A zsidóság Magyarországon

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Magyarországi zsidók szócikkből átirányítva)

A magyarországi zsidók, a Magyarországon élő zsidóság számát ma 80–200 ezerre teszik.[1] Nagy részük Budapesten él. A magyarországi zsidóság vallási-kulturális közösség, nem tartozik a hivatalosan elismert nemzetiségek közé.[2]

Történelem[szerkesztés]

A zsidóknak hazánk területén való honfoglalás előtti jelenlétét, zsidó közösségek működését leletek tanúsítják. Az Intercisa nevű település (Dunaújváros/Dunapentele) maradványai közt például egy olyan fogadalmi táblát tártak fel, melyet 222-235 táján egy Cosmius nevű vámállomásfőnök (prae­po­situs stationis) állított Alexander Severus császár és anyja tiszteletére. Cosmius a tábla tanúsága szerint „a zsidók zsinagógájának elnöke".[3] Egyes történészek szerint azonban az 5. század közepére a nagyobb számú zsidó jelenlét a barbár törzsek támadásai miatt a térségben megszűnik. Hihető, bár tényadatokkal alá nem támasztott elképzelés, hogy a honfoglaló magyarokkal is érkeztek zsidók. Ennek alapját az képezi, hogy egy kazár törzs (fekete magyarok, kabarok) is érkezett Árpáddal, már pedig a kazár birodalomban, elsősorban a vezető rétegben, i. sz. 750 körül, Obádja nagykán döntése nyomán sokan felvették (egy időre) a zsidó vallást.

A magyar nyelvben a zsidó szó szláv eredetű[4][5] és a 13. századi Ómagyar Mária-siralomban fordul elő először a Sydou alakban.

Az Árpád-házi királyok alatt több-kevesebb megszorítással, de a korabeli európai viszonyoknál biztonságosabb körülmények között élhettek Magyarországon a zsidók. III. Béla királysága alatt igen sok zsidó, elsősorban kézművesek érkeztek Bizáncból. Ebből a korból való IV. Béla 1251-ben kiadott híres zsidó kiváltságlevele, amelyet a középkori magyar királyság fennállása alatt az egymást követő uralkodók megerősítettek. Ennek lényege, hogy a zsidók a király kamaraszolgái, a kincstárnak adóznak, az pedig biztosítja jogvédelmüket. A zsidók kereskedelemmel, pénzügyletekkel foglalkoztak, a királyi udvar nem egyszer vette igénybe pénzüket, szakértelmüket.

Vízkelety Béla kőrajza 1864-ből: Mátyás és Beatrix bevonulása Budára 1476-ban. A kép bal szélén Mendel Jakab, a zsidók "prefektusa". Kezében a Tóra, azaz Mózes öt könyve

A 15. században a megerősödő városokba egyre több zsidó költözött, kialakultak a "történelmi hitközségek" (Buda, Óbuda, Esztergom, Sopron, Tata). A középkori magyarországi zsidóság virágkora Mátyás király uralkodásának idején volt. Mátyás létrehozta a zsidó prefektus (elöljáró) országos hatáskörű hivatalát. Élére Mendel Jakabot állította, aki képviselte a zsidóság érdekeit, és felügyelte a király számára fizetendő adók beszedését.

A törökök győzelme után a három részre szakadt Magyarországon különböző sors jutott a zsidó lakosságnak. A királyi Magyarország jelentéktelen lélekszámú zsidóját gyakran üldözték, néhány városból kitiltották őket. A török hódoltság területén ezzel szemben nyugodtan élhettek. A 17. század közepén a török kori Buda zsidóságát az egyik legjelentősebb európai zsidó közösségként tartották számon. Az Erdélyi Fejedelemségben szintén viszonylag nyugodtan élhettek és dolgozhattak. Az 1623. június 18-án Kolozsvárott kelt oklevelével Bethlen Gábor engedélyezte a zsidók letelepedését, szabad kereskedését és vallásgyakorlását Erdélyben, s a szokásos zsidójel viselésétől is mentesítette őket. A török kiűzése során az addig virágzó magyarországi zsidó közösségek vagy a vérengzések áldozatul estek vagy elmenekültek.

A 18. században német nyelvű askenázi zsidók vándoroltak be Magyarországra elsősorban Csehország és Németország területéről. 1769-ben mintegy 20 000, 1787-ben már kb. 80 000 főre tehető a számuk. Mezőgazdasági termékkereskedelemmel foglalkoztak, ők értékesítették a nagybirtokok, falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb. Előbb a nagybirtokközpontokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerősödő városokban telepedtek le, végül II. József császár 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette a szabad királyi városokba történő beköltözést, az iskoláztatást, az iparűzést, a földvásárlást.

19. század[szerkesztés]

A magyarországi zsidóság a reformkor idején egy nem túl népes, jómódú városi népcsoport volt. Az 1830-as évektől azonban már a jóval szegényebb kelet-európai zsidóság első csoportjai is megjelentek az ország területén.

1848. március 17-én a „magyarországi és erdélyi zsidók képviselete” üdvözölte a magyar forradalmat. Zsidók is részt vettek a megalakuló Közcsendi Bizottmányban és a nemzetőrségben. A gazdag zsidó családok jelentős anyagi támogatással segítették a szabadságharcot. A honvédseregekben szolgálatot teljesítő zsidók számát mintegy 20 ezerre becsülték, ami messze számarányuk feletti részvételt jelent. Ennek elismeréseképpen tartotta kötelességének a Szemere-kormány és a nemzetgyűlés, hogy a szabadságharc végnapjaiban, 1849. július 28-án Szegeden határozatban mondja ki a zsidók polgári és politikai egyenjogúsítását. E határozat azonban a szabadságharc veresége miatt nem léphetett érvénybe.[6]

Az 1859-ben épült budapesti Dohány utcai zsinagóga

Magyarország újabbkori történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt, amely a 19. század második felében vált tömeges méretűvé. Az új bevándorlók igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak a Monarchia fennhatósága alá tartozó Galíciából és az Orosz Birodalom területéről. A bevándorlókat a reformkor és szabadságharc örökségét folytató liberális politikai-társadalmi légkör, a hatalmas gazdasági fejlődés, a kínálkozó jobb megélhetés vonzotta Magyarországra.

Az 1891-es népszámlálási adatok szerint a zsidóság lélekszáma a Magyar Királyság teljes területén 612 803 fő, a Magyar Királyság lakossága Horvátországgal együtt 17 318 794 fő. A zsidó diaszpóra a társadalom 3,54%-át jelentette.[7]

Asszimiláció[szerkesztés]

A 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségi származásúak önkéntes magyarrá válása. Különösen a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. Más európai országokban nem zajlott le a zsidóságnak ilyen tömeges méretű összeolvadása a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Bár Németországban és Ausztriában már valamivel korábban megindult egy hasonló asszimilációs folyamat, ezekben az országokban a többségi társadalom gyakran igen elutasító volt, ami valamennyire továbbra is fenntartotta a zsidóság hagyományos elkülönülését. Magyarországon ezzel szemben a újonnan meginduló nagyvárosi fejlődés, a többségi társadalom befogadó hozzáállása, a modern nemzetállam megteremtését a nemzetiségek tömeges beolvadásával elképzelő hivatalos politika a zsidóság számára is lehetőséget biztosított az egyenlő társadalmi érvényesülésre és a magyar nemzethez való tartozásra. A kiegyezés után Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között az egyik legelső a zsidók teljes egyenjogúsításáról szóló 1867-es törvény volt. Eötvös létrehozta az izraelita kongresszust is, hogy a zsidók saját kezükbe vehessék egyházi és iskolai ügyeik vezetését.

A 19. század végének liberális légkörében a magyarországi zsidóság körében igen sokan valóban magyarrá váltak, a nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket. A zsidóság 1895-től törvény szerint is a magyar nemzeten belüli egyik vallási felekezet lett, tehát valaki éppúgy lehetett izraelita vallású magyar, mint katolikus vagy református vallású magyar. A magyarországi, főleg városi zsidóságnak csak kisebb része tartott ki a hagyományos zsidó vallás mellett (ortodox, illetve statusquoante irányzat), megőrizve nemzetiségi, etnikai elkülönülését. A döntő többség a neológ felekezethez csatlakozott, a fővárosi zsidóságnak például közel a háromnegyede. A századfordulótól sokan magyar vagy – szintén a magyarrá válás útját járó – német (sváb) házastársat választottak, gyermekeiket megkeresztelték. A 20. századra az izraelita vallású magyarság így olyan mértékben keveredett a keresztény vallásúakkal és olyan építő részévé vált a magyar társadalomnak és kultúrának, hogy nem lehetett többé attól elválasztani. A mai magyarok közül – különösen városban – sokaknak vannak zsidók a felmenői között, ahogyan németek, szlávok és más nemzetiségűek is.

Híres magyarországi zsidók a 19. században[szerkesztés]

A leghíresebb magyarországi zsidók közé tartoztak Lőw Lipót szegedi főrabbi, Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi rabbi, Herzl Tivadar újságíró, a cionizmus alapítója, Ballagi Mór nyelvész, Rózsavölgyi Márk zenész, Vámbéry Ármin orientalista, Kiss József költő és Beck Vilma írónő, kém. Weiss Manfréd gyáros a csepeli gyártelep (a későbbi Csepel Vas- és Fémművek) megalapítója.

Antiszemitizmus a 19. században[szerkesztés]

Az antiszemitizmus első országos figyelmet keltő megnyilvánulása a tiszaeszlári per volt. 1882. április 1-jén eltűnt fiatal keresztény szolgálólány ügyében vérváddal (rituális gyilkosság vádjával) illették a helyi zsidókat. A per 1883-ban zajlott le. Eötvös Károly és ügyvédtársai küzdelmének eredményeként az ügy végül a vádlottak felmentésével végződött.

20. század[szerkesztés]

1890 1900 1910
Magyarország Horvátország nélkül 15 162 988 16 838 255 18 264 533
Izraelita lakosság Horvátország nélkül 707 961 831 162 911 227
Izraelita lakosság aránya 4,67% 4,94% 4,99%

A Magyar Királyság teljes területén a zsidóság lélekszáma 932 458 fő volt. A Magyar Királyság lakossága ekkor Horvátországgal együtt 20 836 681 fő. A zsidó diaszpóra tehát a társadalom 4,47%-át jelentette.[7] Az izraelita vallásúak 75,7%-a jelölte meg a magyart az anyanyelvének, ami jóval meghaladta például a katolikusok közül a magyar anyanyelvűek arányát.

A kereskedők 61%-a, a nyomdászok 58%-a, az orvosok 48,5%-a, a kocsmárosok 42%-a, a pékek 24%-a, a hentesek 24%-a, a szabók 21%-a, a cipészek 9%-a volt zsidó 1910-ben. Az 1893-1913 időszakban a gimnáziumok tanulóinak 20%-a, míg a reáliskolák tanulóinak 37%-a volt izraelita. 1913-ban a budapesti Pázmány Egyetem diákjainak 34,1%-a és a Műegyetem diákjainak 31,9%-a volt izraelita. (1920-as adat szerint a kisebb ország újságíróinak 34%-a, zenei előadóművészeinek 24,5%-a, színészeinek 23%-a, festőinek és szobrászainak 17%-a volt zsidó. Ugyancsak 1920-as adat, hogy a gyárak tulajdonosainak 40,5%-a, és az 1000 holdnál nagyobb birtokok tulajdonosainak 19,6%-a volt zsidó.)

A zsidó lakosság 3,1%-a volt gyáros, vagy 100 holdnál nagyobb földbirtokos, 3,2%-a 100 holdnál kisebb birtokos volt, 34,4%-a volt munkás, és 59,3%-a volt önálló vagy alkalmazott.

A következő "rendezett tanácsú" vagy "törvényhatósági jogú" városokban haladta meg a zsidóság száma az öt százalékot (Ha az 1944-es népirtás idején a város nem tartozott Magyarországhoz, azt jelöljük a SK=Szlovákia, RO=Románia, HR=Horvátország, DE=Németország rövidítésekkel)

Egyéb városok és falvak jelentős zsidó lakossággal 1910-ben (a lista nem teljes):

Vármegyék, ahol a zsidó lakosság aránya elérte a 4%-ot

  • Máramaros 18,4%, Bereg 14,2%, Ugocsa 12,9%, Ung 10,9%,
  • Zemplén 9,6%, Szabolcs 7,9%, Szatmár 7,4%, Sáros 7,1%, Abaúj-Torna 7,1%,
  • Bihar 6,4%, Hajdú 6,0%, Pozsony 5,8%, Beszterce-Naszód 5,7%, Nyitra 5,0%, Szolnok-Doboka 5,1%,
  • Szilágy 4,3%, Kolozs 4,3%, Szepes 4,3%.

1919–1944[szerkesztés]

Az 1920. évi 25. törvénycikk, a numerus clausus meghatározta az egyes magyarországi "népfajokhoz és nemzetiségekhez" tartozó egyetemi hallgatók minimális arányát, figyelemmel azok arányára a teljes magyarországi lakosságban. A zsidó vallású egyetemisták aránya ezt követően 10-12%-ra esett vissza a háború előtti 30-34%-ról.[8] Az intézkedés egyértelműen a magyarországi zsidóság ellen irányult,[9] de az egyéb nemzetiségek fejlődését is hátráltatta. Ez a törvény nyitotta meg az első világháború utáni időszak Európájában a zsidók ellen irányuló törvények sorát[10], hiszen bár a „zsidó” megjelölés a törvényben sehol sem szerepel, a „népfajok arányairól” szóló kitétel egyértelműen a zsidó jelentkezőket érintette hátrányosan.[11] A Bethlen-konszolidáció idején a törvényt módosították az etnikai szempontok helyébe szociálisat léptetve.

Az 1920-as évek elején élénk vita bontakozott ki a (főleg) budapesti zsidóság körében, hogy részt vegyenek-e a politikában, és ha igen, miképpen. A vita egyik fejezeteként 1922-ben Székely Ferenc, a pesti hitközség akkori vezetője belépett a kormányt kívülről támogató Nemzeti Polgári Pártba, s vele hívei egy része is, mint például Chorin Ferenc, a Horthy-korszak egyik legbefolyásosabb üzletembere. A Székellyel és körével szemben felsorakozók egy része a Vázsonyi Vilmos fémjelezte Nemzeti Demokrata Polgári Párthoz csatlakozott, vagy Sándor Pálhoz hasonlóan egy ideig pártokon kívül maradt, de valamely oldalhoz közel (Sándor Vázsonyiék pártonkívüli jelöltjeként indult több választáson).[12] A soron következő hitközségi választásokon aztán Székelyt leszavazták, majd a Nemzeti Demokrata Polgári Párt (NDPP) 1925 körüli szétesésével véglegesen a Sándor-Vázsonyi-féle vonal lett a meghatározó. Volt még egy kísérlet Ehrlich G. Gusztáv részéről egy „zsidópárt” létrehozására, ez azonban sohasem valósult meg; az 1928-as hitközségi választásokon csupán mintegy 5%-os eredményt tudott elérni gondolataival.[13] Vázsonyi halála után, 1926-ban az NDPP egyesült a Rassay Károly-féle Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párttal, létrehozva a Független Nemzeti Demokrata Pártot (FNDP - avagy Egyesült Balpárt). Ez 1928-ban szétesett, Sándor Pál az ebből született Nemzeti Szabadelvű Párthoz (később Polgári Szabadságpárt) csatlakozott, aminek képviseletében haláláig országgyűlési képviselő maradt. Az FNDP másik része Vázsonyi János vezetésével visszavette a Nemzeti Demokrata Polgári Párt nevet, de a szabadelvűekhez mérve kis párt maradt. Mindketten elsősorban a budapesti zsidóság bizalmát élvezték, máshol gyakorlatilag nem is indultak, s legnagyobb sikerüket akkor érték el (1935), amikor közös választási listát állítottak Szabadelvű és Demokratikus Ellenzék néven.

A magyar zsidóság helyzetének romlása Hitler németországi hatalomra jutása után öt évvel kezdődött igazából. Magyarországon a parlament 1938-tól kezdve több antiszemita jogszabályt, úgynevezett zsidótörvényeket hozott, amelyek fokozatosan megfosztották a zsidó lakosságot az állampolgári jogaiktól. Ez részben a honi és a külföldi, egyre erősödő antiszemita erők nyomására történt, azonban szerepet játszottak benne reálpolitikai megfontolások is, nevezetesen a fenyegető német befolyásnak való kényszerű megfelelés. A zsidó lakosságot az állampolgári jogaiktól megfosztó törvényeket például a főrabbi egyetértésével hozták: ha ugyanis Magyarország nem szigorít a (Hitler szerint) engedékeny zsidótörvényein, az megszállással fenyegette volna - ami a zsidóság tömeges deportálását vonta volna maga után. Így sikerült ezt egészen 1944-ig elkerülni.

Az áldozatoknak a lakosság egy része is segített: egyes plébániák hamis keresztlevelek kiállításával segítették a jogfosztottakat, amivel jelentős kockázatot vállaltak, és számosan rejtegettek menekülő zsidókat a háború évei alatt.

A magyarországi zsidóellenes politika már 1944 előtt is több tízezer áldozatot követelt.[14] Ezzel együtt 1944-ig a magyarországi zsidók többségét még nem fenyegette közvetlen életveszély, bár ez magán az üldözés tényén nem változtat. A magyar zsidóság asszimilációját is derékbe törte a hivatalos szintre emelt antiszemitizmus, diszkrimináció és megbélyegzés, amely 1944–45 között a holokausztba torkollott.

Már 1941-ben Magyarországról zsidókat deportáltak Kamenyec-Podolszkijba, ahol tömegesen legyilkolták őket. Ezt követően 1944-ig viszont nem deportálták a hazai zsidóságot Auschwitzba és más haláltáborokba. Ellenben több tízezer zsidót munkaszolgálatra hívtak be, akiknek többségét a Don-kanyarban meggyilkolták a magyar keretlegények aktív közreműködésével.[15] Ám Horthy és a magyarországi németbarát tisztikar nem fejtett ki ellenállást. Csak 1943-ban, Németország várható vereségének hatására kezdték el Horthyék az átállást tervezgetni, Magyarországot azonban 1944. március 19-én német csapatok szállták meg. Kállayt leváltották, utóda Sztójay Döme lett, aki hűségesen kiszolgálta a megszállókat.1944 áprilisában Adolf Eichmann és maroknyi csapata a magyar hatóságok hathatós segítségével – mintegy 200 ezren (csendőrök, rendőrök, államhivatalnokok, vasutasok és mások) vettek részt közvetlenül a deportálásokban – 6 hét alatt több mint 425 000 embert szállítottak Auschwitzba és más haláltáborokba, ahol 90%-ukat megölték.[15]

Magyarországi holokauszt[szerkesztés]

Cipők a Dunaparton, Holokauszt-emlékmű a 60. évfordulóra (2005), Pauer Gyula és Can Togay alkotása[16]

A holokauszt az európai zsidóság nagy részének tervszerű meggyilkolását jelentette, amit a náci Németország folytatott elsősorban a koncentrációs táborokban (haláltáborok).

1941 nyarán a magyar hatóságok közreműködésével 16-18 000 „hontalan”, „rendezetlen állampolgárságú” zsidó származású személyt a Németország által megszállt Galíciába toloncoltak ki embertelen körülmények között (marhavagonokban, szinte mindenféle ellátás nélkül szállítva őket). Az állítólagos cél a „hontalanoknak” a részben magyar csapatok által megszállt Ukrajnába való áttelepítése lett volna. A kitoloncoltak nagy részét azonban 1941. Augusztus végén a Kamjanec-Pogyilszkij mellett állomásozó SS-alakulatok és ukrán milicisták lemészárolták. 2-3 ezer főnek sikerült csak visszamenekülnie Magyarországra. A német hatóságok ellenzésének és a magyar közvélemény nyomásának hatására a további kitoloncolásokat augusztus 8-án, a mészárlás megkezdése előtt három héttel leállították.[17][18] Ez volt a holokauszt első olyan tömeggyilkossága, amelyben az áldozatok száma ötszámjegyű volt.[19]

A német megszállást követően Magyarországon is azonnal megkezdődött a zsidók gettókba gyűjtése, kötelezték őket a sárga csillag viselésére, végül pedig áprilisban a magyar adminisztráció és a zsidótanácsok[20][21] segítségével megkezdődtek a deportálások.[22] 1944 júliusáig 445 ezer polgárt deportáltak, közülük 437 402 személyt Auschwitz-Birkenauba. A kormány semmilyen dokumentációt nem kért róluk.

Itt megemlítendő, hogy 1944. április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, két zsidó származású személy megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból. Zsolnába eljutva felvették a kapcsolatot a helyi cionista körökkel. A pozsonyi cionista központ munkatársa április 25-én és 26-án meghallgatta őket. Ez alapján elkészült az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, mely tájékoztatást nyújtott a táborban történtekről. Ezt eljuttatták az isztambuli, genfi, londoni és budapesti cionista körökhöz és a magyarországi zsidótanácshoz is. Az egy hónappal később deportáltak viszont nem is sejtették, hogy mi vár rájuk. Vrba és Wetzler következtetése szerint így az általuk készített jegyzőkönyvet a fenti szervezetek elhallgatták.[23] Fentieket megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is. Elmondása szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmann-nal 1,5 millió dolláros egyezséget kötött 1685 zsidó származású személy kiváltása érdekében (köztük voltak családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944. június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba. Stein állítása szerint Kasztner a fenti egyezségre való tekintettel nem volt hajlandó továbbítani a jegyzőkönyvet.[24][25] Egyes források szerint a zsidótanács szintén elhallgatta a birtokában lévő információkat és csak június közepe után juttatták el a jegyzőkönyvet a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak is.[26] Más források szerint azonban május közepére már Horthyhoz és a történelmi egyházak vezetőihez is eljutott a jegyzőkönyv magyar fordítása.[27][28] Ugyanakkor a zsidók kiirtásának tényéről a magyar vezetés nem az Auschwitz-jegyzőkönyvekből értesült,[29] hanem legkésőbb 1942-ben tudtak az eseményekről. 1942 októberében már kormányközeli újságírók körében is ismertek voltak az események.[28] 1942 október 7-én a belügyminisztériumba érkezett jelentés egyértelműen beszámol a lengyel zsidók kiirtásáról.[28] Horthy 1943. május 7-i dátummal Hitlernek küldött levelének nyersfogalmazványában szerepel a következő mondat: "Excel­lenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik."[28]

A normandiai partraszállás, az erősödő külföldi nyomás, valamint - egyes vélemények szerint - az Auschwitz-jegyzőkönyv hatására Horthy június végén le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és Endre László belügyi államtitkárokat és a koronatanácson június 26-án javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes[30] vezetésével – 1944. július 6-án meg nem akadályozták Baky úgynevezett „csendőrpuccsát”; Horthy ekkor tiltotta meg a budapesti zsidóság deportálását.[31]

A nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) idejére az országban Budapesten kívül már csak a munkaszolgálatos századokban voltak zsidók, vidékről szinte valmennyiüket deportálták és meggyilkolták. A fővárosban körülbelül 200 ezer, a munkaszolgálatos századokban körülbelül 100 ezer férfi várta rettegve, mit hoz a nyilas uralom. A Szálasi-kabinet a végsőkig elkötelezte Magyarországot a német szövetség és a háború folytatása mellett, így német kérésre 50 ezer zsidó személyt deportáltak, a maradék fővárosi zsidóságot pedig gettóba zárták, ahol ezreket gyilkoltak meg.[32] Budapesten körülbelül nyolcezer zsidó személyt gyilkoltak meg, további mintegy kilencezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg vagy öngyilkos lett.[33]

1944–45-ben a magyar zsidóságnak kb. 70%-át, mintegy 600 000 embert gyilkoltak meg (Az 1941-es népszámlálás 861 ezerre tette a zsidónak minősülő, azaz legalább két izraelita nagyszülővel rendelkezők számát, és ezen belül 725 ezer izraelita vallásút talált. A túlélők számát pedig 255 ezerre lehet tenni). A zsidónak nyilvánított családokat, zömében időseket, nőket és gyerekeket (a férfiak nagy része munkaszolgálatos volt a fronton) tehervagonokban külföldre deportálták főleg Auschwitz és Dachau haláltáborába, ahol kínhalál várt rájuk. A Kárpát-medencei zsidó származású lakosság a Budapesten és a Romániához tartozó Dél-Erdélyben lakók kivételével gyakorlatilag teljes számban halálát lelte (vagyis a mai Magyarország Budapesten kívüli területein, valamint az Észak-Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken és Délvidéken lakók). A fővárosiaknak mintegy a fele, több mint 100 000 ember vesztette életét külföldi haláltáborokban vagy a budapesti nyilas terror alatt. A budapesti zsidóság másik része életben maradása elsősorban a szervezett és spontán mentőakcióknak tulajdonítható. Az üldözöttek elrejtésében, menekítésében több külföldi diplomata (Raoul Wallenberg svéd követségi munkatárs és Carl Lutz, Svájc nagykövete) és a magyar lakosság egy része is részt vett.

1945 után[szerkesztés]

A holokausztot túlélők egy része Izraelbe vagy az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt, jelentős részük azonban a maradást választotta. A sztálinizmus évei alatt az ateista állami nyomás hatására visszaszorult a hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált. A zsidóság nagy része az asszimiláció érdekében különböző stratégiákhoz folyamodott (kommunizmus, nemzetközi munkásmozgalom, elvegyülés, rejtőzködés, szakítás a tradíciókkal, stb.)[34]

Az 1956-os forradalomban, illetve a szovjet támadást követő fegyveres szabadságharcban számos zsidó származású személy vett részt (Angyal István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Szirmai Ottó stb.)[35] Antiszemita megnyilvánulásokra, pogromokra ugyan csak szórványosan került sor,[36] de a zsidóság egy része úgy érezte, hogy itteni jövője újra veszélybe került, ezért a forradalom alatt és után kivándorló csaknem 200 000 ember jelentős része zsidó volt.[37] A Kádár-korszak alatt a magyarországi zsidóság viszonylagos nyugalomban élt. A zsidókérdés tabutémává vált. A kádári vezetés a békés, csendes asszimilációt preferálta. Ennek következtében a magyarországi zsidóság egyre jobban elvilágosiasodott, nőtt a vegyes házasságok száma, a zsidó közösségekre erőteljes dezintegrálódás, a zsidó hagyományoktól való elidegenedés lett úrrá.[38]

A rendszerváltásban a liberális és demokrata gondolkodású zsidók aktívan részt vettek. Kelet-Európában az első alternatív zsidó szervezet az 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület volt. A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetőleg 100–120 000[39] fős magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk.

A holokauszt máig tartó hatása[szerkesztés]

A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban a üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. (A többi nemzetiség tagjai – németek, szlovákok, délszlávok – is éppolyan „frissen” olvadtak be az összmagyarságba, mint ők.) Sokakra egész életükre tudathasadásos állapotot kényszerítettek ezzel, ha túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása. Az óhazához való kötődés még azoknál is gyakori, akik a háború után Izraelbe, vagy Amerikába vándoroltak, közülük sokan máig őrzik a magyarságukat is.

Vallási élet[szerkesztés]

Magyarországon jelenleg 4 zsidó felekezet működik:

A fenti négy közül az első három tartozik a 2011. évi C. törvényből következően automatikusan elismert 14 magyarországi egyház közé.[40]

Magyarországon több zsinagóga is működik, köztük Budapesten a Dohány utcai, amely Európa legnagyobb zsinagógája.

Lásd még: Magyarországi zsinagógák listája

Oktatási intézmények[szerkesztés]

Több zsidó iskola is működik.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. A becslések attól függőek, hogy a vallásgyakorlást vagy a származást veszik-e figyelembe.
  2. 2005 októberében a Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért érvényes népi kezdeményezést nyújtott be az Országgyűléshez a zsidó nemzetiség elismerését kérve. A szervezetnek azonban nem sikerült összegyűjtenie az ehhez szükséges legalább ezer aláírást. Ennek, ill. egy korábbi 1990-es kezdeményezés fontos dokumentumai olvashatóak a Múlt és Jövő 2005/4. számában: Kőbányai János: Egy aláírásgyűjtés dokumentumai. Avagy két zsidó nemzetiségi biznisz Magyarországon (1990–2005). A Múlt és Jövő ugyanezen számában szintén megtalálható a kezdeményezés nyomán kialakult sajtóvita részletes bibliográfiája (136. o.). Lásd továbbá: Komoróczy Géza:Zsidó nép, zsidó nemzet, zsidó nemzetiség, ill. Kőbányai János: A hiány tényei., Dési Tamás: Nemzetiségiek vagy A „titokzsidók”?
  3. http://www.zsido.hu/tortenelem/magyarzs.htm
  4. Zsidó szócikk. In Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár. Budapest: Arcanum Adatbázis. [2001]. = Arcanum DVD Könyvtár, 2. ISBN 9639374121  
  5. A zsidó szavunk vokalizáció és monoftongizáció révén jött létre az orosz Жуд, lengyel Żyd, szlovák Žid, szerb-horvát židov szóból: > zsidoβ > zsidou > zsidó. Lásd: http://mnytud.arts.klte.hu/tananyag/hangtan/hangtan14.pdf
  6. Encyclopaedia Humana Hungarica 07.
  7. ^ a b A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1994. Talma Kiadó
  8. Haver Informális Zsidó Oktatási Közhasznú Alapítvány
  9. Kovács M. Mária. A numerus clausus és az orvosi antiszemitizmus a húszas években, 1995/2, Budapesti Negyed. Hozzáférés ideje: 2010. február 20. „A zsidóellenes kvótarendszert kiharcoló keresztényszocialista és más szélsőjobboldali erők semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy a törvényt egy olyan hosszabb folyamat első lépésének tekintik, amelynek végső célja a zsidóemancipáció kiegyezés-kori intézkedéseinek visszavonása.” 
  10. A Keresztény Nemzeti Egységpárt programnyilatkozata egy évvel a numerus clausus-törvény keresztülvitele után így határozta meg a törvény mögötti szándékot: „a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja Haller István kultuszminiszter segítségével keresztülvitte egy olyan törvény megalkotását, amelynek értelmében az egyetemeken csak annyi lehet a zsidó tanuló, amennyi a zsidóságnak a száma az ország egész lakosságához viszonyítva”
    Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon. 1903-1923. Budapest, 1977. 335. o.
  11. Politikai harc a zsidó hitközségben, 1922. március, huszadikszazad.hu
  12. A magyar zsidóság utja, 1928. február, huszadikszazad.hu
  13. Zsidóság a Horthy-korszakban
  14. ^ a b Ránki György, Ságvári Ágnes, Karsai László, Szita Szabolcs és Romsics Ignác idevontkozó művei
  15. [1]
  16. Kamenyec-Podolszkijról a Holokauszt Magyarországon honlapján.
  17. Magyar tragédia 1944 a Terror Háza honlapján.
  18. http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=2_2_3
  19. A magyar Zsidó Tanácsok dilemmái, www.holokausztmagyarorszagon.hu (elérés: 2015. november 2.) "A Zsidó Tanács tagjainak és a vidéken felállított helyi zsidó tanácsoknak a német és magyar hatóságok azt a szerepet szánták, hogy közvetítsék akaratukat a zsidó tömegek számára, és így biztosítsák a gettósítás, valamint a deportálás zökkenőmentességét. A testület ezt a feladatot - szándékai ellenére - ellátta. Tagjainak döntő többsége nem volt képes letérni a törvényesség útjáról akkor sem, amikor a jogszabályok már a zsidóság anyagi és fizikai megsemmisítését szolgálták." "A zsidókat minden csatornán engedelmességre és törvénytiszteletre szólították fel, és meghiusítottak minden ettől radikálisan eltérő kezdeményezést. A tömeggyilkosságról rendelkezésükre álló értesüléseket, az ún. Auschwitz-jegyzőkönyv tartalmát a testület tagjai érthetetlenül, indokolhatatlanul későn és kevesek számára tették hozzáférhetővé, akkor, amikor a vidéki zsidóság deportálása a végéhez közeledett."
  20. Ungváry Krisztián: Magyarország a második világháborúban (Magyarország Története 19.köt. Fősz.:Romsics Ignác), http://www.crnlg.hu/ (elérés: 2015. november 2.) "Eichmann mindenesetre azonnal hozzálátott a Zsidó Tanácsok felállításához, amelyeknek a gettósítás és vagyontalanítás során fontos szerepet szánt. Az SS utasításait ugyanis részben a kollaborálásra kényszerített zsidó vezetőknek kellett kivitelezniük." (61.old.) "Eichmann a már korábban jól bevált módszer szerint Magyarországon is zsidótanácsokat létesített és ezekre bízta az SS deportálást előkészítő intézkedéseinek jó részét. Ezek tagjait a mézesmadzag és korbács politikájával kényszerítette együttműködésre." (63.old.)
  21. Sakmyster 2001/2
  22. A Mazsihisz:A férfi, aki megszökött Auschwitzból
  23. Az Independent Eichmann's List: a pact with the devil című cikke angol nyelven.
  24. A Holokauszt Magyarországon honlapja a Kasztner-vonatról.
  25. A Holokauszt Magyarországon honlapja a deportálások leállításáról.
  26. Karsai László: Horthy tudott a zsidóság elpusztításának tervéről
  27. ^ a b c d Karsai László: Horthy Miklós (1868 - 1957), Beszélő, 2007. március
  28. Sipos Péter (1994). „Horthy és Magyarország német megszállása4. szám, Kiadó: História. [2015. április 20-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  29. Új Élet Online:A budapesti zsidóság egyik megmentője.
  30. A Holokauszt Magyarországon honlapja a deportálások leállításáról.
    Adolf Eichmann a magyar zsidóság deportálásának fő szervezője így emlékezett erre az 1961-es jeruzsálemi pere során: „Horthy és a magyar katonák akciója volt a Hitler által megszállt Európában az egyetlen eset, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat. Ilyesmit képtelenségnek tartottam; azt hittem, téves jelentésről van szó, vagy álmodom – de néhány héttel később Lakatos Géza kitiltott engem Magyarországról.” Adolf Eichmann kijelentése az 1961-es jeruzsálemi pere során.
  31. Szálasi nyilas kormánya 1944–1945
  32. Nyilas terror a gettókon kívül
  33. Gyurgyák János: Magyarországi Zsidókérdés 585 o.
  34. Gyurgyák János: Magyarországi Zsidókérdés 590 o.
  35. Valuch 82. o.
  36. Kecskés
  37. Gyurgyák János: Magyarországi Zsidókérdés 591 o.
  38. http://www.worldjewishcongress.org/en/about/communities/HU
  39. 2011. évi C. törvény: A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról

Források[szerkesztés]

  • Kecskés: Kecskés, D. Gusztáv (2015. október 1.). „Menekültek 1956-ban és 2015-ben”. HVG.  
  • Valuch: Valuch Tibor: Magyarország társadalmotörténete a XX. század második felében. Budapest: Osiris. 2005. = Osiris tankönyvek,   helytelen ISBN kód: 9783898137

Irodalom[szerkesztés]

  • Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon (Változó Világ 9., Budapest, 1996)
  • Erős Ferenc, szerk.: Zsidóság, identitás, történelem (T-Twins, Budapest, 1992)
  • Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945 (Budapest, 1992)
  • Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon (Osiris, Budapest, 2001)
  • Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, asszimiláció (Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1997)
  • Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után (Múlt és Jövő, Budapest, 2002)
  • Gerő András: A zsidó szempont (PolgART, Budapest, 2005)

További információk[szerkesztés]