Normandiai partraszállás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Normandiai partraszállás
II. világháború
NormandySupply edit.jpg
A normandiai partraszállás
Dátum 1944. június 6.1944. augusztus 25.
Helyszín Normandia, Franciaország
Eredmény Szövetségesek győzelme
Harcoló felek
US flag 48 stars.svg Egyesült Államok
Flag of the United Kingdom.svg Egyesült Királyság
Canadian Red Ensign 1957-1965.svg Kanada
Flag of Free France 1940-1944.svg Szabad Franciaország
Flag of Poland.svg Lengyelország
Flag of German Reich (1935–1945).svg Náci Németország
Parancsnokok
US flag 48 stars.svg Dwight Eisenhower
Flag of the United Kingdom.svg Bernard Montgomery
Flag of the United Kingdom.svg Bertram Ramsay
Flag of the United Kingdom.svg Trafford Leigh-Mallory
Flag of the United Kingdom.svg Arthur Tedder
Flag of German Reich (1935–1945).svg Gerd von Rundstedt
Flag of German Reich (1935–1945).svg Erwin Rommel
Flag of German Reich (1935–1945).svg Friedrich Dollmann
Haderő
326 000 katona
(Június 11-éig)
Ismeretlen, valószínűleg 1 000 000 katona az egész régióban, június körül
Veszteségek
Egyesült Államok: 29 000 halott, 106 000 sebesült és eltűnt
Egyesült Királyság: 11 000 halott, 54 000 sebesült és eltűnt
Kanada: 5 000 halott
13 000 sebesült és eltűnt
Franciaország: 12 200 civil halott és eltűnt
200 000 halott, sebesült és eltűnt; 200 000 hadifogoly
Dwight D. Eisenhower, a Szövetséges expedíciós erők parancsnokának kísérőlevele, amit a partraszálló katonák az indulás előtt kézhez kaptak

A normandiai partraszállás a második világháború egyik hadművelete volt, melynek során a szövetséges csapatok partra szálltak a náci Németország által megszállt Normandiában, új nyugati frontot nyitva a háborúban.

Winston Churchill szavaival élve:

„Ha az El-Alameinnél vívott csata volt a kezdet vége, akkor minden bizonnyal a D-Day, a partraszállás napja volt a vég kezdete.”

Erwin Rommel tábornagy 1944. április 22-én mondta a segédtisztjének:

„Higgye el, Lang, a partraszállás első huszonnégy órája döntő lesz… Németország sorsa akkor dől el… a szövetségeseknek is, a németeknek is az lesz a leghosszabb nap.”

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1943 januárjában Churchill és Roosevelt találkozót tartottak Casablancában egy második front megnyitásának lehetőségeiről. Frederick E. Morgan altábornagyot bízták meg a tervek kidolgozásával. A választása Normandiára esett. Közben az amerikai csapatok már Angliában gyülekeztek Eisenhower tábornok vezetésével. 1943 augusztusában Churchill és Roosevelt ismét találkoztak, és 1944 májusára tűzték ki a támadás időpontját. Decemberben Roosevelt találkozóra hívta Eisenhowert Tunéziába, és kinevezte a Szövetséges Erők Főparancsnokának, aki ezek után főleg brit parancsnokokból álló tisztikart nevezett ki, és megbízta őket a részletek kidolgozásával. A partra szálló erők parancsnoki posztjára Bernard Law Montgomery brit tábornokot választotta. Montgomery kiváló stratéga is volt, tapasztalt harcos, és kiváló vezető. Montgomery átvizsgálta a Morganék által elkészített terveket, de túl sebezhetőnek, és kisigényűnek találta. A legfőbb változtatás az volt, hogy sokkal nagyobb léptékűvé alakította az összecsapást. Így az már 50 mérföld szélességben öt partot érintett az eredeti három helyett. A Jubileum hadművelet bebizonyította: egy hatalmas inváziónál elengedhetetlen, hogy nehézfegyverzet fedezze a gyalogságot, másrészt, hogy egy jól védett kikötőt megtámadni öngyilkosság. Meg kellett oldani a tankok biztonságos partra juttatását, másrészt alternatív kikötőt kellett biztosítani az utánpótlás partra juttatására. A tankokkal kapcsolatos kérdéseket a nyugállományból visszahívott Percy Hobart vezérőrnagy oldotta meg. 1943-ban átvette az irányítást a 79. páncéloshadosztály felett. Belekezdett a tervezésbe, és munkatársaival kifejlesztette a kétéltű DD tankot, a Bobbin tankot (34 méter hosszú szőnyeget fektetett maga elé a süppedős talajon), a Krokodilt (lángszóróval szerelték fel), a Churchillt (30 láb hosszú híd volt az elejére szerelve) és a Rákot (aknaszedő és -megsemmisítő). A Hobart féle „Hóbortok” sok ember életét mentették meg a brit partszakaszokon. Mivel az amerikaiak komolytalannak tartották ezeket az eszközöket, súlyos árat fizettek ezért a partraszállásnál.

Churchill már 1942-ben felismerte a nehézségeket a mesterséges kikötőkkel kapcsolatban. A kikötők megtervezésével Bruce White dandártábornokot bízták meg. Egy olyan kikötőt tervezett, melyet darabokra szedve, vontatással visznek át a Csatornán, és lehetőség van a part melletti gyors összeszerelésére. Az egységeket 500 gyártól rendelték meg, és teljes titoktartás övezte. A kipróbálásra az utolsó pillanatban Solway Firthben került sor, ahol az árapály mozgása a normandiaihoz hasonlóan 7 méter volt. A lakosságtól kértek fotókat, katalógusokat a tengerpartról.

A németek megtévesztésére egy teljes hadműveletet hajtottak végre - Fortitude -, hogy azt a látszatot keltsék: a partraszállás Pas-de-Calais-nál lesz. Dover környékén furnérlemezből készült felszereléseket, és felfújható gumi „tankokat” halmoztak fel. Folytatódott a Calais mögötti vasúthálózat bombázása. Egy képzeletbeli fantom sereg (1. Amerikai Hadseregcsoport) „gyülekezett" Kentben. A parancsnoksággal a ténylegesen létező George Patton tábornokot bízták meg. A dezinformációt William Stephenson, és csapata végezte, miközben megfejtették a németek kódjait, és „legendát” dolgoztak ki az értesülések valódi forrásának eltitkolására. Másfél millió amerikai katonát szállítottak Nagy-Britanniába. Ott gyakorolták éles lőszerrel a partraszállást.

A D-nap előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tavasz beköszöntével beindult a gyakorlás. Minden katona ideje edzéssel, és gyakorlással telt el. Április 25-én felpakolták a csapatokat és a felszerelést Brixham-kikötőnél. Két nap rakodás után végre elindultak. A főpróbát végző amerikai hajóhad véletlenül egy 9 torpedónaszádból álló német hajórajra bukkant. A németek megragadták a lehetőséget, torpedókat vetettek be, majd a sötétség leple alatt elmenekültek. Körülbelül 700 ember vesztette életét. Az emberveszteség, és a két hajó elvesztése mellett a legnagyobb gond az volt, hogy néhány tisztnél létfontosságú papírok voltak, amelyek meghatározták a partraszállás helyét. Napkelte után addig kutattak, míg ezeket a holttesteket meg nem találták. Szerencsére sikerült megtalálni az összes hadműveleti tervet. Montgomery válogatott közönség (VI. György, Winston Churchill és a szövetséges csapatok magas rangú katonatisztjei) előtt ismertette a haditervét.

Közbeszólt az időjárás is. 30 éve nem volt akkora vihar a környéken, mint ezekben a napokban, és semmi jel nem mutatott arra, hogy abba fog maradni. Ha az invázió június 5-én megkezdődik, akkor a parancsot már június 4-én ki kell adni. A tengerészek pontosan tudták, hogy a hajóraj szétszóródik, és utána 3 000 hajónak kell egy helyre gyülekeznie a Csatorna közepén. Sokan már a partraszálló egységükkel már vízen voltak, és nem tudtak volna kiállni egy vihart. Június 4-én 16 órakor összeült a vezérkar. A hírek nem voltak biztatóak: alacsony felhőzet, a magasban erős szél, a tengeren hatalmas hullámok. A meteorológusok szerint lehetetlenné válik a légi támogatás, a tengeri ágyúzás. Bertram Ramsay admirális és Montgomery tábornok úgy gondolta, hogy kezdjék meg a partraszállást, de Arthur Tedder, a légierő főparancsnoka nem értett velük egyet. Eisenhower döntött: a támadást el kell halasztani, de maradjanak készültségben. Másnap a helyzet semmit nem javult. Eisenhower mindent mérlegelve június 6-ára tűzte ki a D-nap idejét, de adott még egy kis esélyt magának. A parancsnokokkal és meteorológusokkal a kora hajnali órákban még egyszer egyeztetett. 3 óra 30-kor hurrikánszerű szél volt. A meteorológusok másnapra viszonylag jó időt jósoltak, és feltételezték, hogy 36 órán keresztül olyan is marad. Eisenhower döntött: kezdjék meg a támadást. A német táborban is figyelték az idő alakulását. Rommel úgy döntött, hogy most biztonságos néhány nap pihenőre vonulnia. A tábornagy már Németországban volt.

Hadműveletek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A partraszállás egy szövetséges járműből nézve
Eisenhower beszéde a 101. ejtőernyős hadosztály 502. ezredének E százada előtt. A tábornokkal szemben 23-as számmal Wallace Strobel.
Egy partraszálló jármű Normandia partjainál
Normandiai katonai temető

A hadművelet az Overlord (hűbérúr) fedőnevet kapta. A hadművelet nagy részben azért lehetett sikeres, mert a németek azt hitték, hogy a partraszállás a Somme-tól északra fog bekövetkezni. Ennek több oka volt:
1. Az átkelés itt volt a legrövidebb.
2. A légierő támogatása itt érvényesülhetett a legjobban.
3. A Ruhr-vidék Németország gazdasági szíve felé is itt vezetett a legrövidebb út.
4. A Jubileum hadművelet.

Épp ezért a németek ezt a részt erősítették meg a legjobban. Ez nem kerülte el a szövetségesek figyelmét, és arra a döntésre jutottak, hogy a partraszállás nem végezhető el hatalmas veszteségek nélkül. A hadművelet kezdetére 55 gyalogos-, 25 páncélos, 2 hegyi- és 4 ejtőernyős-, összesen 86 hadosztályt vontak össze. A terv szerint 175 000 ember szállna partra az első 24 órában, 1 500 tank, 10 000 motoros jármű és 3 000 nehézfegyver kíséretében. A légierő (RAF, azaz Royal Air Force) 5 049 vadászrepülőgépet, 3 467 nehézbombázót, 1 645 közepes- és könnyű bombázót, 698 egyéb harci repülőgépet, 2 316 szállító repülőgépet és 2 591 vitorlázó repülőgépet számlált. Az inváziós haditengerészeti erők állománya 6 csatahajót, 2 monitort, 22 cirkálót, 93 rombolót, 159 kisebb hajót, 255 aknaszedő hajót, 233 deszant-szállítóhajót és 853 deszant-naszád volt. Az expedíciós erők összlétszáma 1944. június 6-án közel hárommillió: 2 876 439 katona volt. A Montgomery által kidolgozott partraszállási terv öt helyen irányzott elő partraszállást. A Carentani-öbölben két oldalt az amerikai 1. hadsereg első erőinek kellett két helyen, ehhez csatlakozva keletre a normandiai parton az Orne-ig az angol 2. hadseregnek kellett három helyen hídfőt létesítenie. A hídfők – nyugatról keletre – a Utah (4. amerikai gyalogos hadosztály), az Omaha (1. amerikai gyalogos hadosztály), a Gold (50. brit gyalogos hadosztály), a Juno (3. kanadai gyalogos hadosztály) és a Sword (3. brit gyalogos hadosztály) fedőnevet kapták.

Célkitűzések, feladatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1. amerikai hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a hadművelet első napján szálljon partra a Weyo-i öböl mindkét oldalán és az első nap végére vegyen birtokba egy 30 km széles, és 8–10 km mély hídfőt, és egyesüljön a ledobott légideszanttal. A VII. hadtestnek a hadművelet 3. napján Valognes-st Sauveur-Le Vicomte vonalat kellett birtokba vennie, és a hadművelet 16. napjára el akarták foglalni az egész Contentin-félszigetet és Cherbourg kikötőjét. Az V. hadtest feladata az Aura folyótól északra eső körzet birtokba vétele és az ellenség ellenlökéseinek elhárítása volt.

Az angol 2. hadsereg feladata az első napon Caentól északra való partraszállás és még ezen a napon a Beyeux-Caen-Cabourg terepszakasz elérése, majd páncélos csapatokkal a támadás kifejlesztése, és az ellenség fő erőinek lekötése, hogy az amerikai 1. hadsereg szabadon tevékenykedhessen.

A partraszállási térség kiszélesítése után bevetésre került az amerikai szakaszon az amerikai 3. hadsereg, majd az angol szakaszon a kanadai 2. hadsereg. A két amerikai hadsereg és a 12. hadseregcsoportot Bradley tábornok, a két brit hadsereget és a 21. hadseregcsoportot Montgomery tábornagy parancsnoksága alatt egyesítették. A főparancsnokság Eisenhowerra szállt. Caenban június 12-én már tizenkét hadosztály állt harcban, ezek közül négy páncélos. A légioffenzíva lehetetlenné tett minden összeköttetési útvonalat. Július 8-án egy német jelentés tudatja: "Párizstól nyugatra és délnyugatra immár minden vasúti közlekedés lehetetlen".

Churchill egy beszélgetés alkalmával ezt mondta Eisenhowernek:

„Ha Ön a tél beálltáig olyan hídfővel rendelkezik, amely a Szajna torkolattól Cherbourgig és a Bretagne-i félszigetig terjed és a 36 hadosztálya lesz odaát, akkor ezt győzelemnek fogom tekinteni. Ha pedig Le Havre-t is beveszi addig, akkor döntő győzelemnek.”

Erre Eisenhower válasza ez volt:

„Karácsonyra a Rajnánál leszünk”

A német védelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Szovjet-Oroszország ellen megfeszített háborút viselő Németországnak nem volt elegendő ereje és eszköze ahhoz, hogy az Atlanti-óceán partján szilárd védelmet hozzon létre.

Alfred Jodl vezérezredes, az OKW hadműveleti főnöke helyzetmegítélésében rámutatott, hogy az adott körülmények között nem lehet 2600 km-es arcvonalon a védelmet mélységben megszervezni. Az Atlanti fal erődjeiben összesen 2 692 különböző kaliberű löveget tudtak összevonni, így az átlagos tüzérségi sűrűség kilométerenként csak 1 löveg volt.

A német főparancsnokság a legvalószínűbb partraszállási körzetnek a Szajna torkolata és az Antwerpen közti partszakaszt tartotta.

Kronológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Normandiai partraszállás témájú médiaállományokat.