Erdély történelme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Erdély történelme sok évszázadon át összefonódott a magyar nép, az egész Magyarország történetével. A honfoglalástól Erdély a magyar állam része lett. A 16. században, az ország három részre szakadása után török függésben létrejött a korlátozott államisággal rendelkező Erdélyi Fejedelemség, de ez nem jelentette a kapcsolatok megszakadását Magyarországgal csakúgy, mint ahogy később a Habsburg-fennhatóság sem. A gazdasági és kulturális szálak végig összefűzték a területeket, a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség újraegyesítésének törekvései tovább éltek. 1848-ban az erdélyi országgyűlés kimondta az uniót Magyarországgal, bár a nem magyar nemzetiségek jelentős részének ellenkezése dacára, de a két ország politikai egységének történeti tudata és a társadalmi haladás jegyében. A kiegyezés után Erdély az Osztrák–Magyar Monarchia keretében Magyarországhoz tartozott, majd Trianon elszakította az országrészt és az 1918-tól Romániához került. 1940-ben Észak-Erdélyt Magyarország kapta meg a második bécsi döntésben, majd a második világháború után ez a rész is visszakerült Romániához.[1] A 21. században Erdély és Magyarország az Európai Unió részeként a korábbiaknál sokkal közelebb került egymáshoz, újra megélénkülhettek a kapcsolataik.

A honfoglaló magyarok által Erdélynek (Erdőelve) elnevezett terület és közvetlen környéke korábbi történelmének összefoglalója az Erdély története a magyar honfoglalásig című cikk.

Erdély a magyar honfoglalás után[szerkesztés]

Anonymus mesés történetével szemben a honfoglaló magyarok a Keleti-Kárpátok több járható hágóján át egy időben érkeztek Erdélybe. Ide jutottak a a Balkánon a bolgároktól vereséget szenvedett, visszavonuló magyar csapatok is a Déli-Kárpátokon át. A magyar honfoglalás első állomása tehát Erdély volt, itt került sor Álmos vezér szakrális feláldozására is. A honfoglalás további útja a Maros és a Sebes-Körös völgyén, s talán a Meszesi kapun át Erdélyből kifelé vezetett az Alföld irányába.[2]

A régészeti leletek is arra mutatnak, hogy Erdély különböző részein a 9–10. század fordulójától egyszerre kezdődik el a honfoglaló magyarság megtelepülése. A magyarok először a stratégiai és közlekedési csomópontban fekvő ókori Napoca maradványait foglalták el. Az antik falakon kívül létesültek, közvetlen a honfoglalás után, a magyarok első temetői. A római várostól keletre, az egykori Zápolya utcában feltárt temetőrész – csonkasága ellenére – csak az eddig feltárt legjelentősebb honfoglaló temetőkkel mérhető össze. Ugyancsak a honfoglalást közvetlenül követő időszakban nyitott, helyi előzmények nélküli magyar temetőket találtak, általában harcosok lovassírjait fegyvereikkel, de magyar köznépi temetőket is – a teljesség igénye nélkül – a háromszéki Eresztevény-Zádogos tetőn, Kézdivásárhelyen, Köpec-Kőcsukkon, Sepsiszentgyörgy-Epres-tetőn, Székelyderzs-Új utcában, Réty-Teleken, Marosgombáson, Magyarlapádon, Borosbenedeken, Déván. Gyulafehérváron a 11. századi templom építésekor romboltak szét egy lovastemetkezést. Maroskarna-Szőlőhegy temetője mintegy 2000 méterre fekszik a bolgár korszak temetőjétől. Valószínűleg fegyveres, hadi szolgálatot teljesítő csoport temetkezett itt, akiket a honfoglaláskor a sókitermeléssel foglalkozó bolgárok ellenőrzésére telepítettek ide.[3]

Az Alföld Erdély felé eső határán különösen fontos leleteket találtak a Biharváron kialakult fejedelmi központ körül.[4]

Erdély benépesülése a 10–11. században[szerkesztés]

1910–1912 között két olyan köznépi magyar temetőt tártak fel Erdélyben, amelyek szorosan kapcsolódtak a lovas-lószerszámos sírokkal tarkított honfoglalás kori „középréteg” temetőihez és egymáshoz is. Mindkettőt obolusok, vagyis korabeli, használatban lévő pénzek keltezik. Ez a két erdélyi temető kitűnő alapokat adott a 10–11. századi Magyarország köznépi rétegének meghatározásához.[5]

Az egyik ilyen temető az Aranyos folyó völgye felett Várfalva-Váralján, az első Tordavár várnépének korai temetkezési helye. Déli részén a sírmellékletek, a ruhanyakat díszítő kéttagú csüngők, öntött ruhadíszek és pitykék, ezüst és bronz mentegombok, huzalból sodrott nyakperecek, lemezes és állatfejes karperecek jellegzetes 10. századi magyar viseletről tanúskodnak. A rombuszpengéjű nyílcsúcs pedig „a magyarok nyiláról”, melytől az egész 10. századi Európa rettegett. Az északi részen viszont már a szájba vagy kézbe helyezett „sírobolusok” jellemzők, az I. István, Péter és Sámuel valamint I. András pénzeivel keltezett sírok csoportja. A temetkezés ezen a helyen I. László korában szűnt meg, az övéi az utolsó pénzérmék. A már keresztény halottakra az összekulcsolt kezek, a korai Árpád-kor egyszerű ékszerei a jellemzők, valamint a pogány kori mellékletek, élelem, edények, fegyverek hiánya.[6]

Vajdahunyad-Kincses szőlőhegyén, Hunyadvár várnépének a temetőjében a 10. század emlékei már ritkák, viszont jelen vannak az első magyar királyok pénzei és a kor szegényes ékszerei.[6]

Az Erdélyi-medence temetőinek vizsgálata kimutatja, hogy a 11. század elején a szentistváni államhatalom felszámolta a 10. századi pogány középréteget, eltűntek a lovas-fegyveres „pogány” temetők, viszont a köznép zökkenő nélkül élt és temetkezett tovább a keresztény királyság idején.[6] E temetők Erdély területén szinte egyenletesen oszlanak el.

II. Béla pénzérme sírobolusként is használt pénzérme
III. Béla pénzérme

A hatalmi központok közül a legkiemelkedőbb Gyulafehérvár. A gyula katonai kíséretére utal egy „viking” – vagy inkább bizánci – kardról származó bronz kardtokvég. A legkorábbi vári lovassír 10. századi kengyelmellékleteket tartalmaz. A vártól délnyugatra honfoglalók újra használatba vették a szláv urna- és bolgár kori csontvázas temetkezéseket is tartalmazó temetőt és folyamatosan temetkeztek benne a 12. század közepéig (II. Béla és III. Béla pénzei mint sírobolusok). Mind a vár területéről, mind a környékről még számos további magyar temetkezési hely ismeretes.[7]

További uralmi központ volt a monumentális Doboka-vár, ami minden bizonnyal első ispánjáról, az Ajtonyt legyőző Csanádnak az apjáról, Dobokáról kapta nevét, és az erdélyi Árpád-kori védelmi rendszer egyik katonai központja lehetett.[8]

A 10–12. századi magyar települések jellegzetes leletei a cserépbográcsok. Előzményei a kazár–bolgár „szaltovó–majáki” kultúrára vezethetők vissza. Ezek cserép- vagy vasüstök a magyarság 10–12. századi igazolt településterületén mindenütt (és csak ott) megtalálhatók. Társadalmilag a lassan felbomló közösségi-vérrokonsági (nagycsaládi) szervezet közös főzőedényei ezek, fennmaradásukat a rideg pásztorkodás is elősegítette.[9]

A kor erdélyi lakóépületei ugyanolyanok, mint bárhol máshol a Kárpát-medencében vagy Kelet-Európában: 80-100 centiméter mélyen a földbe mélyített, lekerekített sarkú, 3×4–3×2 méter körüli alapterületű putrik kövekből rakott kemencével (pl. Mezőerked) vagy a ház sarkában földbe vájt földkemencével (Székelykeresztúr-Gyárfás-kert, Csernáton-Domonkos-kúria).[10]

Csernátonban kis bizánci éremkincset is találtak, amit akkor rejthettek el, amikor a falu a 11. század második felében megújuló besenyő betörések következtében elpusztult. A pénzek II. Niképhorosz bizánci császártól és I. Jóannész Cimiszkesztől IX. Kónsztantinosz Monomakhoszig, azaz 963-tól 1055-ig terjednek, a katasztrófa ezután következett be.[10]

Három másik éremkincs korára és elrejtési helyére nézve pontosan megfelel a Kapolcs vezette első kun támadás (1091) irányának. Az Ojtozi-szoroson behatoló kunok Torda és Kolozsvár környékének pusztítása után törtek ki az Alföldre. Az elásott kincsek azt is mutatják, hogy ekkoriban már egy-egy kézben tekintélyes pénzmennyiség gyűlt össze.[11]

A Sebes- és Fekete-Körös menti hegyek és erdők (Király-erdő) illetve az Igfan/Ygfon nevű „szent rengeteg” néven egészen az újkorig bölényeiről volt híres. Az erdőség Géza dux kedvelt vadászterülete volt. A mai Belényesszentmiklós feletti magaslaton tártak fel egy a 11. század közepére datált tekintélyes méretű udvarházat udvari kápolnával; valószínűleg ez a legkorábbi ismert hercegi udvarház az Árpád-korból. A 13. században ez a királyi curtis a közeli Széplakon udvarházzal bíró Borsa nemzetség birtoka lett, akik kibővítették, a kis templom helyén pedig nagyszabású monostort emeltek.[12]

Egészében véve a fegyveres középrétegnek a honfoglalás idején létesített sírjainak elhelyezkedése a Mezőség, a nagyobb medencék, mint a Háromszéki-medence, valamint a Maros-völgy stratégiai megszállását mutatják. A 10. század folyamán ez a besenyő becsapások elleni, mélyen tagolt védelmi rendszer fokozatosan átadja helyét az Erdélyi-medence tartós betelepítésének. A térség politikai-katonai központja kétségkívül Gyulafehérvár volt. Az 1003 utáni államszervezéssel járó új telepítés fő útvonala továbbra is a 11. század folyamán is a Maros völgye volt. A Sebes Körös–Királyhágó–Kis-Szamos útvonal jelentősége alárendelt maradt.[13]

A 11. század utolsó végéig Erdély stratégiai erősségei északon Doboka-vár, keleten Küküllővár, délen Vajdahunyad akkori vára, Hunyadvár voltak. Körülöttük, valamint Kolozsvár és Tordavár körül volt sűrűbb a magyar megtelepülés. Gyulafehérvár központi szerepét továbbra is megtartotta. A régészet a honfoglalást megelőző zárt szláv települési csoportokat ugyanott mutatta ki, ahol a nyelvtudomány a helynevek alapján: a belső magyar tömbtől északra, keletre és délre. A szlávság élete ezeken a vidékeken belenyúlt a 11–12. századba is.[13]

A 11. század utolsó harmadától központi területek védelmére Magyarország más területeiről a dél-erdélyi és besztercei részekre székely határőrfalvakat telepítettek, kisméretű földvárak köré. I. László és Kálmán idejében az egész területen megfigyelhető a falusi egyházi szervezet kiépülése; a korábban lakatlan területeken, egykori erdővidéken is megjelennek a templomok, templom körüli temetők nyomai. A kereszténység központjai az ispáni várak voltak. A magasabb egyházi szervezet azonban a Kolozsmonostor–Gyulafehérvár vonaltól keletre a 12. század elejéig nem épült ki.[13]

A székely határőrszervezetet a 12. században, az első német betelepítések idején helyezték át a későbbi Székelyföldre. A régészet kimutatta, hogy az itteni új magyar határőr népesség az ország belső részében már nem „divatos” ómagyar hagyományokkal rendelkezett, viseletük gazdagsága pedig megközelítette a kor nemesi színvonalát.[13]

A honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben[szerkesztés]

Anonymus „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” akarta megírni, és az ezzel kapcsolatos adatai egy fokkal közelebb állnak a valósághoz, mint elbeszélésének más részletei. Megbízható értesülései voltak a Kis-Szamos vidékéről; az e tájon birtokló Zsombor és Agmánd nemzetségek tagjaitól, akik szívesen közölték vele családi hagyományaikat.[14]

Három további nemzetség is ősfoglalónak tekinthető Erdélyben, ezek a Kalocsa, a Borsa és az első ismert őséről Mikolának nevezhető nemzetségek. Mindnyájukra jellemző az állatalakos, tehát honfoglaló magyar nemzetségre valló címer (Zsombor-oroszlán és Agmánd-farkas mellett a Gyerők szarvasa, a Borsák hala és a Kalocsák madara). Birtokaik a későbbi királyi, püspöki várak körül terültek el, ami azt jelzi, hogy eredetileg azok a területek és az övéik voltak.[15] Erdélyben tehát tovább fennmaradtak a nyomai az ősi magyar törzsszervezetnek. A Zsombor nemzetség vezetése alatt álló Agmánd, Kalocsa, Borsa és Mikola nemzetségekből megszervezett magyar törzs erdélyi megtelepülését a honfoglalás első nemzedékéhez lehet kötni.[16]

A nemzetségek, nagycsaládok a megtelepülés kezdetén a Kis-Szamos mentén a honfoglalás előtt életmódjukhoz hasonlóan legelőváltó gazdálkodást végezhettek, erre mutat egy sor, a Kis-Szamos bal és jobb partján egymástól mintegy 50 km-re fekvő helynévpár: (Magyarnagy)zsombor–Szászzsombor, Buda (ma Bodonkút)–Budatelke, (Szarvas)kendKen(d)telke, KecsedMezőkecsed, OláhpéntekSzászpéntek, Néma–(Nyulas)néma, SzekerestörpénySzásztörpény, KolozsgyulaGyulatelke.[15] Ezek valószínűleg a nemzetségek egyes legelőterületeinek végpontjait jelölik. A telepítésekre vonatkozóan kormeghatározó erejű a Kis-Szamos völgyében Szamosjenő és Mezőkeszü, az északi Maros-parton pedig az azóta eltűnt Megyer neve. Ezek a hét magyar törzsből háromnak a nevét viselik, és mint ismeretes, a törzsekből rekrutálódott vitézek letelepítésére utoljára István király uralma idején került sor.[17]

Doboka, Torda, (Belső-)Szolnok és Kolozs megyék a 10. század legvégén jöttek létre, a területükön élt öt nemzetség ekkor volt kénytelen földjének kétharmadát s népének egy részét is a király közvetlen rendelkezése alá adni. Már a honfoglalás utáni első nemzedék idejében a Mezőséget a Nagy-Szamos és a Maros között magyar nemzetségek szállták meg. A többi magyar törzzsel fenntartott kapcsolatuk jele, hogy a Nagy-Szamos völgye, valamint a meszesi kapu vidéke, azaz az Erdélyből kifelé vezető sóutak vonala, mely Szalacson keresztül haladt Szolnokig, egyetlen hatalmas területi egységbe, a később Külsőnek, Középnek és Belsőnek nevezett részekre tagolódó, de egyetlen ispán által kormányzott Szolnok megyéhez tartozott. Emellett az erdélyi püspökség kezdettől megőrizte fennhatóságát a nem Erdélyhez tartozó, de a sóutakon fekvő Szatmár és Kraszna megyék felett. Számos erdélyi helynévnek megvan a szatmári és szabolcsi párja. Ilyenek a KapjonKaplony Szatmárban, vagy a Bogátpuszta-Nyírbogát párok, valamint az 1342-ben először és utoljára említett Ogmándlovamezeje a Szamos szatmári folyása mentén, amely az Agmánd nemzetség nevének egyetlen ismert helynévi előfordulása. Ez is a két terület közti szoros kapcsolatra mutat.[18]

Az erdélyi magyar honfoglalás eredetileg nem terjedt át a Maros vonalától délre. ott nem mutatható ki egyetlen ősfoglaló nemzetség birtoklása sem, hanem később az Erdélytől nyugatra eső területekről költöztek be a nagybirtokos családok.[16]

A gyulák országa[szerkesztés]

Anonymus művében erősen keverte a honfoglalás kori személyneveket és méltóságneveket (gyula, harka). Helynévi adatok részletes elemzéséből valószínűsíthető, hogy az első gyula Erdélyben az a Bogát fejedelem (Bugat rex) volt, aki Liudprand Antapodosisában[19] 921-ben I. Berengár itáliai királyt „Dursac rex” (valószínűleg Árpád fia Tarkacsu) kíséretében magyar sereggel segítette meg. Ebben az esetben, Anonymus adatait is szétszálazva, az a öröklési rend alakul ki, miszerint az erdélyi gyulák őse Tétény harka volt, fia Bogát harka, akit a gyula méltóságra emeltek, amikor 921 után a Kárpát-medence nyugati részéről Erdélybe költözött, és az ő fia volt Zombor gyula, a Zsombor nemzetség őse.[20]

Bogát gyula egyik fő feladata az Alföldön legelőváltó pásztorkodást űző, nagy állatállománnyal rendelkező magyar törzsek sóval való ellátása volt. A Marostól északra fekvő sóbányák már a korai honfoglalók kezére kerültek. Ezek nemzetségei felett vette át a hatalmat Bogát, mintegy törzsfőként. Ekkor még a besenyők erősen veszélyeztették Erdélyt, a Maroson túl pedig még I. Simeon bolgár cár katonái, sóvágói és aranymosói éltek. Simeon hatalma tetőpontján állt, 913-tól a Balkán-félsziget legnagyobb részét elfoglalta Bizánctól, és 919-ben a nagykán címet a cár címével cserélte fel. Ahhoz, hogy egész Erdély és az Alföld még valószínűleg még bolgár uralom alatt álló legdélebbi része magyar fennhatóság alá kerüljön, olyan politikai helyzetnek kellett előállnia, amelyben a magyarok szövetkezhetnek a besenyőkkel a bolgárok ellen. Erre 932 körül nyílott alkalom, és valószínűleg ekkor foglalhatta el Bogát gyula a bolgároktól Erdély déli részét. A bolgárokat gyengítették a Simeon cár 927-es halála utáni belső harcok is. 934-ben a szerbek is lerázták a bolgár uralmat, és bizánci védelem alá helyezkedtek. Talán ekkor foglalhatta el Bogát utódja, Zombor gyula az Alföld déli részén a Maros–Tisza–Duna szögét. Ezen a területen Bogátnak nincs helynévi nyoma, annál inkább Zombornak.[21]

Erdélynek a Marostól délre eső része később is különálló tartományt alkotott, élén a megyeispánoknál magasabb rangú vajda (1111-ben princeps ultrasilvanus) állt. Itt a magyar nagybirtokos családok Szent István alatt és után települtek be, és szláv településeket hajtottak uralmuk alá. Ezt helynevek (mint Csongva) is mutatják, amelyekben a 10. században a szláv nyelvből eltűnt nazális hangot a magyarok megőrizték. Ugyancsak korhatározó a Marosbogát helynév is. A Nagy-Küküllőtől délre már jóval kevesebb magyar betelepülő jutott, az itteni szlávok egészen a románok ideérkezéséig továbbra is anyanyelvükön beszéltek, és ők adták át a románoknak helyneveiket.[21]

A déli határ védelmére Bogát gyula elsősorban a hágókat (Törcsvári-, Tömösi-, Tatár-hágók, valamint a Bodzai- és az Ojtozi-szoros) erősítette meg magyar településekkel. Ilyen lehetett Oltbogát, valamint a később Zombor gyuláról elnevezett Olt-parti két Zsombor. A 10. század eleji jelleget mutató, a mai Székelyföldön feltárt magyar régészeti leletek (Eresztevény, Kézdivásárhely, Köpec, Sepsiszentgyörgy, Székelyderzs) valószínűleg Bogát magyarjainak tulajdoníthatók.[22]

Bogát gyula, esetleg utódja, Zombor gyula építhette fel Gyulafehérvárat Apulum romjain. A város körül korai magyar régészeti leletek (Maroskarna, Tinód, Magyarlapád) jelzik a magyarok megtelepedését. Keleti katonai segédnépek is részt vehettek Dél-Erdély meghódításában, elsősorban a besenyők. A Marostól délre öt Besenyő nevet hordozó helységnév is volt, a Vöröstoronyi-szorosnál pedig a Nagytalmács név őrzi az egyik besenyő törzs emlékét.[23]

A helyben maradt bolgárok emlékét őrizheti a Maros bal partján Lándor helység neve, valamint a Hunyad megyei Nándor. A bolgároknak ezek a korai magyar elnevezései később feledésbe merültek, az Erdély déli részében található „bolgár” települések (Bolgárcserged, Bolgárszeg) később, már a királyság korában keletkezhettek. Sok viszont a Marostól délre, eredetileg nem szláv lakosságú területen az „oroszokra” utaló helynév (Oroszi, Oroszfalu stb.). Egy részük eredhet egy olyan katonaelemtől, amelyet Bogát gyula toborzott magának.[23]

A gyulák hatalma Erdélyen túlra is kiterjedt: a Maros–Tisza–Duna szöge 948-ban már kétségtelenül az ő uralmuk alatt állott, amint arról VII. Kónsztantinosz bizánci császár tudósít egy írásában. A helynevek is ezt tanúsítják, mint maga Gyula városának a neve. A gyulák országa a Dráva-torkolattól a Vaskapuig dél felé át is terjedt a Dunán, a Száváig ellenőrzésük alatt tartották a bolgár határt. Küküllőfajsz neve pedig arra utal, hogy Fajsz feleségül kaphatta a gyula egyik lányát és jegyajándékul hozzá ezt a birtokot a közeli sóbányával. Eszerint a gyulák jó kapcsolatot ápoltak a 10. század közepén uralkodó Árpád-házi nagyfejedelemmel.[24]

A gyulák bizánci szövetségben[szerkesztés]

948 után azonban a nagyfejedelem és az erdélyi gyulák külpolitikája fokozatosan eltért egymástól. Fajsz unokaöccsét, Tormást és Bulcsú harkát Bizáncba küldte tartós béke megkötése céljából, biztosítsa hátát a nyugati „kalandozások” folytatásához. Zombor gyula is követte a példát, 952 után a maga nevében ment Bizáncba, és ő is megkeresztelkedett. A gyula azonban Bizánc bolgárellenes terveiben volt érdekelt. Zombor gyula bizánci térítő püspököt is vitt tartományába. A konstantinápolyi pátriárka által „Turkia” püspökévé felszentelt Hierotheosz székhelyét a modern kutatás az antik Sirmium helyén épült Szávaszentdemeterre, a mai Mitrovicára helyezi.[25]

A 955. évi augsburgi katasztrófa után azonban Taksony új Árpád-házi nagyfejedelem nyugat felé békepolitikát kezdeményezett, és a római pápától kért térítő püspököt. Ezután Bizánc ellen indított hadjáratokat, amivel szembekerült Zombor gyulával, aki igyekezett még szorosabbra fűzni bizánci kapcsolatait. Ragaszkodott görög rítusú kereszténységéhez, távol tartotta magát a nyugati magyarok Bizánc elleni támadásaitól, sőt az általuk ejtett bizánci foglyokat kiváltotta és szabadon engedte. Ez politikai tüntetés volt a nagyfejedelem nyugati orientációja ellen és Bizánc mellett. A gyula jól tudhatta, hogy Bizánc élesen szemben állt I. Ottó német királynak a Karoling-ház birodalmának feltámasztására és a római császári cím felvételére irányuló, 962-ben meg is valósult törekvéseit.[25]

Taksony nagyfejedelem a Zombor gyulával kiéleződő politikai ellentéteit kívánta enyhíteni azzal, hogy feleségül kérte Zombor gyula (akkor még valószínűleg kiskorú) lányát, Saroltot fiának és kiszemelt utódjának, Gézának. A 11. századi magyar krónika szerint a politikai házasság közvetítésében segédkezett egy bizonyos Beliud, a gyula országának egyik előkelősége, akit a helynév-kutatások a Maros jobb partján Gyulafehérvárral szemben fekvő Béldhez kötnek. Géza és Sarolt házasságának emlékét őrizheti Marosdécse a tordai és Magyardécse a dési sóbánya közelében mint a gyula vejének adományozott két birtok (Décse a Géza név egyik korabeli változata).[26]

Géza és Sarolt házassága azonban csak átmeneti kompromisszum lehetett; a két országrész érdekei eltértek egymástól, ami a vallási különbségekben is megmutatkozott. Sarolt a görög rítusú kereszténységben nevelkedett, ezért a 972 után Géza esztergomi udvarába érkező latin rítusú papok ellenfélnek tekintették, mert miatta nemcsak Géza vallási közönyével, a magyarok pogányságával, hanem a bizánci egyházi befolyással is harcolniuk kellett. Merseburgi Thietmar szerint öregedő férjére nagy befolyással volt, ezért a nyugati térítők neki tulajdonították kudarcaikat, Querfurti Brúnó szavaival szólva, hogy a „pogánysággal vegyült megfertőzött vallás rosszabb a barbárságnál”. A gyula magyar, besenyő, orosz és bolgár katonai kíséretében a különböző vallási képzetek keveredhettek a Sarolt által is vallott hivatalos keleti kereszténységgel, azonban az 1054-es nagy egyházszakadás előtt a római pápa papjai nem ítélhették el nyíltan a keleti kereszténységet.[26]

István király és Erdély[szerkesztés]

István még nagyfejedelem korában a legyőzött Koppány felnégyelt testének egyik részét Erdélybe küldte, mintegy jelezve, hogy a gyulák országa feletti hatalomra is igényt tart. Erdélyben a helynevek tanúsága szerint Koppánynak két, a nevét viselő udvarhelye is lehetett, valószínűleg a gyula által számára biztosított menedékként: Koppánd és Maroskoppánd az újaknai és kisaknai sóbányák közelében.[27]

I. István 1003 után latin rítusú térítőket küldött Erdélybe, amit ezek a papok (mint Querfurti Brúnó tudósításai is mutatják) politikailag is különálló területnek tartottak, és a „fekete magyarok” földjének neveztek István „fehér magyar” országától megkülönböztetve. A nyugati térítők etnikai különbséget is sejtettek a „fehér” és „fekete” jelzők mögött, s emiatt egyes történészek a magyarságtól akkor még megkülönböztethető kabarokat vélik a „feketék”-nek. Kabarok azonban (főleg ha a székelyeket is közéjük számítjuk) másutt is nagy számban éltek az országban, a Dunántúlon, Nyitra vidékén, Biharban. Inkább az a valószínű, hogy a „fehér” és a „fekete” jelzők keleti szokás szerint uralkodó és alávetett, István kori viszonylatban az „alávetendő” néprészt jelentettek.[27]

Erdélynek a központi hatalom alá vonása valószínűleg több részletben történt. Először az Erdély északi részén birtokos öt ősfoglaló nemzetség területét csatlakoztatták. Erre az mutat, hogy ezek a nemzetségek megőrizhették ősi birtokainak egyharmadát, kétharmada pedig a központi várral együtt a királyi megyeszervezet része lett, mint Doboka megyében. Ez a terület eredetileg a Zsombor nemzetségé volt, és egyharmad részben az is maradt, míg kétharmadán Doboka központtal királyi vármegye alakult. Hasonlóan alakult Kolozs és Torda megyékben a Mikola és Borsa nemzetségekkel is, az Agmánd-birtokok pedig északon a só útját szegélyező és a Tiszáig terjedő Szolnok megyéhez kapcsolódtak, keleten pedig a Marosig feltételezhetően egy később feloszlott Uzd megyébe szerveződtek. Erre az uzdi esperesség létrehozásából, meg a Dés melletti Uzd név és a mezőségi Uzdiszentpéter, Uzdiszentgyörgy nevéből lehet következtetni. E feltételezett Uzd megye központja a Malomfalvánál romjaiban feltárt, a királyi várakkal mindenben egyező építésű vár lehetett. Uzd megye korai eltűnése a székelyeknek itteni letelepítésével függhet össze.[28]

Doboka minden bizonnyal vezető szerepet töltött be az északi ősfoglaló nemzetségek körében, rokonságban állhatott mind Istvánnal (megalapozott feltételezések szerint Sarolt nővérének, Karoldnak, azaz Szent István nagynénjének férje volt), mind a gyulákkal. Az önként meghódoló s ezzel az északi ősfoglaló nemzetségek szállásterületét István uralma alá engedő nemzetség-, illetve törzsfőnek tekinthető. Meghódolásukkal a gyula hatalma a Marostól délre eső területre szorult vissza, és csak a bolgárok ellen győztes Bizánc támogatásában bízhatott. 1002-ben Bizánc meghódította Vidint, és veszedelmes közelségbe került a magyar határhoz. István ezért Erdély északi feléből, ami már a fennhatósága alatt állt, az Altaichi évkönyvek(wd) (Annales Altahenses) szerint 1003-ban megtámadta a gyulát, aki megadta magát. István magával vitte őt és családját, s meg is kereszteltette őket, mert papjai szerint „pogányok” voltak. Fiai, Anonymus szerint Buja és Bonyha mindenesetre az ország előkelői közé tartoztak 1045-ben bekövetkezett halálukig.[29]

A kortárs Merseburgi Thietmar püspök feljegyzése szerint a gyula ekkor Prokuj volt, a magyarok királyának nagybátyja. Erdélyből történt elűzése után István szolgálatába állott, aki a Duna–Tisza–Maros közét uralma alatt tartó Ajtony ellen küldte őt Csanáddal együtt. Prokuj Ajtony megölését hamisan magának tulajdonította, és lelepleződése után újra kegyvesztett lett. Ezután Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemhez, Szent István ellenfeléhez menekült.[30]

Nyelvek és etnikumok[szerkesztés]

Erdély lakosságának már ekkoriban is változatos etnikai és nyelvi összetételére jellemző, hogy az utolsó gyula neve szláv eredetű, a szláv prok (=maradék) és a régi magyar uj (=nagybátya) részből tevődik össze. Szláv eredetű (de magyar névadású!) nevet viselt már Bogát (=gazdag) és Zombor-Zsombor (=bölény) is, „gyula” méltóságnevüket pedig a nép hamarosan a szláv eredetű vajda („vojevoda” =hadvezér) szóval váltotta fel. A szláv környezetre és a többnyelvűségre mutat Zombor leányainak neve is. Sarolt és Karold a magyar előkelőknél szokásos bolgár-török neveket viseltek, s ezek fehér, illetve fekete hölgyet jelentenek. A hölgy (vö. Hőgyész = ’hölgyvadász’ helynevekkel) a fehér menyét, azaz hermelin másik, szintén finnugor eredetű neve, s már az ugor korszakban ’menyasszony’ értelemben is használták. Zombor (=bölény) gyulafehérvári udvarában szlávul és bolgár-törökül, és (finnugor) magyarul is tudtak, ez kiderül Thietmar szövegeiből is. Szláv nevet viselt Prokuj egyik fia, Buja (= vakmerő), bolgár-törököt a másik, Bonyha (= kis bika). Szláv eredetűnek látszik Doboka neve is, a dob = tölgy szóból, magyar kicsinyítőképzővel.[30]

A királyi vármegyék létrehozása[szerkesztés]

István király erdélyi győzelmei után után a Nagy-Szamos és a Maros közén vármegyéket szervezett, melyek egyben esperesi kerületek is voltak. A Marostól délre eső terület a fegyveres hódítás miatt egészében királyi birtok lett. Területe kezdetben egyetlen hatalmas „Fehér” tartományt képezett, melynek élén a „külső magyarországi” nagyurak közül kiválasztott, többnyire a király környezetében tartózkodó vajda állt, aki a fehérvári ispán címét is viselte. A „vajda” elnevezés az oklevelekben csak a 12. század legvégén tűnik fel, azelőtt 1177-ben, illetve 1183-ban fehérvári ispánként szerepel. Mikor II. András magyar király 1227-ben fiának, a későbbi IV. Bélának „ifjabb királyi” címmel Erdély kormányzását átengedte, a Tiszáig terjedő osztatlan Szolnok megye, Erdély északi sávjával együtt, kívül maradt Béla területi hatáskörén, s a szolnoki ispán András, az erdélyi vajda pedig Béla alattvalója lett. A dobokai és kolozsi ispánok eleinte egyenrangúak voltak a fehérvári ispán címet is viselő vajdával, de 1263-ra befejeződött Erdély egész területének a vajdai igazgatás alá helyezése a vajdai és szolnoki ispáni tisztség egyesítésével.[31]

Társadalmi szerkezet[szerkesztés]

Az észak-erdélyi honfoglaló nemzetségek leszármazottainak és a központi hatalomtól közvetlenül függő dél-erdélyi népesség jogrendje csak fokozatosan egységesült a királyi megyerendszer keretei között. Az északi nemzetségek előkelő tagjai összeolvadtak a királyi tisztviselők felső rétegével. A királyi alattvalók széles rétegeit a magyar és szláv várnép alkották. Ők személyükben a szolgálatukhoz kötöttek voltak, ellentétben a szintén gazdasági tevékenységet folytató, de kiváltságokat élvező, a 12. századtól külföldről bevándorolt „vendégekkel” (hospites). A magánbirtokokon valódi rabszolgák (magyarul ín-ek) is dolgoztak uruk termelőeszközevel, de nagy részük a 12. század folyamán önállóan gazdálkodó, de urához kötött „libertinus” lett.[32]

A vármegyék területén ősfoglalók és jövevények, szabad birtokosok és szolganépek egyaránt az ispán jogi fennhatósága alá tartoztak. A várak szolgálatára rendelt népességtől nyert jövedelmek és szolgáltatások harmada az ispánt illette, akinek esetleges magánbirtoka mellett ez az ispáni harmad volt a legfontosabb jövedelme. Mint egész Magyarországon, úgy Erdélyben is voltak a király, illetve a királynő számára fenntartott birtokok, egy-egy udvarhellyel központjukban, népe és jövedelme felett – külön tisztviselők révén – közvetlenül a király rendelkezett. Mivel később vagy eladományozták őket vagy kiváltságos telepesekhez kerültek, a korai századok forráshiánya miatt Erdélyben kevés nyomuk maradt. Királynői birtok volt például Magyarlapád, Asszonynépe, Sajóudvarhely, és a székelyek későbbi központja, Székelyudvarhely is.[32]

A királyi hatalom Magyarország más tájairól is irányított Erdélybe olyan telepeseket, akik a törzsi szervezet felbomlása után boldogulásukat a király szolgálatában keresték. A központi hatalom igyekezett megakadályozni a lakosság szétszóródását a lakatlanabb vidékekre és így kibújásukat a gazdasági terhek alól. Szent László király eltiltotta a falvak lakosságát attól, hogy a templomtól túlságosan messze költözzék, a temetkezést pedig a templom közvetlen közelébe rendelte, hogy a pogány szertartásoknak véget vessen.[33]

Erdély megyékre tagolt területe minden észrevehető sajátos színezet nélkül, de kissé lassabban, az általános magyar fejlődésbe illeszkedett bele. A magyar számbeli fölény révén a korábbi szláv lakosság asszimilálódott. A 13. századra a várjobbágy- és várszolganevek Erdélyben is e rétegek alapvetően magyar etnikumáról tanúskodnak. A nemzetségi és királyi előkelők keveredése révén a „nemes” gyűjtőfogalom a 13. századra már kiterjedt mindazokra, akik szabad birtokosoknak mondhatták magukat.[33]

Dél-Erdélyben kissé másként alakultak a társadalmi folyamatok. A gyulák idején itt tömörült a szláv lakosság zöme. A 13. század elején, a királyi vármegyék szétadományozásának idején a külső Magyarországról származó arisztokrácia szerzett itt adománybirtokokat. A legkorábbi ismert adományt III. Bélától a Wass és Aczél családok őse nyerte. A felvidéki Kácsik nembeli Mihály erdélyi vajdasága idején (1209–1212) testvérével, Simon bánnal (1215-ben vajda) együtt Kolozs megyében kapott nagy birtokokat. Ezeknek egy részét azonban Simon bánnak Gertrúd magyar királyné meggyilkolásában való részessége miatt 1228-ban Tomaj nembeli Dénes tárnokmester, később (1233–34) vajda kapta meg. Ő lett így nemzetsége erdélyi ágának, a losonci Bánffy családnak a megalapítója. A dunántúli Kán nemzetség tagja, Gyula, bizonyára szintén erdélyi vajdasága idején (1201 és 1214) szerezte Küküllő menti birtokait.[34]

A vajdák hatalmának túlzott megnövekedésének, esetleges erdélyi önálló hatalmi bázisuk kiépülésének megakadályozására a királyok a 13. század végéig gyakran, 1–4 évenként váltogatták őket, leginkább külső magyarországi nagyurak közül. A 13. század második felében tűnnek fel Erdélyben a szintén kívülről beszármazott Becsegergely, Ákos és Hermann nemzetségek. A Becsegergely nemzetség, melyből Erdély történelmében nagy szerepet játszó három család, a Bethlen, az Apafi és a Somkeréki család ágazott ki, a Nagy-Szamos és a Küküllők mentén jutott birtokokhoz. A Hermann nemzetségbeli Lackfi család a 14. században az ország vezető családjai közé emelkedett, és hosszú időn keresztül Erdély helyzetére is nagy befolyással volt.[34]

Betelepítés[szerkesztés]

A király feladatul szabta a megadományozott főuraknak a gyérebben lakott erdélyi területek benépesítését is, amit eddig a királyi ispánok irányítottak. Az új birtokosoknak ez természetesen közvetlen anyagi érdekük is volt. Új falvaknak egész sora keletkezett. Valószínű, hogy Magyarország más vidékeiről, ősi birtokaikról is hoztak magyar telepeseket, ezek azonban csak az uradalmi központok, a völgyi falvak benépesítésére voltak elegendők. A német telepesek letelepítése már a 12. században, II. Géza magyar király révén megindult, Flandriából és a Rajna vidékéről németeket telepítettek le a Kis- és a Küküllő alsó folyása mentén, az Olt és a Maros között, valamint a később Beszterce-Naszód vármegye addig túlnyomórészt lakatlan területén. A tatárjárás pusztításai után ezek a folyamatok felgyorsultak, egyre több német, román, sőt orosz bevándorlót hívtak.[35]

A 13. század közepére Erdélyben egy viszonylag zárt, szláv foltokkal és német népszigetekkel tarkított, de zömében magyar etnikumú települési terület alakult ki. Határai a völgyekből a a legeltetésre már nem alkalmas, aljnövényzet nélküli, úgynevezett „fekete”, bükk- és fenyőerdők határáig terjedt fel a hegyoldalakon. Északon a Nagy-Szamos és az egyesült Szamos völgye – ami lényegében ma is nyelvhatár – lett a magyar települési terület határa; Dés városát és Désakna sóbányáját 13. század eleji oklevelek említik. Keletre a magyar terjeszkedés a 12. század végére már biztosan elérte a Sajó völgyét, amit Sajószentandrás magyar falunak III. Béla magyar király egyik oklevele jelez. való előfordulása bizonyít. 1228-ban már oklevélben is szerepel Vécs vára s mellette Lövér és Magyaró falvak, ezek ma is az erdélyi magyar néptömb északkeleti végpontjai.[35]

13. századi oklevelek jelzik, hogy a magyarság délkeleten már az Olt-kanyarig ért (többek között Halmágy, Sáros, Báránykút, Sárkány, Barót). Délnyugaton az oklevelek a mai Szászváros és Szászsebes magyar eredetű neveit tartalmazzák 1224-ben. Északnyugaton már Anonymus is említi az erdőhatárhoz közel eső Gyalu és Esküllő falvakat. A Maros jobb partján 1206-ban említik Magyarigen falut szász lakossággal, de nevéből következően korábban magyar lakossága lehetett, 1219-ben pedig Miriszló szláv nevű, de magyar lakosságú falu tűnik fel a forrásokban. Az így körülrajzolt területen, mely az akkor csaknem lakatlan erdővidékek kivételével szinte az egész Erdélyt magában foglalja, a 12. század közepéig összefüggő magyar néptömb élt, melynek szegélyén a szláv népesség már közel lehetett az asszimilációhoz.[35]

Az Erdélyi-medence belsejében ma is meglevő falvak a 13. századra már nagyrészt létrejöttek. 1177-ben az Alsó-Fehér vármegyei Asszonynépe falu körül már álltak azok a települések, melyek a 21. században is körülveszik (Magyarbénye, Kisakna, Vadverem – akkor Szokmánd néven –, Magyarlapád, Fugad, Háporton, Oláhtordos). Szászföldön egy 1206-ból származó oklevél felsorolja Voldorf (Kozdfő) falu szomszédjait (Lebnek, Kóbor, Felmér, Sáros, Réten, Báránykút). Ez a részben magyar, részben német nevű hét falu máig határos egymással, közöttük azóta sem keletkezett új település. A szóban forgó vidékeken a letelepedés tehát már a 12. század végére elnyerte végső kereteit.[36]

A székelyek Erdélyben[szerkesztés]

A székelyek eredetére és erdélyi letelepedésére vonatkozóan több egymással vetélkedő-vitázó tudományos elmélet is létezik. Abban azonban nincs vita, hogy a székelység zöme legalább a 11. század eleje óta Erdélyben él. Első itteni szállásterületei a Marostól délre, a déli és keleti Kárpátok lábáig húzódva terültek el. A mai székely települési terület ennek nem felel meg; a Háromszéki-medencébe csak a 13. században kerültek székelyek, addig viszont a később szászok lakta dél-erdélyi határvidéken is éltek. Bizonyítja ezt az 1562-ben Háromszékben egyesített, addig önálló Kézdiszék, Orbaiszék és Sepsiszék története. Mindhárom szék neve egy-egy helynévre utal, ilyen nevű faluk azonban csak nyugatabbra vannak, ott, ahol a 13. század óta már szászok laknak, mégpedig Szászkézd, Szászorbó és Szászsebes. Az elsőről és környékéről oklevelesen is ismeretes, hogy mielőtt II. András magyar király 1224-ben a szászoknak adományozta, a székelyeké volt. Ugyancsak székely terület volt a mai Medgyes vidéke is.[37]

Nyugat és észak felé a székelyek kapcsolódtak a Maros-völgyi magyarsághoz. A Barcaságban valószínűleg már ott találták a korai besenyő határőröket. Velük együtt oltalmazták a déli és keleti határokat. A Kárpátok szorosainak őrzésére a királyi hatalom földvárakat emeltetett (Salgó, a mai Szászcsór melletti Pétervár, Talmács, Halmágy, Miklósvár, Bálványos, Görgény, Vécs). E várak kerülete, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt, királyi terület maradt, és közigazgatásilag Fehér, illetve Torda vármegyéhez csatolták azokat, mégpedig mint a megye zárt területi egységén kívül eső, székely és szász jogállású települések közé ékelt szigeteket.[38]

A székelyek társadalmi szerkezete az egész középkorban lényegében megfelelt annak a pusztai lovasnomád népekre jellemző szervezetnek, melyben a szentistváni államalapítás előtt az egész magyarság élt. Míg a magyar nemzetségfők politikai szerepe annak révén szűnt meg, hogy a bíráskodás és a katonai vezetés a király, illetve annak kinevezett tisztviselői kezébe került, a székelyeknél a helyi tisztviselők továbbra is a helyi autonómia képviselői maradtak. A hat nem és nemenként négy ág szigorúan megszabott sorrendjében évenként más és más személy töltötte be a nemzetségi bíró és a katonai vezető tisztségét. Idővel azonban e tisztségek néhány előkelő családon belül örökletessé váltak, és mivel jelentékeny jövedelemmel, a közös nemzetségi vagyonból való többszörös részesedéssel jártak együtt, a székely társadalmon belül felerősödtek a vagyoni különbségek. Hűbéri függés azonban nem alakult ki székely és székely között, mindnyájan ugyanabban a később nemesinek elismert szabadságban részesültek, melynek feltétele a származás, ismérvei pedig a személyes hadba szállás kötelessége s a közös földből való méltányos részesedés joga voltak.[38]

A magyarságon belül a székelység őrizte meg legtovább a legelőváltó nagyállattartó gazdálkodás rendszerét. Eleinte lóval, de még a késői középkorban is csak (főleg szarvasmarha) állatállományuk után, természetben adóztak („ökörsütés”), és ezt is csak különleges alkalmakkor (a király koronázása, lakodalma és elsőszülött fia születése alkalmával) kellett megtenniük.[38]

A székely hadsereg is könnyűlovasságból állott még akkor is, mikor már a magyar katonaság zömét már nehéz páncélos lovasok alkották. A székelyek később fokozatosan, a pásztorkodó életmód folytatásához szükséges terület nagy részét elveszítve, zömükben földművelő kisbirtokosokká váltak.[39]

A szászok betelepülése[szerkesztés]

A magyar királyok a 11. század végétől külpolitikai törekvéseiket az Adriához vezető út meghódítására összepontosították, sikerrel, ezért Erdély ügyei háttérbe szorultak. A magyarok hagyományos ellenfelei, a pusztai nomád életmódot fenntartó besenyők, majd az úzok azonban rablóhadjárataikat időről időre Erdélyre is kiterjesztették. 1068-ban például olyan erővel támadtak északkelet felől, hogy egész Nyírséget Bihar váráig végigpusztították. Salamon magyar király azonban hadával a Lápos és a Szamos völgyén át visszavonuló csapataik elé került, és részben unokaöccse, a későbbi I. László magyar király merészsége révén sikerült őket a Szolnok megyei Kerlés mellett a cserhalmi csatában szétvernie. Később a besenyők a Kijevi Russzal és a rokon nomád népekkel folytatott küzdelmekben felőrlődtek, s maradékaik a 11. században részben a Balkánra, részben Magyarországra települtek ahol határvédelmi feladatokkal bízták meg őket.[40]

A 12. század derekán a Bizánci Birodalom erdélyi hódító szándékai is nyilvánvalóvá váltak. A magyar királyok Szent István óta szívesen fogadták a külföldi bevándorlókat, akiktől katonai szolgálatot is elvártak. Az ilyen szórványos betelepülések emlékei országszerte fennmaradtak, Erdélyben négy Németi, két-két Oroszi és Nándor, valamint egy Cseh helységnév valószínűleg ezeket jelzi. II. Géza magyar király azonban nem elégedett meg a véletlenszerű betelepülőkkel, neki egy tömegben, lehetőleg nagyszámú korszerű fegyveresre volt szüksége a sebezhető erdélyi határ megerősítésére. Ilyenekre talált a Magyarországon átvonuló keresztesekben, ők pedig Magyarországot láthatták olyan területnek, ahol a kor termelési színvonalához képest túlnépesedett hazájuk népének egy része új otthonra találhat. Vagyontalan lovagok és földszűkében lévő parasztok egy RajnaMosel-vidéki csoportját Erdélyben, az Olt mentén telepítette le a későbbi, 1224-es kiváltságlevél tanúsága szerint. A lovagokban, akik magukat „gréf”-nek (magyarul „gerébnek”) nevezték, a király edzett páncélos katonákra tett szert, a parasztok viszont fejlettebb nyugati mezőgazdasági módszereket hoztak magukkal.[41]

II. Géza telepesei a mai Nagyszeben környékén és keletre az Olt völgyében, a későbbi szebeni, újegyházi és nagysinki szász székeknek a király által korábban kiürített területén helyezkedtek el. Szomszédságukban azonban megmaradt az eredeti lakosság, és a magyar népességét ma is őrző Szakadát székely őrfalu nevét magyar, a Cibin és Cód szláv nevű patakok nevét szláv formában használják a szászok is mind a mai napaig (Zektat, illetve Zibin és Zodt). A szászok ezt az első erdélyi hazájukat a többi szászlakta vidéktől megkülönböztetve „Altland”-nak nevezték. Magyar falvak közé ékelődtek a romoszi, magyarigeni és boroskrakkói szászok telepei is.[42]

Nyugaton a szászok olyan szláv csoportokra találtak, melyek akkor még nem olvadtak be a magyarságba, s átvették tőlük a helységek neveit (mint Kelling, Troschen, Dobring s a szláv lakosságra utaló Reussmarkt, Reussdörfchen). A későbbi Nagysink szék északi felében s Kőhalom és Szászváros székben pedig jelentős számú székelység közt telepedtek le, akiktől viszont magyar helyneveket vettek át (mint Hamruden, Halmagen, Scharosch, Bekokten, Wassied). Később, de még 1241 előtt telepedett meg Erdély északkeleti sarkában, a mai Beszterce körül egy újabb német csoport, az általuk ma is használt szláv helynevek tanúsága szerint szláv lakosság között (mint Rodna).[42]

A német települések újabb lendületet kaptak 1211-ben, amikor II. András a Német Lovagrendnek adta a kun támadásoktól fenyegetett Barcaságot, ahonnan nyugatabbra költöztette a besenyőket. A lovagok német bevándorlókkal népesítették be földjüket, és a Kárpátokon túlra is előnyomultak. A királyi adománylevél széles körű önkormányzatot biztosított a rendnek, de ők nem elégedtek meg ezzel, és a szentföldi fejedelemségek mintájára saját államiságra törekedtek, amit a király joggal tekintett sérelmesnek. Egy időre sikerült megegyezni velük, de a rend aztán pápai hűbérbe ajánlotta a Barcaságot, és kun földön tett újabb hódításokat. A rend gyakorlatilag a Barcaság természetes „erődítményére” támaszkodó és a Duna-torkolaton uralkodó keleti német állam létrehozását tűzte ki célul. András király felismerte a magyar állami érdekeket fenyegető veszélyt, és a pápa tiltakozása ellenére fegyverrel űzte el a lovagokat Magyarországról.[43]

A lovagokkal kapcsolatos politikai gondok miatt II. András nagyszabású határőrizeti átcsoportosítást határozott el. A mai Szászsebes környékén élő székelyeket a Háromszéki-medencébe telepítve, a Szászvárostól Barótig terjedő vidéket a szászoknak engedte át, s a különböző joghatóságok megszüntetve egyesítette őket a székely, besenyő és román határőrökkel „egy néppé” a nagyszebeni királyi ispán alatt . A szászok új helyzetét szabályozó 1224. évi oklevél, az Andreanum véglegesítette azt a szervezési gyakorlatot, mely külön nemzetiségi territóriumok kialakulására vezetett. Leszögezte a királynak azt az elhatározását, hogy ezután közigazgatásilag elkülöníti a különféle nemzetiségű és jogú személyeket, azaz a szászok közt nem adományoz idegennek birtokot, hanem az egész Szászföldet a szászok közös tulajdonának tekinti. Lemondott a királyi háramlási jogról, azaz a kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásának jogáról az új határok közé helyezett Székelyföldön belül is, melynek élére a szebeni ispántól függetlenített székely ispánt állította. Ezek az intézkedések indították meg azt a társadalmi differenciálódást, mely a három rendi nemzetet (magyar, székely és szász) sajátos közösségekké formálta.[44]

A középkori nemzetiség (natio) fő ismérve nem a nyelv volt, hanem az a sajátos szokásokból összeálló külön jelleg, melynek a nyelv csak egyik – nem is mindig feltétlenül lényeges – vonása volt.[44]

A szászok a német nyelvterület más-más részeiről származó, különböző időkben Erdélybe vándorló kis csoportokból olvadtak össze. Francia nyelvű (vallon) csoportok is kerültek közéjük, mint az a Latin János (Johannes Latinus), akit II. András emelt nemessé, udvari katonáinak sorába, és erdélyi birtokait kivette a szászok joghatósága alól. Nagy többségük azonban német volt, s éppen a nyelv volt köztük a legfontosabb összekötő kapocs. Földművesek voltak, éppúgy, mint a Szepességben letelepedett németek. A későbbi szász városok helyi fejlődés alapján alakultak ki a szász parasztság által benépesített falvakból.[44]

Az erdélyi szászoktól a királyok csak az Andreanumban 500 főben megállapított katona együttes kiállítását követelték meg, amit a gerébek teljesítettek. Egyébként a szászok közössége a juttatott földért adót fizetett, III. Bélának pl. 15 000 márka ezüstöt, ezenkívül pedig különböző címeken kirótt pénzösszegeket. A fejlődés iránya minden királyi adózás esetében az egy összegben való, az egész szászság által egyetemlegesen fizetett és saját hatáskörükben kirótt, saját tisztviselőik által begyűjtött adómegváltás felé haladt. Ez mindkét félre nézve előnyös volt, egyben előmozdította a szász önkormányzat kialakulását.[45]

A szászok népi öntudatosulásához a német lovagrend rövid erdélyi szereplése is hozzájárult. A lovagok kezdettől biztosíttatták maguknak a szabad vásártartást, terveik közt a városalapítás és kézműves-kereskedelmi kezdeményezések is szerepeltek. Ez is ösztönözhette a szomszédos szászok vállalkozási kedvét, akik 1224-ben kiállított kiváltságlevelükbe is felvétették már a szabad vásártartást és kereskedelmet.[45]

A románok Erdélyben[szerkesztés]

A Déli-Kárpátok déli lejtőin transzhumáló havasalföldi román pásztorok kenézei a népcsoportjaik irányítása mellett, sőt később ehelyett hivatásos katonai réteggé váltak. Ebből a vezető rétegből kerülhettek ki a magyar királyok által, a székelyek és besenyők mellé, az erdélyi határvidékre telepített román határőrcsoportok.[46]

II. András valamikor 1202 és 1209 között kiadott oklevele az első, ami arról tanúskodik, hogy az ott élő románoknak már valamelyes önállósága volt. Az 1224-es Andreanum ugyancsak jelzi, közvetett módon, hogy a románok (és a besenyők) már birtokoltak területeket (erdőségeket) a Déli-Kárpátokban.[47]

A románok erdélyi megtelepülésének kezdetei összekapcsolódnak az Erdélyen kívüli Szörényi bánság magyar meghódításával, és az ottani románok valamint kunok és az erdélyi Hátszeg vidékének szoros kapcsolataival.[48]

Erdély a tatárjárástól a mohácsi vészig[szerkesztés]

A Magyarország ellen induló mongol hadak 1241 tavaszán két részre váltak a Kárpátok előtt; déli csoportjuk további három részre oszolva, Kadan (Borgói-hágó), Büri (Ojtozi-szoros) és Büdzsek (Vöröstoronyi-szoros) vezetésével támadt Erdélyre.[49]

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx



Az országrészt a király helytartója, az erdélyi vajda irányította, amely a magyar királyság negyedik méltósága volt, a nádorispán és a horvát bán után. Erdély területe vármegyékre volt osztva, ispánok keze alatt. A székelység földje azonban nem királyi föld volt, tisztségeiket maguk töltötték be, adót nem fizettek, a főhatalomnak csak a határok őrzésével és háború esetén hadba szállással tartoztak. II. Géza 1146 körül telepítette be a Marostól délre fekvő részekre az első szász telepeseket: ők is határőrzők, szabad emberek voltak.

Az erdélyi vajda cím valószínűleg a gyulafehérvári ispán címéből alakult ki (vagy azzal összefüggésben állt). A 13. század elején feltűnnek az oklevelekben Fehér, Torda, Küküllő és Hunyad megyék, de ispánjaik nem. Ezeket a megyéket feltehetőleg a gyulafehérvári ispán igazgatta. A vajda cím, vagy annak egy előzménye (amely azonos a későbbi erdélyi fejedelem címével) először 1111-ben tűnik fel Mercurius princeps Ultrasilvanus alakban, az első kifejezetten 'vajda" említése: 1176: Eustachius waivoda). Az erdélyi vajda intézézményének kialakulását nem ismerjük, több magyarázat is született. Makkai László szerint[50] ez kapcsolatba hozható egy 1097-es oklevéllel, melyben Vincurius comes Bellegratae szerepel. „A vajda és a gyulafehérvári ispán egyszerre, mint két külön személy nem fordulnak elő, a két tisztség azonossága tehát ebben is igazolást nyer.” Egyes feltéteezések szerint az erdélyi vajda a 13. századig Dél-Erdélyt kormányozta, hatásköre csak e század végére terjedt ki a teljes földrajzi Erdélyre, az Anjou-korban már jóval túlterjed Erdély földrajzi határain, rendszerint a korai Partium területét is igazgatta (Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok/későbbi Szilágy/, Kővár Vidék, Krassó). Ritkábban, például Laczkfi Dénes vajda hatásköre 1366-ban túlnyúlt a Tiszán, északon Zemplénig terjedt.

Erdély elkülönülésének kezdete[szerkesztés]

Az első közigazgatási elkülönülés a későbbi IV. Béla erdélyi dukátusa volt, de ez nem tartott sokáig. Erdély valójában csak földrajzi egység, semmi másban nem különbözik a királyság többi részétől, mint hogy egy személy, nevezetesen a vajda irányítja. „… (A 15. században) a politikai küzdelmek teljesen lekötötték a tisztségviselő arisztokrácia figyelmét és tevékenységét, hivatalaikat már nem személyesen látták el, hanem familiárisaikra bízták (…) Erdélyben Stiborici Stibor vajda (…) 1395 és 1401, majd 1409 és 1414 között még megjelent időnként a vajdai teendők intézésére, utódjai azonban, Csáky Miklós és László (1415-1426, illetőleg 1427-1437) több mint két évtizeden keresztül feléje sem néztek Erdélynek, helyettük alvajdájuk, Váraskeszi Lépes Lóránd kormányzott (…) A tartomány politikai vezetését már azért sem tudta kezében tartani, mert mint alvajda nem rendelkezett a vajdáéhoz mérhető tekintéllyel.”[51]

Ennek alapján Erdély azzal indult el az elkülönülés útján, hogy az egyszemélyi közigazgatás erélye hanyatlott le. Hozzátehető azonban, hogy az egyszemélyi irányítás egyik állandó problémája az irányító személye és a hozzá kapcsolódó slepp: éppen Lépes Lóránd testvére, Lépes György püspök visszaélései és Csáky László vajda 1437-es, kompromisszumot nem ismerő hozzáállása vezetett végül a bábolnai felkeléshez. (Később ismét egy Csáky, Miklós püspök az egyik első áldozata az 1514-es parasztháború bosszúinak.)

Erdély az ország többi részétől jogi vonatkozásban csak az 1437-es Budai Nagy Antal-féle felkelés után kezdett különbözni. Míg a korábbi, többszöri lázadások (1366, 1380, 1382, 1400, 1408, 1417, 1430, 1433, 1434, 1435) sikertelenek és szervezetlenek maradtak, az 1437-es eredményes harcai az erdélyi nemességet lépésekre késztették.[52] A kolozsmonostori konvent kedvezményei csak Erdélyre vonatkoztak, a kápolnai közgyűlésen létrejött három rendi nemzet szövetsége (unio trium natiorum) csak az erdélyi rendi nemzetekre vonatkoztak (erdélyi nemesség, székely és szász elöljárók). Az unio 1467-ben már szeparatista jellegű politikát folytatott, ekkor Szentgyörgyi János vajdának felajánlották Erdély független, hercegi koronáját. A legjelentősebb erdélyi vajda a XV. században élt Hunyadi János, maga is erdélyi volt, s így szűkebb hazájának ügyeit szívén viselte. A 15. századi európai történelemnek ez a kimagasló alakja szerény kezdetekből induló, tüneményesen gyors pályafutást tett meg. Apja, a vitéz, Vajk (Voicu), valószínűleg Havasalföldről bevándorolt bojár/nemescsalád tagja (más feltételezések szerint Hunyad megyei román kenézi család sarja), anyja már kétséget kizáróan a hunyadi/hátszegi nemes-kenéz Demsusi családból származik. Apja királyi udvari lovag volt. A korabeli pletykák szerint meg Zsigmond császár-király nem hivatalos fia (ezt a történeti kutatások nem igazolták). Már 1442-ben védelmeznie kellett Erdélyt a Mezid bég vezetése alatt behatoló török sereg ellen. Az ellenséget a csatában teljesen megsemmisítve. Mezid holtan maradt a csatatéren, s menekülő csapatai után nyomulva Hunyadi Havasalföldet is felszabadította. 1443-ban maga indult támadásra, és győztes csaták után a Balkán hegységen is átkelt, de a zord időjárás visszatérésre kényszerítette. Bár 1444-ben Várnánál újabb hadjárata vereséggel végződött, s Ulászló király is áldozatul esett, a magyar határok hosszú időre mentesültek a közvetlen veszedelemtől. V. László király (1440–1457) kiskorúsága idejére Hunyadit Magyarország kormányzójává választották. Megnövekedett hatalmát a törökkel való végleges leszámolásra akarta fordítani. A havasalföldi és moldvai román vajdaságok trónjára lekötelezettjeit segítette, hogy a felvonulási terepet biztosítsa magának, s a balkáni népeket törökellenes szövetségbe igyekezett tömöríteni. Harmadik balkáni hadjárata azonban nem járt eredménnyel, a szerbiai Rigómezőn (Kosovopolje) 1448-ban csatát vesztett. Ezzel nemcsak a magyar hatalom balkáni vezető szerepe tűnt le, hanem a szerb nép szabadságharca is elbukott. 1456-ban Konstantinápoly meghódítójának, II. Mohamed szultánnak Nándorfehérvárt (Beograd) ostromló seregét szórta szét. A nagy diadal után, melynek emlékét őrzi a pápa által buzdításul elrendelt déli harangszó, a török évtizedekig nem mert magyarországi területre betörni. [1].

1526-ban a törökökkel vívott mohácsi csata után a Magyar Királyság szétesett. Ezután Erdély névleges török fennhatóság alatt, de gyakorlatilag önálló államként létezett.

Erdélyi Fejedelemség[szerkesztés]

Bethlen Gábor, a „nagy fejedelem”
Erdély a 16. században Zsámboky János térképén

Az Erdélyi Fejedelemség a mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Az Oszmán Birodalom által támogatott keleti magyar királyságból alakult ki, amikor II. (Szapolyai) János lemondott a királyi címről, így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven. Ő volt az, aki az 1568-as tordai országgyűlésen a világon elsőként törvényben rögzítette a lelkiismereti és vallásszabadságot a négy hivatalos felekezet (katolikus, lutheránus, református, unitárius) számára. A román ortodox egyházat hivatalosan nem ismerték el, azaz nem kapott olyan privilégiumokat, mint a "bevett" valaásfelekezetek, mivel addig a felemelkedő (nemesi rangot szerzett) románok a nemességhez tartoztak, nagyobb részük katolikus lett, évszázadok alatt, és a magyar nemesekkel történő vegyes házasságok révén sokan el is magyarosodtak (bár Hunyad, Fogaras, Máramaros, Kővár-vidék, Zaránd, Krassó és Szörény megyék nemességének többsége román származású volt a középkorban). A románság egésze pedig ekkor még nem alakított ki önálló nemzeti mozgalmat, nem fogalmazta meg követeléseit. Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak.

Az erdélyi magyar fejedelmek többségükben a református (kálvinista) vallás hívei voltak. A reformáció óriási hatást gyakorolt a magyar tudomány és a magyar nyelvű irodalom fejlődésére,  de az erdélyi szász és román anyanyelvi könyvkiadás, írásbeliség is fejlődött, a fejedelmek is finanszíroztak román nyelvű bibliafordítást és kiadást ( Palia de la Orastie/ Szászvárosi Ótestamentum[4] 1582, Gyulafehérvári román Biblia/Noul Testament de la Bălgrad, 1648, Coresi és Honterus tevékenysége Brassóban).

Az Erdélyi Fejedelemség a történelmi Erdély területén kívül a volt Magyar Királyság más területeit is birtokolta. Ezt a széles területsávot nevezték latin szóval Partiumnak (magyarul „Részek”). A János Zsigmond és a Habsburgok között 1570-ben létrejött speyeri szerződés értelmében ide tartozott a teljes Máramaros, Bihar, Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegye, majd később Arad, Temes és Szörény vármegyék területe is a Partium része lett.

Az Erdélyi Fejedelemség fennállása jelentős részében az Oszmán Birodalom vazallusa volt. Uralkodóit az erdélyi országgyűlés választotta, de hatalmi jelvényeit eredetileg a szultántól kapta, évi adó fizetésére volt köteles, valamint kül- és hadügyeiben is a szultánnak volt alávetve. Az Oszmán Birodalomtól való függetlenséget csak a legerősebb fejedelmek alatt sikerült biztosítani.

A román történetírás nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy 1599. november 1. és 1601. augusztus 5. között Erdélyt rövid időre meghódította Vitéz Mihály havasalföldi vajda. Azonban Erdély az ő uralma alatt is különálló marad. (Mihály vajdát Basta György császári tábornok emberei gyilkolták meg Miriszlónál.)

A 17. század első fele az Erdélyi Fejedelemség virágkora volt. Bethlen Gábor fejedelem gyulafehérvári udvarában a tudományok és művészetek bőkezű támogatásra találtak. Bethlen Gábor a protestáns uralkodók oldalán sikeresen avatkozott be a harmincéves háborúba, aminek következtében az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmi rangra emelkedett Európában. A két nagy erdélyi főúri család, a Báthoriak és a Rákócziak több kiemelkedő erdélyi fejedelmet is adtak.

Az Erdélyi Fejedelemség népességének pontos etnikai-nyelvi összetételét nem ismerjük. Tekintettel arra, hogy a Fejedelemséghez jelentős magyarországi (alföldi) vármegyék is tartoztak (lásd Partium), egész Debrecenig, a népességnek nagyobb része lehetett magyar, mint a történeti (Belső) Erdélyben. A Fejedelemségnek mintegy 1-1,2 millió lakosa lehetett. A két legnagyobb nyelvi-etnikai közösséget a magyarok (és székelyek), illetve a románok, alkották, a létszámát tekintve harmadik közösség a szászok voltak, és kisebb számban éltek még más etnikumok (örmények, zsidók, ruszinok, cigányok) is. Ám a nemesség többsége magyar nyelvű volt, így a székelyek előljáróival együtt az állam politikai jellege és hagyományai a magyar vonatkozásokat hangsúlyozta, bár a román fejedelemségekkel való kapcsolatok is sokrétűek és jelentősek voltak. Vasile Lupu, Moldva uralkodója (16341653) hangsúlyozni kívánva az erdélyi románok nagy számát, 1650-ben azt írta a török Portának, hogy Erdély lakosságának egyharmada román. Vasile Lupu a gyulafehérvári ortodox mitropolitával, Erdély meghódításáról szőtt terveket, de végül nem vágott bele ebbe a kalandba. Ezt a népesség-összetételi becslést azomban sem az újabb magyar, sem pedig a román történeti demográfiai szakmunkák nem tartják helyesnek. [Faragó T.: A magyarországi történeti demográfiai kutatás vázlatos története. I. A kezdetektől 1945-ig, http://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/tortenetidemografiaievkonyvek/article/view/996] Az az 1600.-as években a kelet-partiumi megyék népességének jelentős része és a szász székek összeírásai alapján a Szászföld népességének is közel fele román volt (korábban ez az arány kisebb, de jelentős volt).[53]

Az 1699-ben kötött Habsburg–török karlócai béke értelmében Erdély Habsburg kormányzás alá került.

18. század[szerkesztés]

Az Erdélyi Nagyfejedelemség címere

1704-ben az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Ferenc személyében ismét fejedelmet választott. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, mint osztr'k tartom'ny valamelyes autonómiát kapott, amelyet az Erdélyi Diéta (Országgyűlés) által az erdélyi nemesség gyakorlt, gyakran a császárhű arisztokrata kormányzők gubernátorok által.

17121713-ban a Verwaltungsgericht – az osztrák közigazgatási hatóság – által végzett becslés szerint Erdély lakóinak etnikai-nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb). A korabeli adóösszeírásokat elemezve azonban később a kutatók más eredményre jutottak. Az Acsády Ignác féle adóösszeírások legfrissebb korrekciója szerint, 1715-20-as években a történeti Erdély népességének 30-31% magyar, 48-50% román, 17% német (szász és sváb) etnikumú volt.[54] A későbbi összeírások alapján, 1760-65-ben, vagy az 1785-87. évi osztrák népszámláláskor az Erdélyi Nagyfejedelemség népességének mintegy 55- 58%-a sorolható a román, és 25-27%-a a magyar (és székely) népességhez, a fenmaradó részét főleg szászok, kisebb részt zsidók, örmények és cigányok/romák tették ki http://demografia.hu/kiadvanyokonline/index.php/tortenetidemografiaievkonyvek/article/view/955 [2]. Ebben az időszakban az összeírások nem tartalmazták a lakosság etnikai vagy nyelvi hovatartozását, csak a név jellegéből vagy a vallási hovatartozásból következtetjük ki a népesség etnikai-nyelbi összetételét, ezért kisebb pontatlanságokra számíthatunk ezek becslésekor.

A 18. században Erdélyből sok magyar és román paraszt vándorolt ki az Alföldre (főleg Bihar és Arad megyék területére), emellett románok érkeztek (főleg 1740–1760 között) a Kárpátokon túlról. Ugyanakkor Erdélyből Moldvába is történik kivándorlás, a csángó népesség számának gyarapodása mutatja lásd Madéfalvi veszedelem. E migrációs mozgások pontos mértékét azonban nem ismerjük.

„Az Erdélybe való bevándorlók legnagyobb részét a Havasalföldről és Moldvából érkezők adják, kisebb (legnagyobbrészt visszavándorlás) a Magyarországból (az ekkor külön kormányzat alatt lévő Bánságot is ideértve) Erdélybe irányuló bevándorlás. A két román fejedelemségből való beáramlás sok évtizedes vitakérdésében a bevándorlás egészének méreteit tekintve a becsléseknél tartunk. Jancsó Benedek félmilliós román bevándorlást feltételezett (Magyarországra és Erdélybe együttvéve), Dávid Zoltán (szintén mindkét országra) 350–400 ezres számot tart valószínűnek. Anélkül, hogy most a becslések értékelésével foglalkoznánk, jelezzük röviden azt, amit a történetírás a bevándorlás okairól megállapított: a fanarióta-uralommal súlyosabbá válnak a havasalföldi–moldvai román paraszt terhei, s Erdélyben nagyobb biztonságot, fejlettebb civilizációs feltételeket remél.”[55]
Lásd még: Betelepülések és betelepítések Magyarországra

1717-ben az országban (utolsó alkalommal) krími tatárok törtek be és nagy pusztítást vittek keresztül (utolsó tatárjárás). A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták Magyarországhoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette, ekkortól a tartomány az Erdélyi Nagyfejedelemség nevet vette fel a Monarchián belül. A Habsburg-politika egyik fő célja az ellenreformáció és a tartomány rekatolicizációja 1711 és 1750 között, a négy "bevett" vallás rendszerének megbontása Erdélyben. A "támadás" már 1703 előtt megindul a római katolikus püspöki szék betöltésével, egyes rendházak létrehozásával és a román (görögkatolikus) vallási unió megindításával. A megerősödött katolicizmus fő támadási iránya az önmagára sérelmesnek vélt törvények eltörlésének követelése.A kérdés 1741–43-ban a katolikus- és Habsburg-ellenes törvények eltörlésének s a Pragmatica Sanctio becikkelyezésével tetőződik, 1744-ben a rendek elfogadják az Erdély és a Porta kapcsolatáról szóló rendelkezések és a fejedelemválasztási jog eltörlését, törvénybe iktatják a Pragmatica Sanctiót s végül a katolikusellenes törvények eltörlését. Sajátos területe volt tehát a katolikus térhódításnak Erdélyben a görög hitűek vallási uniója. Az unió kezdeti látványos sikereit a Rákóczi-szabadságharc viharai alaposan meggyengítik; az 1711 utáni fél évszázadban ugyan legálisan csak görög katolikus hitű egyház működik Erdélyben, de szinte megállapíthatatlan, hogy Erdély görög hitű lakosságából ki (görög katolikus) unitus és ki (görögkeleti) ortodox, ezért több összeírást is elrendelt a császári udvar. [3] 1764. január 7-én Buccow osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövetett. Száznál is többen meghaltak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándoroltak (madéfalvi veszedelem). A korszak politikai történetének kormányzati és rendi kezdeményezéseken kívüli mozzanata a román nemzeti mozgalom politikai jelentkezése. A görögkatolikus püspök kezdeményezésére napirendre kerül az erdélyi románság mint politikai entitás guberniumi képviseletének követelése, emellett 1735 másik nagy eseménye, hogy Inochentie Micu-Klein működésében: megjelenik megnyilatkozásaiban a dákoromán kontinuitás történeti koncepciója. 1733-ban az országgyűlésen is felolvassák Inocentiu Micu-Klein kérvényeit s III. Károly rendeletét. A rendek azonban kételkednek (valójában alappal) a görögkatolikus vallási unió szilárdságában. A püspökkel bemutattatják egyháza kátéját és hitvallását. Rendben lévőknek találják őket, de szükségesnek látják a román papság és hívei összeírását is. (Erre az igényre válaszul születik az 1733-i összeírás.) A nemzeti és paraszti követelések egyesítése a nemzeti mozgalomban, az erdélyi román nemzeti mozgalomnak ez a majd két évszázadra alapvető sajátossága itt jelenik meg először; A püspök egy utolsó merész politikai sakkhúzása, hogy zsinatot hív össze Balázsfalvára(Blaj), amelyen a kléruson kívül erdélyi román világiak (nemesek és jobbágyok) is részt vesznek, még ortodoxok is. Ez már valóban nemzeti gyűlés, s az egyetlen ilyen román gyűlés 1848 (Balázsfalva) előtt. [4] A Supplex Libellus Valachorum, „az erdélyi románok kétségtelenül legfontosabb 18. századi politikai irománya (szerzői között vannak: Samuil Micu-Klein, Gheorghe Sincai, Ion Budai-Deleani, Ignatie Darabont váradi unitus püspök, Méhesi, a további közreműködőket illetően tart a vita a történeti irodalomban. A kérvény 1791 márciusában készül el. Történeti érvelése a dákoromán kontinuitás elméletéhez igazodik, annak összes nyilvánvaló gyengeségeivel; a polgári nacionalizmus ébredésekor általános a realitásoktól a múltba kalandozik. Azt azonban alappal szögezi le a Supplex Libellus, hogy a románság a legszámosabb nép Erdélyben, és a tartomány politikai jogaiból többnyire ki vannak szorítva. Követelései: a románok negyedik rendi "nemzetként" való bevétele, elfogadása, a román papságnak, nemességnek és közrendűeknek a három natio megfelelő rétegeivel azonos jogok biztosítása, vegyes vagy tisztán román névhasználat románok lakta vagy román többségű törvényhatóságoknál és helységeknél. A Supplex Libellus még a rendiség keretei közt kíván helyet teremteni a románságnak; a román nacionalizmus 1791-ben politikai követeléseiben még nem polgári jellegű. [5]

19. század[szerkesztés]

Erdély (1857)

1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont záró pontja az Erdéllyel való egyesítést követelte (a 12. pont így szólt: „Unio.”). Az éledő román nacionalizmus az Avram Iancu-vezette román nemzeti törekvésekhez vezetett, elutasítva Erdély unióját Magyarországgal magyar szabadságharccal. A fellázadt románok forradalmi Nemzetgyűlést hívtak össze Balázsfalvára, megfogalmazván célkitűzéseiket, majd saját "forradalmi közigazgatást" alakítottak ki az erdélyi vármegyékben, prefektusokat neveztek ki. Több helyen polgárháborús konfliktusok alakultak ki, brutális vérengzések amely egyes Fehér és Kolozs vármegyei településeken a magyar lakosok pusztulásához vezetett. A román-magyar forradalmi megbékélés szükségességét többen felismerték. Cezar Bolliac, vérbeli forradalmi költő Brassóban lapot indított, az Espatriatult, amelyben olykor még eszmetársait is megdöbbentő hévvel ítélte el az erdélyi román politikát, mindenekelőtt annak tudatosításával, „hogy ma egész Európában csak egyetlen küzdelem van, a szabadság és a zsarnokság, a népek és a trónok között”. A román és magyar nemzeti szabadságtörekvések összehangolásának szándékából nem lett volna semmi Nicolae Bălcescu fáradhatatlan tevékenysége nélkül. Ő abból indult ki, hogy az elnyomott nemzeteknek „előbb közösen kellene kivívniuk felszabadulásukat s csak azután foglalkozniuk a maguk részleges felszabadításával” A megegyezés azonban későn történt meg, az 1848-as forradalmat és szabadságharcot a császári sé cári erők legyőzték, és bevezették az abszolutizmust a Monarhia tartományaiban, így Erdélyben is.[6] Az 1848 utáni két évtized politikai kérdései között kiemelt jelentőségű volt a jobbágyfelszabadítás lezárása, de a tartomány modernizációjának jogi szabályozása is. Nem kis mértékben ennek alakulása határozta meg a paraszt és az "úr" (a régi nemesség) viszonyát az államhatalomhoz, mindegyik attól várva a számára kedvező megoldást. S ugyancsak ennek kimenetele alakította a társadalmon belüli feszültségek további változását. Hosszú előkészítő munkálatok eredményeként 1854. június 21-én – jó egy évvel a magyarországi hasonló rendelkezés után – császári pátens, az „úrbéri nyílt parancs” intézkedett a jobbágyfelszabadítás jogi végrehajtásáról, a nyitva hagyott kérdések rendezéséről. Az utolsó erdélyi országgyűlések (amelyen a tartomány etnikai-nyelvi képviselete is a korábbiaknál arányosabban érvényesült) fontos lépések születtek a tartomány modern, többnyelvű jogenyenlőségének kialakítása irányában: 1863-ban törvénybe iktatták, hogy a tartománynak három hivatalos nyelve van, a magyar, román és a német.[7] Fájl:Https://library.hungaricana.hu/hu/view/Orszaggyules ErdelyiOrszaggyDok 1863-1864 Jkv/?pg=0&layout=s Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés révén Erdély ismét Magyarország szerves része lett az Osztrák–Magyar Monarchián belül. Sajnos Erdély önálló, többnyelvű polgárosodási folyamatát az Unió leállította, megszüntetve a tartomány minden önállóságát és különállóságát, még az "Erdély" regionális megnevezés használatát is kerülték a dualizmus idején (helyette a "Királyhágóntúl" konstrukciót használták) Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően az 1868. évi nemzetiségi törvény értelmében az erélyi románok és szászok magyarországi 'nemzetiségek' lettek, és csak helyi közigazgatási szinten adott nyelvhasználati jogokat a nem-magyar közösségeknek, semmilyen regionális-területi autonómiát nem bíztosított (kivéve a horvátokat, akiknek autonómiát adtak, lásd a magyar-horvát kiegyezést. Az erdélyi románok nem fogadták el az Uniót, ezért politikai passzivitásba vonultak, és bojkottálták az Országgyűlési választásokat egészen a Morarchia felbomlásáig.

Románlakta területek a Magyar Királyságban 1890-ben
Az Erdélyi Nemzeti Tanács tüntetése Kolozsvárott Erdély Romániához csatolása ellen 1918 december 22-én.

A magyar uralkodóosztály dualizmus idején folytatott nemzetiségi politikája a nemzeti mozgalmak elnyomására törekedett. Hiába figyelmeztetett néhány gondolkodó (például Mocsáry Lajos) a román autonómia-törekvések korlátozásának veszélyeire (lásd: Memorandum-per).

20. század[szerkesztés]

A II. világháború előtt és alatt Magyarországhoz visszacsatolt területek és az etnikai összetételük

Az 1910. évi nemzetiségi megoszlás a következő volt: magyarok 34,2%, románok 55,1%, németek 8,7%, egyéb 2%.

Az első világháború alatt még jobban felerősödtek a román nacionalista mozgalmak. Az addig a központi hatalmakkal barátinak tekintett Románia az antant oldalán szállt háborúba, mivel Franciaország és Anglia részéről ígéretet kapott Erdély megszerzésére. 1916-ban román csapatok törtek be Erdélybe. Az osztrák-magyar erőket csak késve tudták mozgósítani, de végül (német segítséggel) győztek: 1918 nyarán aláírták a bukaresti békét, melyben Románia elismerte világháborús veszteségét. Azonban az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 októberére katonailag összeomlott, Magyarország is kikiáltotta a függetlenségét az őszirózsás forradalom nyomán. Ezzel egy időben a Román Királyság csapatai újra hadat üzenve megkezdték Erdély, majd Partium és a Tiszántúl megszállását. 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antant hatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak. A Károlyi-rezsim ezzel szemben a magyar sereget szélnek eresztette, így a Székely Hadosztályon kívül senki sem vette fel a harcot a megszálló erőkkel - egészen a Magyarországi Tanácsköztársaság 1919 márciusi megalakulásáig.

1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le. Bár ez a jelenség a tág értelemben vett Erdély népességének etnikai összetételét kis mértékben érintette, az 1930. évi népszámlálás szerint a területnek csak 57%-a volt román nemzetiségű, ez az 1910. évi Népszámlálás 53%-ához képest nem volt jelentős változás, tekintettel az 1918-21. években sorra került, Magyarországra történő kivándorlásra is (főleg korábbi hivatalnokok, tanárok stb, valamint akik a trianoni Magyarország területén születtek). Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat, akik rendszerint nem is tudtak magasabb szinten (pl írni) románul.Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.

Az 1940-es második bécsi döntés visszaadott Magyarországnak 43 492 km²-t, Erdély északi és keleti részét, benne a 80%-ban magyarok által lakott Székelyfölddel, de kb. 1 060 000 románnal is (a terület népessége a román statisztikák szerin 1939-ben román többségű volt, míg az 1941. évi magyar népszámlálás már 52%-os magyar többséget mutatott ki, igaz, hogy időközben több mint 100 ezres nagyságrendő magyar népesség "menekült" át Dél-Erdélyből, és hasonló nagyságrendű román népesség távozott Észak-Erdélyből Romániába). A második világháború alatt azután sok, magát magyarnak valló észak-erdélyi zsidót hurcoltak el lakóhelyéről – az 1941-es népszámlálás adatai alapján. A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a bécsi döntéseket érvénytelenítette, a területet újra Romániának ítélte.

Az 1945-ben hatalomra került új vezetés a kommunista eszme internacionalista jellege alapján és a szovjet nemzetiségi politika mintájára kezelte a magyar kisebbség helyzetét. Nagy arányban vettek részt magyarok a kommunista pártban is, ahol a korábbi mellőzöttség után elismerték őket. A többségében magyarok által lakott területek (például Székelyföld) Sztálin közbenjárására egy darabig (1950-1960, 1968) rendelkeztek területi autonómiával (MAT), azután azonban változott a szovjet – és a román – politika, így megszüntették azt. Ceaușescu a nacionalizmus felerősítése révén próbálta meg az egyre jobban elnyomorodó országban hatalmát fenntartani.

Tüntetés a falurombolás ellen - 1988

Az 1980-as évek végén meghirdette a falurombolást, de ezt már nem sikerült véghezvinnie.

Az 1989. december végi forradalom (a Ceaușescu-diktatúra megdöntése) után Romániában is megszólalhattak addig kegyetlenül elnyomott vélemények, hangok. Az 1989. decemberébenében kezdőött rendszerváltási időszak igen sok megpróbáltatással járt (Marosvásárhelyi etnikai konfliktus „fekete március”, bányászjárások Bukarestben). Az erdélyi magyarok politikai képviseletét és bizalmát a Romániai Magyar Demokrta Szövetség szerezte meg, minden későbbi politikai választás alkalmával. Az erdélyi román szavazók zöme több alkalommal is az ország nyugat-erópai orientációját támogató középjobb koalíciókra és köztársasági elnökökre szavaztak, sok esetben markánsan eltérően az óromániai megyék szavazóinak többségétől. Románia első erdélyi köztársasági elnöke Klaus Werner Iohannis (2014 - ), volt Nagyszeben polgármestere. Románia erdélyi minisztetelnökei 1990. óta: Emil Boc és Ludoovic Orban, miniszterelnök-helyettesei Markó Béla és Kelemen Hunor.

A román gazdaság nehézségei is szerepet játszanak abban, hogy a viszonylag fejlettebb Erdély egyre több lakója, úgy román, mint magyar, nagyobb önállóságot szeretne a tartománynak. A Sabin Gherman erdélyi román újságíró nevével fémjelzett ProTransilvania alapítvány tevékenysége is ebbe a keretbe illeszkedik bele, de a Kárpátokon túli románság körében nincs jelentős támogatottsága. A román politikai pártok ellenzik Erdély vagy a Székelyföld mindenfajta autonómiáját.

Erdély Románia 2007. évi Európai Uniós csatlakozásával jelentős fejlődésnek indult, bár sokan el is vándoroltak – ideiglenesen vagy véglegesen – az országból. Az erdélyi régiók egy főre jutó GDP-je vásárlóerő értéken (PPS) 2018-ban az EU-s átlag 61-68 százalékát érik el, ezzel a Kárpát-medence régióinak élvonalába kerültek (Budapest és Pozsony fővárosi régiókat most nem számoljuk), megelőzve az Alföldet és Dél-Dunántúlt, és megközelítve Szlovákia, legtöbb régióját amíg még 2007-ben és a megelőző évszázadban a Kárpát-medence sereghajtói voltak (Kárpátalját nem számítva). [8]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Erdély története 5. o.
  2. Erdély története 201. o.
  3. Erdély története 207. o.
  4. Erdély története 209. o.
  5. Erdély története 217. o.
  6. a b c Erdély története 218. o.
  7. Erdély története 219. o.
  8. Erdély története 220. o.
  9. Erdély története 228. o.
  10. a b Erdély története 231. o.
  11. Erdély története 232. o.
  12. Erdély története 233. o.
  13. a b c d Erdély története 234. o.
  14. Erdély története 261. o.
  15. a b Erdély története 264. o.
  16. a b Erdély története 268. o.
  17. Erdély története 265. o.
  18. Erdély története 267. o.
  19. Liudprand
  20. Erdély története 273. o.
  21. a b Erdély története 274. o.
  22. Erdély története 275. o.
  23. a b Erdély története 276. o.
  24. Erdély története 277. o.
  25. a b Erdély története 278. o.
  26. a b Erdély története 279. o.
  27. a b Erdély története 280. o.
  28. Erdély története 281. o.
  29. Erdély története 282. o.
  30. a b Erdély története 283. o.
  31. Erdély története 285. o.
  32. a b Erdély története 286. o.
  33. a b Erdély története 287. o.
  34. a b Erdély története 288. o.
  35. a b c Erdély története 289. o.
  36. Erdély története 290. o.
  37. Erdély története 293. o.
  38. a b c Erdély története 294. o.
  39. Erdély története 295. o.
  40. Erdély története 295. o.
  41. Erdély története 296. o.
  42. a b Erdély története 297. o.
  43. Erdély története 298
  44. a b c Erdély története 299. o.
  45. a b Erdély története 301. o.
  46. Erdély története 302. o.
  47. Erdély története 303. o.
  48. Erdély története 305–309. o.
  49. B. Szabó
  50. Makkai 1944, 44. o.
  51. Makkai 1944, 153–154. o.
  52. Demény 1987.
  53. Draskóczy István: Az erdélyi Szászföld demográfiai helyzete a 16. század elején
  54. Magyarország népessége a Pragmatica sanctio korában
  55. Erdély története, Főszerkesztő: Köpeczi Béla, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]