Varsói felkelés
| 1944-es varsói felkelés | |||
| Lengyelország a II. világháborús német megszállás alatt | |||
 | |||
| A Honi Hadsereg ellenőrzése alatt álló varsói területek 1944. augusztus 4-én, a felkelés kezdetekor | |||
| Dátum | 1944. augusztus 1. – október 2. | ||
| Helyszín | Varsó | ||
| Eredmény | Német győzelem; a szovjet csapatok 1945 januári bevonulásáig a németek módszeresen lerombolták a város nagy részét | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Haderők | |||
| |||
| Veszteségek | |||
| |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Varsói felkelés témájú médiaállományokat. | |||
.svg)
- Nem tévesztendő össze az 1943-as varsói gettófelkeléssel.
A varsói felkelés a náci Németország által megszállt lengyel fővárosban 1944. augusztus 1-jén kitört általános felkelés volt, melyet az Armia Krajowa (Honi Hadsereg) irányított a német megszálló csapatok ellen. A felkelés kirobbantását arra az időpontra időzítették, amikor a szovjet csapatok megközelítették Varsót. A Honi Hadsereg célja az volt, hogy még a szovjetek előtt felszabadítsák a fővárost és megerősítsék a lengyel függetlenséget a háború végéig működő Lengyel Földalatti Állam kormányának hatalomra juttatásával.
A fegyveres felkelés azonban kudarcot vallott, bukásában számos tényező játszott szerepet. A szovjet csapatok elérték ugyan a Visztulát, a fővárostól 30 kilométerre azonban hadtesteik megálltak, és tétlenül szemlélték a városban folyó harcokat. A várakozásnak kettős oka volt: egyrészről a soron következő támadó hadművelet előkészítése érdekében teljesen feltöltötték készleteiket, másrészt a szovjet vezetés úgy ítélte meg, hogy a felkelés sikertelensége esetén a háború után csekélyebb erőfeszítések árán sikerülhet hatalmi pozícióba juttatni Lengyelországban a szovjetbarát politikai erőket. A Vörös Hadsereg parancsnoksága azt sem engedélyezte, hogy a segélycsomagokat szállító szövetséges repülőgépek a visszaútra üzemanyagot vételezzenek a szovjetek által megszállt repülőtereken.
A lengyel megadást követően a németek az egész várost kiürítették. Mintegy 550 ezer főt a pruszkówi átmeneti táborba internáltak, 150 ezer főt pedig németországi kényszermunkára vagy koncentrációs táborokba hurcoltak. Német tűzszerész-alakulatok módszeresen felrobbantották a városban épen maradt összes, még álló házat. A Vörös Hadsereg majd csak 1945. január 17-én vonult be a teljesen elnéptelenedett romvárosba.
Előzmények[szerkesztés]
1944 júniusa végén, majdnem öt évig tartó német megszállás után, úgy látszott, hogy a III. Birodalom romba dől. A német hadsereg vereségeket szenvedett minden fronton és július 20-án egy sikertelen Hitler elleni merénylet történt. Ekkoriban magában Varsóban pánik terjedt el: a városon túli területeket a Fehéroroszországban szétzúzott német alakulatok visszavonuló maradékai lepték el, a civil németek tömegesen menekültek nyugat felé, a közigazgatási hivatalok és rendőrkapitányságok evakuálva vonultak vissza. Ebben a helyzetben a Honi Hadsereg sok tisztje úgy vélte, hogy egy felkelés könnyen kiszorítaná a megszállókat Varsóból.[2] Sőt, 1944 elejétől a szovjet hadsereg már a háború előtti Lengyelország területén volt és fokozatosan nyomult nyugat felé, majd július végén már a Visztulát is elérte. Az általuk elfoglalt területeken a szovjet hatóságok igyekeztek a hatáskörüket kiszélesíteni. Július 21-én Chełmben megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság (Polski Komitet Wyzwolenia Narodowego, PKWN), a szovjetek által kinevezett ideiglenes lengyel kormány, amelyben a kommunisták határozott fölényben voltak és amely Sztálinnak teljesen alá volt rendelve. A Londonban székelő lengyel emigráns kormány, és a Lengyel Földalatti Állam vezetői tisztában voltak azzal, hogy a Szovjetunió saját kommunista rendszerét próbálja majd rákényszeríteni az újonnan megalakuló Lengyelországra.
1944 nyarán a keleti front már közel volt Varsóhoz. Június 21-én a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok beleegyezését adta a felkelés megkezdéséhez, majd július 31-én meghatározta a pontos időpontját: augusztus 1. 17 óra.[3] Egyetértését az emigráns kormány képviselője (lásd: Kormány Országos Képviselete), Jan Jankowski is kinyilvánította, azonban a főparancsnok, Kazimierz Sosnkowski tábornok ezzel nem értett egyet, de az ő véleményét nem vették figyelembe.
Eközben a katonai helyzet Varsó környékén kezdett a németek előnyére változni. Kézben tartották a rendet a városban, július 31-én pedig elkezdődött a varsói páncélos csata. Ez augusztus 5-én német győzelemmel végződött, ami lelassította a szovjet előrenyomulást a lengyel főváros felé.
Sztálin ellenezte a független Lengyelország gondolatát, ezért az emigráns lengyel kormány parancsot adott a Honi Hadseregnek, hogy kísérelje meg megszerezni a németektől az ellenőrzést Varsó felett, mielőtt a szovjetek elérnék a várost. Ily módon a Szovjetunió elvesztette volna a jogalapját az ország megszállására. 1944. augusztus 1-jén a Honi Hadsereg és a lakosság kirobbantotta a varsói felkelést.
A harcoló felek[szerkesztés]
A felkelők erői körülbelül 50 ezer katonát tettek ki,[4] de majdnem kizárólag csak kézi fegyvereik voltak. Nagyon hiányoztak a jó hatásfokú páncéltörő fegyverek. Ezek szerepét az úgynevezett Molotov-koktélok vették át, melyeket páncéltörő kézigránátok és a kevés zsákmányolt Panzerschreck és Panzerfaust egészített ki. A gyenge előkészület következtében a felkelés kitörésekor csak körülbelül 3000 katona volt valóban harcképes,[5] azaz alig tizede a rendelkezésre álló állománynak. A parancsnokok ezért baltákkal vagy csákányokkal is felszereltették a katonákat. A felkelők tényleges főparancsnoka Antoni Chruściel tábornok volt, bár formálisan a Honi Hadsereg főparancsnoka, Tadeusz Bór-Komorowski tábornok parancsolt.
A német csapatok létszáma ennek alig fele, körülbelül 16 ezer fő volt, de sokkal jobban felfegyverezve. Rögtön a felkelés kitörése után pedig erősítést kaptak:[6]
- rendőri alakulatok Warthegautól (Nagy-Lengyelország) Heinz Reinefarth parancsnoksága alatt,
- a Dirlewanger-SS-különítmény Oskar Dirlewanger parancsnoksága alatt – ez az alakulat korábban brutális tisztogatásokat hajtott végre a keleti front hátországában, katonái többségét börtönökből és gyűjtőtáborokból kiengedett német köztörvényes bűnözők alkották,
- SS RONA gránátos hadosztály (RONA – Русская освободительная народная армия, Orosz Felszabadító Néphadsereg) – többségében az oroszokból és fehéroroszokból álló, a németekkel együttműködő hadosztály Bronisław Kaminski parancsnoksága alatt.
A felkelőkhöz néhány száz külföldi is csatlakozott[7] – magyarok, szlovákok, franciák, belgák, hollandok, görögök, britek, olaszok, oroszok (főleg az ezekből az országokból származó zsidók). A szlovákok, a Honi Hadsereg vezetésének egyetértésével, saját szakaszt alakítottak. A felkelőkkel együtt harcoltak német katonaszökevények is.
-
Tadeusz Bór-Komorowski -
Antoni Chruściel -
Erich von dem Bach-Zelewski -
Heinz Reinefarth -
Oskar Dirlewanger -
Bronisław Kamiński
A felkelés lefolyása[szerkesztés]
BIELANY
ŻOLIBORZ
ÓVÁROS
MURANÓW
(volt gettó)
KL
WOLA
BEL-
VÁROS
POWI-
ŚLE
FELSŐ
CZER-
NIAKÓW
OCHOTA
FELSŐ
MOKOTÓW
SIELCE
SADYBA
PRAGA
1
■2
■ 3
■ 4
5
6
7
8
9
■ 10
■11
■ 12
■13
14■
■15
■16
17■
18■
■ 19
■ 20
■ 21
■ 22
■23
■ 24
25 ■
A)
|
BIELANY
ŻOLIBORZ
ÓVÁROS
MURANÓW
(volt gettó)
KL
WOLA
BEL-
VÁROS
POWI-
ŚLE
FELSŐ
CZER-
NIAKÓW
OCHOTA
FELSŐ
MOKOTÓW
SIELCE
SADYBA
PRAGA
■ 26
B)
|
A felkelés augusztus 1-jén, 17 órakor tört ki. Az időzítés nem sikerült a legjobban, sok ellenálló nem ért időben a gyülekezőhelyére és felvonulási területére. A lengyel csapatoknak nem voltak nehéz fegyvereik, amelyek nélkül nem sikerült hathatósan támadni az erősen erődített német épületeket. Ezenkívül, túl sok célt támadva, a felkelők nagyon szétszórták a csapataikat, a fölényt kivívni sok esetben nem tudták. A fontosabb épületekből többek közt csak a Powiślei erőművet, az egyenruha- és élelmiszerraktárat és a városházát sikerült elfoglalniuk. Nem sikerült bevenni az okęciei repülőteret, egyetlen hidat és vasúti pályaudvart sem , a Gestapo és a helytartó székhelyeit, a Citadélát, a Szejm épületeit, a Főpostát, az Egyetemet, a Rendőr-főkapitányság épületét, a telefonközpontokat, az SS-laktanyákat, a börtönöket és erődöket sem.
Augusztus 4-éig a felkelők mindössze a Belváros északi kerületeinek nagy részét (az Óvárost is beleszámítva) tudták elfoglalni és a Belváros déli részét, Powiślét, Żoliborzot, Kelet-Wolát, Ochota egyes részeit, Felső-Mokotówot, valamint Czerniakówot. A felkelés elfojtását Erich von dem Bach-Zelewski német tábornok vezényelte. A Reinefarth- és Dirlewanger-csapatok és RONA csapatai rendkívüli kegyetlenséggel gyilkolták a civil lakosságot is. A német védőket hadvezetésük gyakran alkohollal is ellátta, hogy a felkelőkkel szemben minél kisebb könyörületet tanúsítsanak. Augusztus 11-én Wola és Ochota ellenállói megadták magukat. Már augusztus 7-én elkezdődött az óvárosi csata, amely augusztus végéig tartott és házról-házra folyt. Szeptember 1-jén a felkelés parancsnokai úgy döntöttek, visszavonulnak a csatornarendszeren át a Belváros közepére.
Szeptember 11-én a németek megtámadták Powiślét, hogy elvágják a felkelőket egy esetleges szovjet segítségtől: a felkelők azt tervezték, hogy Powiśle lesz a hídfő, ahová a szovjet csapatok majd át tudnának kelni. A lengyelek bíztak abban, hogy a Vörös Hadsereg segíteni fogja őket a közös német ellenség elleni harcban, de nem így lett. Annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg már megközelítette Varsó jobb partját (augusztus 14-én elfoglalta Pragát), a felkelés hírére a szovjet offenzíva megtorpant. A Vörös Hadsereg nem szándékozott nagyobb létszámú csapatokat küldeni, hogy segítsenek a felkelőknek. Sztálin küldött két gyalogezrednyi katonát a Berling-hadseregből,[1] amely eljutott a bal partra, de nekik nem volt tapasztalatuk a városi harcban és nem sikerült megtartani pozícióikat. Miután küldött ugyan, de tapasztalatlan katonákat, ezért Sztálin később elutasította a vádakat, hogy nem segített a felkelőknek. Powiśle szeptember 23-án adta meg magát.
Szeptember 16-án a németek elfoglalták Marymontot (Żoliborz északi részét) és Czerniakówot, 26-án Felső-Mokotówot, 30-án Dél-Żoliborzot. A felkelők kezében csak a Belváros központi része maradt, ezért Bór-Komorowski tábornok, nem látva értelmét a további harcoknak, október 2-án aláírta a kapitulációt.
A harcolókat szovjet légvédelmi támogatás nélkül a Brit Királyi Légierő, a Dél-Afrikai Légierő és a brit felső irányítással működő Lengyel Légierő támogatta: több mint kétszáz alkalommal dobtak le ellátmányt a harcoló csapatoknak. Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje a szovjet légitámogatás elnyerését követően egyetlen nagyszabású akciót hajtott végre.
A német védőkkel együtt harcolt néhány olyan alakulat is, amely volt szovjet állampolgárokból állt. A RONA csapatokon kívül volt egy ukrán század (Petro Gyacsenko parancsnoksága alatt) és két azerbajdzsáni zászlóalj is. A németek magyar erőket is bevetettek a felkelők ellen, de amikor rájöttek, hogy a magyar alakulatok nyíltan rokonszenveznek a lengyelekkel, visszavonták őket.[8][9]
Élet a felkelési Varsóban[szerkesztés]
A felkelés 63 napja alatt a felkelők által ellenőrzött területeken döntéseiben szabad, és demokratikus lengyel állam működött Varsóban. Legális hatósággal, közigazgatással és hadsereggel. Működött a lengyel igazságszolgáltatás, a rendőrség és a politikai pártok (azok is, amelyek a Londonban székelő kormány ellenzékét képviselték). A város minden kerületében megalakultak a felkelési önkormányzati szervek, amelyek a házbizottságok közvetítésével működtek. A bizottságok felelősek voltak a tűzbiztonságért a légvédelemért és a közbiztonságért, a népjólétért, közös konyhák szervezéséért, kútásásért, romeltakarításért, temetkezésért és tájékoztatási tevékenységért. A cserkészek postai szolgálatot szerveztek meg, amelyet a hatóság hivatalosan elismert.[10] A felkelők által ellenőrzött Varsóban több mint száz lapot adtak ki, amelyek nemcsak a harcok lefolyását követték, hanem közzétettek egyéb tudósításokat is, kulturális cikkeket, dalokat és költeményeket. A felkelők rádióállomást is üzemeltettek.
Hitlerista bűntények[szerkesztés]
Hitler tudomást szerezve felkelés kitöréséről, parancsot adott Varsó földdel egyenlővé tételére és a lakosság teljes kiirtására. Von dem Bach-Zelewski szerint, minden varsóit meg kellett ölni, nem volt szabad foglyot ejteni. Varsó lerombolása elrettentő példaként kellett, hogy szolgáljon egész Európa számára.[11] Végeredmény: 170 ezer civil varsói meghalt a felkelésben , közülük kb. 60 ezren a németek által végrehajtott kivégzések áldozatai voltak.[12] A fogságba esett felkelőket rendszeresen megölték, annak ellenére, hogy azok nyíltan harcoltak és a hágai egyezményeknek megfelelő katonai jelzéseket viseltek.
A németek már a felkelés első napjaitól kezdve nem kímélték a foglyok és a polgári lakosság életét. A helyzet romlott, amikor megérkeztek a németeket felmentő csapatok. Wolában a Reinefarth- és Dirlewanger-egységek néhány nap alatt (különféle források szerint) 38-tól[13] 65-ig[14] ezer embert gyilkoltak meg. Ochotában pedig a RONA katonái emberek ezreit ölték meg és rabolták ki.
Von dem Bach-Zelewski Hitler parancsával szemben, megtiltotta a nők és gyerekek megölését-,[15] később megtiltotta a lengyel civilek lelövését is.[16] Ennek ellenére a németek módszeresen kiemelték a menekülők tömegéből azokat az embereket, amelyeket a felkelésben való részvétellel, vagy zsidó származással gyanúsították, valamint az idős és beteg (azaz, munkaképtelen) embereket, majd kivégezték azokat.[17] Az Óváros eleste után a Reinefarth-csapatok lemészárolták a felkelők kórházaiban ápoltakat, 3000 embert.[18] A fogságba esett felkelőket a felkelés utolsó napjáig kivégezték.
A harcok idején a német tüzérség és a légierő civil és katonai épületeket egyaránt támadott – a Vörös Kereszt jelével jól láthatóan megjelölt kórházakat beleértve.[19] Egész kerületek felégetését a harc bevett módszerének tartották. A német csapatok lengyel civileket használtak élő pajzsként (nőket és gyerekeket egyaránt).[20] Már augusztus 6-ától kezdve, maradéktalanul kiűzték a lakosságot az elfoglalt kerületekből. A felkelés idején kb. 550 ezer varsóit és 100 ezer Varsó környéki lakost kényszerítettek lakóhelyének elhagyására.[21] Kb. 550 ezer elűzött került a Varsó melletti menekülttáborokba, legtöbben a Durchgangslager-Pruszkówba.
Következmények[szerkesztés]
Bár a felkelés hadműveleteit csak pár naposra tervezték, a felkelők 63 napig, október 2-ig kitartottak. Himmler figyelmen kívül hagyva a megadás feltételeit, parancsot adott a város teljes lerombolására és a könyvtárak, múzeumok és azok gyűjteményeinek elégetésére. Amikor végül 1945. január 17-én a szovjetek átkeltek a Visztulán és behatoltak a bal parti városrészbe, a város 85%-a romokban hevert a történelmi Óvárossal és a királyi várral együtt. A belváros (Śródmieście) majdnem 100%-át lerombolták. A német megszállás alatt (1939–45) kb. 700 ezer varsói halt meg, azaz többen, mint az amerikaiak és britek összesen a második világháborúban.[22] Az anyagi veszteségek értéke 45 milliárd dollárt tett ki.[23] A Honi Hadsereg életben maradt katonáit a szovjet titkosszolgálat (NKVD) begyűjtötte és megölte vagy Szibériába deportálta.
Miután a nyugati szövetségesek segítségének hiányában a felkelés elbukott, Kazimierz Sosnkowski tábornok lemondott a fővezéri posztról. Utódja Tadeusz Bór-Komorowski lett, annak ellenére, hogy október 2-ától 1945. május 5-éig a német fogságban tartózkodott (a Fővezér tisztét akkor Władysław Raczkiewicz elnök töltötte be). A Honi Hadsereg főparancsnoka Komorowski helyett Leopold Okulicki tábornok lett.
Von dem Bach-Zelewskit 1944 októberében átvezényelték Budapestre. 1945 augusztusában az amerikaiak letartoztatták és azért cserébe, hogy tanúskodott a nürnbergi perben, megtagadták kiadatását Lengyelországnak vagy a Szovjetuniónak. Később német bíróság ítélte börtönre egy a háború előtti bűncselekményért, de a varsói felkelés vérbe fojtásáért soha nem felelt.
Hasonlóan, Reinefarth-ot le is letartoztatták a háború után és nem adták ki vallomásaiért cserébe. Még Westerland polgármestere és Schleswig-Holstein tartományi gyűlésének képviselője is volt, NSZK hatósága elutasította kiadatását Lengyelországnak. Soha nem felelt semmilyen bűntényért (nemcsak a háborúsokért).
Dirlewanger 1944 végén a szlovák felkelést is elfojtotta. 1945 júniusában a franciák tartoztatták le, hamarosan titokzatos körülmények között meghalt (valószínű, hogy halálra verték a francia hadseregben szolgaló lengyel katonák).
Kamińskit a németek függelemsértésért halálra ítélték nem sokkal azután, hogy visszarendelték Varsóból.
A felkelés megítélése a háború utáni Lengyelországban[szerkesztés]
Már a felkelés vége előtt elkezdődött a vita a célszerűségéről. Legélesebben Władysław Anders tábornok[1] ellenezte - szerinte senki nem reménykedhetett (különösen a Honi Hadsereg főparancsnoksága Bór-Komorowskivel az élen), hogy Sztálin segít saját politikai ellenfelein, tehát a felkelés előre kudarcra volt ítélve.[24] A lengyel kommunisták (PKWN) támogatták Sztálin nézeteit a felkelésről. Már a háború vége után, a kommunista lengyel hatalom próbálta meghamisítani a tényeket a felkelésről, mivel természetesen nem akarták, hogy kiderüljön, mi volt a szerepük a felkelés bukásában. A sztálinizmus korában (1944-56) a felkelés résztvevőit ugyanolyan megtorlásoknak tették ki, mint az egész nem kommunista mozgalmat. A kommunista propaganda elfogadta az álláspontot a hős "egyszerű" katonákról és tétlen (vagy bűnös) parancsnokokról.[25] Senkinek nem volt szabad azonban emlékeznie arra, hogy Sztálin megtiltotta a Vörös Hadseregnek az átkelést a Visztula bal partjára, – a felkelést segítő nyugati légierőknek pedig - a szovjet repülőterek használatát. A lengyel lakosság viszont teljesen másképpen emlékezett a felkelésre.
Andersen kívül sok kommunistaellenes emigráns politikus is ellenezte azonban a felkelés gondolatát, - voltak köztük olyanok akik a háború előtt Piłsudskival vagy a nemzeti demokráciával voltak kapcsolatban.
Csak 1989 után méltatták megfelelően a felkelést. 1989-ben felépítették a varsói felkelés emlékművét Varsóban. 2004-ben megnyitották a Varsói Felkelés Múzeumát. A varsói felkelés megjelent a kultúrában: irodalomban (Kazimierz Brandys, Miron Białoszewski, Jarosław M. Rymkiewicz stb.) és a filmekben (Andrzej Wajda, Janusz Morgenstern, Andrzej Munk stb.). Megjelent a popzenében is lengyel együttesek: (Lao Che, Armia stb.) és külföldiek (a svéd Sabaton, a német Heaven Shall Burn, a holland Hail of Bullets).
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d 1944-ben Sztálin létrehozott egy lengyel hadsereget a Szovjetunióban, amely neki volt alárendelve és amelynek a parancsnoka Zygmunt Berling tábornok lett. Előtte (1941-42) egy másik hadsereg is létezett, amelynek a parancsnoka Władysław Anders tábornok volt (ún. Anders-hadsereg) és amely - Sztálin hozzájárulásával - a nyugati szövetségesekhez csatlakozott.
- ↑ J. Ciechanowski, Powstanie Warszawskie..., 354-355. oldalak
- ↑ J. Ciechanowski, Powstanie..., 389-391. oldalak
- ↑ J. Kirchmayer, Powstanie Warszawskie, 153-154. oldalak
- ↑ J. Kirchmayer, Powstanie Warszawskie, 166. oldal
- ↑ T. Sawicki, Rozkaz zdławić powstanie..., 15. oldal
- ↑ N. Davies, Powstanie ‘44, 332., 388-391. oldalak
- ↑ [1] Obcokrajowcy w powstaniu - cikk a Varsói Felkelés Múzeuma oldalán, belépés 2012-10-09
- ↑ N. Davies, Powstanie '44, 388. oldal
- ↑ N. Davies, Powstanie ‘44, 396. oldal
- ↑ Jerzy Sawicki, Zburzenie Warszawy. Zeznania generałów niemieckich przed polskim prokuratorem członkiem polskiej delegacji przy Międzynarodowym Trybunale Wojennym w Norymberdze, Instytut Wydawniczy "Kolumna", Warszawa, 1949, 41. oldal
- ↑ Piotr M. Majewski, Największa bitwa miejska II wojny światowej, Biuletyn IPN, 8-9/2004
- ↑ Ludność cywilna w powstaniu warszawskim, I. kötet, 246. oldal
- ↑ A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., I. kötet, 320. oldal
- ↑ A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., I. kötet, 306. oldal
- ↑ A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., II. kötet, 495. oldal
- ↑ A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., II. kötet, 496. oldal
- ↑ A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., II. kötet, 505. oldal
- ↑ Szymon Datner, Kazimierz Leszczyński (szerk.), Zbrodnie okupanta w czasie powstania warszawskiego w 1944 roku (w dokumentach), Honvédelmi Minisztérium kiadása, Warszawa, 1962, 203. oldal
- ↑ A. Przygoński, Powstanie warszawskie..., I. kötet, 241-242. oldalak
- ↑ [2] Archiválva 2017. november 19-i dátummal a Wayback Machine-ben Kwestia wysiedleń w świetle informacji, dokumentów i relacji, znajdujących się w posiadaniu Fundacji "Polsko-Niemieckie Pojednanie" – cikk a Lengyel-Német Megbékülése Alapítvány oldalán, belépés 2012-10-04
- ↑ [3] Marek Getter Straty ludzkie i materialne w powstaniu warszawskim, Instytut Pamięci Narodowej, 2004, 72. oldal, belépés 2012-10-04
- ↑ "Straty wojenne Warszawy 1939-1945. Raport" Varsó elnökének konzultációs tanácsa, Varsó, 2004, 6. oldal
- ↑ P. Ukielski, Spór o Powstanie Warszawskie, 117. oldal
- ↑ P. Ukielski, Spór o Powstanie Warszawskie, 120. oldal
Források[szerkesztés]
- Jan Ciechanowski, Powstanie Warszawskie. Zarys podłoża politycznego i dyplomatycznego, Państwowy Instytut Wydawniczy, Warszawa, 1987
- Norman Davies, Powstanie ‘44, Wydawnictwo Znak, Kraków, 2006
- Jerzy Kirchmayer, Powstanie Warszawskie, Warszawa: Książka i Wiedza, 1984
- Ludność cywilna w powstaniu warszawskim, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszawa, 1974
- Antoni Przygoński, Powstanie warszawskie w sierpniu 1944, Państwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszawa, 1980
- Tadeusz Sawicki, Rozkaz zdławić powstanie. Niemcy i ich sojusznicy w walce z powstaniem warszawskim, Warszawa, Bellona, 2010
- Paweł Ukielski, Spór o Powstanie Warszawskie, Biuletyn IPN, Warszawa, 8-9/2009
