Magyarország a második világháborúban

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A két világháború közötti Magyarország fő célkitűzése a trianoni békeszerződés (1920) revíziója és a külpolitikai elszigeteltségből való kitörés volt, ennek érdekében olasz, majd német segítséget remélt. A fenti politika 1938–1941 között jelentős területgyarapodással járt (bécsi döntések, Kárpátalja visszacsatolása, a délvidéki bevonulás), azonban Magyarország szembe került a szövetséges hatalmakkal. A magyar vezetés a fegyveres semlegesség kudarca után a háborús részvétel minimalizálására törekedett, de a magyar haderő keleti fronton elszenvedett veszteségei után 1944-1945-ben Magyarország lényegében a szovjet és német erők ütközőzónájává vált, végül totális háborús vereséget szenvedett.[1] Az 1947-es párizsi békeszerződés nyomán Magyarország a trianoni határoktól is kisebb területtel fejezte be a háborút. A második világháború további következményeként az ország egészen a nyolcvanas évéig szovjet fennhatóság alatt maradt.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháború óriási emberveszteségein túl 1918–1919-ben Magyarország csaknem teljes területét megszállták. A Párizs környéki békeszerződések, közöttük a Magyar Királyság számára súlyos feltételeket megfogalmazó és területei kétharmadával elvesztésével járó trianoni békeszerződés hosszútávon a második világháború kitöréséhez vezettek. Az első világháború következményeként Magyarország nemzetközileg elszigetelődött, négy szomszédja közül egyedül Ausztriával nem voltak nagyobb ellentétei.[2] A háborút követően Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Román Királyság részvételével megalakult a kisantant, amelynek legfőbb célja a Párizs környéki békék rendszerének fenntartása volt.[3] Mivel a kisantant államai francia orientációjúak voltak, Magyarország az 1920-as évek végétől olasz segítséggel, 1933 után fokozatosan a Németországhoz való közeledéssel tartotta megvalósíthatónak a határrevíziót.

Közvetlen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Habár Magyarország külpolitikáját a fegyveres semlegesség jellemezte, a területrevíziók prioritása és geopolitikai körülmények elkerülhetetlenné tették a magyar hadba lépést. A magyar haderőnek az 1920-as évek gazdasági nehézségei, de legfőképp a trianoni békeszerződés katonai rendelkezései miatt kevesebb kiképzett tartalék, felszerelés és hadiipari háttér állt rendelkezésére, mint a szomszédos kisantant országoknak, köztük az 1940-től Németország felé orientálódó Romániának. Jóllehet az 1938-as bledi egyezmény lehetővé tette Magyarország újbóli fegyverkezését, az az idő rövidsége és a magyar katonapolitika - mely az (egykori) kisantant országokkal és nem a Szovjetunióhoz hasonló erejű ellenséggel való konfrontációval számolt - korlátozott lehetőségei miatt csak részben valósult meg.

Imrédy Béla németbarát politikája nem volt ínyére a magyar vezetői elitnek, ezért lemondatták. Horthy Miklós újra Teleki Pált nevezte ki miniszterelnöknek (1939. február 16. - 1941. április 3.). Teleki arra törekedett, hogy a lehető legnagyobb mértékben fenntartsa a magyar politizálás lehetőségét. 1939 februárjában Magyarország belépett a német-japán szövetségbe, az Antikomintern paktumba, márciusban önerőből megszállta Kárpátalját, áprilisban pedig kilépett a Népszövetségből.

A háború első évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború előtti magyar belpolitika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Horthy-rendszer az 1920-as évek elején politikailag konszolidálódott, ugyanakkor az 1930-as éveket Gömbös Gyula miniszterelnökségétől kezdve a belpolitikai élet jobbratolódása jellemezte. A hatalmi viszonyokat mindenkori kormánypárt határozta meg, melynek erős, ám heterogén szélsőjobboldali ellenzéke volt. A különféle korporativista, a német és olasz rezsimet másoló vagy adaptáló irányzatok – melyeket szélsőjobboldali gyűjtőnéven illetnek, jóllehet több képviselőjük kívül helyezte magát a politikai spektrumon – a Horthy-korszak társadalmi viszonyait kritizálták és több kísérletet tettek tömegpártok szervezésére. Imrédy Béla 1938 szeptemberében megtartott beszédében kijelentette, hogy „forradalmat csinálunk, de csodás forradalmat”.

Teleki Pál miniszterelnök bármennyire is akart, nem tudott nagyon letérni a Gömbös Gyula és Imrédy Béla által kijelölt útról, emellett a német befolyás is erősödött. A kormánypártot februárban átnevezték, Magyar Élet Pártja lett a neve. Májusban lezajlott a két világháború közötti korszak utolsó parlamenti választása, amelyen a kormánypárt győzött, ugyanakkor a nemzetiszocialista nyilasok is jól szerepeltek.

Magyar–szlovák kis háború[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar–szlovák kis háború 1939. március 23-tól április 4-ig tartott. Az összecsapás oka az első bécsi döntéssel szembeni elégedetlenség volt. Maga a szlovák vezetés és a szélsőséges Hlinka-gárda nem csupán az első bécsi döntés eltörlését akarta, hanem a trianoni Magyarország északi területeire is igényt tartottak.[4] A magyar erők a Felvidék keleti részén a Magyarországhoz visszakerült Kárpátalja és a Szlovákia között húzódó határ nyugatabbra tolása végett indítottak támadást.

A regionális konfliktus felkészületlenül érte a Jozef Tiso vezette szlovák államot. A szárazföldi hadműveletek és a levegőben is zajló összecsapások a magyar honvédség taktikai győzelmével záródtak, a harcok eredményeképp a Magyar Királysághoz visszakerült egy kisebb felvidéki területsáv (1,697 km², 69,930 lakossal).

A világháború kezdete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország még német kérésre sem volt hajlandó csatlakozni Lengyelország lerohanásához. A Harmadik Birodalom Lengyelország megtámadásához fel kívánta használni a kassai vasútvonalat. Teleki Pál egyértelmű válasza (a sok száz éves lengyel-magyar barátságnak megfelelően) így szólt: „Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen (...), ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatok magyar­országi vasútvonalakon történő átszállítását Lengyelországba.[5] Mondta ezt azok után, hogy a Harmadik Birodalom aktívan támogatta a magyar revíziós törekvéseket, amelyek révén 1938 novemberében visszakerülhetett Magyarországhoz a Felvidék és Kárpátalja zömmel magyarok lakta déli része (első bécsi döntés), majd 1939 márciusában pedig Kárpátalja további része, egészen az ezeréves határokig (és ezzel Magyarország közvetlenül határossá vált Lengyelországgal).

A magyar kormány a lengyel összeomlás után – vállalva a berlini kormány további neheztelését – megnyitotta a kárpátaljai határt több tízezer lengyel polgári és katonai menekült, és nemritkán teljes katonai egységek előtt.[6] A katonákat tisztelettel, tapintattal lefegyverezték és lehetővé tették továbbutazásukat egy harmadik országba, ahol újból bekapcsolódhattak a Németország elleni háborúba. A Magyarországon hosszabb-rövidebb ideig maradó lengyel menekülteknek pedig a magyar hatóságok a lehetőségekhez képest a messzemenőkig biztosították a lehetőségeket, hogy „vendégként” érezzék magukat hazánkban (Magyarország közvetlen német megszállásáig lengyel iskolák és szervezetek működtek hazánkban – később a lengyelek Balatonbogláron szobrot állíttattak Telekinek, valamint Varsóban egy utca viseli a nevét). A fentiek alapján elmondható, hogy a Lengyelország elleni agresszió során Magyarország nyújtotta a legtöbb „kézzel fogható” segítséget Lengyelországnak – annak ellenére, hogy a megtámadott országnak két nagyhatalommal is érvényes szövetségi szerződése volt.

1940. június 28-án a Szovjetunió birtokba vette Besszarábiát és Észak-Bukovinát, ezzel egyidejűleg Dél-Dobrudzsa visszakerült Bulgáriához. Míg a szovjet és bolgár területi követeléseket a románok teljesítették, addig a magyar diplomácia revíziós szándékait elutasították, a magyar-román határ mindkét oldalán katonai felvonulás kezdődött. Román felkérésre, német és olasz határozat alapján 1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte a Partium területét, Székelyföldet és Észak-Erdélyt. Az ország lakossága 2,5 millió fővel gyarapodott, ám ez a revízió újabb etnikai gondokat szült - a Partium területén a magyarság az összlakosságnak mindössze 51%-át tette ki. Ezzel Magyarország még jobban elkötelezte magát Németország mellett.

Magyarország belépett a háromhatalmi egyezménybe és hozzájárult ahhoz, hogy német egységek haladhassanak át az ország területén Románia irányába.

A jugoszláviai helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

gróf Teleki Pál

Bár Magyarország Jugoszlávia esetében sem fogadta el a trianoni határokat, a kapcsolatai viszonylag jók voltak a délszláv állammal. Mihelyt Magyarország szorosabb kapcsolatra lépett Olaszországgal, a kapcsolatok elhidegültek.[7]

Teleki diplomáciai útkereséseként eredményeként 1940. december 12-én Magyarország és Jugoszlávia örökbarátsági szerződést kötött egymással. Ez nem csak Jugoszlávia felé irányult - Teleki ezzel a lépéssel kívánta jelezni Angliának, hogy függetleníteni tudja az országot a németektől. Az angol vezetés azonban nem vette komolyan ezt az üzenetet, hiszen tudták, hogy ekkor Jugoszláviában németbarát kormány van hatalmon.

A helyzet 1941 március 27-én változott, mikor Jugoszláviában egy katonatiszti csoport megdöntötte a németekhez közeledő kormányt. Hitler ezt nem nézte tétlenül - személyesen kérte meg Horthyt a beavatkozásra, cserébe pedig a Délvidéket ígérte. Horthy Miklós hajlott erre a megállapodásra, Teleki azonban az örökbarátsági szerződésre és Anglia lehetséges reagálására hivatkozva ellenezte.

Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszacsatolását, azt követően, hogy Németország április 6-án megtámadta Jugoszláviát, majd április 10-én Horvátország proklamálta önállóságát. Így az akkori magyar politikai elit és a mai történészek egy részének értelmezése szerint Magyarország nem szegte meg az 1940. december 12-én kötött magyar–jugoszláv örök barátsági egyezményt, mivel a támadásra Jugoszlávia megszűnését követően került sor. A kérdés viszont nem volt egyértelmű, Teleki Pál miniszterelnök számára megoldhatatlan dilemmát jelentett, és minden bizonnyal ez vezetett április 3-i öngyilkosságához.[8] A jugoszláv légierő még jóval a magyar csapatok előtt, 1941. április 6-án és 7-én több támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen. A magyar légvédelem több gépet lelőtt, a Pécset támadó 14 jugoszláv bombázóból csupán 1 tért vissza támaszpontjára.

Az Adolf Hitler által április 12-én aláírt „ideiglenes” felosztási dokumentum szerint a németeken és a magyarokon kívül Olaszország és Bulgária is jugoszláv területekhez jutott. Magyarország előzetes követelése ellenére sem kapta vissza teljes korábbi délvidéki területeit: Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz, a Nyugat-Bánát azonban német ellenőrzés alatt maradt, a Szerémség horvát fennhatóság alá került.

Magyarország hadban áll[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háborúban a Szovjetunióval[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Teleki halála után Horthy új miniszterelnököt nevezett ki Magyarország élére Bárdossy László személyében (1941. április 3. - 1942. március 7.). Bárdossy korábban a Teleki-kormány külügyminisztere volt, azonban elődjével szemben politikáját a Németországhoz való közeledés jellemezte.

Németország 1941. június 22-én indította el egységeit a Szovjetunió ellen. A hadjárathoz a németek mellett olaszok, románok, finnek és szlovákok is csatlakoztak. Hitler hivatalosan nem tartott igényt a magyar részvételre, azonban a magyar katonai elit nem akart távol maradni a hadműveletektől, hiszen a román és szlovák csapatok háborús szerepe miatt felvetődhetett volna a bécsi döntések hátrányos megváltoztatása. A magyar vezetés azonban talált ürügyet - 1941. június 26-án felségjelzés nélküli gépek bombázták Kassa városát. A kormány ezt szovjet támadásnak ítélte, ezért Bárdossy június 27-én bejelentette a Magyarország és a Szovjetunió közötti hadiállapotot.

A magyar hadvezetés 1941-től kezdve a háborús részvétel minimalizálására törekedett. Korábban Magyarország a délvidéki bevonulás ellenére elkerülte Nagy-Britannia hadüzenetét, majd a Barbarossa hadműveletben csak jelképes erőkkel, az un. gyorshadtesttel vett részt, az 1942-ben a Donhoz kiszállított 2. hadsereg pedig a Magyar Királyi Honvédség egyharmadát tette ki. Ezzel szemben a román vezetés 1941-ben a teljes hadrend felét küldte a keleti frontra; a háború ideje alatt a románok összesen egymillió katona bevetésével felülmúlták a magyar háborús részvételt.

Újvidéki vérengzés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Délvidék visszafoglalása után a szerb csetnikek és partizánok komoly gondot jelentettek a magyar katonai igazgatásnak. 1942 januárjában Újvidéken katonai és csendőri alakulatok razziát tartottak a rejtőzködő ellenállók felkutatására. Ennek eredményeként háromezer körüli elsősorban szerb civilt fogtak el és lőttek agyon, majd a befagyott Duna lékeibe vetették őket. Az ügyet Szombathelyi Ferenc parancsára kivizsgálták és 1943-ban a fő felelősöket a tárgyalás során halálra ítélték. Az ítéleteket azonban nem tudták végrehajtani, mivel az elítéltek megszöktek a hadbíróság elől és Németországba menekültek, majd csak 1944-ben tértek vissza Magyarországra SS-tisztként. A háború után, azonban őket és Szombathelyi Ferencet is kiadták Jugoszláviának, ahol mindannyiukat kivégezték. A partizánok bosszúja egyébként szintén vérengzésbe torkollott és Újvidék után két évvel zajlottak a délvidéki vérengzések, mely során több tízezer ártatlan magyart, németet és szerbet gyilkoltak meg.

Kállay hintapolitikája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A túlságosan németbarát politikát folytató Bárdossy már nem felelt meg Horthy elvárásainak, így 1942 márciusában lemondatták. Az új miniszterelnök Kállay Miklós lett (1942. március - 1944. március), akinek elsődleges célja volt, hogy Magyarországot kivezesse a háborúból. Nyilvános beszédeiben a biztos német győzelemről beszélt, titokban viszont tárgyalásokat folytatott a szövetséges hatalmakkal. Sikerült elérnie, hogy Magyarország 1943 őszén előzetes fegyverszüneti egyezményt kössön az angolszász hatalmakkal. Ez az egyezség azt tartalmazta, hogy amint szövetséges csapatok lépnek magyar földre, az ország szembefordul Németországgal.

Voronyezs – a 2. magyar hadsereg felmorzsolódása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti front 1942 novembere és 1943 márciusa között

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, majd a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Don-kanyarban - a Sztálingrád körzetében vívott harcokkal egy időben - rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett és felőrlődött a túlerővel szemben. 75-80 ezer katona esett el, 40 ezren estek fogságba, és csak 80 ezer katona tért haza, akiknek a többsége sebesült volt.

A későbbi történetírás elhallgatta vagy katasztrófaként ábrázolta a 2. hadsereg harcait. Valójában a szovjet hadseregek a német, olasz és román csapatok arcvonalát is áttörték, a 2. magyar hadsereg veszteségei nem voltak elkerülhetők. A súlyos veszteségek ellenére a szovjet hadműveleti terveket sikerült megakadályozni, s mindezt a magyar csapatok hatékony páncélelhárítás nélkül, komolyabb tartalékok híján, rendkívüli (-25 Celsius-fokot elérő) téli hidegben vitték végbe.[9]

Német megszállás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kállay által folytatott politika már 1943 őszén a német vezetés tudtára jutott, így már akkor elkezdték kidolgozni Magyarország megszállásának tervét. A Margaréta-tervet viszont csak 1944. március 19-én hajtották végre. Erre az időre Hitler Ausztriába hívta tárgyalni Horthyt, hogy a magyar kormányzó ne tudja megakadályozni a megszállást. Horthy is csak később értesült a katonai akcióról. Ekkor úgy látta, már felesleges ellenszegülni a németeknek, így Kállay után Sztójay Dömét nevezte ki miniszterelnöknek (1944. március 22. - 1944. augusztus 29.).

Sztójay teljes mértékben kiszolgálta a németeket. Az ország valós irányítása a német vezetés által kinevezett Edmund Veesenmayer teljhatalmú magyarországi megbízott kezében volt. Megkezdődtek a politikai tisztogatások - a német hadsereggel együtt a Gestapo is megérkezett. Magyar politikusokat, országgyűlési képviselőket tartóztattak le és hurcoltak koncentrációs táborokba. Az új kormány feloszlatta a pártokat és a szakszervezeteket, a tisztogatás egészen mélyre hatolt. Sztójay emellett, hogy bizonyítsa elkötelezettségét Németország mellett, a keleti frontra küldte az I. magyar hadsereget. 1944 áprilisában szövetséges bombázók is megjelentek az addig még érintetlen Magyarország felett.

1944 augusztusában a román hadsereg átállt a szövetségesek oldalára. Ez a fordulat megváltoztatta a németek helyzetét a délkeleti fronton és segítette az orosz előrenyomulást. Horthy ekkor elkezdte előkészíteni a kiugrást a háborúból. Augusztus 29-én Sztójayt leváltotta és Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek (1944. augusztus 29. - 1944. október 16.). Horthy azonban nem vonta be a katonai előkészítésbe a Magyar Frontot, ami az ellenzéki pártokból szerveződött.

A hátország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar társadalom 1944 előtt még nem érezte a háború valódi következményeit, csupán ízelítőt kapott belőle. Az első években nőtt a termelés és megszűnt a munkanélküliség, a hadigazdaság Magyarországon is bevált. Az életkörülmények sem romlottak olyan nagy mértékben, mint az első világháború után. Bár az 1940-41-es években bevezették a jegyrendszert, az ellátás 1944 őszéig viszonylag zavartalan maradt.

A Szálasi-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szálasi Ferenc belép a Sándor-palotába október 16-án.

A kiugrási kísérlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1944. október 11-én egy magyar küldöttség aláírta a fegyverszünetet Moszkvában, miszerint Magyarország visszavonul a trianoni határok mögé és hadat üzen Németországnak (ekkor dúlt Debrecen mellett a tankcsata). Ennek megfelelően Horthy október 15-én rádióbeszédében bejelentette Magyarország kiugrását. Azonban a Gestapo is cselekedett - 15-én délelőtt elrabolta ifjabb Horthy Miklóst és megzsarolták a kormányzót, aki október 16-án lemondott, akárcsak a Lakatos-kormány és ezzel véget ért a Horthy-korszak.

A nyilas uralom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A németek Horthy lemondása után Szálasi Ferencet, a nyilasok vezérét bízták meg kormányalakítással. Ekkor Észak-Erdély és a Tiszántúl már orosz kézen volt. Szálasi elrendelte a totális mozgósítást - kiskorúakat is behívott a hadseregbe és teljesen kiszolgáltatta Magyarországot a németeknek.

Bajcsy-Zsilinszky Endre vezetésével 1944 őszén megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága, azonban a kisgazda politikust letartoztatták és kivégezték. Szálasi nem tudott úrrá lenni a kialakult helyzeten - 1944 karácsonyára a szovjet csapatok már elérték Budapestet, bezárult a gyűrű a főváros körül és kezdetét vette az ostrom. Az oroszok csak 1945. február 13-ára tudták megszállni Budapestet, a harcok viszont tovább folytatódtak a Dunántúlon. A hivatalos orosz jelentések szerint április 4-én hagyták el az országot az utolsó német csapatok - ez a nap 1946-1990 között a magyar felszabadulás napja volt.

Magyar holokauszt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antiszemitizmus a két világháború között főleg a vesztes központi hatalmak területén erősödött fel: míg a tőrdöfés-elmélet (Dolchstoß) a zsidóságnak tulajdonította a háborús vereséget, addig mások a zsidók forradalmi és szocialista irányzatokban való felülreprezentáltságát hangoztatták, de zsidóellenesség az antikapitalizmussal és a modernitás-kritikákkal is összefüggött. A harmincas évekbeli Magyarországon sokan elsődleges szociálpolitikai feladatként tekintettek a zsidó vagyon újrafelosztására,[10] [11] azonban ez a jogállamiság és a Bethlen István nevével fémjelzett konzervatív csoport pozíciója miatt sokáig csak terv maradt.

1939. május 5-én elfogadták a II. zsidótörvényt. Ez már faji alapon határozta meg, hogy ki számított zsidónak - korlátozták választójogukat, 6%-ra maximálták helyüket az értelmiségi pályákon. 1941. augusztus 8-án a parlament elfogadta a III. zsidótörvényt, amely tiltotta a zsidó és nem zsidó közti házasságot.

Magyarország a német megszállásig viszonylagos biztonságot nyújtott a zsidóknak, amiért szemrehányásokat is kapott a németektől. A zsidótörvényeket is német nyomásra hozták a magyar kormányok, de ez a helyzet azonban 1944. márciusától gyorsan megváltozott és a Sztójay-kormány alatt elkezdődtek a deportálások. A német megszállókkal Adolf Eichmann is az országba érkezett, hogy összeírja a magyarországi zsidókat. A nagyobb városokban gettókat állítottak fel és akárcsak másutt, sárga Dávid-csillagot kellett viselniük.

Április közepe és május vége között a vidék szinte teljes zsidó lakosságát gettókba és gyűjtőtáborokba zárták. Ezt követően május 15. és július 9. között pedig a holokauszt legnagyobb deportálási akciójának keretében mintegy 430 ezer embert deportáltak Magyarország területéről. Csak tavasszal, körülbelül 400 ezer zsidó származású magyart gyűjtöttek össze és szállítottak marhavagonokban Auschwitzba. Az első gyűjtőtábor április 16-án kezdte meg működését Kárpátalján - 1990 óta ez a nap a magyar holokauszt emléknapja. A budapesti zsidóság deportálását júliusra tervezték, azonban Horthy kormányzó itt közbe tudott avatkozni és leállította az akciót.

A nyilasok hatalomra kerülése után a bombázások által megrongálódott vasutak miatt már nem szállítottak el több embert. A nyilas kormányzat a budapesti gettóba 70 ezer zsidót zsúfolt, további 50-70 ezret pedig gyalogmenetben indítottak el Németország felé. Gyakoriak voltak a visszaélések, minden alap nélküli kivégzések az utcákon és a Duna-parton. A kialakult helyzetben volt több olyan személy is, aki menedéket nyújtott számos bujkáló zsidónak - Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője, Angelo Rotta, pápai nuncius, Carl Lutz svájci konzul és Raoul Wallenberg svéd követségi titkár.

1941 és 1945 között több mint 400 000, a mai országterületről 200 000 zsidó vagy zsidónak minősülő pusztult el.[12][13] A nem zsidó civil lakosság veszteségét 60–100 ezer főre, a katonai veszteségeket 350 ezer főre teszik.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A második világháború teljes története, 18. kötet - Küzdelem Magyarországért. Írta: Szélinger Balázs, Tóth Marcell, Szalay Könyvek, 2010. ISBN 978 963 251 185 6
  • Dupcsik Csaba, Repárszky Ildikó: Történelem IV, Műszaki Kiadó, 2011. ISBN 978 963 162 945 3

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Juhász Gyula: A háború és Magyarország, 1938–1945. Akadémiai Kiadó, 1986. 7. o.
  2. Ausztria területi követeléseiről: Gecsényi Lajos: Osztrák területrevízió Magyarországgal szemben? In: História 34 (2012) 5–6. sz. 19. o.
  3. 90 éve alakult meg a Kisantant, 2011. június 7. (Hozzáférés: 2014. január 12.)
  4. Janek István:Csatározások a magyar-szlovák diplomáciai kapcsolatokban 1940–41 között.
  5. HALMÁGYI PÁL: „Hatvan éve történt" Lengyel katonák Magyarcsanádon 1939 őszén
  6. Magyar Világhíradó, 1939 szeptember: Lengyel menekültek érkezése a Kárpátok hágóin Magyarországra
  7. Erről a kérdésről bővebben: – Hornyák Árpád: magyar jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918–1927. Forum Könyvkiadó, 2004. 242–249. o.
  8. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2005. ISBN 963-389-719-X
  9. Ungváry Krisztián: Mítoszok a Don-kanyarról. Index, 2013. január 17., csütörtök. (Hozzáférés: 2013. május 2.)
  10. Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Válogatott tanulmányok II. kötet, 1945–1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.
  11. Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon (Jelenkor, 2012) ISBN 97896367652241939
  12. Stark Tamás: A magyar zsidóság a vészkorszakban és a második világháború után, statisztikai áttekintés
  13. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 2005. p. 277