Tisza István

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
gróf Tisza István
Istvan Tisza.jpg
A Magyar Királyság 19. miniszterelnöke
Hivatali idő
1913. június 10.1917. június 15.
Előd Lukács László
Utód Esterházy Móric gróf
A Magyar Királyság 14. miniszterelnöke
Hivatali idő
1903. november 3.1905. június 18.
Előd Khuen-Héderváry Károly
Utód Fejérváry Géza

Született 1861. április 22.
Pest, Magyar Királyság
Elhunyt 1918. október 31. (57 évesen)
Budapest, Magyar Királyság
Párt Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt

Házastársa borosjenői Tisza Ilona
Foglalkozás politikus
diplomata
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Tisza István témájú médiaállományokat.

Gróf szegedi és borosjenői Tisza István, teljes nevén: Tisza István Imre Lajos Pál (Pest[1], 1861. április 22.Budapest, Herminamező, 1918. október 31.)[2] magyar politikus, miniszterelnök, az MTA tagja. Nevéhez kapcsolódó két legismertebb esemény az Osztrák–Magyar Monarchia háborúba lépése második miniszterelnöksége idején és az ellene elkövetett gyilkosság az őszirózsás forradalom utolsó napján, 1918. október 31-én. Politikusként az osztrák-magyar dualista rendszer (a monarchia) fenntartásának híve és az akkoriban elterjedt „liberális-konzervatív konszenzus” képviselője volt. Egyszerre volt meggyőződéses híve a joguralomnak, a parlamentarizmusnak és az alkotmányosságnak, ugyanakkor az arisztokrácia és a dzsentri vezető szerepének, s a korlátozott szavazati jog fenntartásának, mert úgy vélte, ez utóbbiak révén maradhat csak fenn a nemzeti kisebbségekkel szemben a magyar szupremácia, a hagyományos társadalmi rend és kultúra.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza István egyetemi tanulmányai alatt, Oxford, Anglia

Édesapja borosjenői Tisza Kálmán politikus, korábban miniszterelnök és miniszter volt. Édesanyja Degenfeld-Schomburg Ilona, Baden-Württembergből származó német grófnő (született: Helene Johanna Josepha Mathilde Gräfin von Degenfeld-Schonburg[3]). Tisza István tanulmányait Budapesten kezdte; a két felső gimnáziumi osztályt Debrecenben végezte. Berlinben, Heidelbergben és Budapesten hallgatta jogi és közgazdasági egyetemi tanulmányait; az utóbbi helyen nyerte el az államtudományi diplomát; politikatudományokból doktorált. Öt évig a család Bihar vármegyei, geszti birtokán gazdálkodott. Közben, 1885-ben, első fokú unokahúgát, borosjenői Tisza Ilonát vette feleségül, akitől két gyermeke született.

Tisza István családja körében, Geszt 1895

Kezdetben a Belügyminisztériumban ismerkedett a közigazgatás gyakorlati kérdéseivel; ez időben élénken részt vett a gazdakör agrárvitáiban. Az agrárkérdésről több tanulmánya jelent meg a Budapesti Szemlében. Miután az önkéntesi évet leszolgálta és huszártiszti rangot nyert, Bihar megyében telepedett meg, s mint bizottsági tag és tiszteletbeli főjegyző tevékenyen részt vett a megye politikai és gazdasági életében. 1886-tól a Szabadelvű Párt programjával képviselő, 1892-ig a vízaknai kerületet képviselte. Ekkor Vízaknán kisebbségben maradt, a pótválasztások alkalmával mint újbányai képviselő jutott be a Házba, amelynek közgazdasági és közigazgatási bizottságaiban élénk tevékenységet fejtett ki. 1896-ban az ugrai kerület mandátumát nyerte el és a közigazgatási bizottságban foglalt helyet. 1897-ben nagybátyja, Tisza Lajos grófi címét a király ráruházta. Elnöke és választmányi tagja volt több pénzintézetnek (pl. Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank) és iparvállalatnak, az összeférhetetlenségi törvény tárgyalása előtt azonban, nehogy ezen állások követendő magatartásában feszélyezzék, valamennyiről lemondott. A törvény tárgyalásakor a mérsékelt álláspont szószólója volt.

Első miniszterelnöksége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ferenc József és Tisza István egy 1905-ben készült képeslapon

1903. június 17-én, Széll Kálmán lemondása után megbízatást kapott a kibontakozás keresésére, de azt két nap múlva visszaadta a királynak. Mint a Szabadelvű Párt kilences bizottságának tagja, szívós munkásságot fejtett ki a párt katonai programjának elkészítésében. Εgyes pontjainak módosítása után megbízatást kapott kabinetalakításra és november 3-án a király miniszterelnökké nevezte ki és a belügyi, valamint a személye körüli minisztérium vezetésével bízta meg. Ugyanakkor titkos tanácsosi méltóságot nyert. Miniszterelnöksége alatt az obstrukció egyelőre tovább folyt; bár a Kossuth-párt leszerelt, a béke csak Thaly Kálmán közvetítésével 1904. március 10-én állott helyre, amikor a miniszterelnök ideiglenes szigorú házszabály-indítvánnyal állott elő. Közben általános tetszés mellett utasította vissza Körber osztrák miniszterelnök fejtegetéseit. mint „egy előkelő idegen kirándulásait a magyar közjog területére”. 1904. április 19-én jelent meg Ferenc József király leirata II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak hazaszállítása dolgában. Ugyanazon éjjel kitört a vasúti sztrájk. Május közepétől kezdve azonban gyorsan elintézték az ún. állami szükségleteket és egyéb javaslatokat. Csak az udvartartási költségek fölemelése járt nagyobb vitával.

E kormányfői periódusához fűződik II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala. Hosszú ellenzéki obstrukciót követően – Tiszának a házszabály-módosításra irányuló szándéka elengedése fejében – fogadta el a parlament az újonclétszám növelését. Belügyminiszterként erőszakkal elfojtatta az 1904. áprilisi országos vasúti sztrájkot, ennek szervezőit letartóztatták, a résztvevőket besorozták a hadseregbe. Még ugyanennek a hónapnak a végén, saját megyéjében, Biharban követelt harminchárom halálos áldozatot és több száz sebesültet, amikor egy parasztok számára a szocialisták által szervezett gyűlést vert szét a csendőrség.

Zsebkendőszavazás, választási vereség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza István gróf

Tisza 1904 őszén nyílt levelet intézett ugrai választóihoz, amelyben a házszabályok módosításának szükségességét hangoztatta az ellenzéki obstrukció letöréséhez. Tartalma az ellenzék körein kívül is komoly felháborodást szült. A közben megkötött olasz vámszerződés letárgyalása után be is nyújtotta indítványát, hogy a Ház a házszabályok módosítására huszonegy tagú bizottságot állítson fel. Az ellenzék már ezen indítvány ellen megindította az obstrukciót.

Daniel Gábor a Szabadelvű Párt nevében a levél alapján határozati javaslatot terjesztett elő november 15-én, amely az ideiglenes házszabályokat foglalta magába, s ami jelentősen szűkítette volna az ellenzéki képviselők mozgásterét a törvényhozásban. Ez alapján többek között az egyes törvények elfogadását már nem lehetett időhúzó felszólalásokkal lassítani, illetve az obstruáló képviselőket indokolt esetben akár karhatalmi erővel is ki lehetett vezettetni a teremből. Ennek a javaslatnak és a Tisza által összerakott és benyújtott évenkénti kötelező újoncmegajánlás és a költségvetés záros határidejű elfogadásának megtárgyalására Tisza párhuzamos ülés megtartását indítványozta (vagyis hogy egyszerre tárgyalják ezt a három javaslatot).

1904. november 18-án került sor erre az ülésre, amelyen Tisza rövid kortesbeszéde után Perczel Dezső házelnök – a házszabály megsértésével – csendben azonnali szavazást rendelt el Daniel javaslatáról, majd meglengetett egy zsebkendőt. A jelenetet nem értve a képviselők többsége kíváncsiságból felállt a helyéről (ekkoriban a felállás jelentette az igen, az ülve maradás a nem szavazatot), mire Perczel a Daniel-féle határozati javaslatot elfogadottnak jelentette ki, majd a kialakult tumultuózus jelenetek közepette királyi kéziratot olvastatott fel, amely az ülésszakot berekesztette és december 13-ig elnapolta.

Másnap, november 19-én megalakult az ellenzéki választási szövetség, amely a teljes parlamenti ellenzéket (és az azon kívüliek egy részét is) Szövetkezett Ellenzék (avagy szövetkezett balpárt) néven teljes egészében egyetlen, egységes választási koalícióba tömörítette.

Szintén a szavazást követő napokban számos prominens politikus hagyta el a Szabadelvű Pártot (például Széll Kálmán, Wlassics Gyula, Teleki Pál, ifj. Andrássy Gyula, Bánffy Miklós stb.). Egy részük Andrássy vezetésével előbb „disszidensek” néven léptek fel (az 1905-ös választásokon is e néven indultak), s csatlakoztak a szövetkezett ellenzékhez is, majd a választások után megalakították az Országos Alkotmánypártot.

December 13-án az újra összeült parlamentben az ellenzék lehetetlenné tette az ülés megtartását és heves ordibálás és vitatkozás közepette gyakorlatilag szétrombolta a terem berendezését; annak darabjaival még a kiérkező karhatalmi erőkre is rátámadt.

A parlamentben ellehetetlenült állapotok és a közvélemény példátlan polarizálódása miatt 1905. január 3-án a király feloszlatta az országgyűlést és új választásokat írt ki. Tisza ekkor álláspontja mellett országos körúton óriási agitációt indított meg. A választási küzdelem az addig harminc éven át abszolút parlamenti többséggel kormányzó, a magyar politikát uraló Szabadelvű Párt kisebbségbe jutásával végződött a Szövetkezett Ellenzékkel szemben, ami súlyos belpolitikai válságot okozott, s végül a Szabadelvű Párt feloszlásához vezetett, miután az Tisza hathatós nyomására szembefordult az egyértelműen a 67-es (kiegyezés-párti) eredmények és értékek megvédésére tett kísérlettel. Ő maga is kisebbségben maradt Miskolcon Bizony Ákossal szemben, ellenben Budapesten Andrássy Gyula gróf ellenében megválasztották. Nyomban a választások után beadta lemondását, de mint lemondott miniszterelnök még hónapokig volt kénytelen ügyvezető kormánya élén dolgozni, a parlamenti többséggel szemben teljesen passzív magatartásra szorítkozván. 1905. június 18-án a király felettébb elismerő szavak kíséretében mentette fel miniszterelnöki állásából.

Nemzeti Munkapárt, választási győzelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza és felesége a Sándor-palota (Budapest) teraszán (1904)

Utána Fejérváry Géza bárót nevezték ki miniszterelnökké, egyelőre jóakaróan semleges álláspontot foglalt el; amikor azonban az általános választójogot is felölelő kormányzati program alapján újra kinevezték a rekonstruált Fejérváry-kormányt, ezzel és a kormány támogatására alakult haladó-párttal szemben határozott ellenzékbe helyezkedett, s pártjával együtt mindannyiszor tiltakozott az országgyűlés folytonos elnapolása ellen – az 1905. december 19-i elnapolás alkalmával hozzájárulva a koalíció e részben előterjesztett határozati javaslatához –, majd az országgyűlés feloszlatása ellen. Az Újságba cikksorozatot írt az általános választói jog ellen, saját párthíveinek egy részével is ellentétbe kerülve. Az alkotmányos béke létrejöttével, indítványára a szabadelvű párt egyhangúlag kimondotta feloszlását. Tisza István gróf ekkor a politikai élettől félrevonult. 1907 májusában a dunántúli református egyház-kerület főgondnokává választotta; székfoglaló beszédében a közoktatás államosítása ellen foglalt állást. A főrendiházban a szerb háborús bonyodalmak idején, 1909 elején, nagy hatású beszédet mondott. A koalíciós kormány lemondása után a király több ízben meghallgatta véleményét. A Khuen-Héderváry-kabinet kinevezésekor újból politikai aktivitásba fogott, s tevékenyen részt vett a Nemzeti Munkapárt szervezésében: ismét országos körútra indulván, beszédet mondott számos városban.

A választási vereséget követően Tisza 1906 és 1910 között csak a főrendi ház működésében vett részt, a kormányzati politikától távol tartotta magát (időközben pártja is feloszlott). A Függetlenségi Párt vezette kormánynak azonban egyetlen, a Monarchián belül a magyar befolyást erősíteni kívánó törekvését sem sikerült megvalósítania, 1909. április 25-én a koalíciós kormány végül lemondott. 1910. február 19-én Tisza megalapította a Nemzeti Munkapártot, amely győzött is az az évi júniusi választásokon. Ugrán egyhangúlag, Aradon pedig Barabás Bélával szemben óriási többséggel megválasztották képviselővé; az utóbbi mandátumot tartotta meg. Elnöke lett az összeférhetetlenségi állandó bizottságnak, tagja lett a felirati, a pénzügyi-,׳közigazgatási- és az Erzsébet királyné emlékbizottságnak. Kormányalakítást azonban nem akart vállalni, részben a Ferenc Ferdinánd trónörökössel fennálló kibékíthetetlen ellentéte miatt. A Habsburg-birodalmat ismét centralizálni szándékozó főherceg ugyanazért kívánta az általános választójog bevezetését Magyarországon, amiért Tisza makacsul ellenezte: mindketten úgy vélték, ez a Magyarországon belüli magyar szupremácia meggyengülését okozná. Tisza egy beszédében kimondta, hogy „A nemzetiségiek miatt nem lehet megcsinálni az általános választójogot", ugyanakkor álláspontja ennél összetettebb volt. Fenyegető jóslata szerint a demagógok által manipulált parasztok többségi szavazataival ugyanis olyan csoportok uralma következne, amelyeknek a céljai éppen ellentétesek a demokráciáért kiáltó nagyvárosi értelmiségiek és szocialisták eszményeivel.[4] Tisza vonakodása a kormányfői megbízatástól találkozott Ferenc József király aggályaival is, aki őt a dualizmus megbízható hívének tekintette ugyan, de tartott első miniszterelnöksége alatt elkövetett hibáitól, s végül Khuen-Héderváry Károlyt nevezte ki kormányfővé.

Véderőtörvény, házelnökség, személye elleni első merénylet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza István gróf, az 1910-es években

Tisza elengedhetetlennek tartotta a hadseregreformot (az újoncok számának növelését és a kiadások emelését), mert úgy vélte, ennek halogatása a monarchia katonai pozícióját gyengíti és Magyarország biztonságát ássa alá. Az ellenzék kifogásolta, hogy a közös hadseregen belül nem kellően érvényesül a magyar befolyás, ezért a véderőtörvény körüli parlamenti csatározásokban ismét az obstrukció eszközével élt. Miután a házelnök, Berzeviczy Albert, majd utóda, Návay Lajos is lemondott, 1912. május 22-én Tisza Istvánt választották a képviselőház elnökévé; erre 1912. május 23-án, a vérvörös csütörtökön a szocialisták által szervezett tüntetés volt a válasz. A munkások Tisza kinevezése ellen és az általános választójogot követelve vonultak a Parlament felé, ahol a rendőrség feltartóztatta őket. Az összecsapásokban hat ember meghalt, csaknem kétszázan megsebesültek és háromszáz személyt letartóztattak.

Tisza ellene volt az általános választójog bevezetésének és a nemzetiségi kérdést is klerikális alapon akarta megoldani. Meggyőződése, hogy a külügyi helyzet katonai készültséget indokol, a parlamentben is arra indította, hogy erőszakkal törje le az ellenzéki obstrukciót. Nem engedte felszólalni a házszabályok kérdésében jelentkező ellenzéki képviselőket, s vita nélkül szavazásra tette fel a véderőtörvényt, amit a többség el is fogadott. Az 1848. évi házszabályokra hivatkozva, több ízben is a rendőrséggel vezettette ki az emiatt tiltakozó, dühöngő, lármázó ellenzéki képviselőket. 1912. június 4-én Tisza a véderőtörvényt önkényesen elfogadtatta, a feldühödött ellenzéki képviselőket pedig karhatalommal kivezettette. Kovács Gyula, az elsők között kitiltott képviselők egyike erre pár nappal később, június 7-én az újságírói karzatról leugorva „Van még itt egy ellenzéki!” felkiáltással revolvert rántott, és háromszor Tiszára lőtt. A golyók célt tévesztettek (nyomuk máig látszik a faburkolaton); a negyedik golyóval saját magát lőtte fejbe, de az öngyilkossági kísérletet csodával határos módon túlélte. A merénylőt az esküdtszék, „mélyebb öntudatzavarra” hivatkozva később felmentette.[5] (Ez volt Tisza István ellen az első merénylet a négyből.) Tisza ezután folytatta az ülést.

Az esetet követően napra pontosan egy évvel később, 1913. június 7-én ismét miniszterelnök lett.

Második miniszterelnöksége és a háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza a fronton
„Tisza az ezredhez történt bevonulásának már első napjaiban érzékelte az őt körülvevő, nem éppen barátságos légkört, és először közvetlen magatartással próbálta oldani a hangulatot. (…) Kezdettől fogva törekedett rá, hogy közvetlen hangot üssön meg mind a tisztikarral, mind pedig - természetesen a szolgálati szabályzat keretein belül - a legénységgel is. Hogy jobban megismerjék magukat tiszttársaival, minden nap meghívott saját asztalához néhány fiatal tisztet, ezáltal igyekezett minél több személyes kapcsolatot kialakítani környezetében. A legénység lassan kezdte őt felfelé kemény, lefelé pedig emberséges parancsnoknak megismerni. A dohányilletményét a tisztek között osztotta ki, saját parancsnoki zsoldját pedig a legénység élelmezésének feljavítására fordította, s ez természetesen mindenkiben jó benyomást tett. Tisza paternalista gondoskodása beosztottjai felett polgári ügyekben is megnyilvánult: személyes súlyával segített a véleménye szerint méltányos kérelmek elintézésében, emberei otthoni ügyeinek érdekében közbenjárt a jegyzőknél, bíróknál, alispánoknál, ezért egyre inkább megszerette és befogadta őt mind a tisztikar, mind pedig a legénység. Maga Tisza is igen hasznosnak és tartalmasnak érezte a frontszolgálatot, hiszen egyrészt személyesen megtapasztalhatta így a harctér veszélyeit, másrészt pedig - ő legalábbis így gondolta, és ebben sok igazság van - itt ismerhette meg igazán az egyszerű, paraszti származású legénység valódi arcát. Ő erről így írt József főhercegnek egyik levelében: «Most ismertem meg csak igazán a magyar népet. Ez a világ legkülönb fajtája, melyet csak szeretni és tisztelni lehet. Nagy kár, hogy a politizáló intelligencia mást sem tesz, mint ezt a nagyszerű, Isten áldotta népet rontja.«”
Strausz Péter: Tisza István és a 2. honvéd huszárezred

1913. június 7-én az uralkodó ismét őt bízta meg kormányalakítással. Második kormányfői periódusában Tisza a bizonytalannak ítélt nemzetközi helyzetben az államhatalom megszilárdítását tartotta legsürgetőbb feladatának. Ennek eredményeként rendeletekkel szabályozták a gyülekezési jogot és sajtótörvényben növelték a hatóságok jogköreit az újságok engedélyeztetésére, büntetést előírva a „sértő magatartás” esetére is.

Alig néhány hónappal az első világháborút kirobbantó szarajevói merénylet előtt is a Szerbiával szembeni kemény fellépés híve volt, a merénylet után viszont – egyedüliként a Monarchia vezetői közül – sokáig ellenezte a háborúba való beugrást, ismerve a birodalom hadseregének színvonalát, félve attól, hogy a délszláv területekkel megnövekedve felborul a Monarchia dualista egyensúlya, és a konfliktus világháborúvá szélesedik, de állásfoglalásában központi szerepe volt egy erdélyi román betöréstől való félelemnek is.[6]

Ugyanakkor Németország szövetségének elvesztése a monarchia nagyhatalmi státuszának összeomlását, Magyarország védtelenné válását és saját presztízsének megrendülését jelentette volna a szemében, ezért az erőteljes német nyomásra végül beleegyezett a támadás megindításába, és „a Monarchia erős embereként”[7] mindvégig kitartó támogatója volt a világháborúban való részvételnek, melyet a kormányzó pártok és kezdetben a közvélemény többsége is támogatott.[8]

Gróf Tisza István honvédezredes, olasz front, 1917.

Tisza a Román Királyság haderejét kezdettől az ellenség közé sorolta, s a háborúpártiakat azzal is ijesztgette – noha maga nem hitte –, hogy egy román támadás esetén az erdélyi románok között felkelés törhet ki. Úgy ítélte, hogy nem lehet háborút kezdeni, „mikor Romániát már körülbelül elvesztettük, anélkül, hogy helyette pótlást kaptunk volna”.[9] Július közepén azonban Tisza ellenállása is megtört a német kormány nyomása alatt, miután az garantálta Románia semlegességét, méghozzá minden rekompenzáció nélkül, a vezérkar pedig ígéretet tett Erdély határának erődítésére, s némi haderő (40 ezer fő) odairányítására.

A háború előrehaladtával egyre erőteljesebbé vált reformtörekvésekkel – a választójog kiszélesítésével és a szociális reformokkal – mereven szemben állt. Mivel ellenezte a Ferenc József halála után 1916. december 30-án trónra lépett IV. Károly király mérsékelt reformokkal kísérletező politikáját, 1917. május 23-án az uralkodó felszólítására benyújtotta lemondását. A mögötte álló parlamenti többséggel azonban továbbra is meg tudta akadályozni a választójogi reformot. 1917. június 15. után maga is a frontra ment (lásd a keretes írást) mint a debreceni huszárezred parancsnoka. A háború végéhez közeledve vállalkozott arra, hogy meggyőzi a bosnyákokat és a szerbeket arról, hogy autonómiájukat az Osztrák–Magyar Monarchia keretein belül valósítsák meg. A király megbízottjaként (homo regius) Szarajevóba utazott, de ottani tárgyalásai nem jártak sikerrel.

Külföldi megítélése a háború alatt és után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza véleményének tisztázásához szükséges a külpolitikai helyzet elemzése. Nyilvánvaló, hogy a rengeteg szenvedést és áldozatot hozó háború kitöréséért a szemben álló felek egymást okolták. A központi hatalmak az oroszokat, hogy ők biztatták fel a szerbeket a Monarchia elleni politikára.[10] Az antant pedig kézenfekvő módon a háborút – a hadüzenettel – ténylegesen megkezdő Osztrák–Magyar Monarchiát vádolta. Érdekes módon a briteknél megjelentek (nem is kis számban) olyan vélemények, hogy a háború legfőbb felelőse Magyarország, például a „New Europe” című lap egyik (nyilván Beneš aknamunkája folytán megjelent) cikke szerint a „magyarok felelőssége nagyobb volt, mint Ausztriáé”, a háborús irány kijelölőjeként pedig Tisza Istvánt jelölték meg. Mindezek mellett a Monarchia közvéleményének szemében is Tisza volt a háborús politika megtestesítője. A későbbi kisantant államai is – nyilvánvaló okokból – komoly, sőt, döntő szerepét hangoztatták, összefüggésben azzal, hogy a magyarokat ezért komolyan meg kell büntetni.

Véleménye a háborúról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ferenc Ferdinánd elleni merénylet napján, mihelyt a hírről értesült, Budapestre, majd Bécsbe utazott. Itt Berchtold gróf közös külügyminiszterrel és Conrad von Hötzendorf vezérkari főnökkel is találkozott, akik úgy látták, elérkezett az idő arra, hogy rendezzék Szerbia ügyét, méghozzá fegyveres úton. Tisza ezzel szemben időt akart adni a szerb kormánynak, hogy elhatárolódjon a merénylettől, és a békés rendezést pártolta. Kifejtette azt a – kissé naiv – nézetét, hogy a nemzetközi helyzet a jövőben kedvezőbben fog alakulni. Hazatérve azt írta Ferenc Józsefnek, hogy a fegyveres konfliktust ellenzi, azért a felelősséget nem vállalja, ugyanis a hivatalos Szerbia ellen nincs bizonyíték a kezükben, ráadásul fenyegetőnek érezte Románia és Bulgária helyzetét, ugyanis a Balkán-háborúk után még korántsem volt rendezett a viszony a két említett országgal, így pedig fenyegető volt egy esetleges román betörés kelet felől. Ezeken kívül nem volt biztos a németek támogatásában sem, ezért a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös temetésére érkező II. Vilmos császártól közvetett módon álláspontot kért, amely döntő jelentőségű volt nemcsak Tiszának, hanem a felelős vezetésnek is. Erre példa az uralkodó és Von Hötzendorf vezérkari főnök közti párbeszéd, mely során a tábornok kérdésére: „Ha az a válasz, hogy Németország mellettünk áll, háborúba megyünk Szerbia ellen?” az uralkodói válasz „Akkor igen. De ha Németország nem ezt a választ adja?” volt, mire az a viszontválasz következett, hogy akkor a Monarchia magára marad, ezért mielőbb szükséges a császár válasza.

Az állásfoglalás nem sokkal később megérkezett: II. Vilmos egyértelműen a fegyveres megoldás mellett nyilatkozott. Emellett ígéretet tett arra is, hogy a román fenyegetést elhárítja, és Szófiára is nyomást gyakorol.[11] Ezen előzmények után a minisztertanácson Von Berchtold gróf határozott, háborúpárti bevezetője után Tisza még mindig a békés megoldás mellett foglalt állást, bár egyre inkább hajlott a fegyveres megoldásra, de mindenekelőtt meg akarta várni a hivatalos vizsgálat eredményét a merénylettel kapcsolatban. A tanács többi tagja azonban ellentétes véleményt képviselt, így Tiszának egyedül azt a javaslatát fogadták el, hogy Szerbia megsemmisítésének szándéka kerülendő, hogy Oroszország be ne avatkozzon a szerbek oldalán. A tanács végül egy ultimátumot intézett a szerb kormányhoz, melyben elfogadhatatlanul kemény feltételeket szabott, és egyből meg is kezdték a háborús mozgósítást, azonban annak látszatát igyekeztek elkerülni, hogy a támadás már eldöntött tény lett volna.[12]

Véleménye azonban július 14-ére megváltozott. Miután megszövegezték az ultimátumot, amelyhez 48 órás lejárati időt adtak, Tisza már ezt mondta: „Nehezen határoztam el magam arra, hogy a háborút ajánljam, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről, és a Monarchia nagyságát minden erővel védelmezni fogom”[13] Tartva azonban a kiszélesedő konfliktustól továbbra is garantálni akarták, hogy Szerbiát nem annektálja a Monarchia. A terv azonban nem sikerült: az ügyes szerb válaszra, melyben elutasították a feltételek bizonyos pontjait, a seregek megindultak, válaszul az oroszok, majd a németek, végül a franciák és a britek is mozgósítani kezdtek. Augusztus 4-ére így minden fél belépett a világháborúba, Tisza Istvánt pedig meggyőzték, illetve maga is meggyőződött a háború szükségességéről. Ezek után rendíthetetlenül képviselte ezt az álláspontját, mely kezdetben népszerűséget, később gyűlöletet hozott számára. Tudta, hogy a sikerhez fontos az egységes fellépés, és a háború kezdetén a közvélemény egyértelműen támogatta azt (többször és több helyen is Éljen a háború! táblákkal tüntettek az emberek), így nem engedhette meg magának, hogy a példátlan egységet megbontsa.

A miniszterelnöki posztról azonban nem mondott le, hogy ezzel is képviselje a magyar érdekeket. Úgy gondolta ugyanis, hogy nincs lehetséges alternatívája a poszton, és Bécsben korábban kivívott tekintélye révén hatásosan képviselheti a magyar érdekeket. Több osztrák vezető is neheztelt rá, aminek a háború után az Ausztriában elterjedt „Magyar uralom"-legenda lett a következménye. Emellett lemondásával valószínűleg a Monarchia gyengeségének üzenetét közvetítette volna az antant felé, így végül posztján maradt. A nagy nyilvánosság kezdeti háborúellenességét azonban csak későn, 1918 októberében ismerhette meg, mikor 17-én a Parlamentben felszólalt. Ebből a beszédéből alighanem csak az „Ezt a háborút elvesztettük!” mondat maradt meg a köztudatban, és nem is volt alkalma elmondani véleményét, mely csak később került nyilvánosságra: „a Monarchia és a magyar nemzet egészen addig törekedett a béke fenntartására, amíg a bizonyítékok egész sorozatából kellett arról meggyőződnie, hogy tervszerű munka folyik arra, hogy előbb megalázzanak és azután tönkretegyenek bennünket […] Mivel mindég világosabb bizonyítékok kerültek elő a szerb kormánynak a merényletben való bűnrészességéről, de a szerb sajtó és a felelős orgánumok részéről kiinduló halmozódó provokációk következtében is, nem lehetett elkerülni, hogy Szerbiának ultimátumot állítsunk, […] ugyanakkor rögtön leszögeztük, hogy a háború védelmi jellegű”[14][15]

Személye elleni merényletek és meggyilkolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pesti Hírlap tudósítása 1918. november 1-jén: „A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István”.

„A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: - Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten."

„Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előrebukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

Az első világháború előtt és alatt Tisza István neve sokak számára a dualizmus és a háborús politika jelképévé vált.[16] Emiatt négy merényletet követtek el ellene, amelyből az utolsó halálos kimenetelű volt. Fentebb már írtunk az első merényletről. A második merényletet egy kiábrándult huszártiszt kísérelte meg, amikor Tisza a frontról hazatérőben volt. A golyó nem talált.[17] A harmadik merénylet 1918. október 16-án történt, amikor Lékai János, a Galilei-kör és Korvin Ottó antimilitarista mozgalmának tagja[18] próbálta agyonlőni, de pisztolya csütörtököt mondott, így Tisza megmenekült. A merénylőt börtönbe zárták, de alig 15 nap múlva, az őszirózsás forradalom idején kiszabadították. Demény Pál visszaemlékezései szerint, Lékai Jánosnak a pisztolyt Demény (álnéven: Schirmeister) Ottó, maga Demény Pál és Mosolygó Antal szerezte a mátyásföldi felvonógyáros Friedrich Istvántól, aki tudta, hogy milyen célra kell a fegyver.[19]

A negyedik merénylet 1918. október 31-én történt. Ekkor az egyébként vértelen őszirózsás forradalom napján katonák lőtték agyon Tiszát otthonában, a Roheim-villában.[20] A merénylet szervezettségére utal, hogy a villa őrzésére kirendelt és Csonka János detektív-főfelügyelő parancsnoksága alatt álló rendőrök korábban telefonon parancsot kaptak a villa azonnali elhagyására, miután ők telefonon a váltásukra érkező csapat késlekedése felől érdeklődtek. Pölöskei Ferenc, A rejtélyes Tisza-gyilkosság című könyv szerzője nem zárja ki annak a lehetőségét sem, hogy a merénylet elkövetői nem magyar, hanem a hadseregben szolgál délszláv nemzetiségű katonák voltak, illetve hogy a gyilkossághoz köze lehetett Tisza azon törekvésének, hogy a nemzetiségeket a Monarchia keretein belül tartsa. [21] A Károlyi Mihály-kormány alatt az államrendőrség nyomozást indított a gyilkosság körülményeinek tisztázására és elkövetőinek felderítésére, de ez sikertelen maradt.[22][23] A kortárs Tormay Cécile Bujdosó könyv című művében a merénylet értelmi szerzőjének Károlyi Mihályt tartja, aki régi politikai ellenfele volt Tisza István grófnak. A könyv szerzőjének érvelése nem kevés személyes indítékot sorakoztat fel Károlyi részéről a gyilkosság okaként.[24]

A Tisza-per[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gyilkosság helyszíne, a Tisza által bérelt, 1900-ban épült Róheim-villa napjainkban (Budapest, XIV. Hermina út 45.)

A Tisza-gyilkosság ügyében 192021-ben, a Teleki-, illetve Bethlen-kormány alatt, két évvel az események után lezajlott perben hoztak ítéletet. A vádlottak egy részét felmentették vagy ejtették ellenük a vádat, mások büntetését enyhítették, illetve megszüntették az ellenük indított kiadatási kérelmet. Az ítéletekkel, illetve végrehajtásukkal – Pölöskei Ferenc véleménye szerint – végül azokat sújtották, akik a vádat az erőszakos vallatások hatására vagy enyhébb büntetés reményében tett vallomásukkal megalapozták.[25][26]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza István pesti kártyasorozaton
  • A Tisza István emlékének szentelt szoborcsoportot Zala György és Orbán Antal tervei alapján 1934. április 22-én (Tisza István születése évfordulóján) állítottak fel Budapesten, az Országház északi oldalánál.17 méter magas volt, talapzata süttői mészkőből készült. Az oroszlánt 36 köbméter kőből faragták ki, és 12 darabból állították össze. A második világháború folyamán megsérült, majd 1945 tavaszán ismeretlenek lerombolták. A szobor főalakját, a 18 mázsányi töredéket később beolvasztották. Az emlékmű meg nem semmisített darabjai közül a földművelőket ábrázoló szoborcsoport Esztergomba került, A katona búcsúja című mellékcsoportot a Hűvösvölgyi úti laktanya udvarára, majd a keceli Pintér Művek haditechnikai gyűjteményébe vitték, a posztamens tetejét díszítő kőoroszlánt pedig 1948-ban a Hegyalja út végében, a hajdani tabáni temető helyén állították fel, majd a hatvanas években nyersanyagként fiatal művészeknek osztották ki. Az Elek István szobrász által újraalkotott szoborcsoportot 2014. június 9-én újraavatta Orbán Viktor miniszterelnök.
Gróf Tisza István szobrának újraavatása - 2014. június 9.

Fontosabb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A) Történelmi tanulmányok
  • Barras emlékiratairól
  • Sadowától Sedánig
  • Wertheimer Andrássyja
  • Még egy pár szó Benedek tragikumáról
  • Történelmi materializmus a Balkánon
  • B) Választójogi tanulmányok
  • Előszó a Választójog c. kötethez
  • Az osztrák képviselőválasztás
  • Az osztrák képviselőház
  • A német képviselőválasztás eredménye
  • Hieronymi a választójogról
  • A választójog reformja és az ipari munkások
  • A választójogi reform küszöbén
  • Az általános választójog és a dinasztia
  • C) Magyar agrár-politika
  • A magyar agrár-politika
  • D) Egyéb tanulmányok és értekezések

Az adóáthárítás elmélete (1882); Fiume közjogi helyzete (1883); Még egyszer Fiume közjogi helyzetéről (1883); Az agrárius kérdésről (1887); Amerika versenye az európai búzapiacon (1888); Valutánk rendezéséről (1890); Néhány szó az 1890. évi költségvetésről (1890); Az 1891-iki költségvetés (1890); Az 1892-iki költségvetés (1892); Valutarendezés és aranyázsió (1893); Baross Gábor és rendszere (1894); Még egy pár szó Baross vasúti politikájáról (1894); A drágaság körül; 20,000 korona; Andrássy Gyula a művészetről; Szabadgondolkodás; Hieronymi Károlyról; Osztrák mű a 67-iki kiegyezésről; Pietreich a véderő törvényről; Európai körutazás a 17. században; Kényszerbiztosítás és önkormányzat; Az angol főrendiház válsága; Még egy-két szó a parlamentarizmusról; Nemzet és társadalom; Wlassics Gyula az 1867: XII. t.-c. jogi természetéről; Egy pár szó Polner Ödön válaszára; Egy kis tarlózás az angol parlamentarizmus mezején; Egy kis polémia; Megjegyzés Réz Mihály cikkére; Az osztrák németek közeledése; Kivitelünk az osztrák vasutakon és a koalició; Államosítás és önkormányzat; A háború hatása a nemzetre;

Tisza István valamennyi saját műve, valamint beszédei szabadon olvashatók és letölthetők a Tisza István Baráti Társaság honlapjáról.[30]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tisza István családfája[31][32]
gr. Tisza István
(Pest, 1861. ápr. 22.–
Budapest, 1918. okt. 31.)
politikus,
miniszterelnök
Apja:
gr. Tisza Kálmán
(Nagyvárad, 1830. dec. 16.–
Budapest, 1902. márc. 23.)
politikus, miniszterelnök
Apai nagyapja:
Tisza Lajos
(Nagyvárad, 1798. aug. 5.–
Geszt, 1856. aug. 23.)
alispán, cs. kir. kamarás
Apai nagyapai dédapja:
borosjenői Tisza László
(Geszt, 1765 –
Nagyvárad, 1831. okt. 4.)
cs. kir. kamarás
Apai nagyapai dédanyja:
széki gr. Teleki Katalin
(Nagyszeben, 1777. okt. 24.–
Váradolaszi, 1820. aug. 7.)
Apai nagyanyja:
gr. Teleki Júlia
(1805. szept. 29.–
Geszt, 1863. febr. 16.)
Apai nagyanyai dédapja:
gr. széki Teleki József
(Szirák, 1777. dec. 25.–
Kolozsvár, 1817. ápr. 7.)
erdélyi kir. tábla elnöke
Apai nagyanyai dédanyja:
gr. széki Teleki Zsófia
(1784. dec. 4.–
Gernyeszeg, 1844. aug. 10.)
Anyja:
gr. Degenfeld-Schonburg Ilona
(Téglás, 1839. jan. 8.–
Nyírbakta, 1913. jún. 29.)
cs. és kir. palotahölgy
Anyai nagyapja:
gr. Degenfeld-Schonburg Imre
(Erdőszáda, 1810. okt. 29.–
Budapest, 1883. febr. 19.)
Anyai nagyapai dédapja:
gr. Degenfeld-Schonburg Miksa
(Eybach bei Geislingen, 1766. jún. 16.–
Erdőszáda, 1816. szept. 24.)
cs. kir. kamarás
Anyai nagyapai dédanyja:
gr. széki Teleki Anna
(Kolozsvár, 1780. márc. 27.–
Kolozsvár, 1841. márc. 1.)
Anyai nagyanyja:
Bek Paulina
(Téglás, 1815. máj. 10.–
Pest, 1856. jan. 1.)[33]
Anyai nagyanyai dédapja:
beökönyi Bek Pál
Anyai nagyanyai dédanyja:
bárczai Bárczay Anna

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A pesti, Kálvin téri református templomban kereszteltek anyakönyve, 1861. év, 61. folyószám.
  2. Halálesete bejegyezve a Budapest VI. ker. polgári halotti akv. 2869/1918. folyószáma alatt.
  3. Person Page - 9521 (en nyelven) (htm). thepeerage.com (A genealogical survey of the peerage of Britain as well as the royal families of Europe). Lundy Consulting Ltd. (Darryl Lundy – Ngaio, Wellington, New Zealand), 2013. (Hozzáférés: 2014. március 29.)
  4. A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerkesztette: Romsics Ignác, Osiris kiadó 2009. 65. old
  5. Pölöskei Ferenc: Tisza István (Gondolat Kiadó, Budapest, 1985, 160. old.)
  6. Köpeczy-Makkai-Mócsy-Szász: Erdély története
  7. Vermes Gábor: Tisza István, Osiris kiadó, Budapest, 2001, ISBN 963-389-152-3
  8. Babus Antal: Fülep Lajos az 1918–1919-es forradalmakban
  9. Tisza memorandumát idézi: Magyarország története 7. köt. 1086–1087
  10. Erre például Andrássy Gyula: Kinek a bűne a háború?, Budapest 1915
  11. gr. Szögyány-Marich jelentése Berchtold külügyminiszternek, 1914. július 5.
  12. Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates der Österreichisch-Ungarischen Monarchie, azaz a Osztrák–Magyar Monarchia Közös Minisztertanács Protokolljai, gyűjtötte és sajtó alá rendezte: Komjáthy Miklós
  13. Tschirschky jelentése a német külügyminisztériumnak, 1914. július 14.
  14. Tisza előterjesztése IV. Károlyhoz, 1918. október 18.
  15. Az idézetek megtalálhatók: Ifj. Bertényi Iván és mások: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemből, szerk. Romsics Ignác, Osiris kiadó 2005
  16. Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században, Osiris, Budapest, 2005, ISBN 963-389-719-X, 113. o
  17. Hegedűs Sándor: A „csóvás ember” – Tisza István politikai pályája
  18. Magyar életrajzi lexikon
  19. Demény Pál: Rabságaim I., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989, 16. old.
  20. Károlyi Mihály emlékirataiban a következőket írta: „Tisza gyáva meggyilkolása volt az első és egyetlen vérfolt, amely a mi októberi forradalmunk becsületén esett.” Egyúttal, a fenti mondathoz fűzött megjegyzésében Friedrich Istvánt tünteti fel a gyilkosság sugalmazójaként. (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982, 131. old.) Károlyi a merényletről értesülve a következő szövegű részvétsürgönyt küldte Tisza özvegyének: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki.” A ravatalra is koszorút küldött, ezzel a felirattal: „Legnagyobb politikai ellenfelemnek az emberi kiengesztelődés jeléül: Károlyi Mihály” (Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története, Cserépfalvi, 1945, 238. o.)
  21. A Tisza-gyilkosság jogi következményei. Perek és összeesküvések című tudományos konferencia keretében elmondott beszéd, 2003
  22. Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története, Cserépfalvi, 1945, 238. o.
  23. Pölöskei Ferenc: A rejtélyes Tisza-gyilkosság, Helikon Kiadó, 1988, 101. o.
  24. Tormay: Bujdosó könyv, 29-30. old.
  25. Hajdu Tibor: Károlyi Mihály emlékezete [1]
  26. Pölöskei Ferenc: A Tisza-gyilkosság jogi következményei [2] A „Perek és összeesküvések” című tudományos konferencia keretében elmondott beszéd, 2003.
  27. ПОЧЕСНІ ГРОМАДЯНИ МУКАЧЕВА
  28. Tóth Ferenc dr. - Domokos László: Címerek és díszpolgárok Makón. A Makói Múzeum Füzetei, 69. Makó, 1991.
  29. Sakkozás szobrokkal: Tiszától Tormay Cécile-ig, HVG, 2012. április 28., 19. p.
  30. Tisza István Baráti Társaság
  31. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája SZ–ZS, Heraldika Kiadó, Budapest, 1998., 99., 129-131. o. ISBN 963-858-538-2
  32. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája A–J, Natura Kiadó, Budapest, 1990., 288., 291. o. ISBN 963-234-313-1
  33. Bek Paulina gyászjelentése

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Пагиря В. В., Федів Є. Т. Творці історії Мукачева. — Ужгород : ТДВ «Патент», 2011. — 120 с., іл. ISBN 978-617-589-012-7).

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wikiquote-logo.svg
A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak
Tisza István témában.


Elődje:
Khuen-Héderváry Károly
Magyarország miniszterelnöke
1903–1905
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
Fejérváry Géza
Elődje:
Lukács László
Magyarország miniszterelnöke
1913–1917
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
Esterházy Móric
Elődje:
Josipovich Géza
Horvát–dalmát–szlavón tárca nélküli miniszter
1913. június 10. – július 21. (ideiglenesen)
Utódja:
Pejacsevich Tivadar
Elődje:
Pejacsevich Tivadar
Horvát–dalmát–szlavón tárca nélküli miniszter
1914. aug. 22. – 1916. jan. 16.
(Pejacsevich „helyetteseként”, vele párhuzamban)
Utódja:
Hideghéthy Imre