Magyar–szlovák kis háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyar–szlovák kis háború
A konfliktus Magyarország és Szlovákia között volt, Kárpátalja nyugati határainak stratégiai okokból hazánk számára kedvezőbb módosításáért .
Szlovákia területi változásai[1]
Szlovákia területi változásai[1]
Dátum 1939. március 23.április 4.
Helyszín Kelet-Felvidék
Eredmény Az eredeti magyar céloknál kisebb mértékű, de Magyarország számára kedvező határmódosítás.
Casus belli Ung völgyének a védelme érdekében, és mert a vasútvonalak és a stratégiailag fontos közutak közel esnek a határhoz, Magyarország igényt tartott Kelet-Felvidékre Poprádig.
Harcoló felek
Magyarország 1920 Magyar Királyság Szlovákia 1939 Első Szlovák Köztársaság
Parancsnokok
Magyarország 1920 Horthy Miklós
Magyarország 1920 Littay András
Szlovákia 1939 Jozef Tiso
Szlovákia 1939 Augustín Malár
Haderő
magyar hadsereg:
30 000 fő
5 gyalogsági zászlóalj
2 lovassági zászlóalj
1 gépesített zászlóalj
3 páncélozott harcjármű
70 kisharckocsi
5 könnyű tank
szlovák hadsereg:
20 000 fő
3 gyalogezred
2 tüzérezred
9 páncélozott harcjármű
3 tank
Veszteségek
magyar hadsereg:
halott: 8
sebesült: 30

magyar civilek:

halott: 15
szlovák hadsereg:
halott: 22
hadifogoly: 360 szlovák és 311 cseh

szlovák civilek:

halott: 36

A magyar–szlovák kis háború 1939. március 23-tól április 4-ig tartott, az első bécsi döntést követően a Felvidék keleti részén, a Jozef Tiso vezette első Szlovák Köztársaság és a Horthy Miklós vezette Magyar Királyság között a Magyarországhoz visszakerült Kárpátalja és a Szlovákia között húzódó határ nyugatabbra tolásáért.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1938. szeptember végén tárgyalások zajlottak a Párizs környéki békeszerződések revíziójára törekvő magyar és német, továbbá az 1919-es háború során elveszített területet visszaszerezni akaró lengyel vezetés között a Csehszlovákia elleni fellépésről. Magyarország 200 000–350 000 fős gyengén kiképzett és felszerelt embert mozgósított a Szlovákia és Kárpátalja között húzódó határa mentén Adolf Hitler Csehszlovákia elleni fellépésével egyidőben. A müncheni egyezmény után a magyarok nem indítottak támadást a csehszlovák határon.

A magyar erők állítólag a tüzérségi lőszereket csak 36 órás készenlétre tartották, miközben a csehszlovák hadsereg nem csupán nagyobb létszámú, jobban kiképzett és felszerelt volt a magyarnál – az ellentét a fejlett cseh hadiiparnak és a trianoni béke korlátozó rendelkezéseinek köszönhető –, hanem 2000 kisebb méretű beton ágyúállást épített ki a határ mentén.

Kozma Miklós magyar belügyminiszter fegyvereztette fel a rongyos gárdát, amelynek egységei beszivárogtak a Dél-Felvidékre és Kárpátaljára. Ez a háborús helyzet a második világháború nyitányaként egész Európát is lángba boríthatta volna. Német és olasz szemszögből nézve ez idő előtti lett volna, emiatt a német és az olasz vezetés nyomást gyakorolt a magyar és a csehszlovák kormányra, hogy vitájukban vessék alá magukat egy nemzetközi döntőbíróság ítéletének Bécsben.

Az ítélet értelmében 1938. november 2-án Csehszlovákia kénytelen volt átengedni területéből 11 927 km²-t, zömében Csehszlovákia (pontosabban az akkor már autonóm Szlovákia) déli részét Komárommal, Érsekújvárral, Galántával, Losonccal, Rimaszombattal, Rozsnyóval és Kassával együtt, benne Kárpátalja déli részével (Ungvár, Munkács, Beregszász környéke).

Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84%-a volt magyar és kb. 10%-a szlovák. (Az 1930-as – vitatott hitelességű – csehszlovák népszámlálás szerint a magyarok aránya itt 57% volt.

Az első bécsi döntés ítéletével egyik fél sem volt teljesen elégedett, 22 határincidens követte 1938. november 2. - 1939. január 12. között, ezek folyamán 5 csehszlovák vesztette életét, 6 pedig megsebesült. 1939. január 6-án került sor a legerősebb, páncélosokkal kísért csehszlovák támadásra Munkács ellen.

Szlovákia miniszterelnöke, Jozef Tiso Berlinben, 1939. március 13-án találkozott Adolf Hitlerrel, Joachim von Ribbentroppal, Walther von Brauchitschcsel és Wilhelm Keitellel. Hitler teljesen világosan értésére adta a szlovák vezetésnek, hogy ha nem nyilvánítják ki azonnal Szlovákia függetlenségét a Harmadik Birodalommal szövetségben, ő szabad kezet ad a magyaroknak az ország "jogos" bekebelezéséhez. 1939. március 14-én Szlovákia kikiáltotta függetlenségét, erre válaszul Hitler deklarálta, hogy a nyugtalanság Csehszlovákiában veszélyt jelent a németek biztonságára, ezért csapatokat küldött Cseh-Morvaországba, amelyek ellenállás nélkül megszállták az országot.

A szlovákokat meglepte, hogy a magyarok már 1939. március 15-én elismerték új országukat, ez azonban nem jelentette azt hogy a magyarok elégedettek voltak a Magyarország és Szlovákia között húzódó határral. A szlovákoknak az alapjában véve hatástalan 20. gyalogsági hadsereg határőrző egységével kellett visszavernie egy magyarországi betörési kísérletet, elfoglalva az Ungvárral szemben fekvő 212,9 m magas hegyet.

A Kárpátaljával szomszédos szlovák területen lévő Felsőnémeti és Alsónémeti községeket magyar részről lövések és bombatámadások érték- amelyek a szlovák oldalon 13 halálos áldozatot követeltek. Ezután a szlovák fél panaszt tett a németeknél, hivatkozva a Hitler Szlovákiának tett homályos védelmi ajánlatára. 1939. március 14-én a Magyar Külügyminisztérium közölte Németországgal, hogy mi csak Csehszlovákia belföldi adminisztratív felosztásaként akartuk átlépni a határt. Mivel az még nem volt nemzetközileg elismert határ, szükséges lenne pontosan meghatározni, most hogy Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz.

Magyarország térképet mellékelt, javasolva hogy az új határvonal húzódjon néhány 10 km-re Ungvártól Szobránc felett, aztán fusson északon majdnem a lengyel határig.

A magyar igény részben arra alapozott, hogy a ruténok nem szlovákok, és volt egy jól körülhatárolható ruténok-lakta terület Északkelet-Szlovákiában. Azonban annak a feltételezésnek, hogy a ruténok talán előnyben részesítik a nem szláv magyarokat a szlovákokkal szemben, nem volt bizonyítható alapja és ellentmondott neki az is, hogy létrejött egy rövid életű, független Kárpát-Ukrajna. Igaz, a magyaroknak sokkal gyakorlatiasabb indítékaik is voltak: Ungvár a határhoz való közelsége miatt, és a kulcsfontosságú Lengyelország felé vezető vasútvonalak szintén a határhoz való közelségük miatt nehezen védhetők.

Magyarország ki akarta terjeszteni a hátországot, biztonságos távolságra nyugati irányban az Ung-folyó völgye vízgyűjtő területétől. Berlin hozzájárult, hogy a szlovákok és a magyarok megállapodjanak a határmódosításban.

1939. március 18-án a szlovák vezetők Bécsben vonakodva aláírták a szlovák - magyar határkijelölő bizottság megállapodását. A csaták abbamaradtak, mind a két oldal megbarátkozott a helyzettel, és 1939. március 22-én a határkijelölő bizottság befejezte a munkáját.

A háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1939. március 23-án hajnalban, Magyarország váratlanul lerohanta Szlovákiát Kárpátalja felől nyugati irányba előrehaladva, olyan mélységben, amennyire csak lehetséges volt.

A csekély cseh támogatással megerősített szlovák hadsereget felkészületlenül érte a támadás. Északon Takcsánnyal szemben Matjka őrnagy egybegyűjtött két lövészzászlóaljat és két tüzérüteget, délen pedig Štefan Haššik (tartalékos tiszt, a helyi Hlinka Szlovák Néppárt titkára) összegyűjtött egy körülbelül négy zászlóaljnak megfelelő, tüzérekkel kiegészített egységet. Nyugatabbra Kassa és Eperjes között, a magyarok egy dandárjával, Šivica őrnagy csapata állt szemben. A hátország védelmében egy lovassági csapatot és néhány tankot mozgósítottak Turócszentmártonnál és tüzérségi különítmények álltak készültségben Trencsénben, Besztercebányán és Pozsonyban. Azonban a német beavatkozás szétzüllesztette, vagy megbénította a lendületüket, különösen az V. hadtestét.

A magyarok elfoglalták a Homonnába és Nagymihályba vezető vasútvonalat, ezáltal késleltetve a szlovák utánpótlást. Gyors kelet-felvidéki előrenyomulásunk meglepte mind a szlovákokat, mind a németeket. A sietve mozgósított szlovák erők, képzett katonatisztek hiánya ellenére, Nagymihálynál gyülekezve a következő nap ellentámadást kíséreltek meg. Haššiktól a helyzetet jobban átlátó Kubíček őrnagy vette át a parancsnokságot. Az utánpótlás (széleskörűen elérhető polgári szállításon alapuló tartalékai miatt, 30 eperjesi páncélozott harckocsi segítségével) hamarosan helyreállt, és március 24-én reggel elérte Nagymihályt. A rögtönzött szlovák rádióscsapatot cseh személyzet látta el műszaki felszereléssel.

A szlovákok keleti irányú ellentámadást határoztak el, ahol a magyarok előrenyomulása a legelőrehaladottabb volt (előőrseik néhány kilométerre Fogas irányában voltak). Onnan, a szlovákok nemsokára visszavonulásra kényszerítették a jelentős számbeli hátrányban lévő magyarokat, egyenesen az Okna-patak vonalán Felsőhalassal szemben.

A szlovák harckocsik folytatták az előrenyomulást, mialatt a szlovák gyalogság bekerítő hadműveletbe kezdett a magyarok két oldalán, Ubrezs és Felsőrőcse között. Este 11 órakor általános támadás indult a magyarok fővonalán, Felsőhalasnál. A magyarok válasza heves és hatásos volt. A szlovákok nyílt terepen nyomultak előre 1 km-re az Okna-patak irányába, mire a magyar tankok tüzet nyitottak rájuk.

Két szlovák harckocsit találat ért, a tapasztalatlan szlovák gyalogság új tisztjeivel először vett részt bevetésen, így vissza kellett vonulnia, majd a visszavonulás hamarosan pánikká alakult, csak Nagymihály előtt tudták rendezni soraikat. Március 24-én, megkésve négy OA vz. 30 páncélgépkocsi, három LT vz. 35 könnyű harckocsi és egy 37 mm-es páncéltörő löveg érkezett Nagymihályba, Turócszentmártonból. Március 25-én reggel a szlovákok keleti irányban ellentámadást hajtottak végre az Ubrezs és Felsőrőcse vonalig.

Háború a levegőben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A leghevesebb tűzharcok a levegőben voltak, miután a magyar előrenyomulás megállt. A csehek és a szlovákok közti együttműködés talán a légierőben volt a legjobb, mivel ott nem voltak rendszeresek a szabotázs-akciók. Amikor a magyar légierő március 25-én váratlanul megtámadta a szlovák légvédelem iglói bázisát, 13 személy életét vesztette, és ez heves magyarellenes megmozdulásokat váltott ki a helyi lakosok körében. Ez idő tájt azonban fegyverszünet köttetett március 24-én, bár a harcok folytatódtak március 31-ig.

A szlovák légierő Igló repülőterén kb. 70 darab gépből álló csoportosítással rendelkezett (Avia B 534, Letov S 328, Avia B. 71.). A magyar csapatok előnyomulását március 23-án 3 db Letovval felderítették, 3 db Letovval támadták, az akciót 3 db Avia vadász fedezte. Az ágyús légvédelem egy Aviát lelőtt (Devan tizedes) és egy Letovot megrongált, de ez a gép haza tudott repülni. Délután 3 Avia vadász támadta a magyar csapatokat, az ágyús légvédelem egy darab Aviát (Svetleik hadnagy) lelőtt. Március 24-én kora reggel 6 db Avia Ungvár felé repült. Három magyar CR 32 kettő Aviát lelőtt (Pelenicek hadnagy és Prhacek hadnagy), és egy Avia (Zachar szakaszvezető) kényszerleszállt. Március 24-én 3 db Letov sikerrel támadta a magyar gépesített tüzérséget. Az ágyús légvédelem egy Letovot lelőtt. Délután 6 db Avia + 3 db Letov Szobránc térségébn támadott, amikor is a felszálló 9 db magyar CR 32 légiharcot kezdeményezett: lelőttek kettő Letovot (Paczicky tizedes, Svento hadnagy) és három Avia vadászt (Hergott főhadnagy, Hanovecz és Dnihel szakaszvezetők). Ugyanaznap, március 24-én délután 2×9 db magyar Ju 86 közepes bombázó elindult támadni az iglói repülőteret, amelyet csak 12 gép ért el, a 6 db gép téves navigáció miatt saját városokat támadott. Az iglói bázison kb. 12 Letovot, 2 Aviát és egy Avia 71 bombázót találtak el bombáik. A m.kir. Légierő a légiharcokban egyetlen gépet sem veszített el.[2]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar részről 8 katona, 15 civil halott és 55 sebesült volt a veszteség, a szlovákoknál 22 katona, 36 civil halott és ismeretlen számú sebesült volt a veszteség, 360 szlovák és 311 cseh esett hadifogságba. A magyar csapatok által elfoglalt terület nagysága 1697 négyzetkilométer volt, ahol 78 településen összesen 69 930 lakos élt. A hadműveleteket mindkét fél sikeresnek könyvelte el. A szlovákok úgy érezték, sikerült a magyarok további térnyerését megakadályozni, és az ország területi épségét biztosítani, míg a magyarok azt hangoztatták, hogy csapataik elérték az eredetileg kitűzött célt, biztosították az Ung völgyét. Szlovákia természetesen tiltakozott a magyar katonai behatolás ellen, amire Csáky magyar külügyminiszter úgy reagált, hogy mindössze lokális határvitáról van szó, miután Kárpátalja határát nem rögzítette pontosan semmilyen dokumentum (az első bécsi döntés sem). A fegyverszünet után indult tárgyalásokon Szlovákia hajlandó lett volna lemondani az elvesztett területről, ha cserébe más területeket kap, ebbe azonban Magyarország nem ment bele. 1939. április 4-én jött létre a szlovák–magyar egyezmény, amelyben Szlovákia elismerte az új határt területi csere nélkül. A terület 1944 végéig Magyarországé maradt, majd 1945-ben Csehszlovákia a Szovjetunió javára lemondott róla, így ma Ukrajnához tartozik.[forrás?]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Tiso-féle első önálló szlovák állam (19381944) területe a mai Szlovákián belül
      1. A pozsonyi hídfő 1947-ig Magyarország része
      2. Az első bécsi döntéssel 1938-ban Magyarországhoz került terület
      3. Kárpátalja 1939. március 15-i magyar megszállásával Magyarországhoz került terület
      4. Az első bécsi döntéssel 1938-ban a Harmadik Birodalomhoz került terület
      5. Német védterület, német katonai megszállás alatt
  2. Pataki-Rozsos-Sárhidai: Légiháború Magyarország felett (Zrínyi Kiadó, 1992.) 880 db jegyzettel, kb. 90-100 forrásmegjelöléssel (I. kötet, p. 20.-31.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]