Sarló

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ősi sumer sarló
Sarlóval arató parasztok a 14. században
Arató nő sarlóval

A mai sarló mezőgazdasági kéziszerszám, amely egy íves fémpengéből és a hozzá kapcsolódó egyenes fanyélből áll. Az ősember egyik legelső szerszáma volt, és formája mindmáig alig változott. Több természethitben az élet és a halál jelképe; a termékenységi kultuszokban az isten sarlóval választotta el egymástól az eget és a földet. Alakja a fogyó hold alakját utánozza, szimbolikus jelentése az idő hatalma az ember felett. Rituális szerepe is nagyon fontos, így például a kelta druidák arany sarlóval vágták le a halhatatlanság növényét, a fagyöngyöt, aminek nedvét a megtermékenyítő férfimaggal azonosították. A magyar állami jelképekben, a címerekben is gyakran szerepel.[1] A mezőgazdaságban a szántóföldi növénytermesztés egyik hagyományos, a kasza, illetve a gépi aratás elterjedéséig a gabona betakarítására általánosan használt eszközeként tartják számon.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarló egyidős a termelő gazdálkodás kialakulásával, bár kezdetben több funkciója volt. Első ismert formája a horgas sarló, aminek görbe pengéje egyenes nyakkal kapcsolódott a nyélhez. Ezzel még egyaránt vágtak füvet, gazt, nádat, ágakat. A fogazott és sima élű változat a szerepek differenciálódásával gyorsan különvált.

  • A kőkorban az egy darabból hasított, lapos kősarlók mellett szétrepesztett ágak vagy szarvak hézagaiba rögzített apró kovakőszilánkokkal fűrészfogas sarlókat is készítettek.
  • A bronzkor sarlói is inkább simák voltak, de a fogazottak sem tűntek el.
  • A vaskorban a fogazott sarló vált dominánssá, és a sima részben az aratástól eltérő funkcióba húzódott vissza egészen addig, amíg a vasgyártás tökéletesedésével az egészen finom pengék ára is le nem csökkent.
  • A 17–18. században Ausztriában elkezdték a sarlók tömeggyártását – ide értve a sima élű, vékony pengéjű sarlókat is. Ezek a sima élű sarlók a 18. századtól, a nyugati országhatártól kelet felé terjedtek el hazánkban. Ezek a könnyű és jó élű sarlók az aratásban is versenyre keltek a fogazottakkal, és emiatt az ország nyugati felében már a kasza elterjedése előtt átvették a fogazottak szerepét.

A specializálódás döntő lépése az volt, amikor a kelta korban, a vaskor elején a sarló nyelét a penge ívének folytatása helyett derékszögben visszatörték: ez tehette lehetővé az addigi vágás helyett a fogas sarló fűrészelő hátrahúzását. Ezt az tette szükségessé, hogy a szemtermesztés minden korábbinál fejlettebb szintet ért el. Ekkor alakult ki az új, úgynevezett ívsarló, aminek legkorábbi példányai a Kárpát-medencében és az Alpokban, a kelta leletekből kerültek elő. Ezt a típust terjesztették el szerte a birodalomban a rómaiak.

A magyarok már jóval a Kárpát-medencébe érkezésük előtt ismerték a sarlót, méghozzá nemcsak a horgast, hanem a fejlettebb ívsarlót is. Valószínű, hogy az ívsarlót nevezték először sarlónak – nyelvünkben ez a szó török eredetű. A korábbi sarlóformák sem tűntek el, hanem a durvább növényzet (gaz, bozót, nád) vágóeszközeivé váltak (és közben tovább specializálódtak. Az ívsarló átvétele után alakult ki a horgas sarlóból a rövid kasza is, amit a mai hosszú kaszák elődjeként a fű vágására használtak.[2]

A feudális gazdálkodás alapvető arató eszközei szerte Európában az ívsarló fogazott változatai voltak. A fogazott sarló a kis jobbágygazdaságok tipikus arató szerszáma, amivel szinte minden szem gabonát meg tudtak menteni. Éppen ezért addig maradt domináns, amíg a hozamok növekedésével gazdaságosabbá nem váltak a termelékenyebb:

  • Nyugat-Európában a 14. században kezdte felváltani a sarlót a horgas sarlóból alakult speciális rövid nyelű aratókasza, a Sichte;
  • a 15. századtól használják hazánk központi gabonatermelő körzeteiben a sarló helyett az addig fű vágására használt kaszát. Bár kaszával jóval termelékenyebb lett az aratás, a sarló (a kisebb szemveszteség miatt) főleg az elmaradott, periférikus területeken szívósan tartotta magát. Szórványosan egészen addig fennmaradt, amíg a gépi aratás mindkét aratószerszámot feleslegessé nem tette.

Mivel használata az aratáshoz kapcsolódik, egyházi ünnep nevébe is belefoglalták a nevet. A Sarlós Boldogasszony mai keresztény ünnepe pogány eredetű, eredetileg a betakarítás, a nyári munkálatok napja volt.[3] Az Északi Korona csillagképet népiesen Sarlónak, Sarlós csillagnak, Sarló csillagnak is hívják.

Fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Két alapvető típusa:

  • a fogazott és
  • sima élű sarló.

Fogazott sarló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fogazott sarlót helyi kovácsműhelyekben vagy hámorokban készítették, így a hagyományos helyi formáját viszonylag szívósan őrizte. Tájilag elkülöníthető típusai:

  • a kelet-magyarországi sarló íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyformán nyitott;
  • a kelet-magyarországi egyféle variánsa az északkelet-magyarországi sarló, aminek felső pengevége görbültebb;
  • a dél-alföldi sarló pengéje alul, a nyaknál is görbült, ezért álla kiugrik.
  • a dél-alföldihez közel áll az ormánsági sarló, aminek felső szára nyitottabb, vége laposra metszett.
  • tájilag nem különíthető el az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült sarló, ami gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden részén felbukkant.

A fenti típusok egy szélesebb, európai típussor részei, és ennek megfelelően folyamatosan mennek át a Moldvában, Ukrajnában, Lengyelországban st. elterjedt típusokba. Az egyea alakok igen régen alakultak ki, így például a dél-baranyai (ormánsági) típus a kelta, illetve római kori sarlók csaknem tökéletes mása.

Sima élű sarló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sima élű sarló (kaszasarló) többnyire gyári produktum volt, a fogazottnál jóval kevesebb helyi jellegzetességgel. Íve egyöntetűen kerek; különbségek inkább csak méretében voltak.

Használata, karbantartása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az aratás három legegyszerűbb formája:

  • a lábon álló kalászból a mag tenyérrel kimorzsolása,
  • a kalászok kézzel történő letépése és
  • a nyűvés, azaz a gabonanövény termőföldből való gyökerestől-szárastól történő kihúzása volt.

A vágóeszközös aratás első nyomai a Közel-Keletről, az i. e. 6500 körüli időkből kerültek elő. Az emberiség első és nagyon hosszú ideig egyetlen aratóeszköze a sarló volt. A sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést: amit az arató learatott, azt kévébe is kötötte. Nagy aratósarlókat csak a Dunántúlon használtak. Hazánkban csak itt arattak a sima élű sarlóval: az ország keleti felében azt legfeljebb fű, gaz vagy vessző vágására, aratáskor pedig marokszedőnek használták.

  • A fogazott élű sarlót aratáskor jobb kézben tartották, vele a gabonából annyit, amennyit elérhettek, a bal felé hajtottak. Bal kézzel nyakban a kalász alatt szorosan összefogták a gabona szárát, és (jól előrehajolva, hogy minél több gabonát átfoghassanak) a sarlót jobbal, hátrafelé mozgatva elmetszették a feszesen tartott szálakat, mintha csak fűrészeltek volna. Éppen ezért a sarló fogai hátra, visszafele néztek. Az aratás tehát simán, rázkódtatás és lényeges szemveszteség nélkül folyt.
  • A sima élű sarlóval is lehetett húzva, rántva vágni; például a vesszőket is így metszették el vele. Aratáskor nem így használták, hanem bal kezükkel csak oldalra, balra hajtották a gabona szárát (hogy jobban hozzáférhessenek), és azt a jobb kézben tartott sarlóval jobbról balra suhintva vágták el. A gabonát bal kézzel, majd a jobb kézben tartott sarlóval segítve rakták marokba. A kaszasarlóval tehát lendületesebb volt az aratás: több szemet kivertek ugyan, de ezt ellensúlyozta a gyors munka; ez a sarlótípus tehát afféle átmenet volt a kaszás aratás felé. A sima élű sarlót úgy is élesítették, mint a kaszát: kalapálták, majd kaszakővel fenték. Ha a fogazott sarló nagyon elkopott, a kováccsal fogaztatták, éleztették, egyébként „önmagát élezte”, azaz a használat közben csiszolódott. Fogaztatni egy szezonban egyszer, esetleg kétszer kellett, a kaszasarlót viszont csaknem naponta kalapálták és naponta többször is fenték.

A sarló, mint szimbólum[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Flag of the Soviet Union.svg
Coa Hungary Town Véménd.svg
Austria Bundesadler.svg
A Szovjetunió lobogója - Véménd címere - Ausztria címere


Az ifjúsági mozgalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Sarló csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalom a cserkészmozgalomból fejlődött ki. Első szervezete az 1925-ben alapított Szent György Kör volt, a Sarló mozgalmat 1928. augusztus 1-jén hozták létre, a falujáró, úgynevezett regöscserkészet kérdéseinek megvitatására összehívott, gombaszögi táborukban. Önálló társadalmi szervezetként 1930 októberétől működött.

Központja Pozsonyban volt. A mozgalom a tudományos szociográfia eszközeivel megpróbálta feltérképezni és leírni a szlovákiai és kárpátaljai (főképp falusi) magyarok életét.

Ismertebb vezetői:

a Duna menti népek egymásra utaltságát, összefogásuk szükségességét hangsúlyozták. Gyorsan szakítottak az őket kezdetben támogató szlovák kormánypártokkal és a magyar pártokkal is, majd a mozgalom 1931 szeptemberében tartott országos kongresszusán kierőszakolták, hogy a Sarló csatlakozzon a kommunista mozgalomhoz. Ezt a döntést a tagság többsége nem volt hajlandó elfogadni, és emiatt a mozgalom az 1930-as évek közepére gyakorlatilag elhalt.

Sarló és kalapács[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarló és kalapács kettőse (amint ez föntebb, a Szovjetunió zászlaján is látható, a kommunista mozgalmakban a parasztság (sarló) és a munkásosztály (kalapács) szövetségének szimbóluma volt. Ez alkalmas ürügyként szolgált 1993-ban a magyar országgyűlés számára, hogy „önkényuralmi jelképnek” minősítse, és használatát betiltsa.

A Sarló és Kalapács politikai, ismeretterjesztő és irodalmi folyóiratot 1929–1937 között a Moszkvába emigrált magyar kommunisták adták ki; olvasói a Szovjetunióban élt magyarok voltak.

Szerkesztői:

munkatársai egyebek közt:

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Magyar állami jelképek. (Hozzáférés: 2009. augusztus 24.)
  2. Háziipar. (Hozzáférés: 2009. augusztus 24.)
  3. Sarlós Boldogasszony. (Hozzáférés: 2009. augusztus 24.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Sarló témájú médiaállományokat.
  • Bátky Zsigmond: Aratósarlók a Néprajzi Múzeumban (Néprajzi Értesítő, 1926);
  • Kántor Mihály: Bodrogközi adatok a sarlós aratáshoz (Néprajzi Értesítő, 1926);
  • Molnár István: Sarlókészítés a marostordai Szentgericén (Erdélyi Múzeum Évkönyve, 1947);
  • Takács Lajos: Kaszasarlók Magyarországon (Ethnographia, 1967);
  • Gagyi László: Régi sajátos foglalkozások Etéden (Népismereti dolgozatok, Bukarest, 1978).

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]