélték. A törzsfőnököket és az egyéb kiemelkedő embertársaikat olyan ruházatban temették el, amelyek e ragadozó madarakat utánozták.[84] A késő középkorban a vándorsólymok és az egyéb sólyomfélék a nemesség jelképei voltak. Vándorsólymot a hercegek, míg északi sólymot csakis a királyok tarthattak. Ily módon a madár is jelezte, hogy tulajdonosa hol áll társadalmi ranglétrán. Az ófrancia nyelvből származó „gentil” szó „nemes madarat” jelent; ezt általában a vándorsólyomra mondták.[85]

A vándorsólyom Angola és az Egyesült Arab Emírségek nemzeti madara. 1927-től az ohiói Bowling Green városban levő Bowling Green State University hivatalos kabalafigurája. 2007-ben Idahóban vándorsólymot ábrázoló 50 centes emlékérmét adtak ki.[86]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Peregrine Falcon című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vándorsólyom 1973-as német postabélyegen
  1. BirdLife International: 'Falco peregrinus'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2012.1. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2012. július 5.)
  2. ^ a b c d e f g h i j White, C.M. & <Please add first missing authors to populate metadata.> (1994), "Family Falconidae", in del Hoyo, J., Elliot, A. and Sargatal, J., Handbook of Birds of the World: New World Vultures to Guinea fowl, vol. 2, Barcelona: Lynx Edicions, pp. 216–275, plates 24–28, ISBN 84-87334-15-6
  3. ^ a b c d e f g h i j k l m Snow, D.W. & <Please add first missing authors to populate metadata.> (1998), The Complete Birds of the Western Palaearctic on CD-ROM, Oxford University Press, ISBN 0-19-268579-1
  4. ^ a b c d U.S. Fish and Wildlife Service (1999), All about the Peregrine falcon, <http://www.fws.gov/endangered/recovery/peregrine/QandA.html#fast>. Retrieved on 13 August 2007
  5. ^ a b Wildlife Finder – Peregrine Falcon. BBC. (Hozzáférés: 2010. március 18.)
  6. The world's fastest animal takes New York. Smithsonian. (Hozzáférés: 2010. november 8.)
  7. Ferguson-Lees, J. & Christie, D.A. (2001), Raptors of the World, London: Christopher Helm, ISBN 0-7136-8026-1
  8. Heinzel, H.; Fitter, R.S.R. & Parslow, J. (1995), Birds of Britain and Europe (5 ed.), London: HarperCollins, ISBN 0-00-219894-0
  9. Friedmann, H. (1950), "The birds of North and Middle America", U.S. National Museum Bulletin 50 (11): 1–793
  10. Cade, T.J. & <Please add first missing authors to populate metadata.> (1996), "Peregrine Falcons in Urban North America", in Bird, D.M., D.E. Varland & J.J. Negro, Raptors in Human Landscapes, London: Academic Press, pp. 3–13, ISBN 0-12-100130-X
  11. Cade, T.J. & <Please add first missing authors to populate metadata.> (1988), Peregrine Falcon Populations – Their management and recovery, The Peregrine Fund, Boise, Idaho, ISBN 0-9619839-0-6
  12. ^ a b c d Csodálatos állatvilág. Budapest: Mester K. ISBN 963-86092-0-6 (2000. szeptember 1.) 
  13. MTI (2012. 02). „Saslétszám:nincs változás”. Metropol, 23. o. Hozzáférés ideje: 2012. február 9.  
  14. Sablon:La icon Tunstall, Marmaduke (1771), Ornithologia Britannica: seu Avium omnium Britannicarum tam terrrestrium, quam aquaticarum catalogus, sermone Latino, Anglico et Gallico redditus: cui subjuctur appendix avec alennigenas, in Angliam raro advenientes, complectens, London, J. Dixwell
  15. Merriam-Webster, Inc (1991), The Merriam-Webster new book of word histories, Merriam-Webster, p. 365, ISBN 0-87779-603-3, <http://books.google.com/?id=IrcZEZ1bOJsC&pg=PA365&dq=peregrinus+meaning+falcon#v=onepage&q=peregrinus%20meaning%20falcon&f=false>
  16. Contra Helbig et al. (1994), Wink et al. (1998). The supposed basal (biology)|basal position of the hierofalcons was due to them having a cytochrome b|cytochrome b numt: see Wink & Sauer-Gürth (2000)
  17. Helbig et al. (1994), Wink et al. (1998)
  18. Seibold, I.; Helbig, A. J.; Wink, M. (1993.). „Molecular systematics of falcons (family Falconidae)”. Naturwissenschaften 80 (2), 87–90. o. DOI:10.1007/BF01140425.  
  19. ^ a b Vaurie (1961)
  20. ^ a b c d American Ornithologists' Union (1910):p.164
  21. ^ a b c White, Clayton M.; Clum, Nancy J.; Cade, Tom J.; Hunt, W. Grainger: Peregrine Falcon (Falco peregrinus). The Birds of North America Online (A. Poole, Ed.). Cornell Lab of Ornithology, 2002. (Hozzáférés: 2011. május 13.)
  22. ^ a b c Pande, Satish; Yosef, Reuven & Mahabal, Anil (2009), "Distribution of the Peregrine Falcon (Falco peregrinus babylonicus, F. p. calidus and F. p. peregrinator) in India with some notes on the nesting habits of the Shaheen Falcon", in Sielicki, Janusz, Peregrine Falcon populations – Status and Perspectives in the 21st Century, European Peregrine Falcon Working Group and Society for the Protection of Wild animals "Falcon", Poland and Turl Publishing & Poznan University of Life Sciences Press, Warsaw-Poznan, p. 800, ISBN 978-83-920969-6-2
  23. Charles V, Holy Roman Emperor levied a Renting|rent of these birds on the Knights Hospitaller when he donated the Island of Malta to them. Source of the name for Dashiell Hammett's The Maltese Falcon (novel)|novel.
  24. ^ a b c d e f g h i j Ferguson-Lees, J. and Christie, D. (2001), Raptors of the World, Houghton Mifflin Field Guides, ISBN 0-618-12762-3
  25. Rasmussen, Pamela C.; Anderton, J.C. (2005), Birds of South Asia. The Ripley Guide. Volume 2, Smithsonian Institution and Lynx Edicions, p. 116
  26. Also called "Kleinschmidt's Falcon", but this might equally refer to F. p. kleinschmidti which is a junior synonym of japonensis,
  27. ^ a b Ellis, David H.; Garat, Cesar P. (1983), "The Pallid Falcon Falco kreyenborgi is a colour phase of the Austral Peregrine Falcon (Falco peregrinus cassini)", Auk 100 (2): 269–71, <http://elibrary.unm.edu/sora/Auk/v100n02/p0269-p0271.pdf>. Retrieved on 24 May 2008
  28. Vaurie, 1961
  29. Mayr (1941)
  30. Peters, J. L.; Mayr, E. & Cottrell, W. (1979):p.423
  31. ^ a b American Ornithologists' Union (1910):p.165
  32. ^ a b c Proctor, N. & Lynch, P. (1993):p.13
  33. The shaheen (شاهین) of Arabic and Persian writers are usually Barbary Falcons; those in Indian (शाहीन) and Pakistani (شاہین) sources normally refer to peregrinator.
  34. Gehan de Silva Wijeratne (2007), "Species description", A Photographic Guide to Birds of Sri Lanka, New Holland Publishers (UK) Ltd, p. 37 and/or 144, ISBN 978-1-85974-511-3
  35. Döttlinger,Hermann; Hoffmann,Thilo W (1999.). „Status of the Black Shaheen or Indian Peregrine Falcon Falco peregrinus peregrinator in Sri Lanka”. J. Bombay Nat. Hist. Soc. 96 (2), 239–43. o.  
  36. Döttlinger & Nicholls (2005)
  37. Döttlinger, 2002
  38. Vaurie, (1961)
  39. ^ a b Wink et al. (2000)
  40. Helbig et al. (1994)
  41. Wink et al. (1998)
  42. Wink & Sauer-Gürth (2000)
  43. Wink et al. (2004)
  44. Blondel (1999)
  45. Helbig et al. (1994), Wink et al. (1998), Griffiths (1999), Wink & Sauer-Gürth (2000), Groombridge et al. (2002), Griffiths et al. (2004), Nittinger et al. (2005)
  46. ^ a b c d Dewey, T.; Potter, M. (2002), Animal Diversity Web: Falco peregrinus, University of Michigan Museum of Zoology, <http://animaldiversity.ummz.umich.edu/site/accounts/information/Falco_peregrinus.html>. Retrieved on 21 May 2008
  47. ^ a b Scholz, F. (1993), Birds of Prey, Stackpole Books, ISBN 0-8117-0242-1
  48. Raptors of the World by Ferguson-Lees, Christie, Franklin, Mead & Burton. Houghton Mifflin (2001), ISBN 0-618-12762-3
  49. ^ a b c d e Terres, J.K. (1991), The Audubon Society Encyclopedia of North American Birds, Wings Books, New York, ISBN 0-517-03288-0
  50. ^ a b c d Beckstead, D. (2001)
  51. ^ a b c d U.S. Fish and Wildlife Service: Peregrine Falcon, 1995. (Hozzáférés: 2008. május 22.)
  52. ^ a b c d Wisconsin Department of Natural Resources
  53. Tucker (1998)
  54. Harpole, Tom: Falling with the Falcon. Smithsonian Air & Space magazine, 2005. március 1. (Hozzáférés: 2008. szeptember 4.)
  55. ^ a b Michigan Department of Natural Resources (2007)
  56. Colpocephalum falconii which was described from specimens found on the Peregrine Falcon, Colpocephalum subzerafae, Colpocephalum zerafae and Nosopon lucidum (all Menoponidae), Degeeriella rufa (Philopteridae), Laemobothrion tinnunculi (Laemobothriidae). All are known from other Falco species too.(Dewey & Potter 2002, Dagleish 2003)
  57. Raidal et al. (1999), Raidal & Jaensch (2000), Dewey & Potter (2002), Dalgleish (2003)
  58. ^ a b c Drewitt, E.J.A.; Dixon, N. (2008. February). „Diet and prey selection of urban-dwelling Peregrine Falcons in southwest England”. British Birds 101, 58–67. o.  
  59. C.Michael Hogan, ed. 2010. American Kestrel. Encyclopedia of Earth, U.S. National Council for Science and the Environment, Ed-in-chief C.Cleveland
  60. Olmos, F.; Silva e Silva, R. (2003), Guará: Ambiente , Fauna e Flora dos Manguezais de Santos-Cubatão, Brasil, São Paulo: Empresa das Artes, p. 111, ISBN 85-89138-06-2
  61. ^ a b c Ehrlich, P.; Dobkin, D.; Wheye, D.. Birds in Jeopardy: The Imperiled and Extinct Birds of the United States. Stanford University Press (1992). ISBN 0-8047-1981-0 
  62. ^ a b c d e f Blood, D. and Banasch, U. (2001), Hinterland Who's Who Bird Fact Sheets: Peregrine Falcon, <http://www.hww.ca/hww2.asp?id=60>. Retrieved on 2008-05-22
  63. ^ a b Peterson, R. T (1976):p. 171.
  64. Falcon Facts. Raptorresource.org. (Hozzáférés: 2011. augusztus 31.)
  65. Towry (1987)
  66. ^ a b Snow (1994)
  67. Kuzir, S. and Muzini, J. (1999), "Birds and air traffic safety on Zagreb airport (Croatia)", The Environmentalist 18 (4): 231–237, DOI 10.1023/A:1006541304592
  68. Enderson, James, Katona, Robert (illustrator). Peregrine Falcon: Stories of the Blue Meanie. University of Texas Press (2005). ISBN 0-292-70624-3 
  69. Santa Cruz Predatory Bird Research Group: SCPBRG: Captive Breeding Program. University of California, Santa Cruz, 2011. (Hozzáférés: 2011. augusztus 30.)
  70. Falco peregrinus. Scientific-web.com. (Hozzáférés: 2011. augusztus 31.)
  71. American Birding Association (2005), Code of Birding Ethics, American Birding Association, <http://www.aba.org/about/ethics.html>. Retrieved on 26 May 2008
  72. T. J. Cade, J. H. Enderson, C. G. Thelander & C. M. White (Eds): Peregrine Falcon Populations – Their management and recovery. The Peregrine Fund, Boise, Idaho, 1988. ISBN 0-9619839-0-6.
  73. Brown (1976)
  74. ^ a b Cassidy, J. and Reader's Digest Editors. „Book of North American Birds”, 'Reader's Digest (via Google Books), 34. oldal (Hozzáférés ideje: 2008. május 26.) 
  75. ^ a b Aitken, G. (2004), A New Approach to Conservation, Ashgate Publishing, p. 126, ISBN 0-7546-3283-0, <http://books.google.com/?id=IAu-MzZbAPMC&dq>. Retrieved on 2008-05-26
  76. Henny, Charles; Nelson, Morlan W. (1981), "Decline and Present Status of Breeding Peregrine Falcons in Oregon", The Murrelet (Society for Northwestern Vertebrate Biology) 62 (2): 43–53, DOI 10.2307/3534174
  77. Cade, T.J., Burnham W. 2003 The Return of the Peregrine:a North American sage of tenacity and teamwork. The Peregrine Fund
  78. Rare peregrine falcons raise four chicks in Nottingham. Bbc.co.uk, 2011. május 11. (Hozzáférés: 2011. augusztus 30.)
  79. Peregrine. The Rspb, 2011. augusztus 22. (Hozzáférés: 2011. augusztus 30.)
  80. The Royal Society for the Protection of Birds (2003), Peregrine Falcon: Threats, <http://www.rspb.org.uk/wildlife/birdguide/name/p/peregrine/threats.asp>. Retrieved on 2008-05-26
  81. London | Falcon eggs hatch on tower block”, BBC News, 2005. június 3. (Hozzáférés ideje: 2011. augusztus 30.) 
  82. Navarro, Mireya. „Record Number of Peregrine Falcons in New York State”, The New York Times, 2009. február 12. (Hozzáférés ideje: 2009. február 13.) 
  83. Santa Cruz Predatory Bird Group WebCam”, Santa Cruz Predatory Bird Research Group, 2011. március 11. (Hozzáférés ideje: 2011. március 11.) 
  84. Krech (2009), pp. 92–95
  85. Evans (1990), pp. 79–86
  86. Shalaway, Scott. „Quarters Reflect High Interest in Nature”, The Charleston Gazette, 2007. szeptember 2. 

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2010. szeptember 4.)
  • Csodálatos állatvilág, Wild life fact file (magyar nyelven) ford.: Mester K.: (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  • Az MME Monitoring Központjának adatlapja
  • American Ornithologists' Union (1910): Check-list of North American Birds (Third Edition) American Ornithologists' Union.
  • Blondel, J. & Aronson, J. (1999): Biology and Wildlife of the Mediterranean Region: 136. Oxford University Press. ISBN 0-19-850035-1
  • Brodkorb, P. (1964): Catalogue of Fossil Birds: Part 2 (Anseriformes through Galliformes). Bulletin of the Florida State Museum 8(3): 195–335. PDF or JPEG fulltext
  • Couve, E. & Vidal, C. (2003): Aves de Patagonia, Tierra del Fuego y Península Antártcica. Editorial Fantástico Sur Birding Ltda. ISBN 956-8007-03-2
  • Dalgleish, R. C. (ed.) (2003): Birds and their associated Chewing Lice: Falconidae – Falcons, Caracaras. Version of 2003-08-30. Retrieved 2007-08-15.
  • Dewey, T. & Potter, M. (2002): Animal Diversity Web: Falco peregrinus. Retrieved 2007-08-12.
  • Döttlinger, H. (2002): The Black Shaheen Falcon. Books on Demand. ISBN 3-8311-3626-2
  • Döttlinger, H. & M. Nicholls (2005): Distribution and population trends of the 'black shaheen' Peregrine Falcon Falco peregrinus peregrinator and the eastern Peregrine Falcon F. p. calidus in Sri Lanka. Forktail 21: 133–138 PDF fulltext
  • Evans, Dafydd (1970) "The Nobility of Knight and Falcon" in Harper-Bill & Harvey (eds.) The Ideals and Practice of Medieval Knighthood, Volume III, The Boydell Press.
  • Griffiths, C. S. (1999): Phylogeny of the Falconidae inferred from molecular and morphological data. Auk (journal)|Auk 116(1): 116–130. PDF fulltext
  • Griffiths, C. S.; Barrowclough, G. F.; Groth, Jeff G. & Mertz, Lisa (2004): Phylogeny of the Falconidae (Aves): a comparison of the efficacy of morphological, mitochondrial, and nuclear data. Molecular Phylogenetics and Evolution 32(1): 101–109. doi:10.1016/j.ympev.2003.11.019 (HTML abstract)
  • Groombridge, J. J.; Jones, C. G.; Bayes, M. K.; van Zyl, A.J.; Carrillo, J.; Nichols, R. A. & Bruford, M. W. (2002): A molecular phylogeny of African kestrels with reference to divergence across the Indian Ocean. Molecular Phylogenetics and Evolution 25(2): 267–277. doi:10.1016/S1055-7903(02)00254-3 (HTML abstract)
  • Helbig, A.J.; Seibold, I.; Bednarek, W.; Brüning, H.; Gaucher, P.; Ristow, D.; Scharlau, W.; Schmidl, D. & Wink, M. (1994): Phylogenetic relationships among falcon species (genus Falco) according to DNA sequence variation of the cytochrome b gene. In: Meyburg, B.-U. & Chancellor, R.D. (eds.): Raptor conservation today: 593–599. PDF fulltext
  • Krech, Shepard (2009) Spirits of the Air: Birds & American Indians in the South. University of Georgia Press
  • Ernst Mayr|Mayr, E. (1941):Birds collected during the Whitney South Sea Expedition. 45, Notes on New Guinea birds. 8. American Museum novitates 1133. PDF fulltext
  • Michigan Department of Natural Resources (2007): Peregrine Falcon (Falco peregrinus). Retrieved 2007-08-12.
  • Mlíkovský, J. (2002): Cenozoic Birds of the World, Part 1: Europe. Ninox Press, Prague. Sablon:Listed Invalid ISBN PDF fulltext
  • Nittinger, F.; Haring, E.; Pinsker, W.; Wink, M. & Gamauf, A. (2005): Out of Africa? Phylogenetic relationships between Falco biarmicus and other hierofalcons (Aves Falconidae). Journal of Zoological Systematics and Evolutionary Research 43(4): 321–331. doi:10.1111/j.1439-0469.2005.00326.x PDF fulltext
  • Peters, J. L.; Mayr, E. & Cottrell, W. (1979): Check-list of Birds of the World. Museum of Comparative Zoology.
  • Roger Tory Peterson|Peterson, R. T (1976): A Field Guide to the Birds of Texas: And Adjacent States. Houghton Mifflin Field Guides. ISBN 0-395-92138-4
  • Proctor, N. & Lynch, P. (1993): Manual of Ornithology: Avian Structure & Function. Yale University Press. ISBN 0-300-07619-3
  • Raidal, S. & Jaensch, S. (2000): Central nervous disease and blindness in Nankeen kestrels (Falco cenchroides) due to a novel Leucocytozoon-like infection. Avian Patholog 29(1): 51–56. doi:10.1080/03079450094289 PDF fulltext
  • Raidal, S.; Jaensch, S. & Ende, J. (1999): Preliminary Report of a Parasitic Infection of the Brain and Eyes of a Peregrine Falcon Falco peregrinus and Nankeen Kestrels Falco cenchroides in Western Australia. Emu (journal)|Emu 99(4): 291–292. doi:10.1071/MU99034A
  • Sielicki, J. & Mizera, T. (2009): Peregrine Falcon populations – status and perspectives in the 21st century. Turul Publishing. ISBN 978-83-920969-6-2
  • State of Queensland Environmental Protection Agency (2007): Peregrine Falcon. Retrieved 2012-01-30.
  • Tchernov, E. (1968): Peregrine Falcon and Purple Gallinule of late Pleistocene Age in the Sudanese Aswan Reservoir Area. Auk (journal)|Auk 85(1): 133. PDF fulltext
  • Towry, R. K. (1987): Wildlife habitat requirements. Pages 73–210 in R. L. Hoover & D. L. Wills (editors) Managing Forested Lands for Wildlife. Colorado Division of Wildlife, Denver, Colorado, USA.
  • Tucker, V. A. (1998): Gliding flight: speed and acceleration of ideal falcons during diving and pull out. Journal of Experimental Biology 201(3): 403–414. PDF fulltext
  • Vaurie, C. (1961): Systematic notes on Palearctic birds. No. 44, Falconidae, the genus Falco. (Part 1, Falco peregrinus and Falco pelegrinoides). American Museum Novitates 2035: 1–19. fulltext
  • White, Clayton M., Nancy J. Clum, Tom J. Cade and W. Grainger Hunt (2002): Peregrine Falcon (Falco peregrinus), The Birds of North America Online (A. Poole, Ed.). Ithaca: Cornell Lab of Ornithology. [3] Retrieved 2011-05-13.
  • Wink, M. & Sauer-Gürth, H. (2000): Advances in the molecular systematics of African raptors. In: Chancellor, R.D. & Meyburg, B.-U. (eds): Raptors at Risk: 135–147. WWGBP/Hancock House, Berlin/Blaine. PDF fulltext
  • Wink, M.; Seibold, I.; Lotfikhah, F. & Bednarek, W. (1998): Molecular systematics of holarctic raptors (Order Falconiformes). In: Chancellor, R.D., Meyburg, B.-U. & Ferrero, J.J. (eds.): Holarctic Birds of Prey: 29–48. Adenex & WWGBP. PDF fulltext
  • Wink, M.; Döttlinger, H.; Nicholls, M. K. & Sauer-Gürth, H. (2000): Phylogenetic relationships between Black Shaheen (Falco peregrinus peregrinator), Red-naped Shaheen (F. pelegrinoides babylonicus) and Peregrines (F. peregrinus). In: Chancellor, R.D. & Meyburg, B.-U. (eds): Raptors at Risk: 853–857. WWGBP/Hancock House, Berlin/Blaine. PDF fulltext
  • Wink, M.; Sauer-Gürth, H.; Ellis, D. & Kenward, R. (2004): Phylogenetic relationships in the Hierofalco complex (Saker-, Gyr-, Lanner-, Laggar Falcon). In: Chancellor, R.D. & Meyburg, B.-U. (eds.): Raptors Worldwide: 499–504. WWGBP, Berlin. PDF fulltext
  • Wisconsin Department of Natural Resources (2003): Peregrine Falcon (Falco peregrinus). Version of 2003-01-07. Retrieved 2007-08-13.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vándorsólyom témájú médiaállományokat.
Wiktionary-logo-hu.png
Keress rá a vándorsólyom címszóra a Wikiszótárban!

Védelmező szervezetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Videók és egyéb média a vándorsólyomról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]