Szlovák nemzeti felkelés
| Szlovák nemzeti felkelés | |||
| második világháború | |||
 |
|||
| A felkelés területi kiterjedése az első napokban | |||
| Dátum | 1944. augusztus 29. – 1944. október 27. | ||
| Helyszín | Szlovákia | ||
| Eredmény | Német és kollaboráns győzelem, A felkelés leverése |
||
| Harcoló felek | |||
|
|||
| Parancsnokok | |||
|
|||
| Haderők | |||
|
|||
| Veszteségek | |||
|
|||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Szlovák nemzeti felkelés témájú médiaállományokat.
|
|||
_variant_2.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
A szlovák nemzeti felkelés (szlovákul Slovenské národné povstanie) német- és Tiso-ellenes felkelés volt Szlovákiában a második világháború idején, 1944. augusztus 29. és október 27. között a szövetséges hatalmak támogatásával.
Tartalomjegyzék
Előzmények[szerkesztés]
1938-ban, az Anschlusst követően a Harmadik Birodalom megkezdte Csehszlovákia feladarabolását. A szeptember 29-én kötött müncheni egyezmény értelmében a németlakta Szudétavidéket hozzácsatolták a birodalomhoz, Magyarország pedig az első bécsi döntésben szerzett területeket. 1939. március 14-én a németek Cseh- és Morvaországból protektorátust hoztak létre, és Jozef Tiso német győzködésre kikiáltotta a független Szlovákiát, amely később német védnökséget kért. Az új államban Vojtech Tuka meghirdette a nemzetiszocializmus programját és Szlovákia elsőként csatlakozott a németekhez a világháború kezdetén, Lengyelország lerohanásakor. A háborús részvételt és a német befolyást ellenző szlovákok súlyos dilemma elé kerültek: Szlovákia hőn vágyott állami létére csak a hitleri vezetés jóindulata volt a garancia. Ráadásul Tiso Szlovákiája viszonylag békés terület volt, és a német hadi megrendelések felvirágoztatták a gazdaságát és Németországgal szemben nem került bevezetésre az élelmiszerjegy-rendszer. Míg a Tiso-rendszer viszonylag népszerű volt a lakosság körében, a felkelőket később már korántsem támogatták ennyire.
A helyzet csak 1943-ban változott meg, amikor a Vörös Hadsereg egységei egyre inkább közeledni kezdtek az ország felé. A hadsereg felső vezetésében kezdődött a szövetségesekhez való átállás előkészítése. Ján Golian alezredes volt a főszervező, aki nagy mennyiségű hadianyagot és a kincstári vagyon nagy részét Besztercebányára, a felkelés későbbi központjába szállíttatta. Eközben a hadvezetés két hadosztályt küldött Eperjesre, hogy a Wehrmacht egységeit támogassák, nekik fontos szerep jutott a felkelők terveiben, ugyanis nekik kellett volna elfoglalniuk a Duklai-szorost és megnyitni a frontot a szovjetek előtt, amikor már közel járnak. A hadsereg más részében is voltak tervek az átállásra, Ferdinand Čatloš vezérkari főnök is a front megnyitását tervezte a Vörös Hadsereg előtt, és tárgyalt is Moszkvával, ám a nemzeti felkelés miatt erre nem kerülhetett sor.
A partizánmozgalmak is ekkoriban kezdtek erősödni az országban, köszönhetően a Szovjetunió támogatásának. Tagjaik a legkülönfélébb nézetekkel rendelkeztek: voltak köztük nacionalisták, kommunisták, idealisták és saját érdekükből csatlakozók. A mozgalmat a londoni csehszlovák emigráns kormány, a kommunista partizánokat pedig moszkvai vezetők (például Klement Gottwald) koordinálták. A központi katonai irányítás kérdésében nem sikerült megállapodni, mivel míg a hadsereg és a polgári pártok azt akarták, hogy a partizánok a hadseregnek vessék magukat alá, addig ezt a Szlovák Kommunista Párt elutasította. Ez végzetesnek bizonyult a felkelés kimenetele szempontjából.
A felkelés[szerkesztés]
1944. augusztus 27-augusztus 28-án az önállóan tevékenykedő partizánok két komoly akciót hajtottak végre. Rózsahegyen az ottani laktanya katonáival együtt átvették a hatalmat a városban és elkezdték a helyi németek lemészárlását, Turócszentmártonban pedig rajtaütöttek a Romániából hazatérő Walter E. A. Otto alezredesen és 24 tagú kíséretén és mindenkit megöltek. Bár a németek korábban is fontolgatták az ország megszállását, ez a két akció meggyőzte őket a sürgős fellépés szükségességéről. Augusztus 29-én a német egységek megkezdték az ország megszállását, Ferdinand Čatloš este hétkor tartott rádióbeszédében hazaárulónak nevezett minden ellenállót, ami zavartságot okozott a felkelőknél. Ezért végül Ján Golian alezredes rendelte el egy órával később az ellenállást, ezzel kitört a szlovák nemzeti felkelés.
A felkelés az ország középső részére terjedt ki, mivel a nyugati egységek nem voltak hajlandóak engedelmeskedni, az Eperjesen összevont két hadosztály parancsnoka, Viliam Talský pedig repülővel a lengyelországi szovjet parancsnokságra repült és a vezető nélkül maradt katonákat a németek hamar lefegyverezték. Így a felkelés legütőképesebb katonai erejét veszítette el és a front megnyitása sem sikerült. A felkelés központja Besztercebánya lett. Tiso elnök továbbra is kitartott a németek mellett és segítséget kért tőlük a felkelés leveréséhez. A harcokban a németek mellett a hadsereg többi része és a Hlinka-gárda is részt vett. A Kárpátok területén fokozódó szovjet nyomásnak, a Besztercebánya körüli hegyvidéknek, és az amerikai és szovjet légierő támogatásának köszönhetően az ellenállók a rossz időzítés és felkészületlenség ellenére is két hónapig ki tudtak tartani. A németek a Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után nyilas uralom alá került Magyarországról rendeltek át német alakulatokat a szlovák területre, amelyek október 27-én elfoglalták Besztercebánya városát is. A felkelés elfogott vezetőit kivégezték vagy koncentrációs táborokba szállították.
A felkelést mindkét részről atrocitások kísérték, a németek és a kollaboránsok a felkelést támogatók ellen, míg a partizánok a német lakosság ellen követtek el bűncselekményeket. Mintegy 12 000 civil halt meg a felkelés idején, közülük 2400-at a felkelők öltek meg. A harcokban a németek 93 települést teljesen leromboltak, Garamnémetfalva (Nemecká) faluban kb. 900 lakost, Keremcse (Kremnička) faluban kb. 750 főt mészároltak le. Tiso kollaborálásának köszönhetően a németek letettek a felkelés központjaiul szolgáló települések kollektív megbüntetéséről és a fogságba esett felkelő katonák egy részét is hazaküldték.
Megítélése[szerkesztés]
A kommunizmus időszakában nagy jelentősége volt az eseményeknek, az ország világháborús szerepét ezzel kívánták tisztára mosni, valamint a cseheket is arra kényszerítette, hogy külön népnek ismerjék el a szlovákokat. A felkelést úgy állították be, amelyben a szlovák nép egységesen a felkelők mellé állt. Felnagyították a kommunista partizánok szerepét az eseményekben, míg a hadsereg és a polgári ellenállás szerepét bagatellizálták. Az 1993-ban függetlenedett Szlovákiában augusztus 29-e állami ünnep, sok városban utcákat, tereket neveztek el róla.
A Nemzeti Felkelés megítélése mind a mai napig vitatott mind tudományos, mind köznapi szinten. A jobboldali nacionalisták, akik szimpatizálnak az akkori független Szlovákiával és eszméivel, hazaárulóknak tartják a felkelés szervezőit, akik a kommunistákkal szövetkezve okoztak szenvedéseket a lakosságnak. A baloldali nacionalisták ellenben az oroszokkal való szláv szövetséget, és a felkelés németellenességét hangsúlyozzák. Mivel az, hogy az események során a szlovákok egymás ellen fordultak, sokak számára kellemetlen, akadnak olyan törekvések is, hogy a gyilkosságokat kizárólag a szovjet partizánokra vagy német SS-re kenjék. Akad egy harmadik felfogás is, mely szükségtelennek ítéli meg a felkelést ilyen formában és időben, hiszen a hadi helyzet miatt a németek kénytelenek lettek volna később maguktól kiüríteni az országot.
Források[szerkesztés]
- Janek István: Egy fasiszta bábállam. Szlovákia, 1938–1945 In: Rubicon 2008/4, ISSN 0865-6347
- Éhn László: Füstbe ment terv – a szlovák nemzeti felkelés. Történelemportál, 2012. augusztus 30. (Hozzáférés: 2012. augusztus 1.)
- A szlovák vezetés külpolitikai törekvései a komáromi tárgyalásoktól 1945-ig. Janek István. (Hozzáférés: 2012. augusztus 1.)
- Bystrický Permon 2004 II/3
További információk[szerkesztés]
- Hivatalos honlap (szlovák, angol, német, francia és orosz nyelven)
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
