Szlovák Köztársaság (1939–1945)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szlovák Köztársaság
19391945
Szlovák Köztársaság címere
Szlovák Köztársaság címere
Szlovák Köztársaság zászlaja
Szlovák Köztársaság zászlaja
Slowakei.1943.jpg
Általános adatok
Fővárosa Pozsony
Terület 38.002 (1939)
38.055 (1940) km²
Népesség 2.653.053 (1940)
Hivatalos nyelvek szlovák
Vallás Római katolikus egyház
Pénznem Koruna slovenská
Kormányzat
Kormányfő
Jozef Tiso 1939
Vojtech Tuka 1939–1944
Štefan Tiso 1944–1945
Elődállam
Utódállam
 Csehszlovákia
Csehszlovákia 
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szlovák Köztársaság témájú médiaállományokat.

Az Első Szlovák Köztársaság egy, a németek által létrehozott bábállam volt, amely 1939. március 14-től 1945-ig létezett. Hitler Jozef Tiso, szlovák politikust állította választási helyzet elé, hogy kinyilvánítsa országa Csehszlovákiától való függetlenségét. A függetlenség kinyilvánítása után egy nappal március 15-én német csapatok megkezdték a bevonulást Csehországba. Ugyanezen napon magyar csapatok ellenőrzésük alá vonták Kárpátalját és átlépve az új szlovák állam határát kiszélesítették a volt tartomány határait. Ez volt Kárpátalja visszafoglalása. A fiatal szlovák állam 1939. március 23-tól április 4-ig állt emiatt hadban Magyarországgal (Magyar–szlovák kis háború), mely szerencsére nem eszkalálódott tovább.

Az új Szlovák Köztársaság teljes mértékben a Német Birodalom szatelitállama volt. Lengyelország lerohanásakor Németország mellett Szlovákia is bekapcsolódott a küzdelmekbe kisebb segédcsapatokkal. Emiatt Szlovákia területeket kapott a Második Lengyel Köztársaságból. A szlovák állam északnyugati részét „német katonai ellenőrzés” alá vonták. 1941. június 22-én Szlovákia is bekapcsolódott a Barbarossa hadműveletbe. 1944-ben amikor a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg elérte Szlovákia határát, elkezdődött a Szlovák Nemzeti Felkelés, amelyet azonban a németek levertek. A második világháború után a párizsi békerendszer szerint (mivel a Szövetségesek soha nem ismerték el Szlovákiát független szuverén államnak) Szlovákia területe újra Csehszlovákia részévé vált.

Története[szerkesztés]

Németország már a Cseh–Morva Protektorátus létrehozását fontolgatta, ezért februártól a szlovák önállósodási törekvések mellé állt. Március 9-én ezért cseh csapatok szállták meg Szlovákiát, Tisót pedig lemondatták. 1939. március 13-án Hitler magához hívatta Tisót és Ferdinand Ďurčanský külügyminisztert, másnap pedig Háchát, akiket kész helyzet elé állítva meg is fenyegetett. A Szlovák Néppárt vezetőjeként és az autonóm Szlovákia miniszterelnökeként Tiso március 14-én Zsolnán kikiáltotta a „független” Szlovákiát, melyet német védnökség alá helyezett. Másnap Cseh és Morvaországot Németország, a függetlenedni vágyó Kárpátalját (március 15–18. között) pedig Magyarország annektálta.[1] A Magyarország és Szlovákia közti „határvita” 1939. március 23-a és április 4-e között a Magyar–szlovák kis háborúhoz vezetett. A kisantant ezzel hivatalosan is megszűnt létezni (utolsó „sikereinek” egyike a bledi egyezmény). Szintén márciusban a határmegállapító bizottság több falut elcserélt Szlovákiával.[2]

Március 18-án Hitler Bécsbe hívatta Tisót, ahol a védnökség feltételeit tárta elé, amiket 25 éves lejáratú szerződésben is rögzítettek. Szlovákia ekkor a Harmadik Birodalom csatlós államává vált, a Hlinka Szlovák Néppártja – Szlovák Nemzeti Egységpárton, a Deutsche Parteion és az Egyesült Magyar Párton kívül minden más pártot betiltottak. A Cseh–Morva Protektorátussal való határsávot (Schutzzona – védősáv a Vág jobb partja) német csapatok ellenőrizték. Az Európában 1939. szeptember 1-jén Lengyelország lerohanásával kitört második világháborúban, az ország első katonai szerepvállalása a vasútvonalak átengedése volt a Német Birodalom háborús céljaira.[3] Ennek következménye, hogy lengyelek egyedüli menekülési útvonala a megszálló csapatok elől csupán Kárpátalja maradt. A lengyel katonai menekültek egy részét ideiglenesen a felvidéki visszacsatolt terüleken helyezték el.

50 koronás ezüst emlékérem Szlovákia 5 éves fennállása alkalmából, Jozef Tiso államelnök képével

Az ország gazdasági tekintetben is a Német Birodalomnak volt alárendelve. A szlovák korona német birodalmi márkához igazított értéke nem a valós értéket tükrözte. A Szlovák Nemzeti Bank felét a Birodalmi Bank igazgatta. A hátrányos gazdasági körülmények és a fedezetlen bankók magas inflációt eredményeztek. A legnagyobb cégek a birodalomból jöttek, illetve német tulajdonba kerültek. Az ipar, melyet a Vág-völgyében koncentráltak, főként a német hadiipart szolgálta ki. Ezen felül „önkéntes” munkaerőt is biztosítottak Németországnak. Az ország politikai vezetésébe is beleszóltak, mivel a HSĽS felső vezetésében is voltak önállósulási törekvések. A klérofasiszta kormányzatban Jozef Tiso 1939. október 26-án megerősítette pozícióját, mivel az első Szlovák Köztársaság egyetlen elnöke lett.

A kisebbségek helyzete fokozatosan romlott. A megmaradt magyarságra folyamatos jogfosztások vártak (elbocsátások, szervezeteik betiltása és ellehetetlenítése, zaklatások, bebörtönzések). A szlovákiai magyarság jogainak érvényesítésekor a szlovák állam elméletben a reciprocitás elvét követte, mindaddig nem tett engedményeket míg a magyarországi szlovákság helyzete nem javult. A magyar vezetőket is megfigyelték és zaklatták. A tiltakozások ellenére a jogtiprásnak a szlovák kormány sem szabott gátat. Az Egyesült Magyar Párt tovább folytatta munkáját, faji vagy felekezeti alapú megkülönböztetést továbbra sem tett, ami a nem szélsőjobb érzelmű németek között is szimpátiát ébresztett és számos német településen alakultak helyi szervezetei. Kárpátalja elszakításával a magyarság politikai ereje tovább gyengült, de összetartozásában erősödött. A korábban megindult Magyar Ház mozgalmat a hatóságok leállíttatták, a már felállított helyek működését megpróbálták ellehetetleníteni és többet nacionalista csoportok dúltak fel (Dobsina, Gölnicbánya, Homonna, Igló, Nagymihály, Poprád, Trencsén).[4] A zsidóság helyzete is rohamosan romlott, számos családot a határ senki földjére toloncoltak ki, így próbálva megszabadulni a „nem kívánatos” személyektől.

1940. július 28-án mentek végbe az ún. salzburgi tárgyalások, amelyek a náci ideológia átültetését szorgalmazták. Ďurčanský külügyminisztert és a belügyminisztert is leváltották, ezen helyekre Vojtech Tuka (külügy) és Alexander Mach (belügy) került. Egyben Mach lett a vezetője a még 1938 nyarán létrejött Hlinka-gárda militáris szervezetnek, mely 1940 júniusában magába olvasztotta a Rodobrana nevű részét is. 1940. július 5-e után mint politikai rendőrség együttműködött a nemzetbiztonsági központtal. Feladatkörébe tartozott az ellenzéki személyek zaklatásán kívül a zsidók deportálása is.

Hitler és Tiso találkozója 1941-ben
Hitler és Tuka találkozója 1941-ben

1941 júliusában a kormány egyetértett a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódásról. 1941. november 24-én az ország csatlakozott a tengelyhatalmak katonai szövetségéhez, amivel a további katonai szerepvállalás mellett is elkötelezte magát. Másnap pedig Tuka Berlinben aláírta az antikomintern paktumhoz való csatlakozást is. Az első szlovák köztársaság veszteségéből a szovjetek elleni harcokban jelenleg közel 1300 személyt tartanak név szerint nyilván az akkori területről (illetve a visszacsatolt területekről átszökött katonakötelesek közül), a lista azonban nem teljes. Ezek között voltak kis számban magyarok és németek is. A szlovákiai németség nagyobb részt a Waffen SS soraiban szolgált és nagy részük annak kötelékében esett el, vagy hunyt el hadifogságban. Sok szlovák katona, akiket még Ukrajna területén kerítettek be és estek hadifogságba[5], átállt és létrehozta a Szlovák Önkéntesek Ezredét. Többen részt vettek az ország felszabadításában és mint ejtőernyősök a Szlovák Nemzeti Felkelésben is. Körülbelül háromezer szlovák katonát vittek hadifogolyként gulágra.[6] A Szlovák Hadsereg főparancsnoka Ferdinand Čatloš volt.

A szlovákiai németség vezetője Franz Karmasin volt. 1938 októberében a németség önigazgatási jogokat kapott, a Kárpátnémet Párt átalakult szlovákiai Deutsche Parteijá. A Szlovák nemzeti felkelés kitörése után létrehozták a Heimatschutz fegyveres szervezetet, melynek feladata az ellenzéki törekvések elnyomása volt.

A zsidók elleni fellépés, már a kezdetekben megnyilvánult a klérofasiszta államban. 1938 novemberében kb. 7500 zsidót dél-szlovákiai táborokba deportáltak, illetve a köztes „senki földjére” toloncoltak, amely területek később, a bécsi döntés értelmében Magyarországhoz kerültek.[7] A zsidótörvényeket a parlament a német példa alapján sorra megszavazta. 1941. szeptember 9-én elfogadták az ún. Zsidó kódexet. Ez magába foglalta emberi és állampolgári jogaik megvonását, magántulajdonuk elkobzását, munkakötelezettséget és a sárga csillag viselését. Ez alól kivételt csak az államelnök vagy a miniszter adhatott. A törvények ellen októberben a püspökök tiltakoztak, ennek azonban nem volt hatása. 1941-től gettókat létesítettek, az első Auschwitzba induló vagonok 1942. március 25-én hagyták el a poprádi állomást. Ezen eseményekre emlékeztetnek a vasútállomáson és a zsinagógán elhelyezett emléktáblák. Októberig, az első hullámban kb. 57700 zsidót deportáltak az országból német koncentrációs táborokba. Ezt csak később törvényesítették, a kézfeltartásos szavazáson egyedül Esterházy János voksolt nemmel.[8] A megmaradt zsidóságot 1944-ben akarták deportálni, de a politikai helyzet változásával és a Vatikán tiltakozásainak hatására, ez nem ment végbe, miközben a magyarországi transzportokat átengedték. A szlovák nemzeti felkelés kitörésével többen megszöktek a gettókból, végül a németek nyomására a cigányokkal, a politikai és hadifoglyokkal együtt 1945 márciusáig több mint 12 ezer embert deportáltak az országból. Ezen személyek után Németországnak fejenként 500 márkát fizettek. Egyes számítások szerint 71 ezer szlovákiai zsidó származású személy vesztette életét a koncentrációs táborokban, ez az akkori szlovákiai zsidóság háromnegyedét tette ki. Meghurcolásuk a háború után sem ért véget, Nagytapolcsányban 1945 szeptemberében még zsidó pogrom is volt.[9] Ma kb. 6000 személy vallja magát zsidónak az országban, főként idősek.

Megítélése[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  1. Fedinec Csilla: "A Magyar Szent Koronához visszatért Kárpátalja"
  2. Magyar katolikus lexikon
  3. Lacko, M. 2007 (ed.): [Proti Poľsku – Odraz ťaženia roku 1939 v denníkoch a kronikách slovenskej armády. Bratislava.]
  4. Molnár Imre 2013: Esterházy János élete és mártírhalála. Budapest, 227-228., 230-231., 234-241. o.
  5. František Cséfalvay: Nemecký dokument o zlyhaní slovenskej 1. pešej divízie v októbri 1943.
  6. ÚPN Padlí, zomrelí a zabití slovenskí vojaci v priebehu protisovietskeho ťaženia (jún 1941 – august 1944)
  7. Nižňanský, E. 1998: Deportácie Židov v novembri 1938 zo Slovenska v hláseniach styčných dôstojníkov. Studia Historica Nitriensia VII, 259-285.
  8. Janics 1989, 38.
  9. Népszabadság Online; Kortárs 1999 43/3.